Ellenséges osztagok kétszer hatoltak be saját állásainkba».
Ez a története egy napnak – reggel kilencztől este kilenczig – így, a
jelentés menetrendszerű szárazságával, még most, a papiroson látva is
megállítja az ember szívverését.
Ugyanekkor:
Heissig százados (II/35.) jelentése, Bolzano brigadéros beadványa és
Hofmann altábornagy írásbeli megjegyzése szerint, röviden egybefoglalva:
egy tartalékos zászlós, Deutsch János átgázol a Dnyeszteren és arra
érkezik, hogy az orosz a támadások során betör saját állásainkba és ott
«diadalittasan és örömmámorban győzelmi kiáltozást hallat». A zászlós
félszázada élére ugrik és a meglepett oroszokat kiveri állásainkból,
Ruzdvianyig kergeti őket, olyan borzalmas tüzérségi tűzben, hogy
legénysége hetvenöt százaléka elpusztul s ott kitart ugyanily tűzben,
míg erősítést nem kap. Később egy orosz támadásnál, mely már tíz
lépésnyire jut sorainkig, «lövészárkaink elé ugrik és három magazint
sütögetve el pisztolyából, személyes példájával a már-már áttörő
ellenség visszaverésére buzdította csapatát».
Ugyanekkor:
Seidl őrnagy (III/81.) beadványa szerint; szóról-szóra:
«Schip Lipót népfelkelő-gyalogos, mikor egy shrapnell a karját letépte,
a legnagyobb lelki nyugalommal ment kar-csonkját leköttetni és ezalatt
bajtársait további kitartásra buzdította. Miután a támadás
visszaveretett, egyedül ment a segélyhelyre, a hol nyugalmával és
irtózatos sebesülése daczára tanusított katonás magatartásával
(«Strammheit») általános csodálkozást keltett».
Az éjszaka azt a meglepetést hozta, hogy a Dnyeszter úgy megáradt, hogy
«a legmagasabb ember sem gázolhatott többé át rajta». A ki megpróbálja
az átmenést, a víz alá kerül. A tulsó parton küzdők el vannak zárva
municziótól, élelemtől, ívóvíztől, erősítéstől, – a sebesülteket sem
lehet áthozni. A 81-esek és 35-ösök pionirjai minden darab fát
összeszednek a környéken, a sötét éjszakán: ajtót, kerítést,
ablakfélfát, asztalt, háztetőrészeket és ebből a szemétből egy
alkotmányt csinálnak (– «halb Zille, halb Floss» –), most ezen megy át a
koromsötétben étel, ital, municzió és ezen jönnek vissza a rohanó vízen
a sebesültek. Háromszor megy így át a tutaj, de a harmadik menet után
telibe találja egy a sűrűn hulló orosz ágyúgolyók közül, széttörik és
elsülyed. A túlpartiak végleg magukra maradnak.
De a katonai czél el van érve: Halics felől az orosz egyre több
erősítést kénytelen ideküldeni, Halics körül valamiképpen megkönnyebbül
a hídfőt ostromlók helyzete.
És most így, mindentől elvágva, elszigetelve az orosz parton, 23-ikától
27-ikéig egyik orosz támadás a másik után, a legtöbb úgy, hogy egymás
mögött nyolcz sorban jön az orosz bajonettel és kézigránáttal, a
nyolczadik sor mögött pedig kozákok, gépfegyverrel, hogy előrehajtsák a
nyolcz sort, ha megállana. Huszonhetedikén esti kilencz óráig megy ez
így, addig állja a Falkenhayn-ezred a 35-ösökkel együtt egyik támadást a
másik után. Közben ismét be-betör az orosz a mi hirtelen ásott
árkainkba. Egy helyen már nem birják, az árokban egyedül marad Branhofer
kadét hét emberrel, de ezzel a hét emberrel veri vissza az oroszt
«leghevesebb frontális és oldalozótűzben». Közben az utolsó konzervek is
elfogynak.
Öt nap és négy éjszaka után most végre megtörik az orosz erő. A nyomás
már Halics felől is érezhető, este kilenczkor az ellenség megkezdi a
visszavonulást. A 81-esek éheztek. Egy katona, mikor a szintén éhező
tisztje vigasztalta, ezt mondta: «Kinek jár most ételen az esze,
municziót tessék adni». Ezt csak hallomásból tudom, mert megjegyzésekről
nem készül hivatalos jelentés…
Kétezer halottat hagyott ott az orosz. A foglyok vallomása szerint
ugyanennyi volt a sebesült. Három orosz ezred ment tönkre az ötnapos
támadásokban, a foglyok azt vallják, hogy egy negyediket semmi hatalom
nem volt képes a kétezer halotton keresztülkergetni a mi állásaink felé.
Az ezredet üdvözletekkel halmozták el a pihenő első napján. Frigyes
főherczeg külön táviratban fejezte ki különös elismerését. Marschall és
Gherock német tábornokok elragadtatott hangon dicsérik távirataikban az
ezredet. Az új tulajdonosuk, Falkenhayn német vezérkari főnök csodálatát
írja meg az ezredparancsnoknak. A 81-esek, a kik aztán a Dnyeszter
északi partján a Hofmann-hadtesthez visszacsatlakozva üldözték az
ellenséget, megérdemlik a pihenést, az álló-harczot, – mert mostanában
ezt nevezik pihenésnek…
*
Ma már lassanként a nem-katona ujságolvasó is hozzászokik az ilyen
katonai közhelyekhez: «két ezred, hogy a halicsi támadást megkönnyítse,
kierőszakolta az átkelést és erőket vont magára». Minél tovább tart a
háború, annál inkább esik bele az ember ebbe a hibába. Holott
mindenkinek, a ki nem katona, szűzen kellene maradnia a taktikától, a
katonai nyelvtől, hogy fel tudhassa mérni az emberi szenvedést, minden
taktikának örök és egyetlen tartalmát. És kötelesség volna nemcsak az
ezredek, de a legkisebb patrouilleok napjait és éjszakáit mikroszkóp alá
tenni és kikeresni belőlük az ember türelmének, önfeláldozásának,
hűségének és végtelen kinjainak a példáit. Ezek igazi fejezetei volnának
a háború történetének – de a legkisebbhez is egy egész emberélet ideje
kellene, meg az, hogy az ember mindentudó legyen – és még akkor is
milyen keserű igazságtalanságot követne el azokkal szemben, a kik siker
nélkül szenvedtek. Itt van előttem ez az ezred a lövészárkaiban, itt
vannak a tisztjei, a kik mindenre emlékeznek, itt van egész kötege az
iratoknak, a melyek minden percz történetét adják, a szomszédban a
Dnyeszter zug e harczok színpadján keresztül és a hogy így szembenézek
az ilyen elmult öt nap történetével, perczekig egyebet sem érzek, mint a
magam kinzó tehetetlenségét. Mint a fájdalom elől a narkózishoz, úgy
menekül az ember vissza a közhelyhez: «az ezred… kierőszakolta az
átkelést… erőket vont magára…» Ha ezzel elbutítja magát az ember,
legalább homályba borul a többivel együtt Schip Lipót is, a ki oly
«stramm» volt a leszakított karjával. Mert különben ez maga elég ahhoz,
hogy az ember heteken át kinlódva nézzen maga elé a semmibe és
gondolkozzék, minden eredmény nélkül.