Stryj, julius.
Néhány hónapra beosztottak a német «Südarmee» keretében harczoló
osztrák-magyar Hofmann-hadtesthez. Ez a hadtest úgy alakult ki a háború
folyamán, hogy Hofmann Péter altábornagy, a ki 1914 őszén a
Magyarországba betört oroszok kiveretését intézte, az akkor hirtelen
rendelkezésére bocsátott népfelkelő-zászlóaljakat továbbra is együtt
tartotta. Aztán gróf Lamezan Róberttel, vezérkari főnökével egyetemben
egyre bővítette, egyre jobban felszerelte ezt a csoportot, a mely
lassanként akkorára nőtt és olyan szervezetet kapott, mint egy rendes
hadsereghadtest. Azóta a Kárpátokban, majd Délkelet-Galicziában harczol,
most a Zlota-Lipa partján áll.
Stryjbe érkezve jelentkeznem kell a német Südarmee parancsnokságánál.
Linsingen tábornok már elment innen északra, a Bug-hadsereget vezetni.
Most Bothmer tábornok a parancsnok és Hemmer alezredes a vezérkari
főnöke. Ma hosszabb ideig beszélgettem az alezredessel. A harcztéri
helyzetről bizalommal szólt, aztán áttért az alája rendelt magyar
csapatok méltatására. Rendkívül meleg hangon beszélt, minden mondatát
igyekeztem jól megjegyezni, hogy pontosan írhassam be jegyzeteim közé.
Ezeket mondta:
– A téli és tavaszi harczok folyamán csak a 38-ik honvédhadosztálylyal
állottam folytonos és szoros összeköttetésben, így tehát, bár a többi
magyar és osztrák csapatok kiválóságáról is meg vagyok győződve, csak a
38-ik honvédhadosztályról nyilatkozhatom közelebbről. A harczok alatt ez
a hadosztály valósággal közé volt ékelve a mi kelet-poroszországi és
gárdacsapatainknak. A 38-as honvédekről csak a legteljesebb elismerés
hangján beszélhetek és kijelenthetem, hogy minél hosszabb ideig voltunk
együtt, annál inkább örvendtünk, hogy hadseregünk kötelékében
harczoltak. A harczok folyamán egyszer más sereghez osztották be őket,
de aztán visszajöttek hozzánk és mi csak nagyon örültünk, hogy
visszakaptuk őket. Ezzel a Bartheldy altábornagy kitünő vezetése alatt
álló honvéddivizióval főként a Stryj körüli harczokban volt győzelmes
közös munkánk. Körülbelül május 31-től junius 4-ig tartott ennek a
harcznak a leghevesebb szaka. Különösen kiemelem, hogy ezeknek a
honvédeknek veszteségek által megcsappantott ezredei megfogyatkozva is
olyat teljesítettek, mint ha meg lett volna a teljes létszámuk.
Veszteségeik csak a számukat kisebbítették, vitézi erejüket soha.
Kérdésemre, hogy milyen részük volt a honvédeknek Stryj
visszafoglalásában, a vezérkari főnök a következőket mondotta:
– Stryj városát dél felől hatalmasan kiépített várszerűen erős orosz
állások védték. Ez állások nagy részét az oroszok a polgári lakossággal
építtették kényszer útján. A főállásuk Stryjtől kissé délnyugatra,
Holobutow falunál volt. Ezt a holobutowi főállást és a nyugatról ehhez
csatlakozó szakaszt a magyar honvédek német csapatokkal egyetemben
törték át észak felé ellenállhatatlan rohamban. Ki kell emelnem ezekben
az áttörési harczokban a 23-ik honvédezred különös érdemét. Miután az
áttörést itt fényes sikerrel északi irányban kiaknáztuk, a honvédek
keleti irányba fordultak és a német csapatokkal versenyezve üldözték az
ellenséget. Ennél a keleti irányban való üldözésnél a honvédek, a kik az
áttörés óriási fáradalmait még ki sem pihenhették, olyan nagyszerű
menetelést végeztek, a mely egyszerüen minden dicséretre méltó. De még
ezzel sem zárul le érdemeik sorozata: június hónapban a Dnyeszter
mellett ujra, ujult erővel, hatalmasan verekedtek. Igazán a német déli
hadseregnek nagy örömére szolgált mindig, hogy ezzel a hadosztálylyal
szoros kapcsolatban harczolhatott.
