Jeziorko, augusztus.
A nyári éjszaka végtelen csöndjében tegnap még éjfélután is kopogott a
gépfegyver a domb mögül. Valami új legénység érkezett odaát az orosz
árkokba és ez nem tud az első éjjelen aludni. Izgatott, fél,
nyugtalankodik, elkezd lövöldözni, mi visszalövünk, így kopog, kopog
egész éjszaka a puska és a kis fekete gép. Hajnalra csönd.
Reggel kimegyünk hozzájuk.
Gyalog fel egy dombra, aztán szekéren. Báró Mirbach vezérkari
kapitánynyal döczögünk nagy kerülő úton, az erdőszélekhez símulva, mert
a mezőn nem tanácsos átvágni. Aztán megint gyalog, megint szekéren.
A dombon tábori üteg lő. Az oroszok legújabban ismét parasztasszonyokká
öltöztetik át a katonáikat. A tüzérfőhadnagy meséli, hogy tegnap
hajnalban előbb négy-öt, majd tíz-húsz parasztasszony jött feléje az
orosz árkok felől, de egyszerre megijedtek valamitől, mert hirtelen, még
mielőtt a mi drótunk elé értek volna, mind a húsz parasztasszony
egyszerre lehasalt és tüzelni kezdett. Többé aztán már fel se keltek. A
tüzérség most azt a pirosfödelű házat lövi, a honnan ezek jöttek. Ott
valami központ lehet, mert folyton jönnek-mennek körülötte az oroszok.
Mezőn megyünk keresztül, a hol rutén parasztok aratnak a tüzérharczban.
Azt mondják, soha egy pillanatra se mennek el a földjükről, a legnagyobb
gránát-tüzben is dolgoznak. Pedig már nem egyet tépett szét az orosz.
Hosszú út a mély és keskeny futóárokban, fölfelé, aztán egyszerre ott
vagyunk az első árokban, a huszároknál. Valamennyi a puskájánál áll és
néz ki a lyukon: valami mozgolódás volt elől, a Feldwache körül, a ki ez
előtt az árok előtt, künn, a dróton is túl fekszik egy lyukban, negyven
lépésre az orosz Feldwachétól. Ha nem lőnek egymásra, beszélgetnek
egymással. Most lőnek egymásra.
Az árok Jacobs huszárkapitány lövészeinek az állása. Az első tiszt Lázár
főhadnagy, aztán megismerjük Rusa főhadnagyot, Rumler és Gosztonyi
hadnagyokat. A huszárok lövészárkát a szinte túlzott tisztaság és
pedantéria jellemzi. A berendezkedésnél a huszár fáradhatatlan, – a hogy
máskor a lovát tisztítja egész nap, szünet nélkül, úgy most, hogy a
lovat elvették tőle, a lövészárkot csutakolja, mossa, vakarja, keféli,
egész nap. Ők maguk is – ez is tradiczió – folyton csinosítják magukat.
Szakállat nem látni. Mind borotválja magát itt is, a bajuszok ég felé
állnak, Munkácsról «hozatják» a bajuszpedrőt. Megmutatják a konyháikat:
az agyagba kis tűzhelyet fúrnak, a tűzhelyen vaskarikát látok, akárcsak
egy pesti spórherden. Ez az egyetlen hordozható része a tűzhelynek.
Némelyiknek még kis bádogkéménye is van. Krumplit főznek. A hogy
beszélgetünk velük, elmondják, hogy tavaly szeptember óta folyton
harczban vannak: az egész telet végigverekedték a Kárpátokban,
résztvettek Przemysl végső ostromában és most nemrég a
Dnyeszter-forszirozásban. Barnára égett, kedves, büszke arczok:
egytől-egyig mind magyar.
Megmozdul egyszerre végig az egész árokrész, – jön a kegyelmes úr.
Látni, a mint a futóárok földhányásai közt két kék sapka mozog errefelé:
Hofmann altábornagy jön a huszár-divizió parancsnokával, Ruiz de Roxas
vezérőrnagygyal. Feszes hapták, minden huszár a puskája mellé áll, most
nem szól egy puska sem. A két kék sapka kanyarog, el-eltünik, megint
felmerül a szántóföldön, szinte kisérteties innen az állásból nézve, a
hogy két sapka magától jön fel a tarlón. Aztán hirtelen kibukkan a két
tábornok, már sárosan, agyagosan a szűk árok falaitól. Tegnap zuhogott
az eső, olvadt az agyag.
Excellenc a huszárjait jött meglátogatni. Elindulunk vele, végigmegyünk
a több kilométer hosszú lövészárkon. A séta bizony reggel kilencztől
délután kettőig tart, mert az altábornagy majdnem minden huszárnál
megáll.
– Van dohány?
– Van.
– Elég?
– Elég.
– Elég??
– Hát… Istenem… elég.
– Elég???
– Hát… lehetne több is.
Már írják is fel a noteszbe: a huszárokhoz holnap dohányt küldeni. És
most következik a harczias arczoknak, a kidüllesztett melleknek, a
bizodalmas tekinteteknek, az eget szurkáló bajuszoknak, a kedves, meleg,
őszinte válaszoknak hosszú, hosszú sorozata, a hogy ezek a huszárok itt
tíz-tíz lépésre az árok lyukaiban egymás mellett állanak, egy egész
ezred. Mintha a magyarság nagy képeskönyvében lapozna az ember: csupa új
meg új ember, egyik ravaszkás, a másik komoly, van közte fölényes,
szerény, vörös, barna, kicsi és óriás, fiatal, öreg. De a hang mind
nyílt, a tekintet mind a szemből a szembe megy. Elkeveredem a fiatal
tisztek közé, elmaradok az Excellenctől, de egyre hallom elől a hangját:
– Van családod?
És a katonás választ, haptákban:
– Igenis van.
– Nagy?
– Alássan jelentem, öt családom van, egy asszony, két gyerek és két
lány.
Öt család, négy család, hat család… kevesebb alig akad. Egynek «nyolcz
családja» van. Ebbe a szülék is be vannak számítva.
A sapkákat gyűjteni kellene, olyan szépek. Egyiken aranyfonálból és
művirágból csinált bokréta. A másik fényes zöld gyöngygyel körülszegve.
Töltényből csinált czeruzatok némelyikben. Kis kétkrajczáros emlékérmek
ügyes lánczczá varrva egyiken-másikon. És közben: öt család. Hat család.
Aztán megint tölgyfalevélből koszorú. És akár hat család, akár öt
család, a kis tükör ott függ a puskalyuk mellett, vagy a zsebben van. De
van. Ez olyan huszár-tradiczió, a miből nem engednek. Azt mondja az
egyik:
– Legfőként a bajusz végett.
És mindenütt rend: a lyukon kidugott puska tiszta, mint az arany.
