Kelet-Galiczia, szeptember.
Stanislauban távirat várt: a főhadiszállásról megjött az engedély,
elmehetek Arz tábornokhoz, a kassai hadtest parancsnokához. Ez év
januárjában voltunk nála Grybowban, azóta nagyon híres ember lett.
Valósággal türelmetlenül utazom hozzá a világ leglassúbb tehervonatján,
a melyet alig birt felhúzni egy öreg, fáradt mozdony a magas
dombvidékre. Két állomás közt huszonháromszor állt meg a nyílt pályán
köhögni. De a vége mégis csak az lett, hogy megérkeztem és megtaláltam
Arz tábornokot.
A hogy kerestem, kőlépcsőn kellett fölkapaszkodni a hegyoldalban egy
kedves, olaszos, hervadt kis kertbe, abban van a falu iskolája. Benyomom
a rozoga ajtót, egyszerre egy keskeny, hosszú, homályos folyosón a
következő kép van előttem: a fal mellett a folyosó hosszában vagy
harmincz petróleumlámpa a földön, a másik fal mellett sorban vagy
harmincz tiszt, haptákban. A két sor közt egy czvikkeres fiatal tábornok
áll és a halotti csöndben beszédet mond.