Horozanka, augusztus.
Este a Hofmann-hadtest hadiszállásán a vezérkari főnök beszéli, hogy a
legutóbb behozott foglyok közül kettő érdekes vallomást tett. Az egyik
azt jelenti, hogy 30½-es mozsarunk egyetlen lövése egyszerre három orosz
gépfegyvert pusztított el. Épen tisztek inspicziálták a gépfegyvereket,
mikor a mozsár rettenetes lövedéke közébük csapott.
A másik fogoly mulatságos epizódról ad hírt. A mi lövészárkaink mögött a
pihenő óráiban katonazene szórakoztatja a legénységet. Az oroszok odaát
óraszámra áhitattal hallgatják a zenét. Legutóbb egy ilyen hangversenyen
az történt, hogy az orosz hallgatóság egy tagja lövöldözni kezdett. Egy
orosz tiszt odament hozzá és megpofozván őt, így szólt:
– Most ne lövöldözzünk, hanem hallgassuk a szép muzsikát.
Horozanka, július.
A híres halicsi hídfő… A forró déli napsütésben szekerek és lovasok
mennek át a Dnyeszter hadihídján, a mely szerényen huzódik egy hatalmas
vashíd mellett Halics felé. A vashíd fel van robbantva. A közepe a mély
folyóba zuhant. A hadihídról mindenki bámulva néz fel az összetört
vasszerkezetre, a mely toronymagasságban hajlik át a két part közt. A
közepén a tátongó lyuk, a mely alatt piszkos sárga víz rohan, a bakák
azt mondják, a legfurcsább színű víz a világon, napsütésben dohánysárga,
borús időben fekete. Fekete vízről is most hallok először. Most sárgán,
de haragosan siet a vasak közt. A hogy alulról felnézek a hídra a folyó
közepéről, szédület még csak elgondolni is, hogy a híd két ép része
közt, ezen a robbantásvágta ürességen úgyszólván egy szál deszkán
masirozott keresztül egy egész hadosztály, benne két magyar honvédezred,
az egyik a budapesti volt. Mialatt a nagy napon így masiroztak szédítő
magasan a gonosz Dnyeszter fölött néhány deszkán, az orosz állandóan, de
szünet nélkül nehéz gránátokkal lőtte ezeket a lebegő deszkákat. Végül
már száz lépéssel ment egyik a másik mögött. Így lebegtek egyenként a
víz fölött át a tulsó partra; mellettük, előttük, mögöttük robbant a
nehéz orosz gránát. Voltak pillanatok, a mikor nem lehetett őket a
partról látni: a vízben robbanó gránátok harminc-negyven méter magasra
vágták fel a sárga vizet és az iszapot, víztölcsérek repültek fel és
zuhantak vissza rájuk. Mikor eloszlott egy-egy perczre a füst és a
felszaggatott víz millió cseppje a levegőben, megint látták a partról a
csukaszürkéket, a mint egyenként, törhetetlenül mentek, mentek a keskeny
pallón, át a tulsó partra, a hol az orosz az árokban lövésre kész
puskával várta őket…
Most csöndes Halics és csöndes a nagy híd. Itt élek most ugyanezek közt
a csukaszürkék közt, a kik közül bizony nem egyet vitt el le,
Oroszország felé a sárga víz. Minden alkalom megvan rá, hogy
összeállítsam ennek a csudálatos és véres fegyverténynek, a halicsi
Dnyeszter-hídfő megrohanásának és elfoglalásának hiteles történetét.
Előttem a hivatalos írások, körülöttem ezek a nagyszerű emberek, a kik
ezt a csatát megvívták. Már egy hónapja, hogy Halics a mienk, de itt még
minden forró az emlékektől. Ha ezt a forróságot, ezt a piros lázat, az
életnek itt állandóan gyorsult pulzusát haza tudnám küldeni csak
egyetlen egy kávéház elé a kellemes nyári estébe… Ezeknek az imádni való
egyszerű parasztgyerekeknek a tekintetét, ezeknek a pesti és bécsi
tiszteknek a kézszorításait, ezeket az arczokat, ezeket a hangokat… csak
egy kis patika-üvegre valót a szenvedésnek és bátorságnak ebből a maró
levegőjéből, a melynek az ízéről soha semmi leírás nem fog sejtelmet sem
adni, mert erről minden írás most és később is bolond próbálkozás marad.