Melléje az agyagba vágva pontos négyszögű lyuk, abban vannak a
töltények, kéznél. Mellettük kefe. Fölöttük a kézigránát: félméteres
vaspálcza, a minek a végén egy nagy «varangyosbéka» van vasból. És a
tükör. Össze kell hogy szorítsa a szívet a huszár történelmi
daliásságának ez az összekeveredése itt a sáros agyagba való
szorulással, – az a szomorú hűség, a melylyel a legszebb lovaskatona még
itt se adja oda a külsejét a vakondok-életnek. Tudja Isten, még itt is a
lóról lefelé beszél, a mikor guggol, akkor is, – a huszárság: a
nyargalás, a repülés, a ficzánkoló büszkeség valami titkos életet él
benne tovább. Búsul benne a huszársága.
Egy helyen töredezett, omladozott az árok. Néhány nappal ezelőtt betört
ide vagy negyven orosz, már egyik-másik be is ugrált az árokba, de
huszonkét huszár agyonvert belőle, a mennyit tudott, a többi
visszaszaladt. A huszonkét huszár most itt áll haptákban. Egynek sincs
baja. A kegyelmes úr megöleli őket.
A hol kiszögellik az árok, kétfelé két géppuska néz ki a lyukon. Az
egyik a mienk, a másik a «disznó». A disznó egy zsákmányolt orosz
géppuska. A huszárok ököllel fenyegetik, mikor mutatják, a «disznó»
pedig, mintha értené, meglapul a vaczkában…
Egy huszár zsebéből franczia nyelvtan áll ki. Oroszországban találta
valahol, kemény táblája volt, kitépte belőle a könyvet, most a térképet
tartja benne. A zempléniek és borsodiak közt az egyiknek két kitüntetése
van. Mikor Hofmann megszólítja, elvörösödik, dadog. Nem lehet tőle
megtudni, miért kapta. Zavarban van.
– Nem baj, fiam, – mondja neki a tábornok – te, úgy látszik, jobban
verekszel, mint szónokolsz.
Most, a hogy tovább megyünk, egy kis meglepetés következik. Az oroszok
nagyon figyelnek odaát és látják, a mint a tábornokkal együtt
tíz-tizenöt sapka megy így végig az árkon. A földhányás nem egyenletes
és ez a kis sapka-menet kilátszik mögüle. Mi is pontosan szoktuk látni,
mikor odaát inspekció van: az orosz tábornok és kísérete szintén
tíz-tizenöt sapka, a mely libasorban, lassan végigúszik az árok fölött.
Meg aztán a végig haptákban álló huszárok sapkái is látszanak. Jön tehát
vígan zúgva egy orosz shrapnell. Második esztendeje hallják ezt
napról-napra az árok lakói, mégis egyik-másik lekapja a fejét, a mi
különben semmi védelmet nem nyújt. Ezt a reflexmozgást a világ minden
hadserege ismeri. Nem lehet leszokni róla. Az inspekció tiszteletére még
három shrapnellt kap Excellenc és a kísérete. És egy kicsit pattogni
kezdenek a puskák odaát. Tehát most még egy jó félórát lehajolva kell
menni.
Kijutunk, most egyenként megyünk át a mezőn, a honnan látni az orosz
drótakadályt és mögötte a domboldalon végigvonuló lövészárkot. Náluk
most egy sapka sem látszik. És már meg is kapják a választ erre a négy
lövésre, a mi tüzérségünk beléjük vág vagy húsz shrapnellt. Itt most
ilyen retorziós rendszer van: ha ti nem hagytok bennünket inspiciálni,
mi nem hagyunk benneteket ebédelni. Aztán ismét csönd.
Az erdőben a parancsnokok lombgunyhói: gróf Szapáry alezredes, Jankovich
alezredes egy pohár borra állítanak meg bennünket. Itt vár Oehm őrnagy,
Hubiczky kapitány, Till főhadnagy, Hazay főhadnagy és a ministerelnök
fia: «Leutnant Tisza», – a ki szintén a lövészárokban álló huszárokkal
van.
Az erdő alatt tartalékban áll egy század huszár. A kegyelmes úr
megdicséri Lázár Károly főhadnagyot, a kommandánsukat és elibük állva
ezt kiáltja feléjük:
– Huszárok, hallom, hogy ti vagytok a legvitézebb század. Huszárok
vagytok, magyarok vagytok, természetes, hogy jól harczoltok. Gratulálok
nektek az utolsó ütközethez. És sohse felejtsétek el ezentúl se, hogy
magyarok vagytok. Éljen a magyar! Éljen a király!
Leveszi előttük a sapkáját. Minden tiszt ugyanazt cselekszi. A
moczczanás nélkül, mereven álló század rettenetes éljent kiált. Báró Vay
László, a parancsőrtiszt, előszólítja a szekereket és megyünk hazafelé.
Mögöttünk az árnyas erdőben nagy lódobogás: az egész tisztikar egyszerre
ül lóra és elnyargal a szekereink mellett, eltünik a fák közt, le a falu
felé. A kegyelmes úr ül az első szekéren Ruiz tábornokkal. A szekér egy
magányos sírdomb mellett megy el, egy huszár alszik ott lenn a fakereszt
alatt, a mely fölé fakéregből szép kupolát csináltak a bajtársak. A két
tábornok mereven szalutál a sír előtt.
Jeziorko, augusztus.
Esterházy Pál halála.
Az orosz állásoktól néhány száz lépésre a huszárok gyönyörű
lövészárkában, majd feljebb a dombon egy kis erdőben találom azokat a
tiszteket, akik Esterházy Pál gróffal egy ezredben harczoltak. Egy
lovashadosztály lóról leszállított huszárjai ezek. A parancsnok báró
Jacobs kapitány, itt levő tisztjei Mailáth, Rúsa és Lázár főhadnagyok,
Rumler, Quittner, Luka, Bún, Thuránszky, Dellin, Gosztony és Klobusitzky
hadnagyok, Kovács és Plessner zászlósok.
Ezek közt az urak közt kérdezősködöm Esterházy Pál halálának körülményei
felől, – ki tudhat róla többet, mint ők? Esterházy Pál hősi sorsa
nemcsak katonai és magyar szempontból, de tisztán emberileg is szép és a
közre nézve oly hosszú évekig lesz még fontos, hogy kötelesség a reá
vonatkozó adatokat összegyűjteni. Esterházy Pál sorsának nemcsak
érdekessége, hanem szimbolikus értéke is van. A ki itt, a bajtársai közt
kutat utána, az előtt ebből az esetből egy megrendítő emberi
megnövekedés lelki története bontakozik ki. Egy férfiszívnek legnagyobb
felemelkedése ez, a tiszta önzetlenségig és onnan fel egészen a halálig.
A szimbolikus értékét és a történelemhez való tartozását ennek a
halálnak az a tiszta és kétségtelen öntudatosság adja meg, a melylyel
Esterházy Pál az ő új és komor útján elindult, hogy ehhez a véghez
érkezzék meg. Most, mikor millió ember vérzik, ne lássék különösnek ez
az egy ember sorsával való erős foglalkozás. Nem kell ezt magyarázni,
értse meg magától mindenki, a ki a mi világunkban él.
