Horozanka, augusztus.
Ma reggel áttörték a mieink a Zlota-Lipánál az orosz frontot. A
tudósítást erről úgy küldöm el, a hogy a naplómba beírtam este, mikor
fáradtan és összetörve hazaérkeztem a parancsnokságra. Nem hiszem, hogy
itt értelme volna egyéb erőlködésnek. Az ilyet nem is szabad utólag
kicsinosítani. Mindent beleírtam, a mit fatörzsek mögül lesve, az erdő
szélén bujkálva és végül a rajvonal mögött levő telefonos-fedezékből
látni lehetett. Az egész a győzelmes nagy akcziónak igen kis darabkája
volt. A világtörténelemben nem lesz benne. De ennek az ezrednek, a mely
mögött álltam s a melyben székelyek, erdélyi szászok és románok
harczolnak, egyik legszebb napja volt.
*
Reggel ötkor kellene indulnunk, de a köd oly sűrű, hogy száz lépésnyire
se látni. A nap olyan az égen, mint máskor a hold, délelőtt. Hosszas és
türelmetlen várakozás. A front felől egyetlen lövést sem hallani.
Félhétkor végre gőzök szállnak föl a völgyből, fákat, házakat kezdek
látni és a nap mintha sárgán olvadozni és melegedni kezdene. Az
automobil elindul. A hadtestparancsnok visz ki magával, útközben
megállunk, az irodánál felszáll a hadtest vezérkari főnöke. Künn a
lövészárkokban a bakák e pillanatban már tudják, hogy több mint egy
hónapi pihenő után ma támadás lesz, át fogunk menni a sokat emlegetett
Zlota-Lipán. Itt marad minden: gunyhó, kert, fedezék, épület, egy egész
város rögtönzött berendezése marad itt az erdőkben… Megyünk, el. A
soffőrnek meg se mondták, hova hajtson. Mint a szél, vágtat ki a front
felé.
Egy falun át. Vagy harmincz szekér áll hosszú sorban, tele szalmával. A
kocsisok karján vörös kereszt. Egy kis orvos mosolyog, szalutál:
– Minden készen!
A hosszú falu másik végén a törzsorvos, a divizió egészségügyi főnöke.
Újabb szekerek friss szalmával. A támadás csak órák múlva lesz. Ez már
mind a leendő sebesülteknek szól. E pillanatban még mind ép és
egészséges, a ki ezekben a szekerekben fog feküdni. A viskókon
vöröskeresztes zászlók. Újabb orvosok. Szaladgálnak, intézkednek, egy
nagy asztalon egy udvarban kötszereket bontogatnak. A bakák – ennél
keserűbbet ma egész nap nem hallottam – ebben az órában írják a legtöbb
levelezőlapot, az árokban, a térdükön. Mindenük össze van már pakolva.
«Tudatom, hogy hála istennek, jó egészségben vagyok.»
Egy lovas őrmester, galoppban, végig a falun. Karján vörös kereszt.
Aztán üres szántóföldek, reggeli nyugalom. Egyetlen szál telefondrót
kisér bennünket. A köd felszállt. A front felől csönd.
*
Erdő. A szélén lovasság, egy szakasz ulánus. Az autó megáll. Vezérkari
tisztek. Az ulánushadnagy, elegáns, nagyon fiatal fiú, jelentést tesz.
Innen kocsin megyünk be az erdőbe, előttünk trappolnak az ulánusok, a
parancsőrtisztekkel. Senki egy szót sem beszél a támadásról. Sűrű erdő,
az ágak az arczunkba csapódnak. Közvetlen közelben egy-két ágyúlövés.
Telefonállomás. Telefonos-katonák, a karszalagjukon T betű, a vállukon
karabély. Most mindenütt a fákon húzódó sárga drót mellett megyünk. A
lovasok az erdőben maradnak. Négyen megyünk tovább. Hofmann altábornagy
külön, egyedül megy előre. Az erdőben egy hegyi üteg áll, nagyon
kellemetlen, csattanó hangja van, közvetlen a hátunk mögött lő, egészen
félelmesen hangzik. A vezérkari főnököt, gróf Lamezan ezredest nem
látom, csak éles, parancsoló hangját hallom:
– A telefonosok az erdő szélén tovább! A többiek utánam!
Kinézek a fatörzsek mögül: szelid, napfényes dombvidék. Mi a dombvonal
tetején vagyunk, előttünk folyik a völgyben a Zlota-Lipa, a túlsó
partján megint magas dombvonal, azt tartják megszállva az oroszok.
Külön-külön, egyenként megyünk.
Futóárokba le. Az árok lefelé kanyarog, a folyó felé. Sokáig megyünk. A
végében a telefonos fedezék. Közvetlenül előtte a rajvonal; gyalogságunk
második állása. A fedezékünk fatörzsekkel van befödve a shrapnellek
ellen. A fatörzsek alatt keskeny nyílás, a melyen át kilátni. Szemben
velünk a pont, a hol az áttörés lesz. Alattunk az ezred a lövészárokban.
Az ezred alatt a folyócska, ezt bokrok takarják el. Süt a nap, csak
nagyon finom pára fekszik a völgyben. Félóra múlva ez is kitisztul. A
folyón túl: oroszok. Az áttörési pont egy meglehetős magas domb, a
felénk látszó oldala kopasz, de a teteje és a két oldala erdő. Mint egy
hanyatfekvő arcz, a melynek császárszakálla és sűrű haja van. Jobbról
erdő, balról erdő, a dombtetőn erdő. A lejtő síma szántóföld. Egy
darabját tegnap szántották fel. Sárga, barna, zöld táblák egymás
mellett. A hol a császárszakállas arcznak a szája kell hogy legyen, ott
a parton az első orosz lövészárok. Az orra magasságában a második; sűrű
drótakadály van előtte. A szemek vonalának magasságában, zegzugosan, a
harmadik. A zöldesbarna alapon ezek erős fehér vonalak. Aztán fenn a
homlok: egy csík zöld legelő, e fölött hirtelen kezdődő sűrű erdő: a
haj.