Soha nem írtam betüket papirra ilyen reménytelenül, mint mostanában. Nem
lehet a háborút hazaírni. A ki itt van, az beszéd nélkül is megérti
egymást. Minden sor, a mit leírok, olyan, mint a boldogtalan ifjú levele
a nőhöz, a ki végleg mást szeret. És mégis, újra meg újra próbálom,
Istenem, hátha… Ha ez az ösztön nem volna ellenállhatatlan, gyalázatos
hiúság volna a czeruzával erőszakoskodni, mikor más a vérét folyatja. De
az írni-akarás husz éves betegsége itt olyan forrósággal bánt, hogy el
lehet felejteni minden okosságot, csak írni, írni haza, – mértföldeken
át, a hegyek fölött izgatottan hazakiabálni Galicziából, hogy nem otthon
van a világ közepe, hanem itt ebben a piszokban, ebben a porban, az
árkok, turások, fakeresztek közt, a hol a föld lyukaiból reménykedve
pislognak ki a csukaszürke gyerekek – ugyanazok, a kik azon az egy szál
deszkán mentek a tűzpokolból a vízpoklon át a másik tűzpokolba.
Nyugodtan, megállás nélkül, az egyik száz lépéssel a másik után.
*
A halicsi hídfő a markában tartja ennek a vidéknek minden fontos
országutját, hídját, vasútját, töltését, tehát életkérdés volt most az
oroszra, hogy megtartsa. Aztán ez volt a könyöke az orosz vonalnak:
idáig északról délnek vonult, itt fordult hirtelen kelet felé. Halicsot
mi már a háború előtt erősen körülépítettük védelmi állásokkal. Az
orosz, a míg az övé volt, dél felé még jobban megerősítette, három
vonallal. Félkört vont a folyó déli partján, ennek a félkörnek a közepén
állt Halics, a nagy vashíd és mellette még öt fahíd, a melyen át ontotta
az embert és az ágyút. Ezt kellett elvenni tőle. A császári német déli
hadsereg ezt a feladatot a beléje olvasztott Hofmann-hadtestre bizta.
Hofmann Péter tavaly őszszel egy sereget csinált magának magyar és
osztrák népfelkelőkből, ezzel verekszik már idestova egy éve. Most a
németekkel küzd. Most már gyönyörű hadtestté szerveződött.
Megtiszteltetése volt a hadtestnek, hogy rábizták Halicsot.
Egyszerűen nekimenni ennek a nagyon megerősített félkörnek nem lehetett.
Azon kezdték tehát, hogy a félkör közepén álló Halicsból «kiundorítsák»
az oroszt. Az úgy ült ott, mint a pók a hálója közepén. A félkör
balszélén, tíz kilométerrel Halics fölött Bolzano ezredes átvitt a vízen
két ezredet – az emberek nyakigérő vízben puskatűz alatt gázoltak át –
és ezzel megrögzítették a félkört, hogy az orosz ne tágíthassa. Bolzano
jelenti, hogy vitéz verekedés után partot ért, onnan semmi orosz
erőlködés nem veri vissza, ott marad és ezer orosz holttestet számol
meg. Most, hogy így megvan a határ, tíz ágyúüteg és egy harmincz és
feles üteg nagy félkörben feláll az orosz félkörön kívül, hogy a szívébe
lőhessen.
A gyalogság kéthetes véres harczban leküzdi az első két védelmi vonalat
és megérkezik a harmadikhoz, Sokol elé. Naponta kétszer-háromszor
dolgozzák meg ágyúink az orosz félkört és annak legerősebb pontját,
Sokolt. Sokol körül úgy állt tüzérségünk, hogy minden irányból tudta
lőni, valósággal közrefogta kétszáznyolczvan fokos szögben. Az
országutat, a melyen át Halicsból az orosz embert és anyagot küldött a
szorongatott Sokolba, a harmincz és felesek tűz alatt tartották.