Jacobs kapitány Mailáth György főhadnagyhoz utasít, a kinek az adatai
alapján közlöm szárazon a következőket, a melyek némely téves verzió
után teljesen hiteles adatoknak tekintendők.
Esterházy Pál tartalékos főhadnagy ez év márczius legelejéig
parancsőrtiszt volt. Ekkor azt kérte, hogy a parancsnokságtól helyezzék
ki az ezredhez. Ezt az elhatározását azzal indokolta meg, hogy igen sok
tiszttársa esett el a kárpáti harczokban és ő is ki akarja venni részét
a csapatszolgálat fáradalmaiból és veszélyeiből. Kinevezték tehát a
hetes huszárok gyalogosított lövész-eszkadronjának parancsnokává.
Április 13-án elment Alsóolsváról Pestre a főrendiházi ülésekre és
junius 21-én visszatért a galicziai Turadyba, a hol százada
lövészárokban feküdt.
Junius 25-én Stryj környékén, Dzievietniki falunál harcz volt. A falu
mély völgyben fekszik és akkor már a miénk volt. Két lövészeszkadronnak
a nyugatra eső erdőből be kellett a községbe vonulnia. Az oroszok a
keletre fekvő dombokon álltak és onnan az egész völgyet állandóan erősen
lőtték puskából és nehéz ágyúból. Esterházy maga ment csapata élén és
gonddal kereste ki a legfedettebb útat, mély árokban, magas rozsvetésben
vezette huszárjait, hogy észrevétlenül jusson velük a faluba. Az egyik
eszkadron már ott várta őket. A hetesek (Esterházy csapata) a falu
szélén, a házak mellett ásták be magukat. Az orosz igen hevesen lőtte
őket, de a fedezék elég jó volt. Másnap délután parancsot kaptak a
támadásra.
Magas gabonában csúsztak előre a huszárok az orosz felé, folyton
meg-megállapodva és fedezéket ásva. Három órakor Esterházy elindult az
oroszok felé. Tiszttársai figyelmeztették, hogy óriási termete miatt
különösen vigyázzon magára, de ő mégis előre ment a legelső vonalba, a
hová eddig csak alig tíz huszár mászott el. Esterházy mellett Horvát
Balázs szakaszvezető feküdt, a ki azt mondja, hogy ekkor az oroszok,
most sem tudni mily okból, beszüntették a tüzelést. Esterházy azt mondta
a huszároknak, hogy: «nincs is már ellenség a fedezékekben», –
felemelkedett és távcsővel kezdte nézegetni az orosz állást. Ekkor
belelőttek az alsó karjába, feljajdult és állva visszafordult, hogy
bekötöztesse magát. Ekkor kapta fordulásközben a meredek dombról lefelé
lövöldöző orosztól a második lövést. A golyó a bal lapoczkáján hatolt be
és jobboldalt elől, az utolsó bordáknál jött ki, rendes telt golyó volt,
az orvos véleménye szerint a szívén futott keresztül. E pillanatban
Esterházy, mint később megmérték, 57 lépésnyire volt az ellenségtől,
tehát az oroszok világosan láthatták, hogy tiszt. Ezt látva, az elesett
emberre sortüzet adtak.
Ezzel persze el volt árulva az orosznak, hogy ily közel jutottak
hozzájuk a huszárok és rettenetes lövöldözés indult meg. Négy huszár
rohant előre Esterházyt visszahozni, de kettőbe belelőtt az orosz. Ott
kellett hagyni. Mikor besötétedett, előre kúsztak érte és levitték a
faluba, abba a házba, a melyben napközben a kvártélya volt. Éjjel fél
tizenegykor kezdődött meg az általános támadás, a mely egy óra felé ért
véget. A huszárok elfoglalták az orosz állást és rettenetes bosszút
állottak parancsnokukért. Mailáth György a mellett volt, hogy Esterházyt
ideiglenesen ott, Dzievietniki mellett temessék el, az előtte való napon
elesett dr. Marinczer László hadnagy mellé, a kit a templom előtt
elhaladtában lőtt szíven egy a templomban elbújt orosz. Esterházy inasa
azonban hivatkozott gazdájának egyszer nyilvánított akaratára, hogy ha
el találna esni, szállítsák a hadosztályparancsnokságra és ott lévő
barátai intézkedjenek. Így is történt.
Horozanka, augusztus.
Vitéz «ezredeskapitány úr» Farkas.
Egy este a vezérkari házikó előtt látom a vezérkar tisztjeit, a mint egy
náluk két fejjel alacsonyabb, igen jó kiállású kis tiszttel
beszélgetnek. A kis tiszt sötét huszárbluzt visel, a melle tele van
kitüntetéssel, elől csillog a vaskereszt. A kis kemény huszárt mindenki
ölelgeti, ő vígan és hangosan beszél, egy huszárja érdekében jár itt a
parancsnokságnál.
– Itt maradsz vacsorára!
Itt marad. Akkor vele szemben ülök és jól megnézem, mert már sokat
hallottam róla. A Hofmann-hadtest büszke rá, «ő a mi guerillavezérünk»,
– legendás huszár-alak, alsó-takáchy Farkas Elemér, régebben tizennégyes
huszárkapitány, most a hadtest lovas-különítményének, a «Détachement
Farkas» – nak parancsnoka. Annyi lovasa van, mint békében egy
ezredesnek, ezért nevezik a huszárjai «ezredeskapitány» úrnak. Van
huszárja, ulánusa, dragonyosa, ukrainai lovas-önkéntese, – elszánt
harczos csapat, a monarchia majdnem minden lovasezrede képviselve van
benne, – illik ehhez a hadtesthez, a mely a maga erejéből lett. A
kapitány, mint a bors: igen kicsi, igen kemény, igen erős. Kezet
szorítani vele kisebbfajta testgyakorlat. A szeme olyan tiszta és nyílt,
mint a tíz éves kis fiúké. A nevetése a dombokon is áthallatszik.
Mesélni nem tud, nem is akar. Csak annyit mond, hogy az állatorvosa egy
kis lány életét mentette meg, mikor huszonhárom orosz bomba-szilánkot
húzott ki belőle. Meg azt, hogy a családjából éppen harminczhatan vannak
a harcztéren.
Farkas kapitány Galicziában vált híressé. Egy kozákőrmester rohant neki
és bele akarta döfni a lándzsáját. Farkas a hóna alá kapta a lándzsát és
revolverével beverte az őrmester fejét. A lándzsát a trónörökösnek adta.
Ez volt az első bravurja. Aztán jött az első «akczió».
