A TÜKÖR
SZEGÉNY KICSI JULA – BORZHISTÓRIA
BERDE MÁRIA NOVELLÁI
1920.
KOSMOS R.-T. MAROS-VÁSÁRHELY.
A tükör.
Sápadtarcu, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az ezüst-arany
himzésekkel mennyezetig zsufolt bazárban. A bazáros zagyva franciasággal
esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi boltocska milliókat ér, –
közben a száz frankra tartott vállkendőt odaadta tiz frankért. Magukban
maradva, a sápadt idegen törökre forditotta a szót:
– Van régi holmid?
A török, kezével intve, félrelibbentette a boltocska hátsó függönyét.
Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől megderengetett
kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna.
– Te itt szoktál aludni?
A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban odatartotta
nehány szétteregetett szőnyeghez, a boltozatról aláfüggő rézampolnához…
Az európai szeme azonban egy, a falnak hanyagul támasztott tükrön akadt
meg. A tükör kerete a magasból jövő derengésben alig csillogott, mintha
vasból vagy nagyon elpiszkolt ezüstből volna.
– Frenki, a szemed biztos, mint a sólyomé a zsákmányra, – szólt a török.
Az európai e bókra a tükör után hajolt; az lehúzta a kezét, amint
könnyedén akarta fölemelni. Csak most tünt elő: mily gonddal voltak
kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű, liliomfonásos
arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se mutatott.
– Mit adjak érte?
– Százezer frankot, uram.
– Szóval… tizezret? – kérdezte az európai finom gúnnyal.
– Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim ben Abdullah nem őriz
olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni lehetne. Ha nem jössz
igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide be. Nézd meg frenki, jól
azt a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem tudom, hogy hivják az ércét, de
rozsda nem fogja és többet ér, mint a vertarany. A tükörlapja pedig…
– Az, megengedj derék Ibraim, aligha ér valamit…
– Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki bejött a
bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a tükörlap.
Az európai maga mellé állitotta az olajlámpást és kutatva vizsgálta
kiszemelt zsákmányát.
– Ha platina – mert annak néz ki – mindenesetre megér húszezret. Hát a
munka rajta… A tükörlap azonban… a vén ámitó csalni akar vele, jó lesz
hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt fizetem meg; különben, ha
rá jön, hogy magában a keretet taksálom húszezerre, mindjárt külön
fizetteti meg a meséjét…
Az öreg visszatért és leült a földre.
– Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a mezarthim
csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz.
– Azt mondtad: a tükörlapról akarsz még szólani.
– Figyelj, frenki. A tükröt egy vándordervistől vettem, aki Bagdadból
zarándokolt Rumba. A Tigris-folyó partján vetette ki lábához a víz,
midőn egyszer reggeli áhitatmosdását teljesitette. Megvettem tőle, mert
láttam, hogy régi és hogy nagy kincs… Később hallottam, hogy a bagdadiak
ezer esztendeje keresik Kandazé emirleánynak a Tigris-folyó hullámaiba
veszett varázstükrét…
– Varázstükör? Miben áll a varázslata?
– Óh uram, e tükör a világ hét csodáját multa felül csodálatosságában.
Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló kezéből ered az – talán
hallottad, hogy azokra bízatott valamikor a világegyetem valamennyi
titka. A tükör üveglapját ő úgy állította össze, hogy az minden beleeső
képet magába szívott és mindazt, amit valaha látott, időnként
visszasugározta. Rahman emir csináltatta e tükröt, hogy felitatva
leányának, Kandazénak hasonlithatlan szépségét, azt a kalifának
megmutathassa, anélkül, hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a
menyasszony bemutatását házasság előtt, megszegné.
– És tart még a varázstulajdonság? – kérdezte az európai kicsit
türelmetlenül.
– Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak olyannak mutatta képeit, aki
értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren, a kalifán és
Kandazén kivül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki állitólag
kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és aki azután –
– Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék Ibraim,
ismered-é a tükör nyitját?
– Nem én, uram.
– Persze, persze. – És az európai nevetett. – Ma is élnek a csodák,
csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a vásárral, emlékezz.
A mezarthim éppen nyitni akarja szemét… Húszezer frankot adok.
– Adj uram ötvenezeret.
– Húszezret.
És az európai letette a pénzt.
– Igen vagy nem?
– Igen uram… nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül köszöntél…
Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását. Hallgatva, egy
darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna alá fogva, kifelé
indult a stambuli ótörök városrész nehézillatú, sikátorszerü
utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyilt ki, mint valami szikrázó
ezüstlótusz az ég véghetetlen bibortengerében…
A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyuló terembe holdfény
szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes vitrinákat, mereven
mosolygó aranyozott bálványokot cirógatva végig, mint valami mennyei
uszály földetseprő vége. Időnkint a holduszályba ide-oda imbolygó árnyék
esett: fiatal férfifej, egy, a kezével kebléhez szoritott ovális keretre
hajolva…
Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli
aranyporos alkonyatba lépett… Túl volt azon, hogy a vén török meséjét
hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán rábukkant egy
följegyzésre, mely Kandazé tükrét emlitette… tehát volt valami, valaha,
valahol…
És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen szerkezet, mely
a beleesett fénysugarakat megőrizze, és bizonyos külső hatás alatt
visszavetitse a világba…?
Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha
fölszisszent: balgaság, észvesztő ostobaság az egész – ő, aki a tudomány
megtéveszthetlen fáklyája mellett hatolt előre az elült századok,
ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén, bizonytalan ingoványok
fölé, mintegy lidércfény után…? És mégis. Az a vakszemü tükörlap a
babona bilincseit sugározta rá: régi, hűvös, józan mérlegelésekkel nem
tudta beleosztályozni fölhalmozott, vignettázott, kor, érték, hitelesség
szerint mesterien elrendezett régiségei közé. Nem tudott napirendre
térni fölötte, nem uj problémához menekülni tőle… agya és keze
szüntelenül visszanyúlt a tükörhöz, mint behunyt szemhez, amit föl akar
nyitni, amibe bele akar pillantani…
Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holduszály egy
könnyű indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve a
merengőt. A fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a nyugágyon,
nem volt ereje valóban nyugalomra térni. A tele hold éppen a tejfehér
tükörlapba esett: egyszerre a sima, hályogszerű vak semmiség mélyülni
kezdett, perspektivát kapott; valami csak feltükröződött benne… Ah, nem
a könyvekkel, vitrinekkel zsúfolt háttér, hanem egy csipkeszerüen
stukkózott, ívekbe boruló oszlopos terem barnaarany mennyezete… De ez
csak távoli, elvesző háttér gyanánt, mindjárt elől egy fej hajolt a
tükörhöz: két nagy, mérhetetlenül tudatlan, sóvárgó, titokzatos és
szomorú szem, parányi összecsukott gránát virágajak, nehéz, sötét
hajfelhők alatt boruló, vakitó homlok… A fiatalember szíve elállott. A
tükörből tekintő arc egyszerre abba a néma extázisba ragadta, amibe
minden férfit beleejt az igazi női szépség és az igazi női szomoruság.
Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen, mintha szólitanák, megfordult:
helyette az egész pompázatos, falvánkosokkal, szőnyegekkel ékitett
csarnok képe hullt a tükörbe. Közepén ezüstgyönggyel omló szökőkút, a
kút medencéjét nyiló fehér hónapos rózsák fonták körül.
Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye szétnyílt: egy békaszerüen
rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó ruharakással, lapos,
hervadt szájáról le lehetett olvasni a szót:
– Kandazé…
A tudós szive őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul beszélt
és ő ezt a nyelvet értette…
– Kandazé, kicsike leányka, gyorsan öltözz fel nappali diszedbe.
Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyü, de szemérmesen hosszú
fehér muszliningben volt, virágkarján, lábán semmiféle ékszer. Az
öregasszony azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő kösöntyüket
aggatott rá és megcsókolva lábacskáit, parányi szattyánpapucsba bujtatta
őket.
Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemü szerecsen
ajtónálló lépett be.
– Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasságosabb atyád, az emir
akar megtisztelni látogatásával. Beléphet?
– Gyermeki alázattal várom a kitüntetést, – felelte a leány.
Magas, derékigérő szakállu, zöldturbános férfi jelent meg, lassu
méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető leányzónak.
– Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága. Én jöttem
ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig csak alázatos
alattvalód…
A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt virágkarja reszketni
kezdett.
A hatalmas emir gyönyörködve nézte gyermekét és egy, az öregasszony
által elébeteritett bársonyvánkosra vonva magamellé, az öregasszonyt egy
kézintéssel kiparancsolta.
– Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy hirt
hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben mint
parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e csodatükör
felszivta huriszépségedet. Az elmult éjjelen – ép holdtölte volt –
tudtodon kivül a kalifához vitettem azt, isteni szeme elé tárva, ki
vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba, átölelte a tükröt és
Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon eljegyez és mához
harmadnapon feleségévé teszen, rangban minden eddigiek felett álló
nejévé és születendő fiadat örökösévé… Leánykám, e perctől fogva a
kalifa mátkája, az én felséges uralkodóném, a szent hit és szent
birodalom leendő kalifájának kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te
és a te férjed szegény szolgája…
A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka összezárult, keble
reszketve emelkedett, arca elfehérült…
– Ungo, háremem leghivebb őre, ki éberségedért nyerted legkedvesebb
gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő!
A vak szerecsen a kiáltásra ujból belépett és Kandazé lábához térdelve,
ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe.
– Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a perctől
fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a szerelemben, nekem
az uralkodásban kezesünkké tetted.
Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A leány
azonban, mintha zöldszemü sárgakigyó csavarodna rá, hirtelen
halottfehéren, mint a lekaszált virág, végigesett a padozat tarka
márványzatán…
A tükör hirtelen elhomályosult, mintha kendővel takarták volna le,
azután újra derengeni kezdett…
A csarnok hátterében, nehéz bíbortakarók között Kandazé aludt: lábát a
déli arany verőfény melengette. Az öregasszony egy bronzkandeláber
lángjába galyakat hintegetett: a lángból kék és sárga füstbodrok
szálldostak a leány halántéka felé… Kandazé fölébredt.
– Fatma, – sugta halkan, úgy, hogy alig lehetett leolvasni ajkáról a
szót – hűséges öreg Fatma, mondd meg nekem, láttad-e valaha a szent
kalifát?
– Bizony láttam, mikor a szerencsés háboru után a népnek mutogatta
magát.
– Mondd Fatma, fiatal-e még a szent kalifa?
– Miket gondolsz, galambkám. A felséges kalifa nagy bölcsességét hatvan
esztendő alatt gyüjtötte.
– Úgyhát mondd… nincsen bronzszínü arca és a szeme nem ég, mint a parázs
a kandeláber mélyületében…?
– Óh nem, nem. A felséges kalifa arca sárga, mint a tudós pergamenek.
– Nagyon rút, Fatma?
– Rút? Honnan tudnád te galambkám, mi az a rút, mi az a szép? Hát láttál
te már férfit atyádon, meg a szerecsen Ungon kivül? Hiszen te úgy nőttél
fel, mint gyöngy a kagylóban, a a tenger fenekén… Ha egyszer kalifa,
akkor ő a férfiak elsője: szép bölcs és jó.
– Mégis… a fiatalok szebbek.
Fatma döbbenve nézett a leányra.
– Szeplőtlen arab szűz ilyet nem gondol, nem hogy mondana, leánykám. A
férfiban csak a vétkezni vágyó nő válogat. Igaz mohamedán hajadonra
nézve nincsenek férfiak, hogy összehasonlitsa őket, csak egy férfi van,
akinek odaadják. Hogyan is lehetne boldog egy nő a világon, ha
észrevenné, hogy az övénél szebb férfiak is vannak? Allahra, téged
valami megbabonázott, hogy ilyen gontolatod van. Megmondta már egy álom
ezt nekem, tudtam, hogy fájdalom, betegség vagy romlás lesz belőle.
– Álom… miféle álom, Fatma?
– Tegnap alkonyatkor, ahogy a zugolyomban elbóbiskoltam, – ott láttalak
az ablakrostélynál állani, és óh, szörnyüség, mintha egy fiatal párduc
hajolt volna feléd a rácson keresztül… Azért jajgattam, mikor hirtelen
felébredtem; és te hajnalló arccal, mintha jó és nem gonosz jelek
környékeznének, futottál felém az ablak mellől… Mi az, galambkám, mért
vacogsz? Ne félj, ne higyj az öreg Fatma babonáiban! Vagy füstöljek a
kisértésoszlató szent fahánccsal?
Kandazé megragadta az öreg asszony cirógató kezét.
– Fatma, hű öreg Fatma, szeretsz te engem? jobban, mint emirapám?
– Mióta anyádnak élte árán a világra jöttél, – őt is híven szolgáltam,
Allah juttassa a hurik kertjébe, – egy nap se hagytalak el, egyetlen
galambocskám. Belőlem szívtad az életet… miért kérded hát, hogy
szeretlek-e.
Kandazé arcán biborvérfelhők gomolyogtak át, szeme emésztő tüzben égett.
Lehajtotta fejét Fatma kezére és sírni kezdett…
A tükör újra elborult és újra megnyilatkozott.
Ugyanaz a csarnok, csakhogy a délelőtti világosság helyett esthajnali
rózsafény könyökölt az ablakokra. Fatma Kandazé lábánál aludt. A leány
megmozdult, felkelt… Arcára fátylat, vállára könnyü sált vetve, mezitláb
lopózott az ablakig… A tükör az ablakon át a kertet is visszaverte:
haragos thuják, ezüstgyászos olajrengeteg, lángszinü rózsamezők
hátterében mint valami fiatal ragadozó: egy sudár kékkaftános legény
bukkant fel… A teste bronz, a haja sörény, a szeme parázs. Amint
Kandazét megpillantotta, hirtelen, mintegy imádkozón, karját
keresztbevetette vállán. Aztán gyors, könnyü macskalépésekkel surrant
közelebb; megragadta és kiemelte az ablakrácsot. Kandazé kihajolt, mint
a forró szél alatt lengő virág.
