Panowice, augusztus.
A délelőttöt a budapesti I. honvéd-menetezred állásaiban töltöttem. A
hogy az ember szinte várta: a tartalékok egy erdőben valóságos
városligetet rendeztek be gunyhókkal, bódékkal, hintákkal, a
parancsnokuknak ízléses villát építettek, maguknak pedig
kabaré-szinpadot állítottak. Az építkezés, a felírás, mind csupa ötlet.
Van bakakorzó, dalárda, kuplé, «velenczei éj», sokszorosított műsor,
iparművészeti munka: fehér mészkőből szobrok faragása, fiatal fenyőből
remekbe nyesett botok, pipák, szipkák, van «költemény», dal,
Telefon-Hírmondó (csöndes estéken összekapcsolják a lövészárkok
telefonjait és hegedűlnek, énekelnek, szavalnak a telefonba),
ujságolvasás, sétatér (egy táblán: «A gyepre lépni szigorúan tilos»),
van konferanszié, czigányprimás, akrobata – Pest itt is Pest maradt. És
volt egy hónappal ezelőtt Chorostkovban, mint ők mondják: «nagy kabaré
és kivilágítás», a falu égett és egész éjszaka kézitusa volt az
oroszszal, ökölre, puskatusra, dorongra, kézigránátra, a míg hétszázat
el nem fogtak közülök, és a többit győzelmesen ki nem verték az égő
faluból. A divizionárius «Emléklapot» küldött az ezrednek, a melyben
magasztalta a vitézségüket és zászlójukra iratta az ezred négy véres,
dicsőséges csatáját: Makovka, Babin, Salaszyce, Chorostkov…
*
A fiatal ezred első parancsnoka Csicsery Zsigmond ezredes volt, a kit
magasabb megbizatás más térre szólított. Most Frauendorfer Ferencz
alezredes a kommandáns, Tauffer, Martini és Ghiczy kapitányok a
zászlóaljparancsnokok, az ezred állóharczot vív, a pesti gyerekek nehéz
és vad harczok után a lövészárok-háborúban mutatják meg, mit tudnak.
A hogy a gyönyörű, árnyas erdőben járunk, ennek a víg városligetnek a
hangulata egyre komolyodik. Egyre több csatáról hallok. Tiapczénél ez
történt, az történt. Tiapcze is hatalmas verekedés volt, a pestiek három
hétig harczoltak ott egyfolytában, pihenő nélkül.
– Legmelegebb két napunk – mondja Tauffer Dezső százados – május 26 és
május 28 volt. Huszonhatodikán egész nap az oroszok legerősebb állását
támadtuk. Huszonnyolczadikáról huszonkilenczedikére virradó éjszaka a
pestiek nyolcz orosz rohamot vertek vissza, az orosz négy ezreddel
akarta őket tönkre tenni, de ők a négyszeres túlerőt mind a nyolczszor
tökéletesen visszaverték, és azt jelentették reggel a parancsnokságnak,
hogy háromezer orosz halott és súlyos sebesült fekszik a vasút mentén.
Itt hallom az orosz pánczélvonat esetét is.
Jezupoltól délre állt az ezred, a Hofmann-hadtest Dnyeszter-harczai
idején, az állásaik keresztben metszették a stanislau–halicsi vasútat. A
hogy egy délelőtt a meglehetős nyugodt vidéket kémlelik a fedezékekből,
egyszerre csak igen lassan jön feléjük az orosz rajvonal felől egy
vonat. Egy baka veszi észre először és elkiáltja magát: «nézzétek csak,
vasút!» Megállapítják, hogy orosz pánczélvonat, de ekkorra a vonat már
be is mutatkozik: jobbra-balra okádni kezdik a vaggonba bujt
gépfegyverek a golyót a pestiek felé. Lövöldöznek rá, de az ilyen
vonatnak nem árt a puskagolyó. Közben a messze hátul álló német tüzérség
kitünő szeme észre veszi a vonatot és német alapossággal mindenekelőtt
mögéje lő, elrombolja a pályát, hogy ne mehessen vissza, aztán egyik
gránátot a másik után vágja bele a vonatba. Ezt már a pánczélvonat se
szereti. Megy tehát vissza, de csak addig a lyukig ér, a mit a német
mögötte csinált. Ekkor kiugrik a pestiek lövészárkából Földváry Frigyes
bizományos… azaz: ezred-utásztiszt, és néhány ügyes pionirral
előreszalad háromszázötven lépésnyire a rajvonal elé, egészen a 105-ös
számú bakterházig és ott ekrazittal felrobbantja a sineket. Most már a
vonat két lyuk közé van fogva, nem mehet se előre, se hátra. A német
tüzérek estig lövik a beszorúlt vonatot, a mely most már elhallgat,
másnap reggel pedig sehol sincs. Az oroszok vagy felrobbantották, vagy a
hátsó lyukat éjjel kijavítva, elvitték a roncsait.
