öreg Ágota, és faggatta a gyermeket. Az elrévedő szemmel beszélt… Bár
ajka néha mosolygott az emlékezés fényében, egészben véve végtelenül
szomorú látvány volt csontvázzá aszó testével, csillaggá növekvő
szemével. Talán volt benne – most már – valami hiuság is, hogy igy
csudájára járnak a népek.
A papban felforrt a vér. Még fiatal volt, még nem jutott el – s nem is
akart eljutni soha – elődje csöndes megadásáig, aki örült, ha népei
eljártak a templomba és nem éltek hitetlenül együtt. Nem, a fiatal pap
még hitt önmagában és szenvedélyes józansága most türelmetlen és
kiméletlen fellépésre ragadta. Odalépett az öreg Ágotához és megfogva a
vállát, a pitvarba vonta. A kiskamra ajtaját behajtotta…
– Farkas van a nyájban, Ágota anyó! És mereven az asszony bennülő
szemébe nézett. Az földre szegezte szemét, konokul hallgatva.
– Vigyázzon, mert én a nyájamnak hű és szigoru pásztora vagyok. Tudja,
hogy végződik az ige, az a bizonyos? „Haragomat forditom ama személy
ellen és kiirtom őt népe köréből…“ A lábát nem fogja többé a templomba
betenni, de még a faluba se, ha tovább üzi mesterségeit.
Az öreg szemefehére odavillant a pap haragtól sápadt arcába. Nagy szó
esett: mert Ágota hitt a papban, csak a pap volt neki ellenlábasa, ő nem
volt a papnak. Vallását szigoruan tartotta és hitte, csak éppen többet
is hitt annál. Annyi mindennel találkozott, amit nehéz hagyományokkal
terhelt lelke egyedül a menybéliekből megmagyarázni nem tudott… Hirtelen
látta saját magát a karácsonyi hócsikorgós, a husvéti hóolvadós
ösvényeken; az idegen templomokban, az utolsó helyen görnyedezve, vagy
csak állingálva a templompitvarban; s látta az idegen asszonyfejeket,
amint összesugnak felette…
Valamit ő is tudott volna mondani, azt, hogy ő jó keresztyén, vagy azt,
hogy soha az ő „mestersége“ senkit a templomtól el nem riasztott,
(hiszen a vallást szorosan beleszőtta a maga tanácsaiba) hogy az ő
igazainak élő bizonysága, tanuja ott fekszik a kamrabeli ágyon… De
szembeszállani először is nem a babona fegyvere, másodszor nyilt
csatavesztést jelentett volna, nem az igazságára, hanem a látszólagos
eredményre nézvést. A nép nyiltan a papnak hajolna meg, sőt ha azt
látná, hogy Ágota szembeágaskodik a mennyek képviselőjével, az épen
botránkozást szülne a lelkekben. A babonának fejhajtva kell járni,
alattomban, ő olyan mint a viz: enged a belenyuló kéznek, mert tudja: ha
a kéz elhuzódik, ő megint visszafoly az ütött mélybe…
Ágota egy szó nélkül köszönt és kiment. Nem nézett az ácsorgó
asszonyokra, akik előtt ugy meg volt szégyenitve. Azonban azok se
büszkélkedtek, csak úgy hordták el magukat. Mintha a pap Krisztus
ostorát suhogtatná. Mikorra a háztáj elcsendesült, a pap megpillantotta
a tüzhely hátán hagyott ajándékokat.
– Orsolya anyó, maga kölesen árulja az unokája egészségét? Hát nem
látja, hogy az a gyermek beteg? Szégyelje magát: haszonért mutogatni az
unokája nyomoruságát, haszonért taszitani még beljebb a nyomoruságba!
Mán tul, mig a gyermek felépül, a küszöbén rajtam kivül más a lábát be
nem teszi!
Most belépett a gyermekhez. Megdöbbent annak kiégett mivoltán.
Megsimogatta, megfogta hervadt kezecskéjét. Érezte, hogy az aszott kis
test reszket és kuporog, mintha nagyon félne.
– Gyermekem, mondta neki gyöngéden, hiszel te a pap bácsinak?
A gyermek szomoru szemmel nézett. Talán hallott is valamit az Ágotára
mondott itéletből s ez névtelen rémületbe taszitotta.
– Nos látod, pap bácsi eljött, hogy megmagyarázza neked, ami véled
történt. El fogod-e szépen mondani, hogy volt?