Egy napon Orosz-Lengyelországban a tüzérség mögött áll a huszárjaival
fedezetnek. A közelben lecsap egy orosz nehéz gránát és a hogy felveti a
földet, a földből kiszakad egy telefondrót. Farkas ezt meglátja,
megfogja a drótot, megy utána. A huszárok ássák a drót fölött az útat, a
drót egy majorságba vezet. Itt nem ás tovább, lesbeáll. A majorban van
egy gémeskút, a melyhez perczenkint odaáll egy orosz paraszt, vizet húz,
de lekiabál a kútba. Megfogják a parasztot, a kiről kisül, hogy
átöltözött orosz katona. Farkas most maga mellé veszi kedvencz
őrmesterét, Galambost három huszárral, tehénlánczokból, kötelekből
hosszú fonalat csinál és a négy huszárral leereszkedik a kútba. A víz
színe fölött egy méterrel kiálló kőpárkány van, a párkány alatt nyílás,
mely egy sötét kis alagútba vezet. Most már tisztában volt mindennel. Ez
a környék orosz tüzérségi gyakorlótér volt valaha, nem csoda, hogy ilyen
szépen volt berendezve. Az alagútba bemennek, egy telefonfülkébe vezet,
a melyben a legmodernebb tábori telefon mellett három orosz katona ül
gyertyafénynél. Innen igazgatták az orosz tüzérséget, a szerint, hogy
felülről mit kiabáltak le a kútba. Farkas eldobja a pisztolyát, mert egy
orosz késsel ugrik neki. Elkapja és eltöri az orosz kezét, mert Farkas
dzsiu-dzsicu mester, sőt a legénységét most is állandóan képzi a japáni
birkózásban. Két oroszt a huszárok agyonvágnak, ez a kitört kezű
életében marad és bevallja, hogy ez jelzőállomás, ők pedig
jelző-patrouille voltak. Előadja az úgynevezett szövegkönyvet, a melyben
többek közt háromszáznál több fényjelzés ábécéje van meg. A fényjelzés a
lámpák kettős, ötös és nyolczas csoportjaival történik és mindenről hírt
tud adni. Farkas kijön a kútból és a könyv alapján önállósítja magát.
Huszárjaival minden este elindul fényjelekre vadászni: a hol a két, öt
és nyolcz lámpa rendszere világít az éjszakában, ott megcsípik vagy
levágják a fényjelzőpatrouillet. Közben kisül, hogy az oroszok a háború
előtt sok embert képeztek ki erre a szolgálatra. Ezek egy része
Oroszországban parasztnak öltözve működött a mi frontunk mögött. Farkas
majorokban, szélmalmokban, mocsarak közt, fák tetején vadászsza őket
tíz-tizenöt huszárral, rövid idő alatt igen sok ilyen társaságot vág le
és fog el, mire azon a környéken megszünik az egész orosz fényjelzési
kedv. Sokat járt lovon, még többet csúszott itt hason, a tiszttársainak
azt mondta: végre hasznát vette annak a sok kalandos képnek, a mit a
moziban látott.
Vitéz kapitány úr Farkas most fogadalmat tesz: a háborúban nem fog inni,
nem fog kártyázni és nem fog állatra vadászni. A három közül csak a
vadászat a szenvedélye. Nem lőhet rosszul: a nyiregyházi kaszárnya
falába pisztolyokból néhány percz alatt belelőtte a kezdőbetűit, szépen:
F E, aztán megfizettették vele az összelőtt falat, Farkas kapitány a
hazában az egyetlen ember, a ki saját költségén így egy darabka
kaszárnyát épített. Nem lőhet rosszul: egyszer egy viczinálisról, a mely
barátja vadászterületén ment keresztül, őzet látott meg, meghúzta a
vészféket, lelőtte az őzet és azt mondta: «mehet tovább». Ment is
tovább, harmincz nap kaszárnyafogságot kapott. De most minden golyója a
hazáé. És törhetetlen akarata, elszántsága, gyors esze, technikai
ügyessége, kis aczéltestébe szorult nagy és romantikus szíve mind, mind
a hazáé. Farkas kapitány sírva fakad, mikor meghallja, hogy az oroszok a
vereczkei szoros előtt állanak. Mindent elkövet, hogy odajusson. Így
kerül a Hofmann-csoporthoz, a mely őszszel az oroszokat kiverte Beregből
és Máramarosból.
Karácsony táján már rég a Kárpátokban verekszik. Deczember 19-én
huszárjaival felmegy a Veliki Vrh nevű ezerhatszáz méteres hegyre s
onnan a mellig érő hóban éjjel leereszkedik velük Fülöpfalvára. Ő megy
elől, ő vágja le az orosz tábori örsöt. A faluból kiveri az oroszokat,
elfog százötvenet. Ezeket két huszár vezeti hátra, vissza az 1600
méteres hegyen. Az orosz puskákat nem bírja hátraküldeni, máglyába
rakatja, elégeti mind. Az orosz három zászlóalj gyalogságot és négy
század kozákot küld ellene, mert már ismeri. A falu pedig kell az
orosznak. Három napig, deczember 22-éig bírja itt a támadásokat néhány
száz lovasával, akkor visszaküldi őket, ő marad utolsónak. Egy ulánus
őrmestert vesz maga mellé, hogy ketten tartsák fel az oroszt, míg a
csapat a hóban átkapaszkodik a hegyen. Lefekszenek ketten a szikla mögé,
Farkas előveszi a távcsöves mannlicherét (– «szeretem a lovat, de inkább
három lovat adok oda, mint ezt az egy puskát» –) és ekkor az őrmestere
golyót kap a czombjába. Elmenne már, de az őrmesterét nem akarja
elhagyni. Délelőtt tízkor kezdenek az oroszok ritkás rajvonalban felfelé
kapaszkodni feléje a mély hóban. Tízkor lövi le a szikla mögül Farkas az
elsőt. Este hatkor lövi le a hatvanhetediket, – nyakig hóban,
étlen-szomjan, egyedül tart fel nagy csapat oroszt. Hatkor koromsötét
van, akkor elmegy, szánkóval visszajön az őrmesterért és elviszi.
A németeket nagyon szereti, de azok is őt. Egy német generális azt
mondja neki:
– Magyarázza meg nekem, kérem, a magyarság szerepét ebben a háborúban.
Vitéz kapitány úr Farkas a tenyerét mutatja.
– Excellenz, – mondja – ha ez a háború egy pofon, a mit az ellenségnek
adunk, akkor az ötújjú pofonban nem a legrosszabb újj a magyar.
Hat hétre beosztják a német gárdához. Kap a különítménybe egy kis porosz
lovasságot is. Uzsok és Vereczke közt megy át velük a hegyek tetején és
Turkától délkeletre hat napig tart egy vonalat ötszáz lovassal egy orosz
brigád ellen: ott küzd hat napig ötezer orosszal, a kinek hét ágyúja és
tíz géppuskája van. Kis lovascsoportjai a dombokon körülállják az
oroszt. Farkas egy templomtoronyban áll, a honnan látja az ellenséget.
Három kis zászlója van: zöld, vörös és sárga. Ha az orosz balra fejlődik
fel, a zöld zászlót dugja ki a torony ablakán: balról tüzelnek a dombon
álló lovasok. Int a vörös zászlóval, más lovasok jobbról lövik az
oroszt. Az orosz feléjük fordul, felfejlődik. Sárga zászló: a harmadik
irányból jön a tűz, úgy hogy az orosz egy szoros bejáratánál félkör
alakban ássa el magát, mert azt hiszi, háromfelől jön az ellenség.