Legerősebben lőttek éjjel, mert feltételezték, hogy ember és municzió a
sötétben rohan Sokol felé. Közben gránát gránát után hull Sokolra és
robbantja, töri az orosz védműveket: árkot, sánczot, drótmezőt,
fatörzsekből épült bástyát. Ugyanekkor elindul a Dnyeszteren
harmincz-negyven söröshordó, tele robbanó anyaggal. Schubert kapitány
rögtönzi ezeket az uszó aknákat, a melyek lassan usznak le a
Dnyeszteren, neki annak az öt fahídnak, a mely a vashídat megelőzi. Most
tehát óráról-órára töredezik a félkör és a hogy az öt fahíd közül a
hordók hármat felrobbantanak, az orosz nehéz helyzetbe kerül: ha a
félkört áttörjük és neki vissza kell szaladnia a Dnyeszter tulsó
partjára, a hat hídja közül már csak három van meg. Halicsban, a mely a
víz innenső partján van, nagy izgalom támad. Ezt már a foglyoktól
tudjuk, pontosan. Az orosz parancsnok jelenti hátra, hogy undorodni kezd
Halicstól. Visszaizennek neki, hogy maradjon. Erre tüzérségi
parancsnokunk előretol egy harmincz és feles mozsarat egészen a
rajvonalban felvő bakák mögé és belövet vele Halicsba az orosz
parancsnok közelébe. Az orosz parancsnok összeszedeti a lövedék
szétrobbant darabjait, – láttam ilyeneket Przemyslben, egyet se birtam a
földről felemelni – kocsira rakatja és elküldi fölöttesének azzal, hogy
nézze meg, mivel dobálják őt, lehet-e ezek után Halicsban maradni? Erről
is a fogoly orosz tisztek számoltak be pontosan. És arról is, hogy erre
az üzenetre elindult az egész orosz tüzérség a félkörből, mint egy
összecsukódó legyező, bement Halicsba és onnan át a megmaradt hídakon a
tulsó partra, a míg nem késő.
A tulsó parton az ágyúk legyezője megint kinyilt és a félkör, a mely
eddig a Dnyesztertől délre állott, most a Dnyesztertől északra fogja
körül a hídat. Eddig felénk fordult a félkör hasa, most homorú félkör
lett belőle. Egy pillanatig Halics egy egész kör közepén áll; mellette
folyik a Dnyeszter úgy, mintha egy O betüt a közepén áthuzunk egy
vonallal. A vonal fölötti félkör az orosz tüzérség, az alsó a miénk.
Közben roham, Sokol elesik, gyalogságunk berohan Halicsba, hogy a hídon
kövesse az oroszt, de az orosz az orrunk előtt felrobbantja a vashídat
és megáll a tulsó parton, várakozó állásban.
Az alsó, a régi félkör tehát a mienk. Most a parton állunk, szemben az
oroszszal s most jön a munka nehezebbik része, átmenni a Dnyeszteren.
Késlekedni nem lehet, a 27-ikéről 28-ikára virradó éjjelen át kell a
folyón menni, ha törik-szakad. És törött is, szakadt is.
Hídépítő anyag nincs kéznél, de hiába is volna, mert a ki a parton
kidugta a fejét az árokból, azt lelőtték. Minden mozdulatra ágyúk és
puskák sortüzével feleltek a tulsó partról. A honvédezred, a melynek
majd az átkelést meg kell kezdeni, mozdulatlan csöndben várja a
parancsot. Hat kilométerrel Halics alatt más csapataink átkelést
színlelnek, el is vonnak a vashíd környékéről ellenséget, de nem eleget.
Holdvilágos éjszaka van, az egész tájék világos ezüstfényben uszik, azt
mondják: olvasni lehetett. Egészen elől, a mi partunkon a bakák legkülső
vonalában tábori ágyúk vannak, a melyek kartácscsal lőnek át a tulsó
partra, egyes helyeken 150 lépés távolságra, a meddig egy zsebpisztoly
is elvisz. Ez talán még elő sem fordult ebben a háborúban. De hiába
minden, nem lehet moczczanni sem. És átkelni – muszáj. A híd körül áll a
hadosztály vezérkari főnöke: Horváth kapitány, mellette Schuberth
mérnökkari kapitány és Nienievski, vezérkarhoz beosztott főhadnagy. A
hold majdnem nappali fényt áraszt, a remény egyre kevesebb. Így állnak
itt hajnali két óráig, – hiába, halálba nem lehet küldeni az embereket.