A lányka ajka megrándult. Szivében megbolydult a sejtelem, hogy ez az
ember nem hisz az ő történetében. És ez vaskapoccsal szoritotta össze
torkát. Egy-két szót próbált rebegni, de a hang csak kinosan sajgott fel
kebléből. A pap azt hitte: a gyermek a gyöngeségtől nem bir szólani.
– Jöjjön be Orsolya anyó, mondja el maga a dolgot.
Nagyanyó az ágy lábához ült és engedelmesen mesélni kezdett. Mindent
ugy, ahogy tudta. Közben szünetlen a gyermekhez fordult:
– Ugyé lelkem? Ugyé galambocskám?
A leányka csak a fejével intett, néha a szeme is felragyogott. Csaknem
elfelejtették, kinek mesélnek… a végén aztán a gyermek lehunyt,
áttetszően kék szemhéja alól nagy, ragyogó könnyek eredtek.
A pap szigoru arccal figyelt. Imént ugy hitte, kicsi Julából a hiuság
szól, most azonban megdermedt a babona hatalmától; soha a templomban
ilyen hittel, ilyen meggyőződéssel, ragaszkodással nem találkozott.
– Gyermekem, szólt a végén, jól figyelj. A tündérkapu egy régi
tüzhányóhegy maradványa, nem nyilhat az meg soha, mögötte csak fekete kő
van, mint maga a kapu. Ágota nénő meséjét csak mulatságnak találták ki
az emberek, szép azt hallgatni, de nem szabad utána indulni. Te úgy
megtöltötted a kis lelkedet azzal a babonával, hogy a liliomok nehéz
illatától elalélva beleálmodtad magad a tündérvilágba. Valami jó lélek
aztán megtalált a földön és hazahozott öreganyád küszöbére. Érted most
már?
A leányka behunyta a szemét, mintha hideg záporverést türne, amit el
kell türnie. Semmi életjelt nem adott, a paraszti félelem és tisztelet
nem engedte.
– Nyugodj meg ebben gyermekem, főleg pedig végy táplálékot magadhoz.
Ágota anyó, én ma ide fehér buzalisztet és óbort küldök, etesse,
erősitse ezt a gyermeket, majd akkor a lelke is megépül. Egy biblia is
jó lesz. Az öreg Ágotát pedig hozzá ne engedje többet, mert én magát
mint boszorkánycimborát kiprédikálom a templomból.
Mikor a pap kiment, kicsi Jula felült az ágyon és hevesen tiltakozva
megrázta a fejét, egyszer, tizszer, sokszor; csak rázta a fejét.
Vasárnap délelőtt a pap harmadszor is – ezuttal egészen nyiltan –
kiprédikálta Ágotát. Az öregasszony ugyan nem volt a templomban. Nem
mert, vagy talán épen dacolt? A lecke ezuttal már nem is annyira neki,
mint a gyülekezetnek szólt. A pap a babona szörnyű kártételéről beszélt,
mely valamikor egy leánykát a kóbor cigányok kezére juttatott, egy
másikat megnyomoritott s most ezt is a legborzasztóbb sorba juttathatta
volna: gonoszindulatu férfiak, marcangoló fenevadak körmére. Csak az a
fentvaló egyedüli Ur védte meg, adta jó ember útjába a szegény kis
leányt, igy is sorvasztó betegség néz ki hideg földön hált testéből… És
a babona – tette hozzá – még egyre terjed, mert nem akad értelmes ember
a házakban, aki szétüssön az igével: „én és az én házam népe az Urat
szolgáljuk.“
Az asszonyok egymásra néztek, mintha a pap a másiknak beszélne, a
férfiak pedig templom után ököllel csaptak az asztalra:
– Adta fehérnépei, lehúzzák az ember orcájáról a bőrt.
Igy a templom után. De amikor a bergengóciás Bonda fiu odáig
hetvenkedett egy esti iddogálás közben, hogy ő bizony bele vág
csákányával a sziklakapuba, hadd világoljon már ki az igazság, akkor
nehány férfitorkon megakadt a pipafüst és senki se ajánlkozott társul.
Az öreg Bonda (aki a legnagyobbat ütött volt az asztalra) otthon, a késő
éjszakában a legény vállára tette a kezét:
– Fiam, fiam… nem jó kisérteni se Istent, se mást –
S a fiu nagymersze el is párolgott a borral.
