Már libapásztorlányt is vettek el grófok. És Borzi… micsoda pompás
teremtés. Nem az, hogy szép. Szép leány garmadában terem Erdélyország
kuriáin. Hanem különös, izzó és ártatlan. Egy forró mennyországot fog
adni öntudatlan annak… Kinek? Aki a kezét kinyujtja érte. Dehát mit
izgatja őt ez? Minek töpreng rajta? Fájdalma neki egy ilyen édes
teremtés szerencséje? Hát mióta irigy ő? Irigy a maga fajtájára: egy
elszegényedett uri familia jobb sorsára?
– Szégyeld magad, mondja egész hangosan.
Vagy nem rájuk irigy? Hát kire… Aha… A grófra! A grófra. Hogy Borzi
mellett ül a homokfutón és hogy a leánykához hajolva, elbeszélget vele.
Szabédy nemcsak irigyli ezt, nem, egészen felbőszül rá.
A kocsi most elhagyja az országutat. Nekihajt az uttalan mezőknek, borz
uraimék nem laknak a forgalmasabb helyeken. A tarlókban nehány keréknyom
mutatja, hol lehet valahogy keresztülvergődni. A kocsi inog, dölingéz:
Borzi ujjongva viháncol. Dombokra kell fölkapaszkodni: most már
árkon-bokron át iramlanak. Borzi föláll az árkok előtt és tapsol, mikor
beléjükruccannak.
A gróf nem sajnálja lovát, kocsiját. És ez csak Borziért van igy.
Szabédy dühös. Utánaugrat a kocsinak, de senki se ügyel rá. Borzi előre
néz, mit érdekli őt, az, ami már elmaradt? Egy zökkenőnél majdnem
kirepül a kocsiból, a gróf megragadja, szinte átöleli.
– Dőljünk fel, ah dőljünk fel! ujjong Borzi.
A gróf nevet, a kutyák kicsit rémülten csaholásznak.
Fönt, a meredek tetején már kitetszik a sürü bozóterdő.
A borzok hazája.
Az oldalban zsellérház lapul, ott megállanak, a kocsi meg a lovak
ottmaradnak. Most már gyalog kell fölkaptatni. Pillanatra minden oly
gyönyörü: fiatal diófák árnyalta tisztás előttük, a barnuló füvek közt
csillagszemü kikiricsek. Visszatekintve a falu mosolyog: bentről rút
vályograkás, innen kedves, zöld bársonyba himzett gyöngyszem a sok
parányi ház.
A diófás tisztáson tul kezdődik a bozót. Pista, a vadászlegény előremegy
és négykézlábra esve csuszik be a sürübe.
– Utánam méltóztassanak! szól hátra konfidens fontossággal.
– De Borzi, szól hirtelen Szabédy, csak nem fog maga is… ily módon?…
– Miért ne? Gyermek vagyok. Most megyek intézetbe. És smaragdszemét
dacosan veti Szabédy szemébe. Mintha azt mondaná:
– Ne hagyj elmennem!
De Szabédy nem érti meg.
És akkor Borzi a földre fekszik, az apja meg a gróf után és mint egy kis
zöldbarna gyik, besurran a galagonyarengetegbe. Hogy kúszik! Vissza se
néz többet.
Mikor Szabédy is rászánja magát: már csak a nevetését hallja jó bentről.
A nevetése fáj, sebez: Szabédy hanyatt fordul. Nem akar tovább. Nincs
kedve semmihez, fölbámul a galagonyalomb között azurló égre. Mi ez… Feje
fölött, a tüskékbe akadva aranybarna pókháló… Nem. Darabka fátyol. A
Borziéból. Lekapja onnan, és a kezébe szoritja… magához rejti. Ugy
kuszik tovább. Mintha drága talizmánt lelt volna.
– Holla! hangzik Bardócz hangja a sűrűből.
A kutyák izgatottan, szinte rikácsolva csaholnak.
A földigtüskés bozótban ott ásit a borzlyuk, körüle hatalmas földhányás:
a borzok lapátolták azt ki. Mily mélyre furhattak!