A világos éjszakában kitünően lehet czélbavenni minden egyes sötét
alakot, ezért a vashídat nem tudják járhatóvá tenni.
Hajnalban két órakor, junius 28-án Halicsnál csoda történik. Valami
halvány pára kezd felszállni a vízről és hosszant nyúlik el rajta, mint
kékesfehér fátyol. Néhány percz alatt az áttetsző fátyol sűrű
gőzfelhőhöz hasonlít és egyszerre csak a két part között az egész
rajvonal hosszában vastag köd fekszik, a melyben egy lépésnyire sem
látni és a mely a felrobbantott vashídat teljesen betakarja. A túlparton
néhány perczre elhallgat a puska és a gépfegyver. Ideát nálunk egy
pillanat alatt megmozdul minden.
A száraz, katonás jelentés a csodát «dichter Flussnebel»-nek, sűrű
folyami ködnek nevezi. Ebbe burkolózva sietnek elő a szapőrök és
deszkát, léczkerítést háztető- és palánkdarabokat czipelnek a meredek
vashídra, a hol rövid idő alatt már lebeg a lyuk fölött az átjáró, a
melyen egyszerre csak egy ember fér el. Ugyanakkor patrouilleok ülnek
deszkákra, az orosz fahidak törött részeire, és eveznek át a ködben. A
honvédezred Bereghy-zászlóalja megindul a hídon át. Utána a többi. Az
orosz pokoli módon lő bele a ködbe, a hídba, a vízbe. A honvédek mennek,
átmegy a pesti ezred is, mind az egész Fleischmann-hadosztály. Negyedóra
mulva felszáll a köd, hajnalodik, de a hadosztály a most már czélzó
orosz tűzben egész nap, egyenként, folyton megy át a deszkán. Az orosz
hídőrséget szétszórják és a túlparton átlépik a vasúti töltést. Itt az
ellenség tartalékai rájuk rontanak és visszaverik őket. De a hídon már
nem mennek vissza többé. Másnap már készen van a vashíd mellett a tűzben
épült alacsony fahíd, – ezen a hadosztály tartalékai is átmennek. Az
innenső parton vadászok és német lovasok tisztogatják a folyót és
elzárják Maryampolig.
Harminczadikán dől el végleg a Hofmann-hadtest nagy sikere. Chorostkov,
Tustan és Siemikovcze falvak lobogó lánggal égnek és e három tűz- és
füstoszlop közt iszonyú kézitusában végleg megverik az oroszt, a ki csak
itt az égő falvakban 700 foglyot hagy és elmenekül. A vezérkari tisztek
rettenetesnek mondják ezt a harczot a három égő faluban. Puskatusra,
késre, ökölre, kézigránátra ment a küzdelem. Kérdésemre, hogy valamelyik
ezred különösen kitüntette-e magát, azt a választ kapom, hogy igen,
Chorostkov dicsősége a Frauendorfer-féle budapesti honvédezredé és a
Birtha-féle közös gyalogezredé, amely szintén magyarokból áll.
Chorostkovban égő pokolban verekedtek az emberek. Ez az a nemzetközi,
elpuhult Budapest, amelyről annyit olvastam. Julius elsején az orosz meg
volt verve és végleg feladta, kiürítette Halics környékét. A német déli
hadsereg tudta, kire bízza ezt a fontos feladatot. Érdekes, hogy a
harczok alatt az orosz nem lőtt a halicsi várhegyre, Galiczia
legszentebb történelmi emlékére, pedig Hofmann altábornagy egész
törzskarával onnan vezette a harczot. Azt mondják, kegyeletből kimélte a
helyet. Halicstól kapta Galiczia a nevét, Halics ennek az országnak
történelmi kezdete, az első fejedelmek székvárosa.