A hegyi üteg, a mely mellettünk, mögöttünk durrog, «belövi magát». Mind
a három orosz vonalat próbálgatja. Beletalál pontosan a felső kettőbe.
Az alsót a bokrok miatt nem látom. Nyakig állunk a földben, az orrom
előtt nagy fehér és sárga virágok, sok fű, darazsak, legyek. A fűszálak
közt látom az orosz árkokat ezen a túlsó dombon. Egy nagy sárga virág az
egész idő alatt ott hajladozik. A látcsőben is ezt a virágot látom
mindig először. Egészen tisztán hallani a repülőgép zúgását, a mely
fölöttünk kering. A hegyi üteg még egyet-kettőt lő, látni a
shrapnelljeit a második és harmadik orosz árok fölött villanva
szétrobbanni, aztán csönd. Augusztusi reggeli csönd, napsütés, bogarak,
madarak. A telefon néha búg mellettem. Jelentéseket írnak, diktálnak. Öt
percz múlva kezdődik a tüzérségi «előkészítés». Az órámat a fűbe teszem
magam elé. Nemcsak én vagyok izgatott, a vezérkari tisztek mellettem
mind komolyak és egy szót sem szólnak. Az egyik már egy félórája le nem
tette a látcsövet. De egy szót se szólt. Még négy percz. Három percz.
Két percz. Egy percz. Halotti csönd. Végigkisérem a másodperczmutatót az
utolsó perczen. Akkor zsebre az órát. És – figyelni.
A bakák most levelezőlapokat írnak. «Tudatom… a legjobb egészségben
vagyok.»
*
Összeigazított órák szerint ugyanegy pillanatban kezdi rá a tüzérség.
Minden üteg szól és mind erre az egy domboldalra tüzel. A mit hetek óta
óvatosan kipróbáltak, most elárulják. Eleinte számolom a lövéseket.
Ötven lövés. Százhetven lövés. Úgy háromszáz körül nem olvasom tovább.
Mind erre az egy dombra. A császárszakáll-erdő két szélére, a három
lövészárokra, a melyek közül csak a felső kettőt látom. Oroszt még
messzelátóval sem látni. Lebújtak az árkaik fenekére. Rettenetes az
ágyúzás. Balról csatlakozik hozzánk egy német divizió. Ezeknek van négy
olyan ágyújok, hogy az egész vidék megremeg, a mikor elsütik. Az óbudai
hajógyár jut eszembe, a hol a kazánkovácsok az éjjeli csöndben is
dolgoznak. Mintha körülöttem mindenütt óriási kazánokat kovácsolnának.
Mögöttünk, mellettünk, minden domb dörög. Figyelve nézek, ok nélkül
számolok: ötven, hatvan fehér shrapnellfelhő. Aztán a második és
harmadik orosz árok közt lövik a drótakadályt gránátokkal. Fekete és
barna szökőkútak szakadnak fel a földből. Van pillanat, a mikor
egyszerre, hirtelen huszonhét felhőt olvasok meg odaát: huszonnégy
kisebb és hat óriási. A domboldal füstöl és porzik, mintha belül égne és
egy láthatatlan kéz bottal verné. Fölötte hófehér és vérpiros füstgolyók
állanak meg a levegőben: a shrapnellek.
Egyszerre minden elhallgat.
Megint halotti csönd. Kakasok kukorékolnak valahol. Két darázs
veszekszik előttem a sárga virágok közt. A füstök eloszlanak a
domboldalon. Kínzó, hosszas csönd. Megint kakasok, igen messze. A
legyeket is hallani.
A telefon:
– Tizenöt percz szünet, míg az ágyúcsövek kihülnek.
A vezérkari főnök erős, komoly profilját látom a fűszálak közt:
távcsővel néz az orosz állásokra. A hadtestparancsnok lép be a fedezékbe
és mondja:
– Az első résznek vége. Tizenöt percz szünet. Aztán jön a második rész.
Nézek a messzelátón. Oroszt nem látni. A telefon jelenti, hogy a legalsó
árok tele van oroszszal, ez meg van állapítva. Az orosz tüzérség
mindeddig egyet sem lőtt.
Csönd.
Gyönyörűen süt a nap, a fedezékben suttogva beszél két-három vezérkari
tiszt, hogy a telefont ne zavarja. A bogarakat hallom és látom az orrom
előtt, a fűben. A szalmával telirakott szekerek jutnak eszembe, hátul, a
faluban. Most tíz óra. Még él és egészséges mindenki. A gyalogság a
lövészárkaiban vár. Fehér vászonba pólyált vékony deszkácskákat láttam
tegnap garmadával a faluban: az orvosok a láblövésekre készültek elő.
Az oroszok nem lőnek. Napsugaras, hullámos-dombos vidéket látok,
kábultan egy kicsit. Abszolut szép nyári reggel. Várunk. Most hűlnek az
ágyúcsövek. A fehér árok-vonalakon oroszt keresnek a messzelátók:
– Ön se lát egyet se?
– Nem én.
– És ön?
– Én se.
Telefon: az előre elkészített hídak közül néhányat átdobtak a
Zlota-Lipán. A többit most rakják. Patrouilleok már odaát vannak. A
legalsó orosz árok előtt hasalnak.
Ezeket a bokrok miatt nem látom.
