Egyik megőriz engemet;
Másik szememet bezárja,
Harmadik lelkemet várja…
De a három angyal közül a második ma elfelejtette kicsi Julát. A gyermek
a hideg, bujóholdas, felhőrongyos éjszakán át az Avas-hegy ezüstszürke
sziklacifráit bámulta és közben a bűneivel számolt. Első a mákos málé
volt: tavaly karácsony szombatján egy darabkát titkon kivett a
kenyérládából. Ezt meg fogja mondani nagyanyónak és megkéri:
térdepeltesse le kukoricaszemre; más jóvátétel itt nincsen. A másik bűne
a szegfüszeges, fahéjas husvétünnepi kenyér körül történt. Nagyanyó
külön sütött neki belőle egy kis vakarót és ő azt két napig meg se
kóstolta örömében. Ünnep harmadnapján azonban a kapuban játszadozott
kukoricahajas, gyolcsrafestett arcu bubájával, mellette a padkán ott
volt a kezdetlen cipója. Egyszer csak jön Karika, a görbelábú koldus és
kinyujtja a kezét. Ő kettétörte a cipót és kis habozás után a nagyobbik
darabot tartotta meg magának, pedig ő kicsi és délre jó cibrelevest
evett.
Ezeken túl azonban nem igen tudott semmiféle bűnére emlékezni. Mert azt,
hogy vasárnaponkint a templom utolsó padsorából némi halvány, sóvárgó
irigységgel tekintgetett az első sorok bársonyvállas, pirosgyöngyös kis
leányzói felé, azt nem tartotta bűnnek, hanem a szegények örök, szomoru,
természetes jogának. Mindazonáltal épen arra gondolva, hogy lehetnek
elfelejtett bűnei, feltette magában, hogy ezekért nagy áldozatot hoz:
azt a szép nefelejtses skatulyát, amit nagyanyó a szatócstól hozott, s
aminek olyan jószaga volt, oda fogja adni a kovácsék béna Marikájának,
mert magáról tudta, hogy fáj az, ha úgy vágyunk valami elérhetetlenre.
Ettől az éjszakától kezdve kicsi Jula valóságos angyallá változott.
Nemcsak a szappanszagú skatulyát, az ünnepi szegfüszeges kenyeret adta
ajándékba. Mihelyt a tél – ezidén a szokottnál is nehezebb hótakaróval –
leszakadt reájok és napokon át az utcaajtóig is alig lehetett elhányni a
havat: kicsi Jula folytatta jótékonyságát a madarakon.
Abban a szenthitben élve, hogy istennek minden teremtménye – még a gyom
is – lelkes és értelmes, most a madarakat segitette, mert most azok
voltak az igazi koldusok. Óesztendő éjszakáján a falun az aranyoscsikó
szokott keresztülvágtatni és a gyermekek kifényesitett csizmáiba piros
pogácsaszivet, diót, almát hullogatott. A kit megajándékozott, annak
tarka zsebkendőből zászlót is szurt a csizmájába: hadd lássa a gyermek
első ébredésre, keressen-e vagy se a csizmácskában. Az idén azonban –
jórészt a fagy miatt – csak két fényes ujkrajcárt, meg egy marék aszalt
meggyet csúsztatott kicsi Julának. A gyermek mégis mondhatlanul
örvendezett. Az aranyszinü ujkrajcárokat a következő vasárnap a zörgős
templomperselybe dobta.
A tavasz sohase jött ilyen későn. A liliomtövek táján csak április
közepén ütközött ki a fű. A fecskék csak juniusra érkeztek. Kicsi Jula
néha azt hitte: nem is lesz többé soha tavasz. Régi kedves téli
játszóhelyét a sütőkemence hátán egészen elfelejtette. Rendesen az
ablaknál álldogált: az Avas oldalát, a hóolvadást leste.
De aztán olyan tavasz kerekedett, amilyen még soha. Ömlött a naparany,
pattantak a rügyek, csattogtak a rigók, hintáztak a fecskék föl és alá;
a liliomszárak csak ugy iramlottak a levegőégnek. A legdúsabbnak
igérkező ágakat kicsi Jula féltő, babonás gonddal ápolgatta. Pünköst
után az öreg Ágota főlszedte sátorfáját. Valami nagy, titokzatos
szerencsének látszott az is, hogy a költözéshez segitségül kérte a kicsi
Julát. Mindig sietett ezzel a kiköltözéssel, mert idebent a faluban csak
lopva jártak hozzá az emberek: féltek a paptól, aki irgalmatlanul
dorgálta őket és aki Ágotára meg hiveire egyszer-kétszer rá is célzott
már a templomban az igével, hogy „aki fordul a szellemidézőkhöz és
jósokhoz, haragomat forditom ama személy ellen“.