A golyófogó esernyőt is elmondják.
Az ezredorvos egészen komolyan azzal biztatta Tauffer századost, hogy ő
már kipróbálta: igen erős orosz puskatűzben esernyővel kell járni, a
golyó megijed az esernyőtől. A százados Halicsban meglát egy parasztnál
egy kopott esernyőt, megveszi tőle két koronáért azzal, hogy majd ha
tűzbe kerülnek, átnyújtja a doktornak. De nem találja sehol a doktort,
ellenben megjön a parancs: rohammal kell kiverni az oroszt abból a
bizonyos égő Chorostkov faluból. Az ezred a faluhoz rohan, a hol az
oroszok hirtelen elárasztják őket puska- és gépfegyvergolyóval. Olyan
nagy volt ez a golyózápor, annyi jó pesti fiú bukott el mindjárt az
elején, hogy egy pillanatra lehetetlennek látszott tovább menni. Tauffer
kapitány valahol elől járt és egyszerre csak látja az ezred, hogy a
kapitány kinyitja az ócska esernyőt és védelmül feszíti az orosz golyók
ellen, úgy megy előre. A borzasztó szituáczióban ez a tragikus tréfa
nagyszerűen hatott: hatalmas hahotával ugrált fel az ezred és rohant az
esernyős kapitány után, be a golyózáporba. És mindenütt járt, imbolygott
előttük a fekete esernyő, Tauffer kapitány lobogtatta, mutatta, hogy nem
fogja a golyó, – így rohantak be Chorostkovba, verekedni és meghalni,
nevetve, az esernyő után.
A járőreik ügyesek, ravaszok és vakmerőek. Van egy káplárjuk, Leu Péter,
ez egyedül szokott átmenni az orosz lövészárokba, foglyot hozni. Az
ezred naplója szerint eddig nyolczszor ment át egyedül és minden
alkalommal hozott legalább egy foglyot. Nemrég egy járőr, a mely
kémlelő-úton volt, egyéb jelentések közt azt is hozta az orosz
állásokból, hogy panaszkodnak az oroszok, mert napok óta nem kapnak
czigarettát. Képzelhető, hol jártak, és mit csináltak, a míg
odajutottak, hogy az oroszok «panaszkodtak» nekik.
Legfrissebb eseményük a szétlőtt kabaré.
Július 28-án, az évforduló ünnepén a vak katonák javára a rajvonal
mögött néhány száz lépéssel «tábori művészestélyt» rendezett egy
bajtárs: Halász Alfréd szinigazgató. Este kilenczkor kezdődött az
előadás, melynek műsora a következő volt: a Hegedüs-század énekkara
elénekelte a Himnuszt. Halász Alfréd szavalt. Dely Károly magyar dalokat
énekelt, Székely Jenő kuplékat. Dusek Ferencz honvéd
akrobata-mutatványokkal lépett fel. Szabó hadapród, Kis Gyula honvéd,
Hádl József honvéd zenei produkcziói után Halász szavalatot adott elő,
de akkor már kezdtek ebbe belefütyülni egyes orosz golyók. A hallgatóság
kissé széjjelebb ült, és úgy hallgatta meg Löblovitz Béla hadapród
hegedűszólóját. A hegedűszóló vége felé azonban komolyodott a helyzet és
az oroszok, a kik a tiszta, csöndes estében kitünően hallották a
hangversenyt, veszettül kezdtek lövöldözni, most már géppuskából is. A
konferanszié: dr. Oesterreicher zászlóalj-orvos figyelmeztette a
közönséget a «közbejött technikai akadályokra», és mint Tauffer kapitány
mondja: mire szétnézett, a hegedűszóló igazán szólóban maradt, a
hallgatóság az utolsó szál emberig visszaugrált a lövészárkokba. Erre a
hegedűművész is távozott, de a kis erdő a szinpad körül még egy félóráig
recsegett-ropogott a sűrű orosz tűzben. Egyebekben az énekszámokat
hegedűn Duffek Antal és Kőnigsberg Arnold urak kísérték, és a vak
katonák szép összeghez jutottak a bevételből. Sebesülés nem volt.