*
Negyedóráig semmi. Aztán kezdődik az ágyúzás második strófája. A környék
minden ágyúja megint arra az egy domboldalra. Füst: fehér és piros
felhők a levegőben, az erdőnél a föld barna bokrétákban szakad fel a fák
magasságáig. Ezek a mi nehéz gránátjaink. Most a második árok mellett
lövik a szántóföldet, távcsővel jól látni, a hogy az orosz drótakadályok
közt vágják az utat. A telefon most már minden perczben szól. Jelentések
jönnek a jobb- és balszomszédtól, hogy ők mennyire vannak. Majd megint
tizenöt percz szünet, az ágyúcsövek nagyon melegek. A négy német
nehézágyú iszonyúan dörög a balszomszédban. Mintha ez az egész tájék
vasbádogból volna és a németek az egészre egyszerre ütnének rá akkora
pörölylyel, mint egy ház.
A harmadik és utolsó ágyústrófa a legrövidebb, de a legerősebb. Most van
percz, hogy nyolczvannyolcz lövést számolnak meg. A legtöbbet a legalsó
orosz árok kapja, a mit innen nem látni. Csak a füstök mennek fel sűrűn
és tarkán: piros, fehér, barna, fekete, sárga gombolyagok. És a mészföld
szürke pora. Az egész domboldal füstöl, gőzölög, porzik.
Telefon: tizenegy óra tizenöt perczkor kezdődik a gyalogsági roham.
*
Már szédül az ember az ágyútól. Ezt az utolsó strófát veszettül
csinálják. A német úgy kovácsol balról, mintha őrült volna. A fejünk
fölött ugatva repülnek a hegyi üteg lövedékei. Most már tudom, mit
hívnak a katonák «pokolkonczertnek».
Tizenegy óra tizennégy percz. Az órát kiteszem az arczom elé, a fűbe.
Tizenegy óra tizenöt percz. Utolsót ugat a hegyi üteg. Most minden
csöndes. A füst lassan oszlik az orosz dombon. Körülöttem mindenki a
távcsövét veszi, egy szó sem hallatszik. A telefon is hallgat. Fönn az
égen igen halkan zümmög a repülőgép.
Ezek a csöndek nagyon jellemzik a modern ütközetet, a mely néha
perczekre néma és láthatatlan. Hogy fogalmat adjak erről a csöndről, a
mi ebben a perczben van: mint mikor nyári délben hanyatt fekszel a fűben
és félálomban a kék eget nézed. Minden bogár elmondja a magánügyeit a
fedezék előtt. Egy kis szellő megy át a levelek közt, azt is hallom.
Nagyon messziről folyton szólnak a kakasok: nem a friss hajnali
kukorékolás, hanem a hogy dél felé szokott, unottan, meggyőződés nélkül.
Madarak csipegnek, nem is látom őket. A fűszálon föl-le kínlódik egy
darázs. Nagyon messze ellátni, nyolcz-tíz erdős-mezős dombra, egy távoli
falura, mind hallgat. Sehol, soha életemben ilyen csöndet. Most indul az
orosz kifelé Galicziából.
Halk zúgás alulról, a folyó felől.
Telefon:
– Kijöttek a lövészárokból és átrohantak a hídakon.
Most kezd hallatszani valami gonosz, száraz kopogás. Az első orosz árok
puskái szólnak. Aztán szemtelenűl, az egész világot egyszerre hanggal
töltve be: az orosz géppuska, mint valami komisz, mérges fecsegés, a mi
nem hagy mást szóhoz jutni. Előbb egy, aztán kettő és több. Kopogó
zúgássá olvadnak. Mint egy vízesés, a mi nagyon közelről zúg. Alúlról
emberi hangok.
A következő pillanatban az orosz domb kopasz lejtőjén, a hol a két fehér
orosz árok vonul keresztbe, egyszerre vízszintes sorban kétezer kis
emberfej, kétezer hátizsák, kétezer kis csukaszürke test, nyílegyenes
vonalban, mint egy fésű, a mely lassan fölfelé fésüli a fűvet a dombon:
az erdélyi ezred első rajvonala megy fölfelé…
A telefon jelenti, hogy a legalsó árkot, a melyet nem látok,
elfoglalták, most mennek tovább, föl a másik kettő ellen. Az orosz
foglyok már jönnek át a hídon.
A legelső sor nem elég ritka, egyes helyeken csomósodik. De megállás
nélkül megy az emberpontokból kirakott fekete vonal a fehér orosz árok
felé. A nyakamon az ér úgy ver, hogy a kezemmel szorítom le. A
szomszédaim némán forrnak össze a távcsöveikkel. Nem merek senkinek
szólni, hogy laikus eszem szerint túlsűrű a sor. Ha ezekbe a géppuska
beledolgozik…
Még végig se gondolom, a sor mögött alakok kezdenek szaladni. Csillogó
kardjukról látni, hogy tisztek, a kik ritkítják a sort. A csomók
feloldódnak, most jó, ritkás, de változatlanúl sor-egyenes rajvonal megy
fölfelé. A második orosz árok is elkezd kopogni. Géppuska. Aztán sok-sok
puskalövés. Szinte hallani a vezényszót, úgy fekszik egyszerre hasra az
egész sor. A tarlón hosszúkás, kékes testecskék fekszenek egymás
mellett, a hátukon világos pont: a szürke hátizsák. A mögöttük levő
tarlót nézem, a mit elhagytak. Két sebesült fekszik egy sárga táblán. Az
egyik mozog, mintha fel akarna kelni.
Alulról megy fölfelé a második sor. Aztán egy harmadik. Mint az
irkapapir, úgy van megvonalozva a három sorral a napfényes, sima domb.