A pap Ágotával örökös harcban állott. Ő ugyanis a falunak és az
öregasszonynak valamennyi csodáját meg tudta magyarázni, még azt is,
miért zöldül ki leghamarabb a liliomos kunyhó: mert egy hegyhorpadásban
délnek fordult a tájéka. A nép meg is hallgatta a magyarázatot, csak
ugy, mint az Ágota meséit is, hitte ezt is, amazt is, „mert nem lehet
tudni, hol az igazság“. Ha betegük volt, Ágotához orvosságért, a paphoz
pedig azért fordultak, hogy könyörögjön a szenvedőért a templomban és
igy megnyugodtak, hogy mindennek elég van téve. Azonban tagadhatatlan,
hogy a liliomos kunyhóbeliek különös kegyelettel függtek Ágotán. Az ő
hiuságukat némileg legyezgette az Ágota és sértette a pap magyarázata.
Akik olyan szegények, azok a legnehezebben mondanak le arról, hogy
valami kiváltságuk, érdekességük legyen; mert hisz egyebük amugy
sincsen. Innen volt a nagy ragaszkodás az öregasszonyhoz, aki őket
tündéri pártfogás alá helyezte. A pap…? Az is hatalom volt, de ő csak a
mennybéliekhez volt bejáratos; Ágota a földi és földalatti erőkkel
cimborált és oh, azok mindig közelebb vannak…
Langyos tavaszi illatok huzódtak a mezőkön, mikor Ágota a kicsi Julával
utnak eredt. Mindketten átalvetőt cipeltek, de kicsi Jula mitsem érzett
a teherből: tavasz volt, a századik tavasz…
A sürübe érve, egyhelyütt az ösvény elágozott. Kicsi Jula jobbra akart
térni.
– Nem arra fiam, az a Tündérkapu felé megy. Nagy kerülő.
– Messzi van ide az a… Tündérkapu… – dadogta kicsi Jula.
– Fiatalnak közel van. Ez az ösvény majd odáig visz. Egyébiránt mindjárt
odalátunk. A fehér tündérszoknyák már bizonyára ki vannak aggatva
fölibe.
Csakugyan, egy kopárabb helyre érve megpillantották jótávolra az
oszlopsort. Felette – felhők avagy kökényünneplők? – de mintha fodros
fehér leánykaváltozók volnának kiakgatva.
– Ágota nénő…
Nó mi az?
– Mondja csak… ezek… ugyanazok a tündérek?
– Hogy ugyanazok?
– Hát… akik arra felénk… járnak?
– Persze, hogy azok.
Kicsi Jula mélyen, boldogan fellélekzett, aztán vidáman szedte tovább
lábacskáját.
Ágota nénő kunyhóját sértetlenül találták. Nem mert ahhoz senki egy
ujjal is nyulni, mert Ágota „öntést“ csinált a kunyhó körül, aki abba
belelépett, azt nagy betegség vitte el. Másidőben kicsi Jula szemet
szájat tátott volna a sok száritott, gerendáról függő levélcsomón. Most
alig pihent, alig segitett a földet palaporral megszitálni, a tüzhelyt
megtapasztani, megmeszelni, a pókhálókat leseprűzni, a cserépcsuprokat
az ágasba tüzdelni: nyelte falatkáját, keresztbekötötte vállán kopott
hárászkendőjét és elköszönt. Az öregasszony jutalmul a segitségért egy
kis mázas, csorba csuprot adott neki. Jula sebesen ment visszafelé, de
azért közben kikitért az erdőbe; nagy, elkésett illattalan ibolyákat,
csillagszemű télizöldet, hólyagos gyöngyvirágokat szaggatva a csuporba.