Az ásólegények munkára készen állanak. Pista, a nyalka vadászfiu csak a
nyilást őrzi, hogy kereket ne oldhasson a borz. Ho-hó… de vajjon otthon
van-e egyáltalán?
A kutyák még láncon vannak. Pukit most eleresztik.
Mint a nyil furódik a borzlyukba. Morog, csahol, szinte sikolt… Hivják,
csalogatják, nem jön ki többet, mig Pista ki nem húzza.
– Hurrá!
A Puki orrából csorog a vér. Borz urfi otthon van.
Puki vergődik, tekeredik a Pista kezében. Vissza akar bujni, az első
vágás felbőszitette. Mufit is elengedik. A másik kettő nyöszörög, üvölt,
felébredt bennük a vadászkedv. És láncra vannak verve.
A gróf a kutyák után kúszik, bevilágit a borzlyukba.
Borzi Csokoládét, a kedvenc dakliját ölben tartja. Majd rá is sor kerül,
mégpedig fontosabb szerepben. Csokoládé, a párnára szokott becekutya
azonban nem mutat semmi izgatottságot. Sőt mintha nagyon barbár dolognak
tartaná Pukiék lelkesült üvöltözését, rosszalóan mormog néha-néha.
– Vesszőt faragni!
Pista nekilát.
A hosszú pálcát a gróf az odúba sülyeszti.
– Hm. Fölfelé megy a hegynek. Bajos lesz utánaásni.
Bardócz nézegeti, hol ássák az első gödröt. Mert a borz egyre beljebb,
beljebb vonul várába, felülről kell hozzáférni.
– Messétek le a galagonyákat!
Csattog a fejsze, egy kis tisztás keletkezik az irdatlanban.
– Ugy. Itt kezdhetitek. Itt nincs gyökér. Négyszögben ássatok!
Omlik a föld, kemény, szijjas mezőségi agyag.
A föld alól szörnyü csatározás hangja hömpölyög. Puki meg Muki
csaholnak, a borz mintha sirna, mérges, vonyitó hangot ad, de csak alig
kiszüremlőt. A földre kell feküdni, az odu elé, hogy az ember hallja.
A gróf aggodalmaskodik. Vajjon jó helyt ásnak? Ha elhibáznák s a
földalatti üreg másfelé kanyarodnék! Jó egy órája, hogy az ásó nyesszen.
A legények derékon jóval felül vannak a gödörben. Bardócz lekúszik,
hallgatózik… semmi.
Tovább!
Most Borzi mászik be. Fülét a gödör aljára tapasztja. Mintha hallana
valamit… Hirtelen ölbeli kedvence nagyot vakkantva felugrik mellőle,
kisiklik a karjából. Meghallotta a földalatti riadalt! De csak nem fél?
Borzi örökre meggyülölné.
– Hallom… hallom! ujjong Borzi.
No, most vigyázni az ásással. Mert megeshetik, hogy a beszakadó nyiláson
át borz uram kereket old.
– Kéznél tartani a kutyákat! kiált a gróf Pistára.
Az is nagy kérdés, vajjon az eredeti bejárat meg a kiásott gödör közti
járatban lesz-e őkeme, mert akkor innenfelől az uj nyiláson át is rá
kell engedni a kutyákat. De ha még mélyebb a földalatti gang, akkor nem
kerülhet még két tüz közé a borz. Bevonul a mélybe, ha hirtelen el nem
bánnak vele. Akkor aztán uj gödröt kell ásni, mindig tovább, mig a
barlang végéig jutnak.
Most Puki előtámolyog a föld alól. Vérbe van köpülve. Muki azonban
tartja magát.
– A Puki, az meg van semmisülve, bölcselkedik Pista és láncot vet a
kidőlt harcosra.
A többi kutya őrjöng, hogy bocsássák szabadon őket. Pufit elengedik.
Vén, kicsit szélütött jószág. Az orra csupa régi hegedés. A fejét
féloldalt lógatja. De mikor érzi, hogy szabad, diadalthorkantva rohant a
gödörbe.