A kedélyek lassan lecsillapodtak. Senki se mert többé csodájára járni a
liliomos kunyhónak. De titokban tovább kúszott a rege, mint az
alattomban harapózó mezőtűz. A babona megkapta az igazi tenyészőtalaját:
az üldözést, a sötétséget.
Kicsi Jula azonban ugy érezte: hogy egészen magára maradt. Csak a pap
látogatta. A gyermek mukkanni se mert, még nagyanyja előtt se, akit a
pap szünetlen megjelenése nagy kordában tartott. Később kicsi Jula azt
állitotta, hogy neki nincs semmi baja, fel is kelt és szünetlenül a
küszöb előtt, a napon didergett. Ugy tett, mintha mindent elfelejtett
volna, akármiről inkább beszélt, mint tündérországi utazásáról.
Megreszketett, ha valaki emliteni merte, mintha sebéhez nyulnának. A pap
megnyugodott, hogy végre is eszére tér és ritkábban látogatta.
Mikor azonban az ősz tördelni kezdte a száraz galyakat s a Szurduk vize
szennyesen törtetet, a szél pedig marékkal csapta ablakhoz a sárgult
nyirlevelet, kicsi Jula visszakuporgott az ágyba és ott napokig
hallgatagon meredt valami láthatatlanba. Hiába kinálta nagyanyó bubáit,
hiába vett neki – Istenem, beh nagy áron – uj kötényt, hiába sütött
mákosmálét. Kicsi Julának nem kellett semmi, semmi. Ha pedig magára
volt, akkor felült az ágyban és kitárt karral Őzikét könyörögte.
Egy keserves, hidegrázós éjszaka, mikor már az esze se látszott helyt
lenni, egy jobb percében felült és magára eszmélve, nagy komolyan
mondta:
– Nagyanyó, tudja mit…
– Mit, édes kis üdvösségem, mit?
A leányka reszketve sugta:
– Hivja el…
A boldogtalan nagyanyó titkon a kertek alatt futott érte. Csaknem elibe
térdelt, ugy rimánkodott, adja vissza kicsi Julát az életnek, adjon neki
enyhitő italt, földi kedvet…
Ágota nénő a fejét rázta:
– Orsolya anyó, én sok mindent tudok, de azt az egyet is tudom, hogy
akit a tündérek egyszer maguk közibe eresztettek, az a földön többet
helyét nem leli… De azért megyek, nagyon is megyek.
És jött. Diadalmas, alattomos fájdalommal ült az ágyhoz. Kicsi Jula
átölelte és a fülébe sugta:
– Ágota nénő… ugye igaz volt… ugye nem csak álom?
Ott is nyult ki az öreg boszorkány karjaiban, ő, az öreg boszorkány
hitének szegény kis vértanuja.
Reggel, mikor Ágota a nyujtóztatást végezvén vissza akart surranni
ángyához, épen összeütközött a belépő pappal. Első szempillantásra
megijedt, lesütötte a szemét és parasztos alázattal akart elosonni; de
aztán diadala mégis a fejébe szállt. Ő, a nyájból kivert farkas, miután
övé lett a bárány, dacosan szembenézett a tehetetlen pásztorral.
– Engem hivatott; mormogta, mintha mentegetőzne, pedig nem
mentegetőzött; a pap sokáig töprengett, melyik szóra tette a hangsulyt,
mert bizonyos, hogy egyiken sajátságos, gúnyos nyomaték volt.
A padkán, a gyermek aszott kis teteme mellett ott feküdt a fehércipó, az
óbor, meg a biblia: a pap megváltó szerei.
Azonban mégis az öreg Ágotának lett igaza, a tündérek értejöttek annak,
akit maguknak eljegyeztek.
Borzhistória.
Alig hüvös, szellőtlen reggel. Körül az aranyszinü égbe alacsony,
gömbölyü, ugaros dombok ivelnek bele; a dombok ölében, a tágas, sárgára
égett udvar akáccal árnyalt oldalán a ház fehéren vakit, mintha izzana.
Pedig a hosszu, függőkertnek tetsző tornác pazar virágpárkánya még
hajnalian üde: a gardéniák merev piros meg rózsaszin gömbjei, a lenge
flokszok, a ledéren elomló lusta petúniák harmatban szineskednek.