A csorgónál vizet is csurgatott a virágok alá… Az elágozó ösvénynél
körülpillantott, aztán sebesen fordult be a Tündérkapu felé. A cserjésen
át csak úgy találomra törtetett: ruhája pár helyt megakadt, lábát
itt-ott meghorzsolta… Hirtelen, az utolsó bokron is áttörve elibelépett
a sziklakapu. Sima, sűrűn, gyertyaegyenesen egymásba rovátkozó oszlopok:
a föld valami ősi, tüzes hányadékának hideg csodává dermedése. A
kaputövét mohás, bársonyos fű lepte, fent azonban, túl az orgonasipszerü
kapuarcon a hófehér ingzászlócskák már nem integettek… Soha senki se is
látta azokat közelről, valahova csak visszahuzódtak a tündérek
ruhaszáritó bokrai, ha az ember a kapu aljába lépett.
Kicsi Julának kevés ideje volt: a nap már erősen hajlott az Avas mögé.
Mégis: addig járt kelt, mig a sziklasorban egy kis odut talált, abba
beállitotta a virágos csuprot. Ahogy visszafordult, a rémült
boldogságtól szinte összeesett. A sziklakapu csipkés árnyékot vetett az
előtte zöldelő mohamezőre, a csipkés árnyékban most azonban egy karcsú,
csinos, görbeszarvu parányi lovacska árnya vetődött… Mire kicsi Jula
föleszmélt, fölpillantott a kaputetőre, a csoda kis állatnak csak
könnyü, tovairamló lépteit hallotta…
Bizonyára a tündérhintók kis paripája, gondolta.
Dobogó szivvel, ragyogó szemmel, hajnalló arccal lépegetett hazafelé.
Most már bizonyos volt, hogy ezidén telik be a százesztendő. Ettől
kezdve szünetlen, lázas némaságban élt. Mint egy álomjáró, végezte a
surlást, tapasztást, mosogatást… Enni alig evett. Régebb félt, most
szerette, ha nagyanyó egyedül küldte az erdőre. Kis kéregkosarával
gyakran látták – és utoljára is ugy látták, – hogy a Szurduk által
félrevetett fenyőtörzsek torlaszán, a hatalmas páfrányok között ülve
szemét a vizből felnyiladozó óriás nefelejtsek közt kristályló
vizfenékbe veszitette. Ha megszólitották, hát ugy összerezzent, mintha
álomból verték volna fel.
Péter-Pál utáni holdtölte éjszakáján kisurrant a kertbe és leszakitotta
a legteljesebb, bóditóan erősillatu liliomszálakat. Cseppet se félt: a
falubeli kutyákat mind ismerte. Mégis nem az utcán, hanem a kertek alatt
ment, vigyázva, hogy patyolatra mosott, keményitett, gondosan
kifoltozott fehérruháját be ne csatakozza.
Az éj halkan lélekzelt: a tejut millió olvadt szikrában folyt át az ég
kék taván. Mire az erdőig ért, az utra rongyos, torz árnyékot hányt a
kapaszkodó hold. Lábához úntalan gömbölyü sünök gördültek. Itt-ott a
fenyőtű rengő szőnyeget teritett alája, máshol metsző kövekbe verődött a
körme. A cserjésben véresre karmolta karját, lábszárát. A kapuba érve
kicsi Jula fáradságtól, áhitattól egyként rogyott le. Kezében
kinyujtotta a liliomot, ajkáról hosszu, hangtalan, rimánkodó ima
folydogált:
– Ti szépséges, jóságos tündérek, oh, hogyne hinnék bennetek, hogyne,
szentül! Tudom, ti jártok akkor a földön, mikor a hó olvadni kezd, ti
töltitek meg éjjelente ezüsttel fönt a holdat, ti szurkáljátok tele a
réteket virággal… Mi ott lakunk a hegyhorpadásban, a fehér nyirfák
alatt, ahol most a liliomok nyilnak. Hiszen ti nyitjátok ki őket. Ti
jöttök hozzánk, hát szerettek, én ezt hiszem, szentül hiszem. Én vagyok
itt, oh ismerjetek meg, ismerjetek rám a fehér liliomokról. Büneimért
megvezekeltem és imádkoztam sokat, nagyon sokat, reggel is, este is,
ebéd előtt is… Rendülj meg te rengeteg kő, csendülj meg te csoda kapú,
nem kelek fel addig a földről, mig meg nem nyilsz nekem…