Mialatt Farkas így játszik az oroszszal, a porosz gárda elvégzi a
dolgát. Farkas is jöhet vissza. Talál az úton egy német viczefeldwebelt
tizenöt-húsz gyalogossal, ezeket megfogja.
– Hallja, – mondja neki – én most hat napig takartam itt el a
poroszokat, hogy nyugodtan masirozhassanak. Most én szeretnék nyugodtan
masirozni, revansirozza magát és takarjon el engem.
– Kérem, – mondja a német – nagyon szívesen.
És már fel is fejlődik húsz emberével, zavarni az oroszt, míg Farkas
elvonúl.
Vaskereszt.
A porosz gárda parancsnoka, báró Marschall tábornok sajátkezű levélben
külön búcsúzik tőle és ragyogó magyar huszártisztnek» nevezi.
Most már van három golyó-horzsolása, le van lőve a csákójáról a forgó,
át van lőve két helyen a pisztolytáskája, – szinte restellem írni, mert
olyan, mint egy Dumas-regény utánzata – három lőtt lyuk a mentéjén, két
lőtt lyuk a bricsesze buggyán, át van vágva karddal a csákója teteje és
el van lőve a fél sarkantyúja. Egyéb baja hála Istennek nincs. Nem
ambicionálom, hogy ezt mind elhigyje nekem az olvasó. Elég, hogy itt
néhány ezer ember tudja mindezt és hogy én is tudom. Farkas kapitány a
harczos magyarság egy kis csodája, oly egyedülálló, eredeti és
hihetetlen a maga nemében, hogy igazán szükség volt arra a sok okmányra,
írott jelentésre, táviratra, a mit végigböngésztem, hogy hivatalos
bizonyítékait találjam az ő munkájának.
November elején Hofmann Pétertől, a ki úgy szereti, mint a fiát, igazán
nekivaló ajándékot kap: két pánczélvonatot. Egyszerre kettőt. Most
boldog. Mind a kettővel természetesen berobog az ellenség mögé; az
egyikkel keresztülmegy egy alagúton és a kijáratnál megállítja, hogy
onnan ne jöhessen ellene senki. A másikkal visszarobog, elmegy egy
gyárépülethez, a melyben egy orosz ezred nyugodtan ebédel, egyetlen
ágyújával lelövi a gyárkéményt, a mely lezuhan az ebédlő táborra. Az
ezred nagy kavarodásban felugrál, erre a vonat négy gépfegyverével
beléjük dolgozik, még hét gránátot lő az orosz tisztikar szállására,
felborít mindent itt a környéken (– ez Skole körül történt –), az oroszt
úgy megzavarja, hogy az egy héttel később érkezik meg Vereczkéhez, mint
számította. Azzal szépen megköszöni és visszaadja a kegyelmes úrnak a
két pánczélvonatot. Egy kicsit szomorúan néz utánuk, mert «nagyon neki
való dolog».
Közben gépfegyvert szerez, kiképez egy gépfegyverosztályt és mellesleg
egy lovas pionirszakaszt. Most már a «különítménynek» géppuskája és
pionirszakasza is van. Minden technikai dolgot maga végez, mindenhez
ért.
– Földrajzot nem tudok, – mondja – csak mindig harmincz kilométernyit az
orrom előtt, de azt aztán jól…
Büszkesége, hogy még soha nem evett előbb, mint a legénysége. Egyszer
azonban utánuk sem evett. A Kárpátok tetején főbelőtte az orosz egyik
lovát. Ebből gulyást főzetett a huszároknak, de ő nem evett belőle. «Nem
mintha utálnám a lovat, de mert elevenen nagyon szeretem…» Inkább éhen
maradt.
Elbeszélgettem a legényeivel. Még a nevét se mondják ki a nélkül, hogy
haptákba ne vágnák magukat.
És mindig csak «vitéz kapitány úr». Csak úgy kiváncsiságból kérdem:
– Miért szeretik olyan nagyon?
Rámnéznek, összemosolyognak. Nagybajuszú öreg népfölkelők, sokgyerekes
családapák.
– Csak szeretjük.
Végre az egyik nagy későre kiböki:
– Jól vezeti az ütközetet.
Így tudom meg, nagy nyögések után, hogy mikor a Kárpátokban egyszer egy
perczre nem akart menni a dolog, mert nagyon lőtt az orosz és sehol nem
volt fedezék, hát lefeküdt elébük a földre és azt mondta nekik:
– Itt vagyok én fedezéknek, hasaljatok le és lőjjetek mögülem.
A mi panasz van, az nem ellene van, csak a gazdasági viszonyok ellen.
Eleinte ugyanis a legényeinek egy kozák fogolyért húsz koronát, egy
gyalogos oroszért öt koronát fizetett. De a legények oly buzgón hozták
az oroszt (– eddig majdnem kétszáz ütközetben vezette őket –), hogy
lementek az árak. Még pedig csúnyán. A kozák lement négy koronára, a
gyalogos pedig egy koronára. Nem mintha a kozák négyszer annyit érne,
hanem mert annak lova is van.
Ma délben ment el innen tőlünk. Sokáig néztünk utána, a mint leszaladt a
dombról a szekere felé. Isten tudja, mikor látom megint. Kis okos,
jólelkű, vitéz, matematikus, czéllövő, hídépítő, mozdonyvezető,
verekedő, emberszerető, szegények barátja, árva öreg lovaskatonák
orvosa, papja, levélírója, éleshangú kommandánsa – vitéz ezredeskapitány
úr Farkas… egy kis piros huszársapka lenn az országút porában, a mint a
kicsiből is egyre kisebb lesz, – annyi minden gondolatot támaszt az
emberben, hogy nehéz elaludni este. Ki magyarázza meg valaha ezeket az
embereket azoknak, a kikért itt egy év óta küzdenek?
Jeziorko, augusztus.
Árva Lazurka Jóska.
A huszárok lövészárkában van egy kiszögellés, a melyben keskeny lócza
mellett keskeny asztal áll. Az asztal fölött deszkatető, a deszkán föld,
ilyen szomorú «shrapnellzicher» lugas sok van erre a nyaralókban…
Veszélytelen hely, puskagolyó nem járhatja. Itt el lehet üldögélni egy
kicsit, tulajdonképpen Tóth Mihály közhuszár miatt jövök ide, a ki az
asztal mellett néz ki a drótmezőre, beszélgetni szeretnék vele, mert két
kitüntetése is van.
A következő pillanatban ott áll Árva Lazurka Jóska.
Tíz éves, de a korához képest kicsi. Piros nadrág, huszárbluz és
huszársapka van rajta, a gallérján egy kis arany meg egy csillag. Lehet
zászlós, őrnagy, vezérőrnagy. Nagy és komoly szeme van, de a szemében
valami különös fényecske lobog, szinte bántó. Egyébként elég csinos kis
magyar gyerek.
Lazurka Jóska azok közül való, a kikkel szemben majdnem tehetetlen a
hadsereg. Igen sok van ilyen a harcztéren, magyar gyerek, német gyerek,
– már oroszt is fogtak, a ki az oroszokkal jött. Valahol, senki se tudja
hol, felkapaszkodnak egy éjjel a katonavonatra és a katonákkal szöknek.
