Nagyon halkan és nagyon gyorsan beszél, – a hogy meghőkölve két csendőr
mögé huzódom, alig értem. Aztán hallom: azt magyarázza nekik, mi a
különbség a háborúban a közt, a ki a kötelességét teljesíti és a közt, a
ki többet tesz, mint a kötelessége. Ezek mind kitüntetett tisztek, a kik
ma kapták a dekorácziót. A beszédben semmi czifraság vagy frázis nincs,
szinte iskolásan egyhangú és a hogy mondja, az a gyors tempó és halk
szigor, – a végén mégis valami oly vallásos megbecsülése jön ki belőle a
kötelesség fogalmának, valami oly száraz, de aszkétás feldicsőitése a
«kötelességnél több»-nek, hogy az volt az érzésem: egy ideálista gyárost
hallok beszélni, a ki a munkásaival megosztja a jövedelmét és most
tanítja őket. A tábornok nem volt itt parancsnok, nem volt szónok, a
tábornok sem a kardjára nem ütött, sem lóhátról, sem hordóról nem
beszélt, – egészen új és meglepő volt ez az öt hónapi diadalút után
hangzó tanáros egyszerűség, a mivel a legkeserűbb emberi nagyságot: a
halál arcza előtt való kötelességtudást magyarázta a tanítványainak.
Frázis nélkül is végezte be, szalutált nekik és sorba mindenkivel kezet
szorított. Mire bele kezdtem jönni, már vége is volt, az volt a
hangulat: ne szavaljunk, dolgozni kell, gyerünk tovább, vissza mindenki
a helyére. Már rá is adták nagy, vörösbélésű köpenyét, már ki is ment a
túlsó ajtón.
*
Délután a szállásán voltam, a falu végén lakik, meredek domb tetején, a
papnál. A pap: iszonyú hosszú, fekete, csontos, beesettszemű ember,
újját aranyvágású imakönyvbe dugva az egész idő alatt lassan fel-alá
lépdelt az ablak alatt, a kertben. A hányszor nagyritkán messziről szólt
egyet az ágyú, a pap sértődötten állott meg és arra nézett. Aztán mintha
kérdő pillantást vetett volna be az ablakon a tábornokra: «ezt ön
csinálja?»
Természetesen a kassai hadtest magyar katonáiról kérdezősködöm, a híres
Hadfy-honvédekről, a kik őt a magyar vezényszóból csinált szójátékkal
így hivják: «Előre-Arz». Végtelen szeretettel beszél a honvédeiről. A
télen, januárban, mikor a grybowi kolostorban hallottuk beszélni a
honvédek szerepéről a limanowai csatában, – úgyanígy beszélt róluk.
Azóta végigverekedett velük Galiczián és Lengyelországon, nem változott
meg a véleménye.
– Csodálatraméltóak a támadásban, – mondja – csak a legnagyobb
tisztelettel és meghatottsággal beszélhetek róluk. Hallgassa meg ezt a
példát, a mely nemcsak őket jellemzi, hanem általában a magyar katonát.
Egyszer egy magaslaton álltak és onnan az oroszok nagy erőkkel
leszorították őket. A harczban veszteségeket szenvedtek, úgy hogy mire a
dombról lejutottak, kevesen maradtak. Megkapták a parancsot, hogy a
dombot vissza kell foglalni. Rohamra indultak és az orosz túlerőtől ez a
kevesebb honvéd visszafoglalta azt a dombot, a mit a több honvéd nem
birt megvédeni. De ezzel még nincs vége. Az oroszok újra gyülekeztek,
éjjel nagy tömegben megtámadták őket és keserves harcz után megint
elvették tőlük a dombot. Most, természetesen, még kevesebben maradtak.
És ez a másodszor leapadt maradék, most nem is várva uj parancsot,
hajnalban negyedik harczra indult és rohammal végleg visszavette a
dombot az orosztól. Ezt az egyre-kevesebb embernek egyre-nagyobb támadó
erejét én a magyar katona klasszikus értékmérőjének és legjellemzőbb
harczi tulajdonságának tartom. Remélem, ehhez a példához nincs szükség
dícsérő jelzőkre. Ez tény.