Az éj tiszta volt és némaságos, a liliomok illata felhőként terjengett
benne és bóditó, áthatlan fátyolba göngyölte a gyermek érzékeit. Fáradt
feje mind mélyebbre lankadt bele az imádkozó kezébe zárt virágbokorba,
kis teste a térdeplésből szédült elterülésbe nyult el. Úgy hitte, elalél
a meddő könyörgésben, mikor hirtelen, világosodó szemhéjain át a hold
ezüstáradatában tisztán látta a csodát: az oszlopkapu középen gyengén
meghasadt és lassan, mintha százesztendő alatt sarkai berozsdásodtak
volna: fordulni kezdett…
Egyszerre eltünt a gyermek aléltsága: mintha fölemelnék, könnyedén kelt
fel és virágait magához ölelve indult az elibenyiló széles,
aranyhomokkal hintett uton befelé. Az út mellett bársonyos, messzi mező
huzódott: a mezőt csodálatos virágok himezték, aminőket kicsi Jula csak
a boltosnál árult virágképecskékről ismert: oroszlánszájak, sarkantyúk,
boglárok, krisztusszemek. S a virágok közt olyan gyönyörü, horgosszarvu
lovacskák legeltek, amilyennek egyszer az árnyékát megpillantotta. A
háttérben gyönyörü kis falu állott, csupa csinoska, aranyszalmás,
korállcserepes tetejü ház, ragyogó falaikat rózsa kúszta be. Az
ablakokból csipkefüggönyök integettek, az ereszek alól tarka-barka
madarak szálldostak. Ragyogott a sok tulipánágy a kiskertekben, a
háztetőkre pedig bibor meg mézszinü gyümölccsel rakott fák hajtották
koronájukat. Mindezt pedig valami csillogó fény öntötte el, a holdnál
szelidebb, a napnál mosolygóbb világosság. Kicsi Jula az égre nézett:
hát akkor látta, hogy csak csillagok vannak, de akkorák, mint az ökle és
mindenféle szinüek: kékek, vörösek, sárgák, rózsaszinüek.
Valami nagy ijedtség lepte meg a gyermeket. Végig nézett saját kis
köntösén, megtapogatta egyszerü fekete pertlibe szorosan befont haját…
Ha a gyönyörü liliomok nem lettek volna nála, bizony visszafutott volna
ilyen nyomorult-szegényesen.
De már mindenkép késő lett volna, mert a függönyös ablakokban kandikáló
tündérlányok megpillantották és integetni kezdtek, azután pedig
seregestül rebbentek elibe, a virágok közül, a lugasokból, hintákról…
Háromféle ruhát viseltek: kéket, fehéret és rózsaszinüt, a hajukba is
ugyanolyan szalag volt kötve és a nyakukba ugyanolyan gyöngysor.
Mindeniknek fátyla volt, amivel pajzán játékot üztek, ide-oda lobogtatva
azt. Csak a legszebbik viselt piros ruhát és a fején gyémántos koronát,
ebben az évben ő volt a királyné. Ez kivált a többiek sorából és a
földresütött szemü, szepegő kicsi Julához lépett; bizony a leánykának a
könnyei is hullottak, a boldog ámulattól, vagy hogy szégyelte magát oly
kopottasan?
A tündérasszony hangja merő egy muzsika volt és mégis parancsoló mint a
királynéké:
– Te a liliomoskunyhóbeli kicsi Jula vagy, rád ismerünk, s mert hittél
bennünk és mert ártatlan vagy, magunk közzé eresztünk egy esztendőre, de
tovább egy napig se. Azért mielőtt közénk vegyülnél, gondolj mégegyszer
haza, a szegény kis kunyhótokra, a gyérlombu nyirfákra, az ereszalatti
pőre fecskefiakra… Fog-e izleni a málé és lesz-e álmod a szalmapárnán,
ha itt megszoktad a marcipánt, a ringó piheágyat?
Kicsi Jula megdöbbent, azt hitte: elkergetik. Térde megrogyott, keze
összekulcsolódott, ajka elhalón suttogta, hogy hangja alig ért fel a
parányi tündérfülekbe:
– Te szép, te jó tündérasszony, s ha majd akármi vár reám… csak most
maradjak itten!
A tündérasszony intett, hogy fölkelhet.