Rendszerint nem mondják meg a nevüket és a falujokat, hogy vissza ne
küldjék őket. A kit lehet, visszatolonczoltat a hadsereg, de a kivel nem
bír, az itt marad. A baka, a huszár jószívű, egyszerre négyezer apja
akad a kis rongyosnak. Ezek közül a négyezer apás fiúk közül való
Lazurka Jóska, de az ő története más. Az ő története oly szép és
egyszerű, hogy az olvasókönyvekbe és a dalok közé való. Szűzen adom itt,
a hogy ő elmondta. Tóth Mihály ráteszi kérges barna kezét a Jóska
fejére, Jóska nyugtalanul néz rám, de okosan, összefüggően és szépen
felel:
– Úgy gyöttem ide, hogy édesapám honvéd Lazurka Ferencz elhozott magával
Érszőllősről, mivel édesanyám meghalt és édesapám nem akart otthagyni
egyedül, mert nincs ott nekünk senkink és elhozott magával, a magyar
királyi huszonegyedik honvéd gyalogezredben szolgált édesapám Lazurka
Ferencz szakaszvezető és akkor volt egyszer egy holdvilágos éjszaka és
rohamra mentünk, én mindig édesapám mellett voltam és volt nekem akkor
már honvédsapkám is és «bagnétom» is, és egyszerre csak meglövik a
muszkák az oldalamon a bagnétot, letörött a fogója, aztán oda akarok
szaladni édesapámhoz, akartam neki mutatni, hogy édesapám, meglőtték a
muszkák a bagnétomat és a hogy szaladtam, hát akkor elesett az édesapám
és meghalt ott mindjárt, aztán én úgy ottmaradtam, most meg idevettek a
huszárok, most meg itt vagyok.
Ennyi az egész.
Kérdőleg nézek a tisztekre, azok bólintanak, hogy igaz. A dolog Skole
körül történt. Tóth Mihály huszár még mindig Jóska fején nyugtatja a
kezét. Ő is int, hogy igaz. Egy tiszt azt mondja, Árva Lazurka Jóskát
már hátraküldték biztosabb helyre, de visszaszökött az állásba. Árva
Lazurka Jóska egyszer kikémlelt egy orosz árkot. Egyszer pedig a német
tüzéreket figyelmessé tette egy gyanus parasztra, a kiről kisült, hogy
orosz kém. Ha arról van szó, hogy innen el kell mennie, reszketni kezd.
Sötéten és gyülölettel nézett rám, csak azért, mert ezt a dolgot
egyáltalában szóbahoztam. A patrouilleok kénytelenek néha magukkal
vinni, mert ha nem viszik, utánuk szökik és ez az életébe kerülhet, így
legalább vigyáznak rá, a mennyire lehet.
Rövid párbeszédem vele:
– Ki a legjobb barátod?
– A legénység.
– Mégis… Kihez mégy, ha bajod van, ha valami kell?
– A tiszt urakhoz.
– Eljönnél velem innen?
Megint az a sötét, villogó tekintet.
– Nem.
Van benne valami a csodagyerekből is: betűről-betűre tudja a mi összes
magyar és német kommandóinkat, a lovassági, tüzérségi és gyalogsági
kommandót, de valamennyit. És külön tudja az összes birodalmi-német
kommandót, valamennyit. Néhány százat el is mondott. Teljesen pontosan
tudja a mi nehéz és komplikált parancsnoksági rendszerünket és a németet
is. Az osztrák-magyar és német puskagyakorlatokat mind, – saját magát
vezényelte és egy bottal mutatta. Mikor elsütötte a botot, féltérden
állva, szégyenlősen felmosolygott hozzám és azt mondta: bumm, egészen
halkan. Aztán tovább ordította a kommandót és csinálta a fogásokat,
komoran, maga elé nézve, szinte vadul. Árva Lazurka Jóskát ezzel az
élettörténettel itt az árok fenekén kommandirozni hallani vékony, de
éles kis hangjával, sötét tekintetével – azt kell hinnem, ezek a
pillanatok azok, a mikor az emberen egyszerre, mint a villám, átrohan a
háború egész borzalmassága.
A végén haptákba áll és összeszorított ajakkal, némán, de ellenségesen
néz rám. Egészen világosan érzem, azt hiszi, azért jöttem, hogy
elvigyem, az egész kommandirozást azért csinálta ilyen izgatottan, mert
szinte vizsgázott előttem és a tiszt urak előtt, mert itt akar maradni –
és most néz egyikünkről a másikunkra, várja a döntést. Kis kerek barna
arcza most vértelen.
– Jól van, Jóska – mondja neki Tóth Mihály.
Tóth Mihály hangja oly meleg, mintha mind a négyezer apa jósága benne
volna.
Most kipirosodik az arcza és lassan elárad rajta egy félig síró kis
mosoly. A hogy nézem, most veszem észre, hogy itt az agyagos sárban
olyan tiszta, mint egy grófgyerek. A huszárok vigyáznak rá. Füle, nyaka,
orra, mintha angol nevelő puczolná. Ott állok egészen maflán és nem
tudok neki mit mondani. Néz rám, most már megnyugodva, én meg nézek rá.
Gondolom, majd csak szól valamelyik tiszt, majd akkor megyünk tovább. De
eltartott vagy egy perczig, hogy senki se szólt.
Horozanka, augusztus.
Galambos őrmester és a huszárjai.
Ma délelőtt, a hogy nekivágok a kis piszkos falunak, az egyik
szalmafödelű ház előtt huszárok állnak, állig felpakolva, karabélylyal.
Errefelé ritkán jár lovasság, megkérdem hát őket:
– Mit keresnek itt?
– Patrulba vagyunk.
– Hányan?
– Hatan. Őrmester úr Galambos és öt huszár.
Végre láthatom őrmester úr Galambost. A kapitánytól, a híres «vitéz
kapitány úr Farkas»-tól annyit hallottam már róla, hogy igazán kiváncsi
vagyok rá. Őrmester úr Galambos a leghíresebb altiszt a Hofmann-hadtest
huszárjai közt, három vitézségi érme van, ő mentette meg a kapitánya
életét, járt az orosz front mögött, verekedett Szerbiában, a
Kárpátokban, Galicziában, fogságból is szökött már meg, két sebbel nem
ment kórházba, őrmester úr Galambos itt a környéken a huszárbravúrnak és
a rettenthetetlen vakmerőségnek a példája, a huszárok kisebbik
atyaistene – hol van?
Előjön a viskóból. Valóban, három kitüntetés függ a mellén. A
nagy-ezüstöt Stryjnél kapta. Hét huszárral bement a fenyegetett városba,
a toronyból áttekintette a helyzetet, jelentést küldött hátra, aztán
elindultak nyolczan az oroszok ellen, hogy «erőket vonjanak magukra.»