Az első sor fölkel, megy tovább, aztán összekuporodik, az álló alakok
megkisebbednek, a mint lövésre készen tartott puskával kuporogva mennek
az árok felé. Kicsit megzavarodik a sor: látni, hogy keresik a
drótakadályok közt az utakat, a miket az ágyúink szaggattak. Baloldalt
szalad fel a legtöbb. Ezeket futni látom az orosz árkok mögött, nagyon
gyorsan. Az oroszok benn szaladnak az árkokban, jobbfelé. Négyen-öten
beugranak az árokba a mieink közül. Egy csoport az orosz földhányáson
szalad. Világosan látni, a mint a menekülő oroszokat üldözik. Aztán mind
megáll egyszerre. Utóbb hallom, ebben az árokban az oroszokat részben
összelőtték az ágyúink, a ki életben maradt, az szaladni próbált, de
elfogták.
Alul a negyedik sor indul fölfelé a dombra.
*
A legfelső sor most megint egyenesre igazodik és megy tovább, föl, a
harmadik és utolsó árokhoz. Onnan már nem hallatszik ide semmi. Megint
halálos csönd van a vidéken. Ebbe a csöndbe most egyszerre,
háromnegyedórai szünet után a hátunk mögött hármat ugat a hegyi üteg.
Odaát a dombon, a mieink orra előtt három gránát vág be az utolsó orosz
árokba. Most hirtelen megérzem, hogy ez a sok hallgató ágyú mind figyel,
az a sok ezer katona, a ki itt az egész fronton láthatatlanúl, a bokrok,
fák közt, a föld lyukaiban vár, mind ezt a fölfelé haladó sort nézi a
nagy csöndben, mint én. Ezer meg ezer elbújt szem kiséri őket. És a
hegyi üteg gondolt egyet, egy utolsó segítséget küld nekik, a fejük
fölött az orruk elé lő, az orosz árokba. Nekem, a ki innen nézem őket,
oly jól esett ez a három lövés, hogy majdnem elkiáltottam magam. És jól
látni, hogy ők is megörültek neki, egyszerre gyorsabb a szaladásuk az
orosz árok felé. Még egy utolsó barátság a hű hegyi ütegtől: még három
gránát, pont be az orosz árokba. Aztán megjelenik a mieink fölött az
első két orosz shrapnell-felhő. A hol levág a két orosz shrapnell,
pillanatnyi szétrebbenés. Három-négy sötét pont marad a földön, a többi
szalad fel, tovább, előre. Ez a folytonos, hű, néma előremenése a
sornak, ez a legnagyszerűbb, ez szorongatja a szívet és megfogja a
torkát az embernek. Ez a meg nem állás, föl, egyre, folyton, a halálos
fegyverek felé, a shrapnellek alatt. Ez a végtelen hűség és becsület a
halál arcza előtt, a hogy a mozgásban kifejeződik, ez a folytonos
haladás a legnagyobb baj felé… kell hogy eláradjon az ember szemén a
könny.
Világosan érzem magam körül a velem együtt néző, aggódó, égő szemek
ezreit. Mind ugyanoda néz innen a lyukakból. És mint a gyerek, folyton a
hű, ügyes kis hegyi ütegre gondolok, a mely aggódva figyelte őket és még
az utolsó perczben merészen átlőtt a fejük fölött hatszor. Ő legalább
tudott nekik valamit adni.
Az ötödik sor indul meg lenn, most olyan a domboldal, mint az ötvonalas
kottapapir. De aztán ez az ötödik sor jobbra fordul és oldalt vág be a
fiatal erdőbe.
Legfelül, az első sor előtt öt pont megy. Patrouille. Ezek érnek először
az orosz árokhoz. Valami jelt adhattak, mert egyszerre az egész sor
rohanni kezd a fehér árok felé, eléri, ellepi a hosszú fehér sávot.
Ebből is szaladt már az orosz, a futóárkokon át, fel az erdőbe.
Lejebb, a domboldalon, mint egyes kották a sorok közt,
sebesült-szállítók visznek lefelé hordágyakat. Előbb egy, aztán kettő,
négy, öt mászik visszafelé különböző irányokból. Egy rövid egyenes vonal
keresztbe vágja az öt vízszintes sort: municzió megy fel. A legfelső
orosz árokban nyüzsögnek a mieink. Kutatják, szaladgálnak a mellvédjén,
átugrálnak rajta, majd belebújnak, néhány perczre, pihenni.
Telefon: az első két árokban elfogott oroszok azt vallják, hogy a
harmadik árok gyöngén volt megrakva, az oroszok zöme hátrahúzódott az
erdőben épült állásokba.
Balra nézek: a németek is áttörtek a szomszédban, most egy országút
fasorában masiroznak fel a szomszéd dombra. Az oroszok shrapnellel lövik
a fasort.
A mieink patrouille-ja felér a dombtetőre, az erdőhöz. Eltünik a fák
közt. Öt kis pont, be a sűrű erdőbe, a hol az orosz tartalék vár… Az
erdőből azonnal lövöldözés hallatszik. Egy pillanat alatt kiugrál a
fehér árokból az ott pihenő rajvonal és szaladva megy fel az erdő felé.
Már be is szívja őket a sötét erdő. Megint ez a hasonlat üldöz: mint egy
hosszú fésű fogai, tünnek el a sűrű lomb-haj közt. A négy párhúzamos sor
húzódik fel utánuk. Az erdőből két durva hang: két sortűz. Az oroszok.