Szabédy Mufit tartja készen. Borzi Csokoládét. Most fog az ásott gödör
beszakadni, az uj nyilásba uj, friss harcosokat kell bocsátani.
Az egyik ásó mélyen szalad a földbe.
– Megnyilt! kiáltja Bardócz. A kutyákat! Gyorsan!
A gróf a gödör szélén áll, a fegyvereket tölti.
A nyilást kikerekitik. Szabédy el akarja engedni Mufit.
Borzi elébeveti magát. Csokoládéé az elsőség. Odadobja a nyilásnak
kedves pajtikáját. Csokoládé bukfencet vet és usgyé! neki a gödör
meredekének, kifelé.
– Csokoládé! Gyáva gazember! sikit Borzi.
E pillanatban tüskés, csikos árnyék surran át a nyilásnál: a borz! Mire
Mufi nekiugrat, már elvillámlott, be, mélységes várába, a föld gyomrába.
Mufi utána.
A gróf szivéből nevet, és kezet nyujt Borzinak. Csokoládé hőstettéhez
gratulál. A kis gyalázatos ott lapul a Borzi felöltőjén, egy galagonya
aljában. Bardócz ráhúz egyet.
– Szép história! Neki az ásásnak!
És már délre jár. Még egy ilyen baklövés: bealkonyul és ott kell hagyni
az egészet. Holnapra pedig Borz uram kereket old.
Borzi ki van pirulva a haragtól.
– Szégyentelen, semmirekellő! Takarodj!
Lehengeriti Csokoládét a köpenyéről.
Tulnan, a bozót aljából kiáltozás foszlik arrafelé. Pista megszólal:
– A többi nagysádok.
Borzi kivergődik a galagonyásból. A tisztáson rőzserakás ég: ott
melegszik az ebéd. Rózsa a teasüteményeket rakosgatja. A szobalány a
földreterit, a zsellérné a tűz körül foglalatoskodik.
– Nem jöttök be? kérdi Borzi.
– Én irtózom a vértől. Az egész borzvadászat rémes állatkinzás. Egyetlen
szerencsétlen állatra ráuszittok öt-hat kutyát. És reggeltől estig
gyötritek a szegényt.
Ezt Anna mondja.
– És hogy festesz, Borzi, ha látnád! A fátylad egy rongy. A hajad tele
sárga galagonyalevéllel. A kezed…
Borzi keze össze van karmolva. A galagonyatüskék.
Rózsa még hozzáfüzi:
– Nem valami hóditó!
– Oh, ki gondol affélére abban a forró izgalomban odabent! jelenti ki
Borzi, és ez Rózsát kellemesen nyugtatja meg.
Most az urak is jönnek. A borzlyukat Pista, meg a kutyák őrzik. Bármily
pompás az ebéd, a négy vadász sietve, tempózás nélkül költi el. Majd
jóllaknak este: bálmossal, szalonnában pirult galambbal, párnafánkkal.
Most minden: a borz!
Vissza a sürűbe!
Az uj gödör már embernyi mély. De nem hallani semmit a föld alól.
Próbakép a gróf beledobja Csokoládét: de az nem iramlik el semerre. Az ő
gyávasága ezentul a próbakő. Borzi rá se néz többet.
A gödör egyre mélyül. Megkopogtatják az alját… mintha kongana.
– Az alját ássátok! Vezényel Bardócz.
– Az oldalát! Az oldalát! kiált a gróf.
A legények nem tudják, kire hallgassanak.
Az izgalom nőttön nő.
A kutyák kettesével furakodnak a nyilásba, a láncon lévők tombolnak.
Hirtelen az oldal beszakad. No most! Ha ujra elszalasztják, vége. Uj
gödröt ásni már nincs idő. Az öklömnyi sötét üreg kikerekedik az ásók
nyomán. Benntről a kutyák őrülten csaholnak, maguk előtt hajtják a
borzot, innenfelől reszketve tombol Mufi.
Az ásitó oduból keskeny, csíkozott fej ütődik ki; Mufi odakap. Kiserked
a vére, a borz orron harapta. De a borz is menekül. Vissza. Vissza?