– Milyen ruhát kivánsz magadnak? A rózsaszin a legpajzánabbaké, a fehér
a legártatlanabbaké, a kék a legigazabbul szeretőké…
Szeretni… ez a szó megütötte a gyermek fülét. Mintha lelke titkos,
névtelen szomját most néven nevezték volna…
– Kéket…
A tündérasszony megérintette vállát: egyszerre lehullott róla a
foltozott fehér köntös, helyette kék fátyol folyta be tagjait. Nyakán
ott gyöngyözött a hüvös türkizsor, fején ott repkedett a fátyol.
– Szedd össze földi ruháidat, kösd őket kis batyuba, tedd mellé azt a
kis csuprot, amit nekünk áldoztál és állitsd belé liliomodat. Mikor
hervadni kezd, visszaöltözöl földi leányzónak és kimégy a kapun… Addig
azonban velünk örülsz és az üdvöd teljes leszen. Játszótársat is kapsz,
egy kis tündérlovagot. Mit remegsz össze? Azt hiszed, a tündérfiuk is
cibálják a lányok haját, kővel hajigálnak és nyelvet öltögetnek, amért a
lányok nem másznak a jegenyék tetejére? Nálunk a kisfiuk jók és
kedvesek, abban telik az örömük, ha minket mulattatnak. Ők találják ki a
legpajzánabb, leggyönyörüségesebb játékokat.
S megsuhintva királyi pálcáját, egyszerre a tündérfalu téres piacáról,
az ezüstpatak csolnakaiból, a piros almafák tetejéről kedves kisfiusereg
verődött össze, de ezek olyan kópé arcu kacagó teremtések voltak: csupa
jókedv és csupa kezesség. Mindenik egy kis szalagvéget viselt a süvegén,
mindenik szalagvég valamelyik tündérlány barátságának záloga volt.
– Melyitek akarja ezt a földi lánykát – most testvérünket –
játszótársul?
A hetyke kis selymák rámutattak egy társukra:
– Ennek az élhetetlenkének nincs párja!
– Akarod? – kérdezte a tűndérasszony a fiucskát.
Az egy pillantást vetett kicsi Julára. A kicsi Jula azt hitte, nagyon
rútnak fogja találni őt és nemre fogja rázni a fejét. De nem ugy volt. A
fiucska igent intett és odajárult a leányka lábához és kicsi Jula
kitalálta, hogy most a szalagjából oda kell adnia egy darabot zálogul.
Közben pedig ugy rémlett neki, hogy lovagja a Bondáék Janikájához
hasonlit, aki ugyan sohse csufolta őt, de viszont nem is nézett reá,
mintha nem egy világban volnának. Most pedig előtte térdelt.
A tündérek sorba álltak és bemutatták magukat az uj párnak: ellebegve
előttük szebbnél szebb neveket mondogattak feléjük. Kit Gyöngyvirágnak
hivtak, kit Hajnalnak, Napsugárnak, Pillének, Patyolatkának; a kis
fiukat Pajtikának, Játszinak, Leventének, Pajzánnak… Utoljára saját
pajtása is bemutatkozott: Őzikének hivták. Kicsi Jula megrettent, hogy
most neki is meg kell mondania a nevét. Istenem, milyen rút neve van!
Még a földi nevek közt is a legszegényesebb… Őzike azonban megfogta a
kezét:
– Téged mi Gyönyörünek hivunk, mert te gyönyörü vagy.
Oh, kicsi Jula szinte összeesett a boldogságtól. Ha ezt látnák, hallanák
a falubeli rátartós gazdaleányok! Bizony, most nem fintorgatnák az
orrukat, ha véletlenül melléjük ülne a templompadba!