Aztán felharsanó, rettenetes összevissza lövöldözés. Az első sor
megtámadta az erdei orosz állásokat. Ismét a tipikus orosz kettős
sortűz. Vad puskalárma. A második sor már ebbe a lövöldözésbe megy be az
erdőbe. Erősödik a puskatűz. Az erdő a harmadik és negyedik sort is
elnyeli. A puska most vagy egy óráig szól az erdőben. A domboldal üres.
Csak kisebb őrjáratok mászkálnak az üres árkok mellett. Municzió húzódik
fölfelé. Megint három-négy hordágy a tarlón keresztbe. Egy helyen többen
hajolnak le egy fekete ponthoz, aztán elmennek tőle. Megint mások
hajolnak le hozzá. Mindenki otthagyja. Ezt, úgylátszik, nem sürgős már
elvinni szegényt.
Az erdőből, hol halkabban, hol erősebben, puskázás, sortűz, gépfegyver.
Órákig. A völgyben minden csöndes. Az erdőből hordágyak jönnek.
Telefon: a Zlota-Lipán már az állandó hídakat építik.
Újabb telefon: az erdőben erős harcz után végre hátrálni kezd az orosz.
A puskák egyre messzebbről szólnak. Jobbra tőlünk orosz ellentámadás
van, ott hirtelen megint nagy ágyúzás kezdődik, de nem tart sokáig.
*
Mint egy nagy szőnyeget, elhúzták előlem a csatateret. Most az erdőn,
dombon túl húzódik kelet felé. A napsütött domboldalt nézem: ennyi
földet szerzett vissza néhány óra alatt ez az ezred. És azt a sűrű
erdőt, fenn. Van vagy négy kilométer. Ez már nem orosz föld többé.
Reggel még az volt.
Balkéz felől még egy-két bágyadt, halványkék orosz shrapnellfelhő.
Megyek vissza, a falu felé. Az erdőben a telefonosok sietve gombolyítják
le a telefont. A vezérkar a lovait várja, hogy az előnyomuló divizió
után nyargaljon. A lejtőn, a Zlota-Lipa felé két alak áll a lövészárkok
mögött. Távcsővel nézik a jobbszárnyat: Hofmann altábornagy és vezérkari
főnöke, gróf Lamezan ezredes. Az ezredes – nem is olyan nagyon régen –
még két éve ilyen időtájt a franczia köztársaság elnökénél ebédelt, az
Elyséeben, díszruhában, ő volt az osztrák-magyar katonai attasé. Most
csupa agyag a ruhája és a zsebéből reggelizik. Párisból a Kárpátokba
ment egyenesen. Egy év óta dolgozik éjjel-nappal a hegyek közt. A hogy
itt áll magas, sudár alakja a krumpliföldön, el tudnám nézni még sokáig.
Hallom messziről, a mint a telefonosokat megszólítja:
– Milyen drótot szednek le?
– A hegyiüteg telefonját. Az üteg megy előre.
Elkezdek bolyongani az erdőben, hogy végre lássam ezt az okos, ügyes, hű
kis hegyiüteget, de már nem találom. A folyón túl, a túlsó dombok
valamelyikén kapaszkodik fölfelé…
Az erdei úton lassan jönnek visszafelé a szalmás szekerek a
sebesültekkel. Le van csukva a szemük. A levelezőlapjaikat már elvitte a
tábori posta.
Horozanka, augusztus.
Hotmann altábornagy, a hadtestparancsnok, este jön haza, fáradtan,
porosan, a kertben találkozom vele, egész nap künn volt az
előre-masirozó csapatok közt, az egész frontját végig-ellenőrizte, hogy
rendben megy-e a csapatok «Vormarsch»-a a hátráló ellenség után. Később
valaki, a ki vele volt, azt beszéli, hogy az altábornagy legelsőnek ment
be Podhajce városába, egy órával előbb érkezett oda, mint a legeslegelől
masirozó előörsök. Az orosz még csak épp, hogy kiment Podhajcéból, a
zsidók rémülten állitották meg a tábornok kocsiját, hogy valahogy bele
ne szaladjon az orosz utóvédekbe. A tábornok egyébként is híres arról,
hogy nagyon exponálja magát, itt az alkalom, hogy erről a kérdésről
néhány szót váltsak vele. A czivil köztudat úgyis abban a hitben él,
hogy a generálisok hátúl ülnek, lőtávolon kívül. Azt mondja, hogy
meggyőződése szerint a tábornoknak – bár erre a katonai tudomány
szempontjából semmi szükség nincs – mindig exponálnia kell magát, a
mikor a katonái előremennek, mert tapasztalata az, hogy ez minden
tekintetben felemeli a sereg morálját: mind személyes bátorság, mind
gyorsabb masirozás dolgában. Azt mondja: a tábornoknak igenis szabad az
életét koczkáztatnia ezekért az előnyökért, az a szegény, fáradt,
ütközetbe induló katona hadd lássa a tábornokát elől menni, a népnek
úgyis az marad kiirthatatlan fogalma a vezérségről, hogy a vezér megy
elől, a csapat megy utána. És ha ők ezt így képzelik, akkor így is kell
ennek lennie. Holnap reggel megint négy órakor kel, automobilon utoléri
őket és megint elébük megy.
Horozanka, augusztus.
Magyar pionirok.
Néhány nappal az orosz Zlota-Lipa front áttörése előtt egy este valaki
titokzatosan mondta a fülembe:
– Sólyom-Fekete jön le az erdőből.
A nevet már hallottam. Sólyom-Fekete Gellért kapitány, a mi pionirjaink
parancsnoka. Nem értettem, mi van azon olyan titokzatos, hogy lejön az
erdőből. Azt tudtam, hogy Jeziorko fölött a hegyen az erdőben sátrakban
laktak a pionirok, pihentek, azaz spanyol bakokat csináltak szöges
drótból és fából és éjjel kirakták a lövészárok elé. Ez náluk pihenőnek
számít. Jártam arra egyszer, de délelőtt volt, nem mentem el hozzájuk,
mert a pionirok a háború éjjeli munkásai, délben kelnek fel.