A verandán rövidszoknyás fruska áll: frissebb mint a körűle ébredő
virágok, se nem merev, se nem omlatag. Arca napcsókolt szinü, vállig se
érő rövid haja egyetlen sötét bronztömeg; nagy barnazöld szeme kacagva
köszönti az uj napot, még a fogát is kivillantja a lány, mintha éppen
bele akarna harapni a ma támadó uj életbe.
Egyet-kettőt füttyint.
– Csokoládé, Bársonyka, Barbarossa!
És hirtelen az előügető kutyasereg közé ront, és körültáncoltatja,
udvaroltatja magát; velük együtt hancurozva végig a sárgaföldü udvart. A
haja göndör kigyókba csavaródik, ágazik szerte, valóságos kis Meduzává
zilálódik a feje.
– Borzi, holla Borzi!
A hancurozó fruska meghallja ezt, keresztül a gazdasági udvarokból
szürődő cséplőgép dobogáson, baromfikáricsáláson. Fejét felüti és arra
iramlik, ahonnan szólitják.
Apja ott áll a munkások között.
– Borzi, a telefonhoz, csengetett!
A leányka lerázza magáról velerohanó kutyáit, felugrál a tornác
lépcsőin, beleütközik fehérkötős nénjébe – az épp a virágokat öntözi –
és az irodában terem.
– Halló, itt Zentelky uradalom.
– Bardócz intéző úr?
– Nem, a leánya.
– Anna vagy Rózsa kisasszony?
– Nem, Borzi. És ott?
– Zentelky gróf. Kérem közölni atyjával, hogy este érkezem s hogy a
kutyákra szükség lesz.
– Igenis méltós…
A telefon már lecsengett.
Borzi bronzarca kihevül.
– Hm, vadászat! Nyulra, rókára…?
Apjához ront.
– Apám, a gróf úr. Vadászni jön. Ma este itt lesz.
Borzi a konyha felé tünik. Az ajtóban a másik nénjének megy neki: az
éppen a süteményes receptkönyvében böngész. A könyv kiesik Rózsa
kezéből, a lapok szétrepülnek.
– Anyám, a gróf. Este itt van. Vadászni akar.
– Helyes, akkor ma itthon ülsz és segitsz a tortában, feleli nénje.
– Már megigértem apámnak, hogy ma elmegyek vele megnézni a Szabédyék
caterpillar szántógépét. Szabédy is ott lesz és mindent megmagyaráz
nekünk.
– Mi közöd neked a szántógéphez? Az a férfiak dolga. És mit izgat föl a
vadászat? Az sem a szegény intézőlányok mulatságára van kitalálva, szól
az anya kicsit keserűn.
– És egyáltalán, te nem szégyelsz Szabédy elé kerülni? Ezt a nénje
mondja.
Borzi összeszoritja a fogát.
– Ezt a nyarat még nekem igértétek.
A kezével türelmetlenül int és már siet is kifelé.
– Borzikám, segits nekem a takaritásnál. Mind a kilenc szobát rendbe
kell szednünk, a gróf úr bizonyára nem egyedül jő vadászni.
Ezt Borzi másik nénje mondja, a szelid, a virágokkal foglalatoskodó.
Borzi hozzádörgölődik.
– Oh, könyörülj. Tudod jól, hogy ezek életem utolsó szép napjai.
A nénje mosolyog, de Borzi elkomolyul.
– Ne nevess, Anna. Most már egész biztos, hogy fölvettek az intézetbe.
Ki fogok müvelődni. Istenem… milyen szomoru dolog!
És Borzi szeme megfényesedik.
– Tudom én, hogy ez nem tőled indult. Ezt Rózsa főzte ki. És anyánkat
rábeszélte. Azt is tudom miért, vagyis kiért…
– De Borzi, igy nem élheted le az életed… Még ha gazdagok lennénk…
– Miért nem leszünk gazdagok? Legalább én? Én gazdagnak születtem.
Szegényen, de gazdagnak…
A nénje megint elmosolyodik.
– Szegény kis Borzim. Erigy hát a szántógéphez.
Borzi lerobban a lépcsőn, az istállókhoz. Hetykén osztogatja parancsait:
– A kis szekérbe fogj, Dani. A rázósba. A ponykat. Magad itthon ülsz. A
kicsi kocsis jön. Én hajtok.
Aztán a házba szalad a köpenyéért.