Azonban nem sok idő volt az odahagyott földiekre gondolni. Kezdődött az
örömünnep. Körbeálltak és lánc-lánc-hosszúláncot, érik-a-meggyfát, meg
bujj-bujj-zöldágat játszottak. De nem ugy, mint a földön, ahol, mikor
egyszer kicsi Jula nagyanyó biztatására a játékba keveredett, hát senki
se fogta szivesen az ő lúgtól, mésztől cserepes kezét, hanem mindenik
máshoz kérezkedett volna szomszédul; s ahol őt egy álló délután senkise
kapta a kör közepébe soha, mikor azt fujták hogy:
Kapd bé szivem, kapd bé
Akit szeretsz, kapd bé…
Most Őzike mindig csak őt választotta, neki énekelte hogy:
Ezt szeretem, ezt kedvelem,
Adjon Isten eztet nékem –
És aztán úgy tartotta a kicsi Julát a táncban, mint Jula azt a
porcellánbabát, amit egyszer a gazdag Bonda Tercsi a kezébe adott
„kivántatni“ egy pillanatra… Olyan gyöngéden, puhán, olyan féltő
szeretettel és amig forogtak, egyre azt sugta a fülébe:
– Gyönyörü, gyönyörü, gyönyörü…
A tánc után lakoma jött és kicsi Jula életében először lakott jól
azokból a gyönyörü tésztákból, cukorkákból, amiket a vásárosok bódéiban
látott, mikor egyszer a szekeresék bevitték a nagyvásárra. S mig
eddegéltek, fejük fölött a tarka madarak egyszerre hangos emberi szóval
kezdtek énekelni, de csengő szépen, akár a templomi ének; s nem olyan
makogva, ahogy a vásári beszélő madarak…
És ez igy ment, nap-nap után. Mindig új és szebb mulatságok következtek:
erdőkre kocsikáztak, igazi hintón, csolnakáztak, arany meg bibor
gyümölcsöt szüreteltek, hintáztak és virágokkal csatáztak… És ami a
legjobb volt, hogy soha, senki se bántotta a másikat, soha egy szót se
veszekedtek, egy könnyet se sirtak, hanem csak daloltak, csacsogtak,
mosolyogtak. A fehér ruhások voltak a legigazibb tündérgyermekek; ha a
rózsaszinek nagyon pajzánok, a kékek kicsit elmélázók voltak, akkor ők
amazokat csititották, emezeket viditották… Hányszor, ha kicsi Jula
Őzikével kéz a kézben, fej a fejhez hajtva elmerengtek muló
boldogságukon, egy kis fehér ruhás, akit Ezüstkének hivtak, és aki úgy
tudott nézni, mint a sánta Marika, a kovácséké, odajött és megcirógatta,
játékba vitte őket. Mert az is igaz, hogy az egész üdvösséges
tündéréleten – kicsi Julának úgy tetszett – valami bübájos
szomoruságfátyol lebegett: hogy föl kell ébredni belőle…
Mi történt ezalatt a földön? Szegény nagyanyó felverte a házat, a telket
aztán a falut-erdőt keserves sirással, kereséssel. Mikor már egy teljes
nap telt el a jajveszékelésben, estefelé, árnyék – nyuláskor
összetalálkozott a falun tul az öreg pakulárral, a hegység csendes
remetéjével, akinek családját valamikor szemeláttára temette el a
hófuvás, s aki azóta csak a juhaival meg kecskéivel tudott beszélni,
emberi szavát elveszitette; és sohse járt a népek közé, mert a mások
öröme a szivét hasogatta.
– Jaj öreg pakulár apó, nem látta valamerre az én kicsi Julámat?
Az öreg ember bólintott a fejével és mindkét kezével nagyanyó kunyhója
felé mutogatott, aztán tovaballagott.
Nagyanyó gyorsan hazacibikelt. Hát igaza volt a pakulárnak. Kicsi Jula
ott feküdt: küszöb volt a derékalja, húnyó napfény a lepedője, hervadt
liliomág a párnája. Csak a szenesviz hidege téritette magához, amit
nagyanyó úgy, ahogy Ágotától tanulta, sebtiben vetve a homlokára kent.
Kicsi Jula felnyitotta álomfátylas szemét és ocsúdozva körülnézett. Csak
nehezen eszmélt a gerendázott mennyezetre, nagyanyó ráncos arcára…
– Hol voltál, te kósza?
A gyermek szivszaggatóan kezdett sirni. Szegény nagyanyó megijedt,
rimánkodásra fogta:
– Lelkem gyermekem, nem feddeni akarlak, dehát csak tudnia kell
öreganyádnak, hol kószáltál egy teljes napig?
Kicsi Jula tágra nyitotta szemét.
– Egy napig?
– Honnan kerülsz elő, monddsza hát!