– Ma arra jártam, – mondja a hírhozó – már rakodnak fel a szekerekre,
itt masiroznak át holnap délben.
Megvallom, a bakák is tudták, mit jelent ez, csak én nem. Azt
jelentette, hogy valahol a víz körül fog történni valami. Hosszú,
hosszú, hetek óta állunk itt a Zlota-Lipánál, nem történt semmi, de most
Sólyom-Fekete jön le az erdőből, megy a víz felé…
Másnap már többen tudták. Lovasok, a kik elnyargaltak mellette, mesélték
reggel:
– Jön a Sólyom-Fekete. Ebből «erőszakos átkelés» lesz.
Szép az, hogy senki nem tud semmit. Az emberek úgy kombinálnak, mint a
börzén. De most eltalálták.
*
A forró déli órában jöttek be Horozankára a pionirok, dél felől északnak
masirozva, párhuzamosan a folyóval. A főtéren megállott a karaván,
ebédelni. Szekerek, pontonok, deszkák, szerszámok, mintha egy gyár
hurczolkodnék. A puskák gulában. A parancsnokság kertajtaja előtt egy
barnára égett szőke kapitány száll le a lováról, úgy vezeti a lovat a
házig.
Egy főhadnagy áll mellettem, titokzatosan meglök és súgja:
– Der Sólyom-Fekete.
Most már én is érzem, hogy lesz valami. De hogy mi, hol és mikor, azt
nem tudja senki.
Sólyom-Fekete a vizet jelenti. A hidat, a csónakot, a pontont, a
gránátok közt való czölöpverést, a géppuskatűzben való vízbe-gázolást, a
csónakokra rakott átjárót, a bakokra állított gyalogpallót, a
gerendákból ácsolt permanens hídat, – Sólyom-Fekete jelenti ezen a
vidéken mindazt, a mi a pionirok hadi dicsősége. Nemrég van itt a
hadtestnél, de érdekességét és hírét elhozta ide Szerbiából, a hol oly
nagy becsületet szerzett a magyar katonának. Az arcza sötétbarnára
égett, mint a dunai halászoké. A bajúsza lenszőke, napon világosodott,
mint minden vízi-emberé. Azt mondják, a víz oxigénje az erős napfényben
ózonná változik és épp oly vegyi folyamattal festi szőkére a hajat, mint
az oxigénvíznek nevezett hajfestő szer. A halászok, hajósok világos
hajszíne ez. A kapitány tizenhat évet töltött az Aldunán a
pionirmesterséggel, most tizenharmadik hónapja harczol a vízek körül.
Volt alkalma lebarnúlni és megszőkülni. Bihari ember, két kitüntetése is
van, az egyiket még lenn kapta a Kolubaránál.
Oda vezet a katonái közé, ő maga ott hagy.
Így ismerkedem meg a magyar délvidék «öreg vízi-legényei»-vel, mint az
egyik magát nevezi. A főember egy temesmegyei, teljesen magyarrá lett
román fiú: Dancsu Gergely, káplár. Arany vitézségi érme van, odahaza
telefonkezelő, minden kalandban szerepel, a legnehezebb napokon
ragyogóan dolgozott, néha hat lépésnyire az ellenségtől. Semmi baja,
pedig a háborúban tizennyolcz golyót kapott már, ezt a kapitánya is
bizonyítja. Dix őrmester is temesi magyar, odahaza asztalos, egyszer hat
emberrel hozott vissza a Kolubarán harmincz pontondarabot, a melyben
halomra lőtték a szerbek a gyalogságot.
Borzalmas átkelések lehettek ezek. A kapitány később elmondja, hogy a
szerbeknek külön taktikájuk volt a pionirokkal szemben, ezek ellen külön
harczoltak. A folyón harmincz lépésnyire eresztették őket magukhoz, ők a
magas parton vártak a fedezékek mögött. A «kierőszakolt átkelésnél»
muszáj átmenni, ezt a szerb is tudta. Harmincz lépésről géppuskával
lőttek beléjük, sőt megtörtént, hogy erről a távolságról rövidre
állított ágyú fogadta őket a parton. És a ki átjutott, annak még létrán
kellett felmásznia a vízből a magas szerb partokra.
– Más katonának legalább van fedezéke, – mondják a vízi-legények – de
«mink, pionérok», állva dolgozunk. Hidat verni nem lehet lövészárokban.
Azt mondja Böde István:
– A vízen nem lehet hasrafeküdni.
Böde szegedi gyerek, géplakatos. A pionirszázadról meg van előre
határozva, hány ács, hány fémmunkás legyen benne, hányféle egyéb
mesterember. Dávid István makói ács, Feldmann Ádám torontáli vasútas. Ők
ketten kínlódtak egy sötét novemberi hajnalon, zuhogó esőben a Kolubarán
a gyalogság átszállításával, már azt hitték, mindennek vége, de:
– Visszahoztuk a háromrészes pontont öt sebesülttel, egy halottal, mégse
lett a szerbeké.
Böde csöndesen mondja:
– Ádámot hasbalőtték.
Ádám elvörösödik, mikor ránézek. Ezt már máskor is láttam ezeknél a
szegény, derék fiúknál: a nagyon súlyos sebesülést szégyenli… A ki
gondolkozik ezen, az előtt a paraszt egyszerű és hatalmas emberi
vonással gazdagodik.