Nyiltan és őszinte emberséggel beszél a modern háború szomorú nagy
kérdéséről, az offenzivában való emberáldozatról.
– Ehhez se frázisok kellenek. Az újkor támadó háborújában a saját
embereinket kímélő humanizmusnak két nagy eszköze van, ez a kettő és
semmi más: sok nehéz tüzérség és sok tiszt. Pozicióháború nehéz tüzérség
nélkül nem képzelhető el. A nehéz tüzérség minden lövése sok
megtakarított emberéletet jelent, akármilyen paradoxálisan hangzik is
ez. A sok tiszt pedig azt jelenti, hogy sok tiszt kevesebb katonával éri
el ugyanazt az eredményt, a mit kevés tiszt sok katonával. A jól
képzett, tanult tiszt tudja a katonai számítás módjait, annak számtalan
egyéb eszköze is van a siker eléréséhez, mint magának a puszta
emberanyagnak odadobása. Minél több ilyen tiszt van, annál kevesebb vér
folyik. Ezek öt hónap véres, nagy harczainak a tapasztalatai. Még egyet
a tiszt-kérdésről, és ezt, kérem, húzza alá: én azt a tapasztalatot
tettem, hogy tartalékos és népfölkelő-tisztjeim néhány hónapi háború
után katonai értelemben teljes értékű tisztekké váltak.
Emlékeztetem nagy sikereire: a gorlicei áttörésnél, Jaroslaunál, aztán
Breszt-Litovszk elfoglalására, a mi teljesen az ő hadtestének munkája
volt, arra, hogy a német császár a Pour le Mérite-et, a legnagyobb
katonai kitüntetést adta neki, a mely hadseregünkben az uralkodóház
tagjain kívül előtte csak Conrad bárónak volt meg, – ezzel elérem, hogy
hű munkatársairól beszél:
– A jobbkezem Huber ezredes, a vezérkari főnököm volt. Óvatos,
előre-dolgozó, számító férfiú, rengeteg munkaerő, a legapróbb
részletekig előre kidolgozott tervek embere. És brilliáns
hadosztályparancsnokaim: Hadfy altábornagy, ez a tetőtől-talpig
grandseigneur-katona, maga a magyar méltóság, magyar erő, parancsolás,
biztonság és nyugalom, – a katonái a rajongásig szeretik… és Kestranek
altábornagy, ez a szívós, okos, agilis vezértehetség, – két ilyen
különböző ember és mind a kettőért oly hálás vagyok a szerencsének…
Általában, azért a nagy harmóniáért, azért a mindig összevágó, egymást
kiegészítő munkáért, a mely a kassai hadtest tisztikarát mindig
jellemezte… a hadosztályaim vezérkari főnökei: Balassa ezredes, Gerbert
őrnagy… mi mindig nyugalomban, egymást azonnal megértve, harmónikusan
dolgoztunk, én erre az egymáshoz-passzolásra, erre az összevágó gyors
munkára vagyok a legbüszkébb.
Aztán később, a németekről:
– Bajtársi érzésüek és jók voltak hozzánk. Nem kérhettünk tőlük olyat, a
mit ne adtak volna. Mackensen, a ki alatt harczoltunk, nagyon szerette a
hadtestünket, ezt büszkén mondhatom. Itt a hadseregparancsa, a mit
hozzánk intézett legutóbb.
Gépírással írt parancs, a mely alatt Mackensen nagy, hegyesbetűs,
szögletes, középkorias aláírása látható. Ezek a mondatok vannak benne:
«… a hadtest az ő vitéz magyar és osztrák ezredeivel ez idő alatt
hervadhatatlan babérokat fűzött zászlajára…»
«… olyanokat cselekedett, a mik mintaképül szolgálhatnak…»
«… a véres áldozatok, a melyeket a hadtest a hosszú harczok alatt
hozott, nem voltak csekélyek, de dicsőségesek voltak és mindig
győzelemhez vezettek. Én ezeket a vitézeket soha nem fogom elfelejteni…»
A végén:
«… őszinte köszönetet mondok ezekért a fényes teljesítményekért…»