Szétszélednek, egyenként lövöldöznek, «magukra is vonnak» öt orosz ágyú
közül hármat, sőt fölfejlődik ellenük a gyalogság is, mert úgy
viselkednek, mintha nagyobb sereg előcsapata volnának. Az erdőben
egyedül elindul őrmester úr Galambos, hogy megnézze, hol állnak az orosz
ágyúk. Hiába bújik el, a sarkantyúja kiáll egy bokorból, az oroszok
kihúzzák és elfogják. Egyetlen őrt adnak melléje, ennek Galambos odaadja
pénzét, óráját, lánczát, gyűrűjét, az őr elfordul és ő visszaszökik,
pontos jelentéssel és – két huszárral, mert a hét közül öt ottveszett. A
második kitüntetést, a kis-ezüstöt, februárban érdemelte ki a vereczkei
szoros körül, a hol hatvan emberrel két orosz zászlóaljat tartott
sakkban, két napig tartóztatta az ellenséget, ötven lépésre az orosz
rajvonaltól éjjel-nappal, étlen-szomjan, méteres hóban, a míg a német
gárda bevette Annaberget és Tucholkát. Maga a trónörökös tűzte a mellére
a kis-ezüstöt. A bronzot a múlt hónapban kapta sokmindenért, a mi
«összegyűlt», mint mondja. Kitüntetésből léptették elő őrmesterré is.
A legkevesebb, úgy-e, hogy érdeklődöm őrmester úr Galambos polgári
múltja iránt. Azért járok itt, azért bújok be minden lyukba, hogy
mindent összeírjak, összeszedjek, a mi a magyar katonára vonatkozik. Már
régen terveztem, hogy egyszer egy huszárpatrouillet megfogok és
megvizsgálom őket a legapróbb részletekig, mint a doktor. Tehát: mi a
keresztneve:
– Aladár.
Még nem mondtam, hogy őrmester úr Galambos külsejében csalódtam. A neve,
a híre után szélesvállú, marczonabajuszú öreg huszárt vártam. De most
egy kistermetű, szinte vézna gyerek áll előttem, alig serkedő
bajuszszal. Mind az öt huszárja külön-külön az apja lehetne. És –
Aladár, ez gyanús.
– Hova való?
– Pestre.
Szélesen és boldogan nevet, mint a ki becsapta a másikat, mikor látja,
hogy elbámulok a dolgon. Igen, Pesten született, huszonhárom éves,
«édesapám építési vállalkozó Óbudán, talán tetszik ismerni, Gans
Árminnak hívják.»
– Czivilben micsoda?
– Hivatalnok vagyok, magánhivatalnok.
– Hol?
– Az aradi pamutárúgyár pesti irodájában. Textilmérnöknek készülök, de
most megakadt a dolog. Tizennegyedik hónapja vagyok a harcztéren.
Besoroztak 32-es bakának, aztán áttettek irodai szolgálatra a
huszárokhoz. Úgy kerültem ide a svarmléniába.
– Lovagolt azelőtt is?
– Nem, uram, nem ültem én addig lovon soha. Mikor czivil voltam, reggel
nyolcztól tizenkettőig, délután kettőtől hatig irodában ültem, este
héttől kilenczig a technológián ültem az esti tanfolyamon, aztán ültem
sokat a Newyork-kávéházban és ha zenét akartam hallani, a Sorrento
kávéházban ültem. Mindig ültem én, uram, csak az operában álltam, az
olcsó helyen, mert a zenét nagyon szeretem.
– Az esti tanfolyamon mit tanult?
– Külön még könyvelést, kereskedelmi számtant és levelezést.
– Hogyan lett altiszt?
– Februárban sok tiszt úr esett el, átvettem egy népfölkelő
huszár-szakaszt, csupa öreg honvédhuszárt, mint czúgszfűrer.
– Sebe van?
– Kettő. A lábam meg a czombom lőtték meg.
– Volt otthon?
– Nem én. Azt se tudom, hogy néz ki Pest. Nem volt veszélyes sebesülés
egyik se, tovább szolgáltam vele.
A lova nyugtalankodik. Hátrakiált hozzá:
– Hőj, hőj… Feleség!
– Jó neve van…
– Igen – mondja – Feleség… Nagyon jó ló. Más nőt nem is láttam tizennégy
hónap óta.
A tárczájában őrzi a czédulát, a melylyel alsó-takáchy Farkas Elemér, a
kapitánya, a nagy-ezüst érmet kisérte, mikor átadta neki. A szöveg így
kezdődik: «Galambos Aladár őrmester eddig harminczhat ütközetben
harczolt és az életemet mentette meg…»
– Ez hogy történt?
– A kozákok közé keveredtünk és egy kozák le akarta szúrni a kapitány
urat, de a kapitány úr megfogta a lándzsát. Én agyonlőttem a kozákot.
Most már ott áll körülöttünk az öt öreg huszár. Szeretettel veszik közre
a kis őrmestert, mindenik magasabb nála egy fejjel.
– Szeretik az őrmester urat?
– Bizony szeretjük.
Azt mondja az egyik.
– Ű gyógyít minket, nem a doktor.
– Igen, – mondja az őrmester, – lázat, hasmenést, köhögést, azt én
gyógyítom… mindig vannak nálam porok, Pestről kapom levélben.
Büszkén mondja a huszár:
– Sósborczecze is van.
Elmondják, hogy ő írja haza helyettük a levelet, írt már hadisegély
ügyében jegyzőnek, szolgabírónak, sőt főispánnak is. Rendbe is hozta a
dolgot mindig. Néha ötször is írt egy huszárért.
– Ópiumcsöpgye is van – mondja a huszár.
Vegyük sorra a huszárjait most.
Baranyi Sándornak kitüntetése van. Zawadkán a hóban elbújt oroszokat
kikutatta, megtalálta, jelentette. Biharmegyei, zsákai, földmunkás. «Két
gyerekem van.» – «Fiúk?» – «Igenis, gyerek mind a kettő.» Hátramutat:
«ez itt a lovam, Sárinak hívom.»
Pap Albert Kolozsvár környékéről való, székely földmíves, de «inkább
mondjuk, kérem, ha fel tetszik írni, hogy tejkezelő, mert tejkezelő
vagyok.» Bryn faluban egymaga szétvert egy kozákokból és gyalogosokból
álló kombinált járőrt, a mely el akarta fogni. «Mer nem adjuk meg
magunkat.» Aztán: «tessék beírni: jegyesem vár odahaza.» Ő is megmondja,
kérdés nélkül: «lovam neve Első.»
Győrfi Károlynak is kitüntetése van. Önként jelentkezett itt
Galicziában, hogy bemegy az oroszok közé egy faluba, jelentést tenni
arról, a mit lát. Az oroszok belecsimpaszkodtak a lovába, karddal
vagdosta le őket magáról. Szerényen, szépen mondja ezt el. Így végzi:
«Csurgott a vér az arczomról, mikor visszagyöttem galobba, őrmester úr
Galambos kérdezte: megvágták kendet? – mondok: jelentem alássan, nem az
én vérem, el akart fogni a kozák, levágtam, az ő vérét hoztam el, minek
akart magyar huszárt elfogni.»