Mögötte a tulnan szorongó kutyasereg. Két tűz közt van és úgy látszik, a
vára nincs tovább. Nincs hova huzódnia bellebb. És a kutyák mégsem
birnak vele. Talán körben forog, hogy olyan sebeket osztogat? Üldözői
vonitanak, de nem tágitanak.
– Ki a gödörből! Bardócz kiáltja ezt az ásóslegényeknek.
– Félre mindenki! Ez a gróf.
A borz feje ismét kinn van.
– Ne lőjjön méltóságod: a kutyát sebzi meg!
– Bánom is én a kutyát, van elég!
– A kutyáim!
Bardócz megragadja a gróf kezét. A borz Mufival együtt kihengeredett a
gödör aljába, utána Pufiék, mind. Össze vannak gabalyodva.
Puki, a láncravert, irtóztató csaholásba kezd, táncol, hempereg, el
akarja harapni a láncát.
Borzi lángoló arccal áll a gödör szélén. Szabédyval senki se törődik. Az
kedvetlenül tekint oda: a fegyverrel célzó, marcona, fiatal főurra, s a
hozzáhajló pompázatos kis Dianára, Borzira. Ah, ezeket csak a borz
érdekli most! Együtt ujjonganak. És ő, ő nem tud ujjongani. Keserü és
levert. Az ebéd alatt a gróf folyton Borzival évődött. És neki azalatt
teasüteményt kellett ennie. Hogy gyülöli pedig a teasüteményt!
Most megdördül a kétcsövü. A borz hátából piros forrás eredez. De azért
él: vergődik, marakodik. Bardócz leugrik a gödörbe, hogy elválassza a
viaskodókat. A gróf utána. A kutyákat alig lehet a borzról letépni.
Olyan zürzavar támad, hogy senki se veszi észre az uj szenzációt: a borz
éltepárja most üti ki orrocskáját a nyilásból. Rémülten gurul kifelé és
nekiveti magát az oldalnak. Igy, ezért győzték a harcot két felé, ketten
voltak.
– Még egy, még egy! kiáltja el magát Borzi.
De senki se hallgat reá.
Borzi odarántja Szabédyt a gödörhöz.
– Löjjön! parancsol rá türelmetlen lázban.
Szabédy vállán érzi a leányka meleg kacsójának nyomát. A karja
megreszket.
Fegyvere elsül, a lövés egy galagonyatőbe furódik. A borz visszanéz
reájuk, mintha fügét mutatna, s eliramlik a sürübe.
A kutyák esze sincs helyt. És Borzi meg Szabédy elfelejtik uszitani
őket. Mialatt mindenki a másiknak, a haldokló borznak tombol, ők
hirtelen, az elszalasztott borz feletti ámultokban egymásra tekintenek.
De aztán szétrebbennek.
A hangulat tetőpontja lejárt.
Bardócz kimászik a gödörből: a kutyáit hozza. A gróf a borzot. Sejtelmük
sincs, hogy egyet elszalasztottak. A kutyák se vették észre: a hátukon
futott végig az eliramló kis szökevény. Úgy vivtak a párjával, hogy meg
se szimatolták a másikat.
Pista azonban kacskaringósan vágja ki:
– Ahajt szalad őkigyelmének a hites felesége. A Szabédy uraság
elhibádzta.
A gróf odadobja a borzot a kutyáknak.
Hadd legyen jutalmuk: marcangolhassák a zsákmányukat. Szegény borz! A
hátán sötétpiros, lucskos, borzalmas seb; de még él: apró szeme olyan
szomoruan akad fenn, a csalit közt betekintő égen. A teste csupa
verejték: egész nap viaskodott. S a párja, az kereket oldott, itthagyta.
– Pedig ez a nőstény, állapitja meg Pista.
– Igen. Néha mi vagyunk a bátrabbak. A férfiak pedig…
Borzi elhallgat. Szabédy mámoros, bámuló szemmel nézi őt.
– Gyávák…? sugja hirtelen. Ne higyje.