A szép idegen ajkához szoritotta a leányka kicsüggő fátyolát. Kandazé
karját is aláejtette… A legény csókolt, csókolt és mégis: szemét az
ablakon keresztül, mint kutató kést, mely prédát keres, villantotta a
csarnokba.
– Kandazé, azt beszélik, holnapután lesz a lakodalmad, a kalifa már
megtekintette a rózsaberkeket, kétmillió rózsát szedet a város
díszítésére. Az édességárusok üstökben főzik a rachatot, tizezer narancs
leve csurgott már a sörbetesek hordóiba, szegfübors, szerecsendió és más
drága fűszerszámok illatától részeg a város; a mecsetek belsejéből a
legszentebb szőnyegek kerülnek elé, a pálmalombokból a legüdébb sarjak
kaszálódnak le utad ékitésére, ahol a nászmanchyn körülhordoznak téged…
Nekem csak a sötét szegénység marad. Mennyit rimánkodtam, hallván
szépséged földöntuli voltáról, hogy ablakod alatt, a rózsakertben
szolgálhassak. Mennyit lapultam, mig rámtévedt tekinteted át a rácson;
hány éjszakán át játszottam a halállal, mig az ablakrácsot
átfűrészeltem… most imádkozom hozzád, könyörülj rajtam, csak egyszer
engedd meg, hogy szememmel érinthessem a mennyei csarnokot, melyben
lakol, láthassalak téged tetőtől talpig.
– Oh, nagyon nagyot kérsz tőlem. Ha Fatma alszik is, az ajtónálló…
– Hisz az vak.
– De hall, mint a vadállat.
– Csöndesen leszünk, mint a titkon adott csókok.
A legény alakja emelkedni kezdett és hirtelen betekeredett az ablakon.
De földet érve, nem Kandazéra, hanem a terem többi falaira vetette
szemét és pillanatra vadul meredt a tükörbe. Kandazé bámulva nézte… A
legény észbekapott:
– Oh huriszép Kandazé, tükreidet akartam legelőször látni, mert hisz ők
bitorolják a gyönyört, ami nekem elérhetetlen üdv: fátyol nélkül
láthatják arcodat.
– Csak egy tükröm van, az ott a falon, abba is csak apám parancsából
tekintek.
A legény szeme megvillant, mint fegyver a napsugárban. Hirtelen amaz
egyetlen tükörhöz lépett.
Kandazé megragadta:
– Allahra, ne mutasd arcod e tükörnek…
De már késő volt. A legény arca belemetsződött egész vad szépségében a
tükörlapba.
Kandazé pedig, mintha ijedtsége hirtelen boldogsággá hajnallana, maga is
belemosolygott a legény vállán át a tükörbe.
– Hát úgy legyen… hát nézz bele jól… – suttogta. – De aztán… eredj,
eredj. Siess, nagyon félek.
A legény gyorsan az ablakhoz ugrott. Mozdulata oly vad volt, hogy a
márványmedence szélén álló üvegcse csendülve, cserepekre törve gördült a
medencében alá. Fatma felriadt, száját kiáltozásra tárta.
– Igérj valami drága ajándékot neki, – hördült a legény.
– Fatmának nem kell ajándék, Fatma soha árulója nem lesz az ő
tejgyermekének… – makogta az öregasszony.
– Vesd magad a földre és úgy esküdj meg erre. – És a legény szemével
majd átdöfte az öregasszonyt.
Fatma a földre terült és nehéz esküt rebegett.
A tükör most hosszabb időre elborult: a londoni éjszaka a holdat is
elfogta ködkezével. A fiatal tudós holtmereven feküdt, mintha egy
moccanása elüzhetné a felidézett varázsképeket. Ajka egymásraszáradt,
pupillája sóvár, sötét üreggé tágult… A hold sápadtan, mint lábadó beteg
kezdett előbontakozni ködlepedőiből és vele együtt a tükör arca is ujra
elevenné vált…
Az aranybarna csarnok reggeli fényözönében drágakőszinü madarak
röpködnek, a márványmedence hónaposrózsái egész áradatban nyilnak,
mintha a viz hófehér habja csordulna alá a káván. A szökőkút
szivárványosan járja gyöngyös táncait, a kandeláberek rózsaszinű gőzzel
füstölögnek… Kandazé halványpiros fátyolköntösben, vállán papagályával,
feje fölött lengő csodamadaraival a hurik táncát lejti.
Az emir szakálát simogatva gyönyörködik benne.
Kandazé táncol. Karját a mennyezetre tárja, keringőző madarai ékszerek
gyanánt lepik el repülő haját és ő táncol… Táncol, mig ajaka vérré, arca
hóvá, szeme szikrázó csillaggá hevül a tánctól. Mintha a tánccal
őrjiteni készülne…
Hirtelen, legszéditőbb keringéséből, legcsábitóbb felnyulánkozásából
alázatossá, megadóvá, mozdulatlanná válva földreborul… Csudamadarai
rajban lepik el és csőrükkel magasbaemelik homlokpántját és abból
alácsüggő fátyolát… Szenvedélytől izzó arca mint az üdvözitő nap a
felhőkből: előragyog, hogy elvakitson.
Aztán egészen lehanyatlik: apja felfogni készülő karja helyett a nyitott
alkóv selyemvánkosaira.
– Kandazé… győzhetetlen leszek… leszel: Nincs férfi, akit ez meg ne
őrjitene. És az emir megáldja leányát. Kandazé térdel, mosolyog és kér.
– Meg vagy elégedve?
Az emir bólint.
– Szabad ezért nekem is kérni tőled valamit?
– Kivánj és meglesz.
– Add nekem a varázstükröt… egészen.
– Egészen? Hisz egészen a tied.
– Nem, mert a kalifa is belenézett. És ha meghalok, talán más férfiszem
fogja egyszer nézni belőle arcomat. Ez bűn. Engedd meg, hogy nászom
estéjén… összetörjem.
Az emir megdöbbent.
– A tükör egy vagyonba került. Kérj akármit, leánykám.
Kandazé esdve néz.
– Csak ezt tudom kérni.
– Az emir szava nem játék. Legyen. És most jöjjön Ungo.
A vak szerecsen a kiáltásra egy gyöngyházzal beeresztett rózsafaládát
emel be a függöny mögötti ajtón.
– Ime, Kandazé, a felséges kalifa itt küldi a nászruhákat. Tied a kinai
biborselyem, a prófétazöld kaftán az ő nászi pompája lesz. Arra kér,
hogy saját kezeddel teritsd azt majd rá a holnapi nászlakomán, hadd
lássák az ország nagyjai hozzávaló szerelmedet. Egyébként pedig ma nem
látlak többet; sirasd meg, amint illik, leányságodat, senki sem fog
megzavarni.