*
Messze Halicstól, egy apró faluban írom ezt a történetet a pihenő
katonáknál. Hegyoldalban van a kis parasztház, nyitott ablakán hűvösödő
nyári este borong, – katonazene szól. Komoly, himnusznak hangzó dalt
játszik. Egy dombra látni innen, a mögött vannak az oroszok, a kiket ily
nagyszerű munkával szorítottak oda. Ritkán hallik egy-egy ágyúlövés. Ők
is várnak, mi is várunk. Mint valami békés kirándulóhelyen, lágyan száll
a katonazene az erdők felé és a tisztek egy nagy kertben csöndesen
vacsoráznak. Ma egy hónapja égő falvakban karddal verekedtek.
Hnilcze, augusztus.
Apró kis falu ez a Hnilcze – alig néhány nyomorúlt viskó
Kelet-Galicziában, közvetlenül a front mögött. Egyszerre az egyik viskón
tábla, a melyre egy nagy lyukas fog van festve ezzel a felírással:
«Zahnärztliches Atelier». Mellette a vöröskeresztes hadilobogó. Mi ez,
itt az Isten háta mögött?
Benézek az ablakon, hát egy olyan fogorvosi székben, a minő nagyvárosban
sincs, ül egy szakaszvezető, mellette fehér köpenyben áll a fogorvos és
épen kínozza. Ha ezt a falut látták volna, megértenék a csodálkozásomat.
– Szávits ezredes úrhoz tessék fordulni.
– Hol lakik?
– Fenn a dombon, a fatorony mellett.
Mászok fel a dombra, meglátom a régi, ősrégi fatornyot, a melyben
előkelően külön lóg a rutén harang. Két sor szekér közt egy őszbajuszu
honvédezredes áll.
– A fogorvos, az csak egy része a dolognak, öcsém, – mondja kedvesen – a
többi is itt van a faluban.
Elragadó, aranyos, öreg magyar, elindul velem és a másik magyarral, aki
egyik büszkesége a Hofmann-hadtestnek: Horváth Dénessel. Horváth Dénes
egy divizió vezérkari főnöke, harminczegy éves, vezérkari kapitány,
eddig megvan minden magyar-osztrák és német kitüntetése, a mit kapitány
kaphat és ráadásul a vaskorona-rend.
Most ballagunk végig hárman a kis falun és megtudom a következőket.
Ez az érdekes és romantikus Hofmann-hadtest tavaly ősszel a Kárpátokban
úgy alakult, hogy egyszerre csak megvolt. Nem gyökerezett sehol, tehát
magának kellett megcsinálnia a gyökereit. Ilyen egyik gyökere ez a
«Gruppe Szávits». Szávits ezredes nagyszerű adminisztráló, ő vezeti ezt
az intézményt, a minőt még eddig nem is láttam a háborúban. Megnyugtat,
hogy a múlt héten a trónörökös is azt mondta nekik: ilyet még nem
látott. Talán nincs is.
Mikor a hadtest a Kárpátokat védte, sok öregebb népfölkelőt kellett
kivonnia a frontból, nem betegen vagy sebesülten, csak épen megviselten.
Ezek számára csinált a hadtest a front mögött egy «üdülőotthont», ahol a
népfölkelők könnyű munkát végeztek: szabóságot, suszterséget stb. Ebből
fejlődött a Szávits-csoport. Az ezredes szakma szerint csoportosította
az üdülőket, jó kosztot, sok pihenőt adott nekik és berendezett számukra
négy-öt műhelyt. Aztán kapta magát és tábori telefon-iskolát nyitott
nekik. Aztán egyszer villany-világítási osztályt csinált, a hol az
üdülők a fényszóró kezelését és javítását tanulták. Aztán azt mondta:
minek küldje ő hónapokra haza a zsákmányolt és elrontott puskákat, mikor
neki az üdülők közt olyan fegyverkovácsa van, hogy Kruppnál sincs
különb. Megalakult a fegyver- és ágyújavító-műhely. Sok lovuk volt.