Ez a Győrfi Károly a legszebb köztük. Sötétbarnára égett az arcza,
szénfekete szeme van, fekete bajusza, hatalmas alak, elhiszem neki, hogy
öt oroszt vagdalt le a lova körül. Az arczkifejezése komor, szinte vad.
Most elhallgat.
Azt mondja neki Galambos őrmester:
– Mit csinálnak a báránykák?
Ilyet még nem is láttam. A fekete huszár lassan, de nagyon szomorúan
elmosolyodik. Félrehajtja a fejét és elpirul, mint egy szűzlány. Barna
bőre alatt szégyenlősen ég a pirosság. Egyszerre úgy ellágyul, olyan
szeliddé válik minden vonása, hogy csak nézem. És nagyon csöndesen,
olyan melegen, mint a gordonka, mondja, mosolyogva, bólogatva:
– Ezerkétszáz darab maradt otthon.
Győrfi Károly Nagybajomban juhász. A hogy a szomorú, szelid mosolyt
látom a fekete arczán, attól félek, hogy elríjja magát. Azt mondja,
egészen halkan, alig hallani:
– Azért kérdi az őrmester úr, mert tudja, hogy szeretem a báránykákat.
Azt mondja:
– Mikor elgyöttem a háborúba, az öcsém vigyázott rájuk… aztán «meg lett
bízva» egy éltesebb ember… mert az öcsémet is elvitték…
De a míg a bárányokról van szó, úgy marad az arcza, abban a sírásra
álló, szégyenlős mosolyban, változatlanúl. Még a szűzlányénál is
ártatlanabb most ez az arcz. Két-három éves kis fiúknál látni ilyet.
Milyen lehetett, mikor a kozák vére csorgott róla? Egy pillanatra
felbőszülök a háborús frázisok ellen: «daliás, hős huszárjaink… lobogó
mente… trombita, roham…» Milyen messze vannak ezek a nagybajomi
juhásztól, a ki ördögi verekedés után, a vitézségi éremmel a mellén, a
szó szoros értelmében siratja a bárányait és a világért se mondaná, hogy
«bárány», hanem mindig csak «bárányka.» És egészen külön hangja van
ehhez, a jelentem-alássan-huszárhang mellett ez a lágy, játékos,
szomorúan kedveskedő bárányka-hang…
Milyen mélyen kell benézni egy magyar huszár életébe, hogy a
költészetének csak a századrészét meglássa az ember?
Aztán megint haptákba igazodik és hangosan mondja:
– Két gyerekem van odahaza, Margitnak nevezem lovamat.
Szima Istvánnak «öt családja» van odahaza, Nagylétán. Galambos elmondja
helyette, hogy Wolosiankán egymaga tizenkét muszkát hozott be.
Csordás Jánosra két gyerek vár Gyékényesen. Zawadkán «egy hulánussal
ketten voltunk, szétkergettünk harmincz oroszt.»
Mind az öt kitünő lövő. De egyik sem süti el a puskáját, a míg a pipát a
szájába nem vette. A huszár nem lövöldöz. Meggondoltan és takarékosan
lő, ezért kell a komoly munkához előbb a pipa. «Úgy van az, kérem, –
mondja Baranyi, – hogy ahhoz nyugodalom kell.»
Mostanában künn fekszenek a lövészárokban. De most csönd van. Hát
őrmester úr Galambos csinált egy láda fenekéből czéltáblát. Befestette
fehérre. Ezt kidugják a lövészárokból és az orosz czélbalő rá, igen
rendesen, egyszerre mindig csak egy. Ha nem talál, akkor a táblát
jobbra-balra mozgatják, mintha azt mondaná: «nem, nem.» Ha talál, akkor
meghajlik az oroszok felé a tábla, mintha azt mondaná: «köszönöm
szépen». Az oroszok is csináltak egy táblát, viszonzásul, és most úgy
folyik a játék, hogy minden treffer után a másik «párt» lő. A legnagyobb
rendben megy ez. Ha az orosz tábla treffert jelez, megjelenik a magyar
tábla és az orosz lő rá. A mint talál, a magyar tábla lesülyed és túlnan
felbukkan az orosz.
– Csak vigyázni kell a kigyugásnál – mondják – mert a kézre is
czéloznak. Mink is czélozunk az övékre.
Most így élnek.
Mielőtt tovább megyek, lovakról van szó, azt mondja az egyik, hogy
«olyan sokféle bolond nevük van a századnál a lovaknak.» Azt mondják,
hogy ezeknek a derék harczi paripáknak sohse írják ki a nevüket az
ujságba. Igazuk van. És szépen sorba, egymásután diktálják a furcsa
neveket, én meg írom:
«Mérőke… Forma… Négyszög…» – Négyszög?
– Van még czifrább is – mondják. És diktálják ott a kis viskó udvarán,
szorgalmasan, hogy valamelyik ki ne maradjon, a legkülönösebb lóneveket:
«Baba, Népfölkelő, Piczike, Rabszolga, Nosza, Kapúfélfa, Mindenségem,
Jófajta, Matild, Néma, Csóka, Lelkiismeret, Csipke, Exelencz,
Smólentóni, Gipsz, Hurka, Csalóka, Égtáj, Háziúr, Bogár, Mákvirág,
Csillag, Édes, Koldusbíró, Kutyaszőr, sőt egynek ez a neve: «Élcz.»
Aztán elbúcsúznak, lóra ülnek és eltrappolnak. Rengeteg minden van a
harcztéren egy ilyen huszárlovon. «Feleség» alig látszik ki a sok holmi
közül, a minek tetejébe most még őrmester úr Galambos is felül reá. Ő
nyargal elől, utána a többi.
Mennek, mennek a sáros úton, aztán felkaptatnak egy zöld domboldalra, de
ott már szorosan egymás közelében nyargalnak, egy csomóban. A hogy így
megy föl a kék-piros csomó a dombra, már nem egyes emberek ezek többé,
hanem egy kis harczi egység: «huszárjárőr» a nevük; így együtt ennek a
nagy hadseregnek egyetlen ökölcsapásává, kardvágásává vagy
szempillantásává olvadnak, így már egyek és oszthatatlanok és ebben a
vitéz egységben már megint együtt van minden, a mit az imént
szétbonczoltunk: a Galambos hőstette és Sorrento-kávéháza, Pap Albert
tehenei, Győrfi báránykái, az operai állóhely és a nagylétai «öt
család», a Newyork-kávéház, a kozákvér az arczon, a megmentett kapitány,
a Technologiai Iparmúzeum és a sarkantyú, a minél fogva kihúzzák az
őrmestert a bokorból, – a nagybajomi juhász és a pesti kis
magánhivatalnok élete itt egyetlenegy ösvényen megy már tizenharmadik
hónapja, dicsőségére a drága magyar földnek, a mely ilyen férfiaktól
virágos és talán annak a gonosz ifjú Budapestnek is, a mely íme, milyen
szépen tanúl az édesanyjától.