*
A mezőségi reggelt már átitatta az augusztusvégi naptüz, a lankás dombok
felett reszketve sugárzik a hőség, az utmenti napraforgók aranyfodros
fejeiket mind délnek forditották, egész aranyfelhő verődik a porból a
zörögve rohanó kis szekér után.
Borzi haján is mint aranyháló ül a nap, a leányka hátraveti a fejét,
amint félmarokkal a gyeplőt tartja, féllel a rövid ostorát.
Egy távolabbi dombon már látja caterpillart. Mint valami otromba fekete
szörnyeteg gördül az nyolcekés lábával, feketére hasogatva maga után a
kiégett, sárgult gazzal benőtt tarlót. Fent a dombtetőn Szabédy áll.
Borzi nem szégyell elébe kerülni. Egy kicsit talán igen, de egészen
kicsit. Először is az ismerkedésük miatt.
Borzi a tavaszon lovagolni tanult és semmit se tudva róla, hogy a
szomszéd fiatal földesúr, végezve a monostori akadémiát, hazatért; hát
gondtalanul poroszkált naponként Tóhát felé, ahol a Szabédy kuria állt.
És mert néha a ló makrancos is volt és udvariatlankodott Borzival, hát
egyszer éppen az utszélen ülve a felhorzsolt lábát nézegette a leányka,
mikor Szabédy arra lovagolt.
– Pardon, a kisasszony, mint látom, megsebesült.
– Igen, és nincs nálam se zsebkendő, se flastrom.
Szabédy akkor kölcsönadta a zsebkendőjét és személyesen jött el érte
másnap.
Azonban Bardóczné nem a zsebkendőnek, hanem a két nagyobb lányának
tulajdonitotta Szabédy ama látogatását és még inkább az utána
következőket. Mintha Borzinak semmi köze sem lenne az ismeretséghez,
egyenest kiküldték a kertbe, ha Szabédy belovagolt az udvaron. Ellenben
Rózsa kisasszony – ő volt a legidősebb, huszat töltött – szebbnél szebb
uj ruhákat kapott és egész napokon teasüteményt készitett, a miből aztán
Szabédynak kellett a legtöbbet fogyasztania.
– Ez mind a Rózsa remekmüve, büszkélkedett ilyenkor Bardócz intézőné.
De csak ezután történt az, amiért Borzinak „szégyelnie kellett magát“.
Egy alkonynak is beillő késő juniusi délután Rózsa kisasszony Szabédyval
meg Annával a kertben andalgott. Már előre ráparancsolt Annára, hogy a
mályvabokroknál maradjon el tőlük. Ez nem lesz feltünő, Anna ugyis
imádja a virágokat. S a virágos kert ezerszin pompában állott.
– A nyulnak ma ki kell ugrania a bokorból, dicsekedett Rózsa.
Azután előre ment Szabédyval a pirosló cseresznyefák alá.
Rózsa akkor megállott és Szabédyre nézett.
– Nemde, kies kis rejtekhely ez itt? – kérdezte ábrándosan. Én ide
szoktam elvonulni… gondolataimmal… álmaimmal…
(No most ha van esze, megkérdi Szabédy, mik azok az álmok.)
De mielőtt Szabédy kérdezett volna, egy marok cseresznye repült a fáról
kettejök közé, még pedig egy biborbogyó szétfeselve épp a Szabédy
ajkára, mintha lepecsételné azt. Borzi fölnevetett a lomb között, ez
sikerült.
Rózsa kisasszony elfelejtette, hogy ő itt ábrándozni szokott és
fölsziszegte a pirosbogyós lombsátorba:
– Majom!
Hát ezért kellett magát… nem Rózsának, hanem szerinte Borzinak
szégyelnie.
És való, hogy Szabédy a nyáreleji pár látogatás után nem igen jött.
Talán akkor is csak az a sok „Legyen szerencsénk“ hozta a házhoz, amivel
Bardóczné bucsuzott tőle mindig.
Borzi nem szégyenkezett a gyönyörü augusztusvégi reggelen. A domb alá
hajtva, a gyeplőt a kocsisnak dobta és perc alatt fönntermett az
idomtalan csodagépnél. Összevissza kérdezte Szabédyt, mindent
megvizsgálva, megtapogatva.
– Istenem, sóhajtott azután, ha én egy ilyen gépet vehetnék magamnak.