Lenn jártunk a «támpontjukban», a mely ezen a vidéken legmesszebbre
ugrik előre az orosz állások felé és meg van rakva gépfegyverekkel. A
végtelen futóárkok végében az egyik géppuska-csoportnál Urbanek Ferencz
hadapród, a másiknál Csont Lajos hadapród áll parancsnokként
szemtől-szembe az oroszszal, szinte az orra előtt. A lyukakon ügyes
pesti gyerekek néznek ki mozdulatlanul, némán, egy pillanatra se hagyva
abba a figyelést. Minden mozdulatra kap az orosz «egy fröcscsöt».
Egészen furcsán, igazán fröcscsnek hangzik ez a fröcscs, – ugyanúgy szól
nagyban, mint kicsiben az, a mikor a pinczér a szódásüvegből előbb egyet
a földre fröcscsent, csak aztán lát neki. A földszinen lát ki az ember
innen, ritkás búzavetés és sűrű drótsövények közt kell nézni, szabad
szemmel kitünően látom az orosz árkot, előtte egy lyukban a drótok közt
a «Feldwachét». A mint odaát mozdult valami, jött a fröcscs: egyetlen
recsegés, a mivel a géppuska nyolcz-tíz golyót köp át. Négy-öt elszórt
puskalövés volt a válasz. Azt mondják a kadétok, hogy ha az orosz a jövő
héten is ilyen szelid marad, a király születésenapján nagy «velenczei
éjt» és bakakorzót rendeznek. Mostanában az orosz nagyon szelid és a
bosszúállásban valósággal pedáns. Ha délben a mi tüzérségünk belelő
néhányat a mozgókonyháiba, másnapig vár a bosszúval: másnap délben
pontosan ugyanabban az órában és perczben pontosan ugyanannyit lő
vissza. Ezzel világosan jelzi, hogy: «ha te nem bántasz engem, én se
bántalak téged.»
Az út, mely a pestiekhez vezet, beleesik az orosz tüzérség lő-vonalába.
Gukkerrel az orosz itt minden embert lát. Mégis nyugodtan viszik itt a
menázsit az állásokba. Ha azt akarjuk, hogy ide ne lőjjön, egy-két napig
nem lövünk az ő menázsi-útjára. A hálában époly pontos, mint a
bosszúban. Az az érzésem, hogy ha több municziója volna, nem volna ilyen
lovagias.
Hnilcze, augusztus.
Egy Falz-Fein nevű orosz tábori pilóta érdekes dolgokat mondott az
ellenséges repülők egymáshoz való viszonyáról, ezért jegyzem fel
elfogatásának történetét és nyilatkozatait. Mert egyébként nagyon
egyszerű az esete, «május 26-ikán Bolechownál belelőttünk a gépébe,
leszedtük a levegőből és elfogtuk» – mondják a divizió tisztjei, a kik
szívesek itt a kertben a naplóikat előszedni és az esetet nekem
hitelesen elmesélni.
Május 25-ikén orosz repülők bombákat dobtak Bolechowra, egy bomba egy
kertbe esett és egy egész kis családot tépett szét. A katonák másnap,
26-ikán, megint meglátták az orosz repülőt, lövöldözni kezdtek rá, s a
hogy figyelemmel nézik, egyszerre csak megbillen a gép a levegőben és
villámgyorsan jön lefelé. Cisow falunál száll le, egy erdő mellett. Mire
odaszaladnak, a gép már lobogó lánggal ég és a két orosz repülő szalad
be az erdőbe. Az egyik sántit, a másik támogatja. A sűrű erdőben hajsza
indul utánuk, de nyomuk vész. A parasztok azt mesélik, hogy mikor
lezuhantak, hamar ledobták a ruhájukat és osztrák-magyar tiszti
egyenruhákat öltöttek. Telefon, távíró dolgozni kezd, hogy az
ismeretlennek látszó tiszteket a környéken szólítsák fel igazolásra.