Kandazé semmit se szól. Szeme lehunyva, nagyon sápadt és úgy mosolyog,
mintha egyszerre nagyon boldogtalan és nagyon boldog lenne.
Bíboros alkonyest könyököl a csarnok ablakán, a csarnok falain
sötétrózsaszinü virágfüzérek. A padozat is csupa szirom: Kandazé tele
marokkal hinti egy háncskosárból a rózsapelyhet. A kandeláberek
aranyfüstöt lehelnek. Kandazé halványpiros fátyolruhájában a tükör előtt
áll, átkarolja azt és ujjong:
– Tükröm, kincsem, világom. Enyém vagy, egészen az enyém. Drága
foglalat, mely fölittad, magadba zártad az ő bronzszin mosolyát… És föl
fogod inni, magadba fogod zárni a fölémhajlását, a fátylamra szórt
csókjait… Kimetszlek tükröm a drága keretből és elrejtelek, falba,
földbe, vizbe, ahol más sohse lát és én lopott éjféli órákon
belédláthatok…
Kandazé tekintete megelevenedik: odahajol, egészen közel a tükörhöz és
forró csókokat lehel bele. Aztán hirtelen tovarepes, az ablak felé. – A
legény most veti át magát a párkányon. A medence szélére, a rózsák
hűvösébe ülnek.
– Timur, suttogja Kandazé, fájdalmamat szivem fenekére zártam érted.
Örvendeni akarok ma, mert holnap engem eltemetnek. Parancsolj velem
életem utolsó boldog napjáért, Timur. Szólj, mivel vendégeljelek meg,
szólj, milyen ruhába öltözzem; kivánd, hogy ellejtsem násztáncomat…
– Ebben a ruhában fogsz esküdni?
– Nem, ebben csak táncolni fogok… ha magunk leszünk a szent kalifával…
Kandazé hangja elakad, arcán láng fut át.
– Hát öltözz az igazi nászruhádba.
– Az sulyos, abban nem tudok táncolni.
– Akkor hagyd a táncot.
– Nem, azt látnod kell, mert abban teljesül egy régi kivánságod… a végén
majd meglátod… És aztán átöltözöm a nászruhába. De először téged akarlak
megtisztelni.
Kandazé egy kis rózsaolajos üvegcsét vett elő, azzal megkente Timur
haját, a fejére tiarát, vállára pedig a zöldselyem kaftánt adta.
– Fatma, súgta az öregnek, készitsd elő leghűsebb sörbetedet, legizesebb
halvádat, mert mi ma ujjongani és vendégeskedni akarunk, ma mi vagyunk a
menny és föld urai.
Kandazé halkan dalra nyitotta ajkait, tapsra kezecskéjét. Az oszlopok
közt függő kalitokból tarka lepkerajként rebbentek elő az ékszermadarak.
A leány fátylat vett a kezébe és táncra lejtett…
Timur alig figyelt rá. Inkább a tükörhöz fordult és belesuttogta:
– Mindjárt végzi a bohó és öltözni megy és mi magunkra maradunk és
akkor…
E pillanatban azonban, épen a tükörből: a leánynak egy oly lebilincselő
mozdulata lepte meg, hogy önkénytelen visszafordult… A vérszinü gőzben
imbolygó virágalak, az arc sürün elfátyolozott és mégis sejtetett
szépsége a legény fiatal vérét hajtani kezdték. Szeme mohón tapadt a
leány meztelen lábfejére, mely az utolsó széditő ütemeket lejtette… A
lepkeszinü madárraj a leány fejére szállt s amint tanitva volt a kalifa
gyönyörüségére tenni azt: csőrével megragadta és magasbaemelte Kandazé
arcfátyolát. A leány álmodhatatlan szépsége láttán Timur
összereszketett. Soha se látott szépséges finom főuri nőt
szemtől-szembe, fátyol nélkül; nem volt képzete se, mi egy gyönyörü nő.
És most a föld legszebbje vakitott reá. Mintha villám érte volna,
megtántorult és odahullott a leány elé, hirtelen viharként kerekedett,
szörnyü szenvedelemben.
A leány hozzáhajolt:
– Mit parancsolsz… vegyem a nászruhámat?
A legény megérezte a leány tánctól áthevült testének, hajának illatát.
Keble vadul emelkedett, szemében szédült gondolatok kergetőztek:
– Vegyed… a nászruhádat… de az igazit – a legigazibbat.
– Mire gondolsz? suttogta Kandazé, gyönyörrel fürödve a legényből áradó
vágy hullámaiban. A sárga napruhámra? A csillaggal varrt türkizleplemre?
A redőzött indus muszlinuszályomra? A vérszinü hajnalköntösömre?
Timur átölelte Kandazé térdét:
– Annak a ruhának a szine, mint a drága gyöngyé, érintése mint a
pihebársony, redője nincs, Allah remekbe szabta… Eredj, kérd meg Fatmát,
vetkeztessen téged abba a pompába…
Kandazé szivéreszoritott kézzel, mintegy megbabonázva suhant a zöld
függöny mögé. Timur káprázatban állt pillanatig a terem közepén. Mintha
szédülne vagy viaskodna, megragadta saját homlokát. Aztán körülnézett…
most megpillantotta a tükröt. Odarohant, megfogta mindkét kezével és
nehéz lélekzettel vallott neki:
– Istenem… hiszen én e tükörért jöttem… mit akarok?… mit várok?… Itt
vagyok, egyedül vagyok végre, én és a föld legnagyobb kincse,
győzhetetlen fegyvere: a tükör… Tükör, halld imádkozó szavamat, hiszen
imákat töprengtem ki sóvárgásomban, amiket belédsuttogjak… Enyém vagy és
veled együtt rabszolgám minden ember, nekem, aki eddig mindenkinek
rabszolgája voltam… Ahova én felfüggesztelek… Ismerni fogom az
összeesküvők jelbeszédét, a királynék bűneit, a pénzcsinálók titkát; ott
leszek az ellenség és a jóbarát legelrejtettebb óráin: ahova beférkőzöm
veled, ott nincsen többé titok… Ah, pénz, hatalom és gyönyör fog
lábamhoz hullani; és kéjjel és üdvösséggel fogom gőgös gazdáimat,
kegyetlen volt urnőimet kipellengérezni… Elfuthatok most, most…
Az alkóv függönye megrebbent. Timur szemét üveges fény hálózta be…
– Nem… nem birok. Nem, amig azt a kart magamra nem kapcsoltam, azt az
ajkat ki nem ittam, abban a hajban meg nem fürödtem… A prófétára, még
van idő a teljes sötétig… S ha nem maradok többé magamra a tükörrel?…
Nem, nem is kell. Hiszen vinni fogom őt is… az asszonyok asszonyát… és a
tükröt, a kincsek kincsét… Soha ilyen zsákmányt!