De kicsi Jula csak tovább sirdogált. Az öregasszony megdöbbent. Ezt a
gyermeket megigézték, s az igézet – úgy látszik – nem szünik a
szenesviztől. Sőt rosszabb jött: kicsi Jula a sirásban elfáradva, konok,
szomoru hallgatásba merült; szemét a mennyezetre függesztve meg se
moccant, csak néha gördült szeméből egy-egy nehéz könnycsepp, csak néha
rándult össze sovány válla. A herbateára rá se nézett, a friss málét
elengedte a kezéből, a melegitett kendőt leejtette lábáról. Minden
izetlen volt, kopott volt, szomorú volt…
Hajnalban öreganyó elfuttatott Ágotához. Az illatos füstfürdőt csinált,
aztán odaült az elkábult gyermekhez, megfogta a kezét a saját sovány
pókkezével, ráparancsolt, hogy üljön fel és mondja el, hol volt. Ezalatt
a pitvarba sokan begyültek, az egész falut izgatta a kicsi Jula eltünte
és titokzatos hazakerülése. A gyermek Ágota parancsára mintegy lebüvölve
engedelmeskedett. Szemét egyetlen pontra meresztve, mint aki előtt
sorban elevenen bukik fel mindaz, amit elmond: eleinte nehezen,
szégyenlősen, aztán az ujraátélés mohó extázisába lendülve, szakgatott
nehéz lélekzetet merve kis tüdejébe, beszélt, beszélt.
Künn a leselkedő asszonyok lélekzetvisszafojtva, mozdulatlanul
figyeltek. Csak néha-néha néztek össze, bólingattak döbbent ámulásban…
Képzeletük annál jobban szürcsölt, mert nem hallottak mindent és maguk
eszelték ki az összefűggéseket. Mikor a kicsi Jula odáig ért: hogyan
vette vissza földi foltos ruháit, a hervadó liliomokat; hogyan kisérte
Őzike zokogva a kapuig, hogyan fogadták egymásnak, hogy soha többé
kacagni nem fognak… a pitvarbeli asszonyok szemüket, orrukat törülgették
és mikor kicsi Jula sirásba tört ki, az egész pitvar hangosan zokogott.
Azután pedig nekipirulva, lelkendezve jártak házról házra, kicsi Jula
csudája lázba hozta az egész falut. Még a bergengóciás legény se mert
egyelőre kételkedni, mert hogy a kicsi Julát szellemkezek hozták haza,
az bizonyosnak látszott.
A tündérországot járt gyermek azonban nem akarta lábát a földre tenni.
Egész napokon, éjjeleken az őt ért nagy élmény foglalkoztatta, lelkének
minden izét, testének minden parányát. Nem evett, nem ivott, nem is igen
aludt, nem érdekelte semmi egyéb a világon. Pedig a kiváncsi népség most
sokmindent hordott a házba: mákot, kölest, mézzel gyurt pogácsát…
Nagyanyó eleinte örvendett is: lám a kicsi Jula csudája még szerencsét
hoz a házra. Hiába, a szegénység…
Ágota nénő nem igen mozdult a gyermek mellől. Mintha a kicsi Jula
mostmár az ő titokzatos birodalmába tartozna. Most kacagjon a Bonda fiú,
most huzódjanak el tőle a pap előtt a rátartibb asszonyok. Hallgatta,
szinte szította a gyermek vallomásait, mig az átalvetővel érkező
kiváncsiaktól nagyanyó átvette a hozott jókat.
Végül a lelkésznek is a fülébe jutott kicsi Jula története, s hogy hivei
seregestül járnak a tündérkapuhoz és állandóan a liliomos kunyhó körül
ólálkodnak, sápitva, tóditva, esküdözve. Elindult hát világosságot
gyujtani örök, gyógyíthatlan pogányságtól mételyezett gyermekei lelkébe.
A máskor oly csendes liliomos kunyhó táján most ácsorgó alakokat talált,
még a szomszéd falukból is. A tűzhelytől az ajtóig mindenütt és mindenen
űltek, legtöbben az agyagból vert, palaporral megszitált földön. Olyik
asszony kigombolt mellén gyermeket szoptatott, másik altatott, vagy
pólyált. De mindez olyan csendesen ment, mintha valami pogány
szertartáson volnának. A szeme mindnek a kis kamrán függött, alig
huzódtak el, a papnak utat engedve. De aztán egyik a másikat
megrántotta-lökte figyelmeztetőn és egyszerre valamennyin szégyenkező
zavar vett erőt. De azért nem mozdultak. Tudták: most lesz valami.