Künn a tisztáson ezalatt Anna kikiricset gyüjtött. Rózsa a
teasüteményeket pakkolta vissza. Volt miért hoznia. Szabédy mintha
robotból ette volna. A sürübe egyikük se kivánkozott. Patyolatruha volt
mindkettőn, rongyra tépődött volna.
Most jönnek a vadászok. Pista a borzot lóbálja, a kutyák majd letépik
őt, vérző orrukkal folyton nekikapnak. Még a szélütött Pufi is. Agyon
van pedig fáradva, tántorog. A gróf meg Bardócz nyakig agyagba vannak
maszatolva. Borzi szoknyaszéle is meghurcolódott a sárga földben, a
füléhez galagonyabogyókat tűzött; galagonyabogyónyi ajka el van nyilva,
mintha most már, nemsokára, ahelyett, hogy tömlöcbe kerülne, szabad
volna beleharapnia az életbe. Hogy csillognak az éles gyöngyfényű
fogacskái! A szemére aranyfátyol ereszkedett.
*
Az intézőlakra koraesti holdfény leng alá.
A konyha felől pompás vacsoraillat terjeng. Rózsa kisasszony a
szalonnában sült galambokat forgatja. Belátta, hogy a teasütemény nem
célravezető. Anna virágokat rak az ebédlőben fölteritett asztal vázáiba.
A gróf most öltözik át. Bardócz a borzot nyúzatja. Szép, kövér jószág.
Borzi, a kis semmittevő a verandán ül. A veranda gardéniái hallgatózva
tartják magasba fejecskéjüket. A rezedák mámort lehelnek. A leányka izzó
arcát gyengéden cirógatja a holdfény, haja homlokába hull, mint a
bronzfátyol.
Lódobogás. Most jött meg Szabédy. Imént hazament, ruhát cserélni. Lassan
jön fel a lépcsőkön a verandára.
– Borzi… szól gyengéden, mikor a leánykát megpillantja.
Borzi kicsit fölemeli a karját. Szabédy hozzáhajol.
– Nos… meg van elégedve a mai nappal?
– Meg. Nagyon szép volt.
– És még nincs vége. Még jöhet egy csodás fordulat benne. Bár maga
szerint ma már nincsenek csodás fordulatok.
– Hát vannak?
– Például nagy csoda lenne az, ha maga… ma este egy caterpillart kapna
ajándékba?
– És vele együtt… leheli a lányka.
– Vele együtt… ezer holdat.
Borzi fölveti nagy, drága szemét.
– Oh nem… hanem… téged!
Karja átkapcsolja a fiatalember erős nyakát.
– Vacsorálni! Nem illik mindig elkésni az asztaltól, pláne mikor
őméltósága itt van; szól föl egy csipős hang az udvarról. Rózsa
kisasszonyé.
Borziék az ebédlő felé mennek.
– No gróf, most már nem félek tőled!
Szabédy fölemelt fejjel lép az ebédlőbe.
A társalgás a vadászat körül forog. Mindenki nyert valamit benne. Anna
egy zsák kikiricset hozott haza. Rózsa kisasszony a borzprémet ajándékul
kapta a gróftól a sok jó teasüteményért. Bardócz másfél liter borzzsirt
remél a nyergeinek. A gróf… na, ő meglőtte a borzot, egy vadásznál ez a
főnyereség. Hát Szabédy? Rajta mindenki nevet, hogy a maga borzát
elszalasztotta.
– Ki tudja? szól Szabédy titokzatosan. Hátha megfogtam… elevenen?
És szeme beleragyog Borziéba, és megszoritja az asztal alatt a leányka
meleg kacsóját.
Kimondhatatlan boldog. Sejtelme sincs, hogy a gróf maga is vőlegény,
Erdély legszebb főuri kisasszonyának jövendőbelije. Ha sejtette volna,
nem gondolt volna ma oly képtelenségekre, nem lett volna oly ostobául
féltékeny; és ha nem lett volna féltékeny, nem bolondult volna bele
halálosan Borziba, és nem is lenne most a világ legboldogabb embere.
Lám, lám, a balgaság néha a mennyország kapujába vezérel.
TARTALOM.
A tükör 3
Szegény kicsi Jula 33
Borzhistória 69