És Timur, félkézzel a tükröt markolva, félkarját mint a szerelembeteg
ragadozó nyújtotta az alkóv felé… Kandazé fehér virágként emelkedve a
függöny zöld hullámaiból: egyetlen patyolat-shawlba burkolózva, lassan,
lehajtott fejjel jött előre. Oly néma alázattal jött, hogy Timur
megértette. A liliomszínű leplet csak egyetlen kapocs tartotta;
törékeny, remegő opálkapocs: Kandazénak szívéreszorított keze.
Timur szemére vérfátyol borult. Elengedte a tükröt és megragadta Kandazé
opálkezét.
A tükör ujra elvakult: a vitrinás csarnok ijesztő feketeségében
félhalottként fekvő tudós homlokára szorította félkezét. Úgy érezte,
hogy a kép többé soha folytatódni nem fog és hogy önmaga, félőrülten a
kibogozatlan történet és a tükör soha meg nem fejthető talányos
mibenléte miatt, mint egy mániákus fogja hátralévő esztendeit leőrölni.
Soha nem könyörgött semmiért: szívében most vad, gyermeki szorongás
támadt, sőt félelem, sőt rimánkodás: tovább, tovább! Mint enyhülő
megváltásba merült aztán ujra a villámsebesen felbukó képözönbe.
Sötétlő estét látott, a medence szélén Fatmát és Timurt.
– Vigy el engem is, – könyörgött az öreg.
– Ha maradsz, árulónk, ha jösz, terhünkre lehetsz…
– Ha maradok, árulóvá gyötörnek, ha viszel, mindig megölhetsz, ha
terhetekre válok.
– Ehhez tartsd magad és figyelj. Teremts kenyeret és valami italt,
ezekre szükségünk lesz. De perc alatt. Sietnünk kell, mint a halálnak.
Ah, hosszu volt a szerelem. Ha az éjfél a városon belül talál, veszve
vagyunk. A partőrök aludni térnek és a viz fölé leeresztik a rácsot… Már
pedig csak a folyón szabadulhatunk. A csónak oda át van a lótuszok
között: magam tákoltam. Először Kandazét fogod kisegiteni hozzám a
tükörrel együtt az ablakon…
– A tükröt is?
– A tükör mindent látott és árulónk lesz, ha visszahagyjuk. Egyébként
pedig ne kérdezz, ne sóhajts és ne nyögj, mert…
És a legény megmutatta keskeny damaskusi pengéjét.
– Irgalmazz és mondd, legalább azt mondd, hova… nem magamért, a
tejgyermekemért, a szememfényéért kérdem, mit akarsz velünk… vele?
– A világ ura leszek és őt a világ úrnőjévé teszem.
– De hiszen a holnapi hajnal látni fogja, hogyan kötnek gúzsba az
üldözők engem meg téged, és a holnaputáni a vérünk tócsájában fogja
megnézni orcáját…
– Ne fecsegj, ne rémüldözz. Mielőtt a hajnal hasadna, a Tigris-folyó egy
kimosott, csak a viz felől megközelithető titkos barlangjában leszünk.
Ott maradunk rejtve, míg az országot átkutatják. Onnan aztán napkeletre
megyünk, túl a Ganga-folyón, ahonnan eladtak engem s ahová már nem ér se
az emir, se a kalifa keze…
Kandazé belépett. Egyetlen mosoly volt, egyetlen ragyogás: arca, válla,
karja az opálfény helyett korállrózsaszinben tündökölt, maga volt a
megdicsőült szerelem. Nem nézett sehova, nem látott meg semmit, szemét
Timuréba veszítette.
Timur hozzáfordult:
– Nos Kandazé, te nem kérdezed, hova megyünk?
– Ahova viszel.
A leány odahajolt a legény boltozott vállára, mint galamb, aki együtt
akar a sassal felrepülni. Timur azonban elhárította:
– Nincs több időnk. Sietni kell. Készüljetek és úgy, hogy végig a vizen
megyünk, különben az emir ebei kiszimatolnák lépteinket.
A legény kivetette magát az ablakon, Fatma Kandazét az alkóv függönye
mögé kisérte. Pillanatra a csarnok üresen maradt. Ekkor a szerecsen
függönyajtója gyengén szétnyílt: a vak tapogatózva, neszelődve az
ablakig vergődött és kezét réműlten furta a rácstalan tátongó
ablaknyílásba. Aztán gyorsan visszasompolygott a függönye mögé.
Az aranybarnán stukkózott terem csak álomszerű körvonalakban tetszett
ki… Egyetlen olajlámpa kezdte fényét szürni a nehéz selyemfüggönyökre, a
medence fehér faragványaira, a szendergő rózsafejekre… Kandazé az
ablaknál remegett, kezével a tükröt ölelve. Fatma egy váltottnak arcával
jött, ment: néha a kezét tördelte… Az ablaknál, a csillagos éjbe
rajzolódva, megjelent Timur. Kandazé ajakáról örömsikoly lebbent el:
Timur kiölelte az ablakon.
A tükörlapban most alig kivehetően sötétkék árnyékból és ezüst
derengésből szőtt keleti éj bukott föl; keréknyi, vérvörösen fellebegő
holdtányérral, diónyi csillagokkal, pálmák és minarettek fantasztikus
körvonalaival: aztán egy acélszínű, fenségesen tovaimbolygó folyón
himbálózó kis lélekvesztő.
Timur beléhelyezte Kandazét és pár pillanat mulva Fatmát is odavezette.
A kötél eloldózott, Timur kézbekapta az evezőt: karján az erek finom
zsinegekként dagadoztak. Kandazé melléje símult: a tükröt maguk elé
tartva, abból bámulta a város elúszó képébe rajzolódó Timurt. Néha –
ilyenkor a vizre árnyék eshetett – a tükörlap egész éjbe borult, aztán
ujra megderengett.
Egyszerre Timur arca eltorzult. A csolnak a város falához volt érkezőben
és ime, a folyót áthidaló kőivből a vaslécezet a viz fölé volt bocsátva.
– Elkéstünk, hörögte a legény.
Egy percre behúnyta a szemét, számot vetett. Arca oly kemény volt, olyan
elszánt, hogy Kandazé szive elállott. A csolnak épen a rácsba akart
ütődni…
– Húnyd be a szemed, parancsolta Timur Kandazénak.
A legény Fatmához fordult:
– Emlékezz. Itt csak kettő menekülhet. Vissza pedig nem hagylak…
– Kandazé nélkül csak a halál jó, bólintott az öregasszony.
Mégegyszer Kandazéra vetette s aztán némán lehúnyta a szemét.
Ekkor Timur torkonfogta Fatmát és a viz alá nyomta, hogy a rács fogai ne
engedjék föl a testét. Nehány hörgő bugyborék szállt a viz színére…
Timur öklével hatalmas léket vert a csolnakba, aztán átölelte Kandazét.
– Fogd jól a tükröt, ki ne nyisd a szemed és ne végy lélegzetet, amíg
nem mondom.