Szabédy nevetett.
– A hölgyeknek igazán másfajta kivánságaik szoktak lenni. Mit csinálna
vele?
– Oh, maga nem ért engem. Ha ilyen gépem volna, akkor volna hozzá sok
földem is és nem kellene egy hónap mulva a tömlöcbe mennem.
– Hova?
– Intézetbe. Tizenhétéves létemre. És ennek félig maga az oka. Mióta
cseresznyével megdobáltam… Anyám azt mondta akkor, hogy neveletlenségem
a házunk szerencséjét kockáztatja. Folyamodtak… A gróf úr eljárt benne…
Istenem, ha caterpillar gépem lenne…
És Borzi szemébe könny lopódzott, ugy nézett a csunya fekete óriásra.
Szabédy meghökkenve pillantott a lányra. Valami vadul kezdett tiltakozni
benne. Hogy ezt a pompás vad csikót hámba fogják.
– Szegény gyermek. És ezen már nincs változtatás?
– Óh manapság már nem történnek csodás fordulatok!
És Borzi hirtelen elszaladt, mert szégyelte feltörni fenyegető könnyeit.
Bardócz intéző csak most kapaszkodott fel Szabédyhoz. Mikor a géppel
készen voltak, Szabédy hirtelen megszólalt, a tarló szélén gubbasztó
Borzira mutatva:
– De intéző úr, csak nem akarja ezt a gyermeket megölni?
– Önnek is panaszkodott? Ah, bajos dolog ez kedves Szabédy. A leányt
mégsem lehet fiunak nevelni. Én pedig ugy neveltem eddig ezt az egyet.
Mostanig. Legalább az anyja azt veti szememre. Most aztán azt mondja a
feleségem, hogy szégyent hoz a házra.
– Milyen szégyent?
– Tudom is én. Én nem találok benne semmi szégyelni valót. Hogy lovagol,
hajt, kutyákat nevel, hogy csak parancsolni tud. Azt mondják,
elrontottam. Istenem. Ő az én egyedüli kis rózsabimbóm… Szabédy talán
nem hallotta még a rózsabimbóim történetét?… Mikor én Hunyadból
kijöttem… Azt talán tudja, hogy az apám „végzett“ földbirtokos volt.
Mikor aztán mindent elvégzett szegény, az életét is, hát én csak három
rózsabimbót téptem a kis kertünkből – akkor már a máséból – azt a
kalapomba tüztem. Majd kiviritanak nekem valahol a rózsabimbók, azt
gondoltam. Meg azt, hogy én ezentul is úr leszek. Ha nem a magaméban,
hát a máséban. Igy kerültem én gőgös Hunyadhazámból a Mezőségre. Látja,
ezért nem járunk mi sehova. Nem a magunkéban ülünk s talán lenéznének…
No de hová jutok. A rózsákról akartam szólni. Amint látja, ki is
viritottak nekem: a három kisasszony leányom képében. De csak Borzi az
igazi pünkösti rózsa. A másik kettőt az anyjuk kényes üvegházi virágnak
nevelte.
– S most… ez is üvegházba kerül.
Ezt Szabédy mondta és tekintetét ismét Borzi felé küldte. A leányka már
nem szomorkodott. Vidoran, versenyezve követte az óriás körökben haladó
vasszörnyeteget. Fölborzolt göndör bronzhajának sürüjéből arca, ajka
idáig biborlott. Imént, mialatt könnyeit takargatta, a tarlószélen
néhány rikitó buzavirágot tépett s a fehér matrózbluzába tüzte.
– Valóban rózsa, moharózsa… szólt Szabédy hirtelen, minden meggondolás
nélkül. Borzi… nagyon találó név.
Bardócz elmosolyodott.
– Különben Borbála. De mert mindig borzas… Borzi! szólj a kocsisnak! A
grófot ma estére várjuk, fordult Bardócz ujra Szabédyhoz.
A fiatalembernek eszébe jutott, hogy az idén már harmadszor jő a gróf az
uradalmába.
– Vadászni jön, – magyarázta Bardócz.
– A gróf úr… még mindig nőtlen? kérdezte Szabédy hirtelen, látszólag
minden logika nélkül.
– Az. De talán most már…
Bardócz elhallgatott. Az örök szabadban vassá kovácsolódott arcán némi
zavar tükrözött, mintha elszólta volna magát.