Azt mondja Böde:
– Laurinyec, mondd el a két honvédet.
Szegény Laurinyec nagyon izgatott. Ő is elvörösödött. Ránéz Bödére, úgy
látszik, Böde a legokosabb köztük. Azt mondja:
– Alássan jelentem, Laurinyec György földmunkás.
Aztán, mint az iskolában:
– Ez november huszonhatodikán volt, már délelőtt áthoztunk egy
hadnagyot, két pionért és két magyar népfölkelőt, velem volt a Kilcher
és a Hartmann Mátyás, ezt a szíve alatt lőtték meg, de este is átmentem
aztán. A monitor segített.
– Hogyan?
– Lűtte a szerbeket messziről, gyorstüzelő ágyúval, olyan egészen
kicsikével, hogy én átmehessek egy tengerészőrmesterrel a vízen, mert
odaát a partoldalban kínlódtak két hármas honvédek. A szerbek fönn
voltak a magas parton, a honvédek meg lenn bújtak a part alatt, a
víznél.
– Sebesültek voltak?
– Nem, csak a víztűl voltak betegek, áztak-fáztak ott már régóta, enni
se vót, lázuk is vót, mán kiátani is allig tudtak.
– Mit kiáltottak?
– Előbb azt kiátották: «Sólyom-Fekete kapitány úr, segítsen rajtunk,
mert itt veszünk». A kapitány úr meghallotta, úgy mentem át az
őrmesterrel. Mikor látták, hogy készülünk, de nagyon lőnek ránk a
szerbek, megijedtek szegények, hogy most már veszni hagyom őket, akkor
azt kiátották: «Felebarátok gyertek, hat gyerekem van, csapdába
vagyunk». Aztán áthoztuk őket, de alig éltek, úgy oda voltak.
– Mit mondtak?
– Aszonta az egyik: «Kedves testvérek, nagyon szépen megköszönjük».
Aztán mind a ketten megcsókoltak engem, meg az őrmestert is, azt
Lammernak hitták. Én aztán jó vacsorát kaptam a monitoron, mer onnan
nézték az urak az egészet.
Böde megint itt van két emberrel.
– Ez itt a Golopencza őrvezető, – mondja – bérkocsis Herkules-fürdőn, ez
meg Gotárdi őrvezető, ezek meztelenül átúsztak a Száván, mert odaát
megláttak több «miénk pontonunkat» a szerbeknél és áthozták a
pontonokat, az egyikben egy halott főhadnagy volt, a másik kettőben is
voltak halottak.
Mutatja a többit:
– Ezek is ki vannak tüntetve: Tudor János, Herpai, Pördi, Gyetvai, ez
meg az Uferbach, a ki Jezupolnál az orosz pánczélvonat elé szaladt
síneket robbantani.
Ott kell hagynom őket, a kapitány úr kéret ebédre.
*
Egy palánk mögött ebédel a két tisztjével: Krebs Walterrel és Maron
Árpáddal. Szerény ebédet esznek bádogedényből. Bádogpohárból isznak. Nem
mond mást: a pionirjait dicséri és a vízről beszél, mindig csak a
vízről, ez az élete, a mestersége, az ambicziója, a szenvedése, az
öröme, éjjele-nappala: a víz. A Dunát szereti. A fiatalságát az Aldunán
töltötte. A szerb folyókat szidja. Gyalázatos vizek. Ez az impozáns, ez
a katonás benne, a mesterségének, ennek a gyilkosan nehéz,
legveszedelmesebb katonamesterségnek az imádata és ez a teljes odaadás,
a mivel ezen a világon csakis a folyóvíz iránt érdeklődik. Őt nem
érdekli Bulgária állásfoglalása. Se Románia. Semmi se kell neki, ő róla
ne írjon az ujság, őt most a Zlota-Lipa érdekli: keskeny víz, de gonosz
víz: mély víz. Ő építette az egyetlen hadihidat Belgrád és Zimony közt.
A legrosszabb két víz a Drina és a Dnyeszter: ez a két istenverte víz
hirtelen árad. A Dnyeszter meg mindjárt elönti a fél világot… Komisz
vizek. Szép víz az Alduna. Az víz. A Dnyeszterrel Cvitovánál küzdött.
Sok munka volt, de «fogott». Németeket vitt át. És a régi emberei: azok
a nagyszerű magyar dunai pionirok, a kikkel Bosutnál, Polojnál, a
Parasnicánál dolgozott… Sok veszett oda. Öt hét alatt három árvízet
éltek át, így építettek ötszáz lépésnyire a szerb géppuskától egy
százhatvan méter hosszú hidat. Akkor a szerb hét darab úszómalmot
eresztett le a megáradt vízen, ezek összetörték ezt a drágán épült szép
hidat. Újra kellett kezdeni: ágyútűzben, géppuska előtt, előbb pontonos
átkelést, aztán hajóhidat, aztán még egyszer egy százhatvan méteres
állandó hidat…
Akkor kapta a század a dicséretet. De azokból a régiekből… bizony… most
már… hiszen, ha az most mind megvolna!…
Egyszer egy pontonban hetven ember közül egy maradt.
*
Csütörtökön Hnilczén látták Sólyom-Fekete kapitányt, a hogy lefelé
lovagolt a víz felé. Akkor már mindenki tisztában volt a dolgokkal.
Pénteken volt a nagy áttörés. Az első jelentés, a mi a telefonon jött,
az volt, hogy Sólyom-Fekete átdobta a kész hidakat a Zlota-Lipán és hogy
az orosz senki másra nem lőtt, csak őreá és a pionirjaira. Mialatt a
roham ment fölfelé a dombon, a század már verte le az állandó hidat.