Azzal lebukott a viz alá, mélyre, ahova a rács már nem ért… A tükörbe
sötét-zöld álomvilág festődött, amelybe végtelen magasból szűrődött alá
a csillagok ragyogó hálózata. Aztán a feketezöld világ ismét oszolni
kezdett… Timur a viz fölé emelkedett. Az erősbödő holdfényben folyékony
ezüstté vált az ár: ezüstben úsztak tova, a tükörben pedig lassan álommá
mosódott a városfal, a pálmák, minaretek csipkézete.
– Végy lélegzetet és ujjongj, suttogta Timur. Az akadály gyors
letiprása, a friss, elszánt gyilkosság mintha borzadalmas mámorban
megkettőzték volna a legény erejét: baloldalra feküdve, oldalvást
úszott, hogy Kandazét majdnem egészen kiemelhesse a vizből. A leány
vonagló ajakkal, halálrarémült szemmel Fatmát hivta, kereste…
– Sohase kérdezd, hol van, ezt akarom.
És Timur hatalmas ívekben szelte a vizet. Sokáig ringtak igy az ég és a
feneketlen folyómélység között. Ekkor Timurnak a tükörbe eső arcára
fekete felhőnél ijesztőbb árny borult. Valami hang ütötte meg a fülét… A
tükröt balkezébe kapta: messze, de a városfalon már innen, a folyóparton
apró aranygőzös csillagokként fáklyák rajzottak… A fáklyafüstben
imbolygó, előresuhanó árnyak: lovasok. Timur tudta, hogy a lovasok a viz
sodránál és a legsebesebb úszónál együttvéve is gyorsabban jönnek…
jönnek. Összeszedte minden erejét, úgy haladt előre kétségbeesett,
merész ívekben.
Az ég, a bársonyfekete csillagos ég, – mintha ijedtében – sápadozni
kezdett. A lovasok egyike íjjához kapott… Hosszú nyíl szisszent a legény
válla mellé a vizbe, de a lövöldözőnek íjját egy másik elrántotta,
nyilván észrevette a Timur karján aléló Kandazét.
A tükör ujra zöld selyemárt mutatott, a hold ijedten tekintett a
hullámfátyolon át… Aztán ujra fel és ujra alá… Ruháikat az ár tovamosta,
csak Kandazé palásthaja úszott velük, takargatta a fiu bronz és a leány
márványmeztelenségét. A legény homlokán pattanni készülő érkötelek
dagadtak: de úszott és élt Kandazé és vele volt a tükör, a tükör…
A parti üldözőkből kettő leugrott a lóról és a vizbe vetette magát.
Timur összerándult: újra alábukni készült, ezuttal hosszabb időre.
– Hadd engedem el a tükröt… esdekelt a leány.
– Fogd, mintha az életemet tartanád!
– Nem birom…
De azért fogta, szorította, míg újra a viz szinére buktak. Szorította,
míg tagjait zsibbadó görcs húzta, míg ujjjait nem érezte többé… Timur
látta, hogy a leány ájulóban van, hogy keze meglazul a tükrön… Lelkében
pillanatnyi őrült tusa kerekedett: a tükör, vagy a leány, a lány, vagy a
tükör… Egyiknek veszni kellett.
– Allah a nőt a férfiu terhére teremtette.
Behunyta a szemét, nehogy a leány huriszépsége, nagy, szomorú, a percek
agóniájában mindent megsejtő szeme megtéveszthesse. Örjöngő mozdulattal
kapott a tükör után, a leányt pedig eleresztette. Oh, milyen könnyen
vált le róla: mintha tehetetlen ájult lenne, vagy mintha mindent
megértve, örömmel feküdne a halál hullámaiba. Az úszó hajpalást egy
iszalagja még lábujjába ölelőzött a legénynek: és Timur lerugta azt…
Mindegy. Most alábukik és vele van a tükör, a tükör és a tükörrel együtt
mérhetetlen szerencse, hír, gazdagság és a huriknál tündöklőbb
asszonyok, akiknek ölén Kandazét el fogja felejteni. De abban a
pillanatban, hogy a leányt elengedte, megszünt számára az irgalom. A
katonák nyilai rajban villámlottak feléje… Ahogy alábukott, vörös
vércsikok imbolyogtak utána a viz hajnali fénytől világosodó zöldjében;
balvállába minden tempónál hasogató szúrás nyilallott.
Még egyszer felbukott, hogy lélekzetet és irányt vegyen. Ekkor a tükör
utolsó képet vett föl a partról: az ég hirtelentámadt vérkárpitja alatt
két térdeplő katona egy szétbontott fehér turbánba göngyölgette Kandazé
tetemét.
A vizben csupán egyik üldöző volt Timur mögött, de az is messze oldalt
maradva. Az ujjongás pillanatnyi fellobbanását a legény lelkében szörnyü
bizonyosság oltotta ki: üldözője elmaradt, mert önmaga a viz alatt
uszva, egy örvény sodrába került. Ha elengedi a tükröt, talán még
kivághatja magát igy, sebektől hasogatva is. De nem: a tükröt soha,
semmiért! Sőt belekapaszkodott, sőt rátekerte testét, kogy vérszalagok
futottak le a tükörlapon… És az örvény, mint vaskéz ragadta, húzta le a
semmibe: a tükör őrületes, zöldebb, zöldebb, sötétebb, sötétebb
kavargást mutatott…
A fiatal tudós verdeső szivvel felült a kereveten. Mégegyszer a tükör
fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan zöld
végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme kidülledve, ajkát a
halak lakmározták… A tudós irtózva taszította el magától a tébolyító
képet… A zuhanó csörömpölésre magához tért. Az ablakon a halavány
londoni reggel sápadt, most oltva ki a hold utolsó ezüst kévéjét. A
bálványok hozzáférhetlen, megfejthetetlen mosollyal köszöntötték. A
húszezer frankos tükör a parketten hevert, hátlapjával fölfelé.
Pillanatig nem merte fölemelni: nem tudta, miért: attól félt-e, hogy
összetört, vagy hogy nem és hogy ismét azt az arcot fogja rávetíteni.
Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva, mintha
sok-sok finom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok fehérek és
foltatlanok voltak, mint a sűrű tej.
– Több dolgok vannak, oh Horatio… villant át a tudós zaklatott agyán. –
Soha egy lélek se higyje magáról, hogy fölötte áll egy-egy bűvöletes óra
kisérteteinek.
És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifju
mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett.
Szegény kicsi Jula.
A hegység fenyegetőn hajolt a falu fölé: a házak tán örök féltükben
húzták be szalmafedelüket egész a homlokukba; alázattal pislantva a
kereken betapasztott ablakszemükön keresztül, mintha éjjel-nappal a hegy
felé huzódó, talpalatig megművelt soványka krumpli meg mákföldekért
rimánkodnának: csapós hegyivíz, odvakból lehelő jégfuvallás el ne
sodorja-seperje. Isten szük marokkal mért, a természet erőinek alakjában
bujkáló gonosz pedig nagy hatalommal pusztitott: nem csoda, ha a mennyei
és földi titkos hatalmaknak egyként fejethajtottak itt a népek…
A tavasz erre későn, felejtkezve, hanyagul érkezett, májusig is
foszladozni hagyta az észkos helyeken a tél fehér rongyait. Ha az
asszonyok a tavaszi madár füttyére letették a fonást és a kertbe
fordultak ki: a férfinép baltával vonult fel az erdőbe; halk kattogás
ümmögött le onnan aztán és a gyermekek egész nap lesték: mikor jő meg a
Szurdukvizén az első usztatott fenyőfa. Juniusra kivirult a mák, a falu
felvette ünneplőjét. Rózsaszinlila tengerbe süppedtek a barnácska házak,
s ha a szél megindult, rózsaszinlila sziromzápor kerekedett felibük.