Délután négytől este nyolczig semmi eredmény. Este nyolczkor Wertheim
tüzérfőhadnagy elfogja őket és behozza mind a kettőt kocsin a
parancsnokságra. Az egyenruháról szóló hír hazugságnak bizonyul: a két
orosz angolos egyenruhában van, angol repülő-sisak van a fejükön. Az
egyik a pilóta: Alexander Alexandrovics Falz-Fein, a másik a megfigyelő:
Szergej Ivanovics Kosztelniczky, hadnagy. Elmondják, hogy addig
bujkáltak az erdőben, a míg meg nem éheztek. Este beosontak egy faluba,
tejet kérni, ott egy kis gyerek elkezdett kiabálni rájuk: «moszkali,
moszkali» (oroszok) – és hiába volt minden, addig kiabált, a míg el nem
fogták őket.
Tisztjeink úri módon bántak velük, enni adtak nekik, és Falz-Fein
vacsora után a következőket mesélte:
– Az ellenséges repülők közt egészen másfajta viszony van, mint más
ellenséges tisztek közt. Maga ez a nagy bátorságot követelő nehéz sport
teszi, hogy a repülő a másikat is kiválasztott lénynek tartja, példáúl
az orosz repülő, ha csak kényszerítve nincs rá, nem lő az ellenséges
repülőre, valami ki nem mondott kollegialitást érez vele, a minek főoka
az, hogy az ellenséges repülőknek van egy közös ellenségük is, maga a
levegő, a melylyel éppúgy küzd az orosz mint a mienk.
– Az orosz repülő, – mondja Falz-Fein – ha ellenséges repülőt lát, nem
tudja azonnal megölni magában a sportembert és előbb a repülőt nézi
benne, csak aztán az ellenséget. Első érdeklődése, mikor meglátja, az,
hogy hogyan repül.
A következő jellemző esetet beszéli:
– Az orosz repülők különösen tisztelték báró M. magyar-osztrák
főhadnagyot, a kit a levegőben nagyszerű repülőnek és lovagias
ellenfélnek tanultak megismerni. Ennek a főhadnagynak, a ki egy
repülőcsoport parancsnoka volt, minden módon kedveskedtünk. Az oroszok
elfogtak egyszer Galicziában egy német főhadnagyot és egy magyar
kapitányt, s mikor ezeket az orosz repülőtábor mellett vezették el, az
orosz repülők ajánlkoztak, hogy leveleiket közvetítik M. báróhoz. A két
tiszt meg is írta a leveleket és az orosz repülők a szokásos
fehérszalagos bádogcsőben ledobták mind a kettőt a magyar-osztrák front
mögött. Husvétkor az orosz repülők egy csomagban czukrot és süteményt
dobtak le báró M. czímére és tréfából ráírták, hogy «vigyázat, robban».
Másnap báró M. egy repülője viszonzásul czigarettákat dobott le az orosz
front mögött az ajándékozók czímére. Most az orosz repülők levelet írtak
és dobtak le báró M.-nek, a melyben másnapra meghívták fekete-kávéra.
Báró M. ugyanezen az úton azt válaszolta, hogy köszöni a meghívást, de
nem kér az olyan vendégszeretetből, a melynek esetleg fogság a vége.
Ezzel a levelezés meg is szünt.
A divizió tisztjei megmutatták a leveleket, a melyeket az orosz pilóta
egy ausztriai fogolytáborból ír nekik. A levelek tele vannak áradozó
dicséretekkel, a melyekkel a repülő tisztjeink lovagiasságának adózik. A
legújabb levélben a fogoly pilóta Héger főhadnagytól lelőtt gépének
fényképfelvételét kéri hat példányban. El is küldték neki a képeket.
Azonkívül teljesítették mindkettőnek azt a kívánságát, hogy egy-egy
czenzurázott levelüket, a melyben sorsukról családjuknak hírt adnak, a
mi repülőink dobják le az orosz front mögött.
Horozanka, augusztus.