Keskeny víz, de rossz víz: mély víz. És a mint így elkezdenek dolgozni a
pionirok, minden ágyú náluk jelentkezik először, az orosznak a híd kell,
mindig csak a híd.
Már mögöttünk van a Zlota-Lipa.
Tegnap látták Sólyom-Fekete kapitányt, a mint az ellenséget üldöző
rajvonal előtt lovagolt, keresztül az előörsökön, egyedül, ment nézni az
új vizet, a Koropiecet… ezt még sohse látta. De még tegnap átvitte rajta
a gyalogságot. Este már elindult, hogy megnézze a következő vizet: a
Strypát. Azt mondta: «nem érdekel engem, uram, a politika, engem a Böde
érdekel, meg a Dancsu, meg a víz, meg minden, a mi a vízzel összefügg,
meg minden, a mivel a vizen át lehet menni, meg azok a levelek, a miket
szegény sebesült pionirjaim írnak, meg az Alduna, a hol tizenhat fiatal
esztendőmet hagytam».
Megyünk előre, talán utólérem még valamelyik víznél Sólyom-Fekete
kapitányt. Igazi, jó magyar katonát ismertem meg benne, szeretnék vele
még beszélni, kiknek az arczképét rajzolgassa szeretettel az ember a
háború nagy képtára számára, ha nem az ilyen emberekét?
Azelőtt úgyse hallottunk róluk, pedig, hála Istennek, akkor is megvoltak
és a mieink voltak. Milyen jó, hogy lejött az erdőből.
Podhajce, szeptember.
Mikor az elfoglalt Podhajcén keresztülmentünk, a zsidók épp a
tisztiszolgáknak csókoltak kezet a főtéren. A szekerek, a melyek egész
éjjel szögesdrótot és spanyol bakokat vittek ki a frontra, most a
sebesültekkel jönnek vissza: a szegény csukaszürke ruhákon félméteres,
barnára aludt vérfoltok, hófehéren csillogó kötések a sötét arczok
fölött, a kormos kezeken… A legtöbb mélyen alszik a szalmán. Végre, öt
nap és öt éjszaka esőben és hideg szélben küzdött harczai után
kialuszsza magát ezen a drága áron. Ma süt a nap, de hideg van. D.
őrnagy egy széken ül a tér közepén és az árakat szabályozza két
szuronyos bakával. Kis asztalokon kötötű-vékonyságú orosz czigaretták.
Így változik a katonai dohányzás: tegnap még hüvelykújj-vastag
czigaretta volt, ujságpapirba sodort pipadohány. A falakon a jól ismert
plakát, a mely a telefondrótokat védi: «Es wird an Ort und Stelle jeder
erschossen, der…» Némelyik paraszt már úgy vigyáz a telefondrótra, hogy
ki se mer menni a földjét megművelni, mert a szent drót húzódik fölötte.
Kovácsok dolgoznak: a komáromi «batri-kovács» (magyarúl: «üteg-kovács»)
tüzérlovakat patkol. Egy hófehérszakállú öreg zsidó magasra emelt ásóval
ordítja a tér közepén, hogy ő boldogan megy utat kaparni, hívja a többit
is. Szekerek mindenütt. A nagy áttörés után az ellenség után zúduló
hadtest nagy vásári mozgása ez. Minden megy, előre. Még a kóbor
kutyákat, a melyek egy-egy századhoz csatlakoztak, még azokat is viszik
a bakák, spárgán, előre. Két repülőgép a kék égen. Mindenki fölnéz.
Podhajce, szeptember.
A podhajcei főutczán az ötnapos csata sebesültjei jönnek, egytől-egyig
magyarok, pesti és dunántúli honvédek, ezek most a könnyű sebesültek, a
kiket százas-százhúszas csoportokba terelnek és gyalog küldenek vissza a
kórházba. Nagyon lassan sétálnak négyes sorokban, pipáznak,
beszélgetnek. Egyetlen tiszta folt van mindegyiken: a hófehér kötés.
Feketék, kormosak, piszkosak, sárosak és – ez nem megy ki a fejemből,
egy százados mondta róluk egyszer – olyanok, mintha férfiakból megint
kisfiúkká váltak volna a többnapos ütközet alatt. Soványak és kisebbek
lettek, nagy nekik a ruha, bő a gallér, a kezek megvékonyodva lógnak ki
a bő és túlhosszú köpenyújjakból. Az első ilyen gyalog ballagó
sebesültcsapatot tavaly láttam Alt-Sandec mellett, az országúton, ez
talán azóta már a századik ilyen csapat. Néha jókedvűek, de sokszor, így
most is: mint komor és megsértett emberek jönnek, szinte haragos
arczczal, szemrehányó tekintettel, a kritikának valami komoly és
félelmes felszabadúltságával, mintha soha többé senki nem parancsolna
nekik. E pillanatban nagy nyugalom, dacz és méltóság van az arczukon, a
szavaikban: rájuk nézve most már vége a háborúnak, ők visszafelé mennek,
szigorúak mindenkivel szemben, nem szívesen köszönnek és az ajándékokat
szinte durczásan fogadják. Szivart osztottunk szét közöttük Balogh
Rudolffal és az, a ki az utolsó marékkal kapta, azt mondta: «hát a
többinek nem jut?» Aztán azt mondta: «mért nem hoz többet magával?» A
részvétet nem szeretik, a front mögött dolgozó katonával gúnyolódnak, a
sebesülés fölemeli őket valami olyan magasabb és szigorúbb álláspontra,
a mely minden vitát kizár – minél követelőbbek és fölényesebbek, annál
inkább az az érzésem, hogy tökéletesen igazuk van.
Podhajce, szeptember.