Egyéb virág nem igen nyilt: egy két mályva az ereszek alatt, sárga
viola, szagos muszkáta az ablakdeszkákon… A munka és a föld a
krumplinak, a kukoricának meg a máknak kellett. Csak egyetlen kunyhó
előtt nyilt ki – honnan kerülhetett? – nyár derekán nehány tulkarcsu,
tuláttetsző fehér liliom. Ez a liliomos kunyhó egyébként is valami
felsőbb és titkos pártfogás alatt állt – a közhit szerint arra vitt a
tündérek útja, olykor a Szurdukba járván éjjelente megfürdeni. Pedig a
kunyhót ugyan szegény nép lakta: szegényebb valamennyinél; egy öreg
töpörödött anyóka meg az unokája. Az erdő tartotta őket. Az árnyas,
zengő-rengő, páfránysűrüs vadon adott hármuknak – mert volt egy
kecskéjük is – füvet a jászolba, galyat a tüzhelyre, vadalmát, vackort
az aszaló deszkákra. Egész nyáron át terülj-terüljt játszott érettük:
kezdte az édes barabollyal, amit a földből kellett kikaparni, folytatta
kék, zöld, fehér meg piroshátu gombával, ami a lábosba került; a barna
kenyérgombát nyersen is megették: édes volt és tej csurgott belőle, a
nagy hiribiket felfüzve aszalgatták a tűzhely felett. – Az irtások
illatos eperrel, kásás galagonyával, a sürüség bibormálnával, kéklő
szederrel és késő őszön, harkálykopácsoláskor hamvas meg piros áfonyával
terült végül a kökényszüret befejezte a nyár pazar kedvét. Az erdő volt
a nyári gondviselés.
Őszönte Orsolya anyó mákot törni, krumplit ásni járt a gazdagok
két-három holdjaira. Ez kedves idő volt: a gyermekek tüzet raktak a
földek végén, a szénre egy-egy éretlenül maradt kukoricacsövet dobtak,
csemegének; később a mákfejtés, kukorica morzsolás jött, lobogós
pitvartüznél, kápráztató meseszó mellett. Ilyenkorra már a tova
százesztendős Ágota is a faluba érkezett nyári viskójából.
Ágota nénőt is ugy félig-meddig az erdő tartotta. Hanem egyéb is. Apja,
az öreg pakulár valaha kint lakott a hegység kopaszodó lábánál, leányára
egy kis nyári kunyhót, a vidék összes titkait, babonáit és a gyógyitás
tudományát hagyta. Jó örökség volt: meg lehetett holtig élni belőle. A
kilencvenkilencszer visszafelé meritett szurdukvizbe kilencvenkilenc
nyirfavesszőt főzve, megvolt a szárazbetegségtől való fürdő; a
vizbedobott széndarabbal irt kereszt a homlokon a szemveréstől tett jót;
a gyermekek éhnyála sebet forrasztott, a talált sarló learatta a szemről
az árpát: a keresetlen csont kikente a csúzt a lábból, derékból, az
istállóra tűzött lókoponya szomszédba üzte a ragályt… a „kuruzs kuruzs“
ráolvasással főzött zsálya, bodza, hársfa és más főzetek, borjuínból
száritott, tört hajnövesztők, petrezselyemgyökérből főtt szeplővizek az
öreg Ágota kunyhójába sok embert, sok mákot, krumplit, kukoricát
hajtottak. Ágota nénő mindenre tudott tanácsot adni: még azt is tudta,
amit soha senki, hogyan lehet lányból fiut, fiuból leányt csinálni: csak
a szivárványon kell átbujtatni a kisdedet. Kezének hatalma átnyult a
tulvilágba: tenni tudott a halottak nyugalmáról is; a nyugtalan
elköltözöttek sirjára kalácsot és bort vitetett. Főjövedelme azonban a
szerelmi italokból volt. Ezekhez feketevarju máját, küszöb előtti
lábnyomnak sózott sarát, Szentgyörgy napján szedett gyöngyharmatot, a
szerető elégetett hajtincsét használta s még ki tudja mi mindent! Hiszen
épen abban volt a titokzat, hogy nem igen árulta el a tudományát.
Ágota nénő télire a faluba költözött egy ángyához és sorba járta a
betakaritásokat, fosztókákat. Nem azért, hogy dolgozzék, hanem hogy
mesélhessen. Meséi alatt a gyermekek összébb huzódtak és riadtan
tekingettek a sötétbe, mert a mesékben sorban vonultak el a környék
titokzatos szellemei: a hegységen fönt nyujtózó szürkeszakállas
felhőkirály, aki a záport és a szelet önti; a völgyekben holdfénynél a
Szurduk felé fellebegő ködruhás fehérember, akit meglátni halált jelent,
s akit ép ezért jószerint még senki meg nem nézett; aztán a reccsenő
ágak közt csörtető láncos kisértet, a tejet vérré, vért vizzé rontó
sánta lidérc és a vakszemü földikutya, akinek feljárása a földindulást
hozza hirül. Mert a földikutya vájta út egyenest a világot hátánhordó
elefántig vezet, mely elefánt egy cethalon, s ez ismét egy más
szörnyetegen áll. Mikor pedig e szörnyek valamelyike egy oldalról a
másra fordul, akkor támad a földindulás; a földikutya pediglen előre
látja a szörnyetegek nyugtalanságát. Ágota olykor a falu egy két emberét
is beleszőtte meséibe: akik éjjelente cigánykereket hányva farkassá
változnak… Többet is tudna erről, mert bizony ő látta is egynek a foga
között a kádárék Ticája piros kötényének foszlányát; akit azelőtti este
egy farkaskutya letépett az erdőszélen hazajövet.
De voltak Ágotának szelidebb meséi is, és volt egy, amit százszor el
lehetett hallgatni; ez pedig az Avascsúcs alatti sziklakapúról szólott.
Ez a szép, hatszögü bazaltsipokból tornyadozó kapu egyenes bejáratul
Tündérországba vezetett és aki pünkösttájt, kökényviruláskor messziről
nézte, az látta is, hogy a tündérlányok olykor ki-kiteregették felibe
hófehérre mosott ingecskéiket. Ágota nénő azt is tudta, hogy a kapu
minden százesztendőben egyszer megnyílott, hogy egy esztendőre egy földi
gyermeket beeresszen. De annak aztán sok bibije volt: elsőben is a
gyermeknek teljes ártatlannak kellett lennie.