Mikorra Bardócz meg Borzi hazaértek, az intézőlak a szokottnál is
ragyogóbbá vált. A tornác, a veranda padlója aranysárgára surolva, a
virágokról minden sárguló levél lemetszve, a szobákban friss csokrok
illatoztak.
Rózsa a konyhából jött, óriás tál teasüteménnyel.
– Szép kisasszony, szólt oda Borzinak, a házi dolog elől mindig
megszökik.
– Meg bizony, felelt vissza Borzi dacosan.
Mindjárt ebéd után megjött a gróf vadászlegénye. Estefelé a gróf is, de
csak egyedül. Bardócznak mindjárt előadta vadászterveit.
– Szó sincs valami nagy dologról. Borzvadászni jöttem. Remélem vannak
bőven borzaink? Mellesleg persze a gazdaságban is körülnézünk.
– Sajnos, borz van bőven s igy róka is. A nyul ellenben mindig ritkább.
– Na igen, ez a dolgok logikus sorrendje. A borzlyukba vonul a róka s a
róka eszi el a nyulainkat.
– Különben is égető szükségünk van borzzsirra. Nincs miben puhitanunk a
lószerszámokat. A legény már kinn járt és fölállitotta a szalmaszálakat
a borzlyukak elé. Még hajnalban meg kell néznie, el vannak-e ütve a
szalmaszálak.
– Jó volna ha társasággal mennénk. A kedves leányai…?
Bardócz kicsit utánagondolt.
– A kicsi, az jönni fog. A másik kettő, az nem biztos. Mindig főznek
vagy virágot öntöznek.
– No, akkor hát a kis Borzi. És talán meghivhatjuk az ezerholdas
szomszédot. Szabédyt.
– Hogyne. Nagy Nimród őkigyelme.
Bardócz a telefonhoz lépett.
– Intéző ur, a gróf, Borzi őnagysága, meg én?… Jó… Mikorra
parancsolnak?…
– Hajnalra. Ez hosszu komédia.
*
Hajnal feslik.
Borzi most bujt ki ágyából és előre is kipillantott az égre. Jaj, ha a
jó Isten is ellene esküdött és felhőbe hunyta a fényes napszemét: akkor
életének utolsó vig napjaiból ez a legvidámabbnak igérkező elromlott. De
miért haragudna rá a jó Isten? Azért, mert szereti az ő ragyogó, szabad
világát? Dehogy haragszik, olyan tündöklő arccal tekint be hozzá, hogy
Borzi hármat penderedik, mig a tükör elé jut. Zöldbarna lódenruhát ölt,
szeggel kivert nehéz cipőt, a haját fátyollal köti le.
Mindez nem megy minden zaj nékül, sőt! Anna fölébred, Borzira kukkint.
– Te, egész csinos vagy.
Rózsa megtoldja:
– Vigyázz meg ne hóditsd… a grófot!
– És hátha nem reá pályázom?
Borzi ezt egész hetykén vágja oda.
Rózsa kipirul.
– Tőled minden kitelik, mormogja. Csak ajánlom a tisztességes
magaviseletet. Ebédre mi is kimegyünk, addig te is itthon maradhatnál.
Borzi ezt már nem is hallja. Már a kutyákkal kergetőz. Puki, Pufi, Mufi,
Muki és a kis barna Csokoládé lesznek a nap hősei.
A kapunál ott áll Szabédy. Lóháton. Karcsu testén zöld vadászruha;
kicsit kemény vonásu arca napégett, akár a Borzié. Tekintetét nem veszi
le a játszó leánykáról.
– Jó reggelt Borzi.
– Nekem már kitünő reggelem van. Mit gondol! Vadászni fogok egy valódi
gróffal!
– Na, és minek örül jobban, a vadászatnak vagy a grófnak?
– Legjobban örülnék egy caterpillarnak, oldja meg Borzi a gordiusi
csomót.
A kis vadászkocsi már előállt. Borzi fölszáll és föladatja magának a
kutyákat.
Most jön a gróf. Borzi hirtelen érzi, hogy nem őt illeti az elsőnek való
kocsibaszállás. Le akar ugrani.
– Pardon, a hölgyek mindig elsők.
És a gróf visszatartja Borzit, megragadva a leány karját.
Szabédy nagyot nyel. Ah… borzvadászat. Utóvégre még Borzi lesz az a
borz.