Tanakodtak, hogy a háború kipusztítja a lóállományt, itt valami kis
front-mögötti méntelepet kéne berendezni. Igen sokszor nyúltak bele már
segítségért az orosz hadseregbe, ezúttal is onnan fogtak ki néhány
pompás csődört. Büszkén vallják most, hogy ezerötszáz csikó alapjait
sikerült megvetniök. Aztán tábori mosódát csináltak, a hol a környékbeli
asszonyokkal mosatnak a katonákra. Volt egy jó fogorvosuk, a
Vöröskereszt adott nekik berendezést, most ebben az intézetben folyik a
fogápolás, a mire egy esztendei háború után nagyobb szükség van, mint az
ember gondolná. Így csinálódott a Gruppe Szávits, a mely szekereken megy
a hadosztálylyal mindenfelé, – a hol megállnak, ott Szávits ezredes
néhány óra alatt berendezkedik, ha meg menni kell, egy-kettőre
szekerekre pakol.
Végig a kis falun mindenütt táblák, felírással, mögöttük pedig a viskók
udvarán lázas munka. E pillanatban Szávits bácsi csoportjának már a
következő osztályai vannak: 1. kiképző osztály, a mely a gyógyult
sebesülteket, szétszórt katonákat újra rendbeszedi. 2. Tábori
telefoniskola. 3. Vágóhíd és vendéglő legénység és szegény lakosság
részére.
4. Munkásosztály, a mely drótakadályt, utat, sánczot csinál és
harczteret takarít. 5. Könnyű betegek üdülőkórháza, hogy ne veszítse el
őket a hadtest hónapokra. 6. Egészségügyi iskola, a hol sebesültvivőket,
kötözőket képeznek ki állandóan és az elesetteket pótolják. 7.
Asztalosműhely. Még a koporsókat is ez csinálja. 8. Kovácsműhely. 9.
Lakatosműhely. 10. Patkolóműhely. 11. Szijjártó-műhely. 12. Bognárműhely
a trén számára. 13. Csizmadiaműhely. 14. Ágyújavító. 15.
Fegyverkovácsműhely. Eddig tizenötezer saját és orosz puskát javított
meg. 16. Fogorvosi rendelő. 17. Művészeti csoport.
Itt egy pillanatra meg kell állni. Annál meghatóbbat, mint mikor a
viskók közt haladva egyszerre csak meglátja az ember a kerítésen a
táblát: «Művészeti csoport» – keveset láttam. A kerítés mögött ül
Stéger, a híres müncheni festő és százszámra rajzolja, festi a bakákat,
mellette egy tehetséges fiatal magyar festő: Kovácsy Endre
szakaszvezető, a ki – a míg üdül – itt rajzolja a háború történetét.
Stéger lövészárokrajzai, Kovácsy portréi szép történelmi képtárt tesznek
ki máris. Egy bódéban ugyanitt fotografiák készülnek a hadosztály képes
története számára. Eddig már több ezer fénykép – köztük a kütönő Balogh
Rudolf sok munkája – pontosan kiséri a katonai napló minden mondatát.
Továbbá:
18. Tábori mosóoa és fehérnemű – javító műhely. 19. Fertőtlenítő-osztály
és temetkezés. 20. Tábori fogház, főként gyanús polgári személyek
részére. 21. Méntelep. 22. Tábori posta. 23. Tartalék-osztály, a mely
gyűjti a kiképzett mesterembereket és a szükséghez képest pótlásokat
küld mindenfelé. 24. Kocsiló- és teherhordó-állat tartalék. 25.
Fényszóró és villanyossági iskola. 26. Világító pisztolyraktár és
iskola. 27. Kézigránát, drótsövény és akadály-osztály, gyártás és
kezelés tanítása.
Az osztályok a falu hosszában sorakoznak egymás mellett és folyton friss
személyzettel dolgoznak. Rend, tisztaság és komoly munka mindenütt.
Nemcsak hogy százezreket takarítanak meg az államnak, hanem állandóan
mindennel ellátják még a szomszédaikat is. Ágyat, sapkát, tintatartót,
ökörjármot, főzőedényt csinálnak, olyan az egész, mint valami vásár, a
hol mindent kapni, csak néha – sőt nemrég még állandóan – gránátok
röpülnek a Gruppe Szávits fölött, egyszer-másszor bele is. De dolgoznak
és mindenütt tisztaság, főtt ivóvíz, könyvelés, szorgalom és rend van.
Az öreg méltóságos úr úgy jár köztük, mint egy kiskirály, Talán
fölösleges mondani, hogy a katonák imádják. Az okos, jóságos, mindig
jókedvű és végletekig rendszerető öreg magyarnak szép tipusa, egyszerű
és nyugodt, néhány intéssel, kevés szóval (de akkor jó szóval) dirigálja
ezt a vásárt. Már egy éve.
Ma este jönnek össze a dombon, a szekerek közt, a rutén harang fatornya
mellett a kertben, egy pohár borra, ez egyéves évfordulót szerényen
megünnepelni. Odaát a domb mögött mérgesen durrognak az orosz ágyúk. Itt
mohón olvassuk a mai jó Höfer-jelentést. Minden olyan szép és jó volna
itt, csak egy dolog nyugtalanító a Szávits ezredes szervezetében: a hová
csak nézek, úgy van berendezkedve, mintha a háborúnak már soha többé nem
lenne vége. Csak úgy egy-egy szó:
– Jövőre ezerötszáz csikónk lesz…
És alúlról a viskók közül felszáll ide a tábori kovácsok üllőinek
fáradhatatlan zengése, szól a fürész, a kalapács, egy kicsit az ágyú,
aztán megint fürész, fürész és megint a kovácsok friss, bátor, csengő
pöröly-ütései.
«Jövőre!…»
Panowice, augusztus.
Feljegyzem néhány szóban annak a félórának a történetét, a mely ma Varsó
eleste hírének megérkezését követte.
Az erdőben, egy brigád-parancsnokság földalatti kunyhójában szólalt meg
a telefon Varsó elestének a hírével és azzal, hogy az esemény ágyú- és
puskatűzzel ünneplendő meg. Azonnal hatalmas deszkákat hoztak elő,
óriási táblát ácsoltak össze belőlük, a táblát mészszel fehérre
festették és nagy fekete betűkkel oroszul ráírták, hogy: Varsó elesett.
A táblát levitték az erdő alá a lövészárokba, a honnan a bakák magasra
felnyújtották és ügyesen kiállították a földhányás elé, a drótakadályok
közé. Az oroszok, a kik 400–800 lépésnyi távolságban vannak itt elásva,
szabad szemmel is kitűnően olvashatták. Ugyanabban a pillanatban, a
mikor a tábla kiemelkedett az árokból, előre megállapított módon
egyszerre az egész front minden ágyúja eldördült. A végtelennek
hallatszó dörgés Bukovinától az orosz határig egyszerre vágott a déli
csöndbe és ugyanekkor szívet reszkettető ordítás kezdődött az árokban,
puskasortűzzel, majd az ütegek második bömbölő sortüzével vegyülve.
Ezután még perczekig szólt a domboldalakon, erdőszéleken húzódó árkokból
a boldog diadalordítás.
Az erdőből, a brigád kunyhója mellől hallgatom. Innen felülről úgy
hangzik, mintha maga a föld ordított volna fel, mert embert semerre nem
látni. A hang az árkok mélyéből jön. Az orosz eleinte heves
puskatüzeléssel, majd egy-egy ágyúlövéssel válaszol a hírre, de
hamarosan elhallgat. Május óta már negyedszer részesül ebben az
előzékeny hírszolgálatban: ugyanígy tudta meg Przemysl, Lemberg és
Lublin elestét. Eleinte izgatottan lövöldözött vissza, mert általános
támadást sejtett. Most már tudja, hogy a nagy ágyúzás rossz híreket hoz
számára. A front mögött a katonazenekar játszsza a himnuszokat és a
legénység az árokban énekel. Délután folyik tovább a napi munka:
szórványos puskatüzelés, tüzérharcz, melynek során az orosz néhány nap
óta czélozva lövi shrapnellel a mezőn aratási munkát végző parasztokat,
– a kiknek a többsége itt is asszony, – hogy ne takaríthassák be
gabonájukat. A gazdasági harcznak ezt az egészen új módszerét csak most
találták fel, de úgy látszik, csökönyösen ragaszkodnak hozzá.