– Mert, mondogatta – én tudom még, amit már senki se tud, s amit én apám
után tudok, aki meg a nagyapjától vette volt; hogy mikor az ő idejében
elkövetkezett a megnyilás ideje, hát meg is nyilt ám a kapú. Az ugy
volt, hogy egy bárányka jó kis leány, akit a hegyekre indultában ott ért
az éj, lefeküdt a kapualjba aludni. Másnap reggel csak a rongyos kis
gúnyáját lelék ott; ejsze hogy a tündérnép nem eresztette maga közibe
azon rongyosan és már idekivül felöltöztette. Nem is került soha vissza,
bizonyára megszánták odabent – merthogy kegyetlen mostohája volt, aki
késő estennen küldte zsendicéért az esztenákhoz – s aztán odafogták
mindörökre Tündérországba. Az anyja ugyan nem is ütötte a nyomát.
A gazda fia, akinek dolgoztak, s aki Bergengóciában volt katona,
közbeszólott.
– Hanem a papunk kiolvasta ám egy régi matrikulából, Ágota nénő, hogy
negyven év mulva a faluba egy viharverte vénasszony vetődött,
holtbetegen, ringyrongyosan, s hogy halálán – egy pajtában halódott –
azt beszélte félre, hogy őt ebből a faluból rabolták el és ezért idejött
meghalni. Ekkor vallotta be egy öregedő gazda, hogy ő egyszer – jó
harmincöt éve – látta is – dehát nemhitt a szemének – a leánykát vásárra
menet egy cigánykordén, afféle szemfényvesztő kártyavető nép között… Az
akkori pap, aki ezeket a matrikulába felvette, bebizonyitottnak irja az
egészet, úgy hogy a falu nyakába szakadt az eltemettetés. Hát mondja
Ágota anyó, megkövetem, mit szól kied ehhez?
Az öregasszony idáig furán mosolygott.
– Hát te fiam mit szólsz ahhoz, ami most lesz százesztendeje történt s
amiről mindenikünk öregszüléje emlékezett? Hogy mikor legutoljára jött
ideje a megnyilásnak, egy felfuvalkodott gazdaleányt ki is küldtek a
szülei a Tündérkapuba. Hát éjjel nagy földindulás támadt s reggelre ott
lelék a gyermeket: egy kőgerenda leütötte. Világéletére boldogtalanforma
maradt. Akkor világosodott ki az is, hogy azelőtti nagypénteken
elkergetett egy öregasszonyt a kapualjból, ahová azt a havaseső beűzte.
És odamerte vinni arcát a Tündérkapuba! Persze a zsugori anyja meg apja
azt remélték, majd hoz valami gyöngyöt, drága tallérocskát! Hát ez pedig
nem szófia beszéd, kérdd csak meg az öregeket.
– De Ágota nénő – a fiu inkább évődött mint hitetlenkedett – hiszen
tavalyra is mondta már a százesztendőt s a falut úgy felbolyditotta,
hogy a dolog a papunk fülébe ment. Igaz-é, hogy ő Péter-Pál utáni
holdtöltekor kiment kieddel megmutatni, hogy az egész csak mese?
A pap emlitésére Ágota kicsit nekipirult, a zavartól vagy a
méltatlankodástól?
– Galambom, a kapu igaz, hogy nem nyilt meg, de nem is nyilhatott.
Először is: mert ha a pap szent is, se nekem, se neki a kapu meg nem
nyilik. Nekem azért, mert nem vagyok ártatlan, neki azért, mert ő nem
hisz benne. Márpedig csak akkor nyilik meg, ha hisznek benne szentül.
Aztán pedig, s ez a fő, azt hiszem, az esztendőt is eltévesztettem.
Merthogy csak a jövő nyáron… dehát jobb, ha nem is szólok. Az újévben,
vagy azután, vagy mégazután!
– Nó én is amondó vagyok, jobb ha nem mondja bizonyosra. Mert még tán
ujra kiviszik kiedet a kapuba éjszakázni.
És a legény nevetett. Ágota meg volt sértődve, most először fújt rá
falujabeli parasztszájból ilyen szél. Megborzongott. Valami távoli
vihart hallott ki belőle, mely a jövendőkben elsepri az ő világát.
– Nagyon megokosodtál te odakint Bergengóciában, – szólt és aztán nagy
hallgatásba esett.
Mig ez folyt, a szorgos kezek csak tovább bontották a halmozott mákfejet
és a pergő mákszemek, zörgő mákhéjak belemuzsikáltak a beszédbe. Hüvös
őszvégre járt: a gazdag Bondáék pitvarában, lobogós szabadtüznél folyt a
munka.
A liliomoskunyhóbeli kicsi Jula nagy, tágranyilt szemmel bámult bele
Ágota meséjébe. Vézna, hallgató lányka volt ez a kicsi Jula, mint minden
öregember és nyomoruság nevelte gyermek. A faluba csak néha, csak
nagyanyóval járt ki, a többi gyermektől félt, mert mindenkinél
szegényebbnek tudta magát. A kis fiukat messzi elkerülte, csupa
madárkinzó, leánykahajcibáló gonoszt látott bennük. Ágota nénőt mint az
orákulumot hallgatta. A gyermek lelke mindig szomjas volt, maga se tudta
mire; csak azt tudta, hogy az Ágota meséi oltogatták a benne égő néma
szomjuságot, nem ugyan mint a záporeső, hanem mint a harmat.
Mikor a munka – éjfél felé – befejeződött és a két véka kifejtett mákért
a nehány fertályka magukét megkapva haza felé ballagtak a csipős
októberben, Orsolya anyó megelégedve tervezgetett.
– Mostmár meglesz a mézesmákos málé minden vasárnapra!
Kicsi Jula összerezzent.
– Nagyanyó – mondta valami érthetetlen összefüggésben – mi az, hogy
ártatlan valaki?
– Hát akinek nincs semmi bűne.
A gyermek elmerengett.
– Nagyanyó, – szólalt meg aztán – nekem vannak bűneim?
– Mindenkinek fiam, a világon.
– Nem lehet tőlük megszabadulni?
– Hogyne. Ha megvezeklünk értük.
– Hogy kell azt, nagyanyóka?
– Hát, hogy amiben vétettél, azt jóvá teszed tizszeresen.
A gyermek fölkapta fejét, kis kezét, mint aki ért. Többet nem is szólt.
Dideregve szedte lábát, észre is alig vette, mikorra hazaértek.
A kunyhóban a nyitottkéményes pitvaron kivül csak egy kamrácska volt,
abban állott nagyanyó öreg nyoszolyája. Kicsi Jula az ablaknál, a padkán
szokott aludni. Jobb szerette volna biz ő nagyanyó lábánál, de tartották
magukat Ágota régulájához, hogy az öreg ember elszivja a fiatal erejét,
ha együtt hálnak. S kicsi Julának ugyse volt sok a fiatalerőből!
Mint mindig, most is fölült, hogy elrebegje a boldogitó esti
gyermekhitvallást: