Kezd előttem kialakulni az aratás napjainak megrendítő harcztéri
költeménye: az a sok százezer fegyverbe öltöztetett paraszt, a ki itt
Galicziában vérzett és vérzik, a magyar, az osztrák, a német, az orosz,
mind, az aratás napjaiban nyugtalan, szomorú, izgatott, álmatlan volt,
ezeken a napokon az egész fronton, innen is, túlnan is, valami borzongás
járt, a mi lassan-lassan később megnyugodott és aztán végleg elmúlt. A
tisztek okossága és jósága, az újságok jó terméshírei, a hazulról
ezrével jött bíztató levél teljesen lecsillapította ezeket a szegény
szíveket. Most már alig beszélnek róla.
A hogy a galicziai – helyenként még most is zöld – szántóföldeken
masiroztak, hasaltak, lőttek, a hogy ezt az éretlen-kalászos földet
felturták, a hogy lövészárkot hasítottak belé, Péter-Pál közeledtével
már kizárólag csak erről beszéltek. Akkor hallottam először, hogy ásás
közben folyton a földet kritizálták, egy-egy mondásuk szájról-szájra
járt, ilyeneket mondtak, mikor ellenséges tüzérségi tűzben a fedezéket
ásták:
– Nem érdemlik meg ezek ezt a szép fekete földet.
Hallottam, hogy mikor támadásoknál a vetés közt hason csúsztak előre,
hogy minden tíz lépésre új lyukat vájjanak a földbe, s az ilyen
lyukakban néha órákig mozdulatlanul kuporogtak, mert oly gyilkosan lőtte
őket az orosz, hogy várni kellett: hason fekve a zöld vetést gusztálták,
a földet morzsolgatták ujjaik közt, s a támadás végeztével többet
beszéltek a földről, a melyen végigtúrták magukat, mint az oroszról.
A halicsi hídfő megrohanásakor, a mi Péter-Pál körül történt, B. R.
barátom egy kombinált honvédezred bakái közt kuporgott a part fekete
földjében, egy gödörben, a mely fedezéket nyújtott. A fejét senki se
dughatta ki, mert a gödör felett «úgy czinczogott a levegő az orosz
golyóktól, mint a czitera», – benn a gödörben a bakák a Dnyeszter-menti
zsiros, iszapos fekete földet fogdosták, arról beszéltek, hogy a
Dnyeszter néha azért fekete, mert a megáradt kis folyók ezt a fekete
földet hordják bele és hogy «mégis miért zöld itt még mindig a vetés,
mikor nálunk otthon már be is hordták, ha behordták». Még később is a
behordásról folyt a szó, mikor az orosz puskatűz oly erős lett, hogy a
municziót messziről kellett dobálni ebbe a gödörbe, mert élő ember oda
nem mehetett.
Hallom, hogy ezeknek a rettenetes napoknak az estéin összebujtak,
sokszor nem tudtak elaludni a tartalékok védett helyein sem, a
Dnyeszter-parti falvak tüzének visszfényénél csoportokban guggoltak a
huszárok és arról tanakodtak, hogy «hogyan fogja az asszony elintézni»,
hogy behordták-e, nem hordták-e, hogy «mennyit adott» és hogy mi igaz a
búza jó árából. A huszárok nagy részének, a ki itt harczolt, nem is volt
földje. Mégse tudott aludni, mikor erről kezdtek beszélni. Azt mondták:
– Errefelé a sok paraszt most aratáskor mind nyugtalan, mint a hogy a jó
bor a pinczében megbolondúl, mikor a szőlő virágzik, mert a hordóban is
megérzi…
Azt mesélték a huszárok, hogy ők már tavasszal, mielőtt a nagy áttörés
volt, Gromnik körül egyre csak azt nézték a lövészárkok
kukucskáló-lyukain keresztül, hogy az orosz front mögött hogyan szánt a
galicziai paraszt. Ugyanakkor a mi frontunk mögött a katonaság lovat és
huszárt adott kölcsön a parasztnak, hogy szánthasson. A lyukon a
huszárok azt nézték, hogy a kozák, a kit az orosz katonaság a lengyel
paraszt mellé adott, csak felügyel a szántásra, míg nálunk a huszár
mindig maga vette kezébe az eke szarvát, sőt az ekevasat «úgy belenyomta
a földbe, hogy a polyák paraszt megijedt». Mikor aztán most
Kelet-Galicziába kerültek, akkor a lövészárkok halálos kis ablakain
keresztül, a melyekben a puska fekszik puha földágyon, lövöldözés közben
a vetést birálták folyton, a melyet talán még sohasem láttak ilyen
közelről, alulról, az orruk magasságából.
Az orosz foglyok közül azok, a kik németül tudtak, az ausztriai
parasztokkal folyton a földről, az aratásról és a buza áráról tárgyaltak
és kölcsönösen összehasonlították a viszonyokat.
A jó termés hírét először az ujságok hozták meg. A levél lassabban jár.
Aztán jöttek hazulról a levelek, csupa biztatás, hogy behordták, sokat
adott, jó ára van. Akkor árokról-árokra járt egy-egy tábori levelezőlap,
a mely az egy vidékről való legénységet érdekelte. Mint valami csudanagy
hullám, hömpölygött haza innen az aratási napok izgalma, otthon a sík
parton megszelidült és lágy áramlással, biztatóan jött vissza.
Visszaszállt a föld gyermekeinek szemére az álom, a «bor a pinczében»
egy kis forrás után megint megnyugodott, az összefogdosott, elgörbült
drága tábori levelezőlapok a sapkák mellé, a szívek fölé kerültek,
miután körüljártak az árkokban. «Megvolt, nélkülünk is megvolt». Most
már valami lehiggadt nyugalommal nézték a futóárkok mögé tábori
csendőrökül állított huszárok a rutén parasztot, a mint az asszonyaival
arat. Mikor egy lapos dombtetőn végigmentünk a szegényes rutén gabona
közt, úgy állt köztük a fegyveres huszár, mintha a cselédei közt állna,
le nem vette a szemét a munkájokról, kisérte őket, a hogy lassan
hajladoztak, mozogtak a vetés közt. Velem egy kedves, okos huszártiszt,
báró V. jött ezen a darabon, hogy-hogynem, egyszerre ő is a
«Haditerményről» beszélt, buzaárakról és zsákhiányról, olyan
ágyúdurrogásban, hogy alig értette egymás szavát az ember. Később, mikor
egy ilyen magányos őrhuszárt megszólítottam, hogy mi ujság, azt mondta,
nem szép az orosztól, hogy napok óta ezeket az arató parasztokat lövi
szánt-szándékkal. «Úgyis nyomorult föld van erre fölfelé, arra lejebb a
víznél már jó, látja az ember, mikor a dekkungot ássa. Tessék nézni, itt
a fölső sor milyen fehér, ott lenn már szép barna».
A «fölső sor» a mi régibb lövészárkaink szürke-fehér vonala. «Ott lenn»
a mostani állásunk, a miben innen fölülről kis sapkákat látok mozogni –
és a harczos életre gondolok, a mit ezek a kis sapkák ott elől élnek – a
huszár áll mellettem, újjal mutatja egyik árkot a másik után és mintha
ez az egész lövészárokrendszer nem háború volna, hanem valami újfajta,
óriási stílü felszántása a világ földjeinek, bíráló hangon folytatja:
«ez itt erre mind fehér, meszes, köves… az ott arra agyagos… amarra már
barna, nagyon szép, nagyon jó…»
Olyan hangon, mintha egyikben sem volna, mintha sohase lett volna
semelyikben sem katona, vagy háború. Csak föld. Rossz föld és jó föld.
Panowice, augusztus.
Itt leányok is harczolnak, katonaruhába öltözött leányok. A
Hofmann-hadtest csapatai közt most a rajvonalban áll több ukrainai
önkéntes-formáczió is. Ezek a derék és vitéz galicziai önkéntesek
végigharczolták az őszi orosz betöréstől kezdve a Kárpátokon át való
felnyomulás nehéz küzdelmeit, részt vettek a Kárpátok téli védelmi
harczaiban és az offenziva megindultával ők is eljutottak a bolechowi,
halicsi véres napok után Kelet-Galicziába. Mindenki csak szeretettel és
becsüléssel beszél ezekről a nagyrészt egyetemi ifjakból álló
csapatokról, a melyek különösen a legnehezebb felderítő- és
hírszerző-szolgálatban nagy érdemeket szereztek. Egyik sem sorkatona,
valamennyi felesküdött hadiönkéntes, a ki a rendes gyalogsági egyenruhát
viseli. Önfeláldozó vitézségükön kívül ismertető jelük a sárga-kék
kokárda, a melyet a sapkán viselnek.
Egyik nevezetességük, hogy rendes, szabályos katonaruhába öltözött
leányok is vannak köztük, a kik minden tekintetben ugyanazt a harcztéri
szolgálatot végzik, mint a férfiak. Karabélylyal járnak, ők is letették
a katona-esküt, előlépnek, sőt kitüntetéseket is kapnak. A nemzetközi
jog szerint ép oly katonák, mint a férfiak, ilyeneknek tekintjük mi is
azokat az orosz nőket, a kik rendes katonai egyenruhában harczolnak.
Mert ilyenek is vannak.
Ma hosszabban elbeszélgettem az egyikkel, Sophie Haletschko
kisasszonynyal. Rendkívül nőies, finom arczú szőke leány, huszonnégy
éves, diákkisasszony, igen komoly és igen szép. Megviselt, durva tábori
egyenruha van rajta, vállán a karabély, gallérján az őrmesteri
rangjelzés, mellén a vitézségi érem. A háború kezdete óta harczol, egy
év alatt mindössze kilencz napig volt beteg és azt mondja, nagyszerűen
érzi magát. Lembergi lány, Gráczban tanult német és szláv filológiát,
mikor a háború kitört, ő is elment a többi galicziai
ukrainás-önkéntessel, mert «nem birt otthon maradni, úgy érezte, hogy
mindenkinek el kell most menni». Az ukrainaiak régi, XVIII. századbeli
hadseregébe, a «Ssitsch»-be, a melynek a nevét most ezek a csapatok
viselik, halálbüntetés terhe alatt volt eltiltva nőnek belépnie.
– Most semmi sem tart vissza bennünket.
Az őrmester-kisasszony lovas járőrszolgálatért kapta az őrmesteri
rangot, majd az ezüst vitézségi érmet. Husne falu környékén csapatával,
a melynek vezetője volt, egészen az orosz állások mögé hatolt el
felderíteni. Synovodzkónál is lovas-patrouillet vezetett, itt tüntették
ki.
– A doktorátus előtt álltam, – mondja – de ez most majd későbbre marad.
A kezei finomak és nőiesek maradtak, a szemén változatlanul igen
ábrándos és átszellemült fátyolozottság ül – az ő arcza az egy esztendei
hegyiháborúban nem változott úgy meg, mint a legtöbb intelligens
férfiarcz, mint azok a férfiszemek, a melyek egy hónapi háború után
tökéletesen új és félreismerhetetlen tekintettel néznek.
Barátnője, a ki szintén kezdettől fogva velük harczolt, Olena Stepaniw,
orosz fogságban van. Olena is lembergi diákkisasszony, tizenkilencz éves
és nemcsak harczolt az ukrainai ügyért, hanem toborzott is önkénteseket.
Ő is patrouille-vezető volt, kiválóan vitéz leány, szintén ki van
tüntetve a vitézségi éremmel. Bolechownál kis csapatával az utolsó
pillanatig fedezte más csapatok elvonulását, a míg az oroszok egészen
körül nem vették és el nem fogták. Sorsáról eddig megbizható hir nem
jött.
Itt harczol egy lovas-különítményben Kus Irén kisasszony is, őrmesteri
rangban. Ő már férfiasabb megjelenés: erőteljes növésű, rövidre nyirt
hajú, bátor tekintetű, igen csinos leány, a ki a Makovka-hegyért folyt
rettenetes harczokban mindvégig részt vett és kapitánya kijelentése
szerint a «legszebb bravurok egyikét» vitte véghez: rohamban
előreszaladt egészen az orosz gépfegyverig és kézigránáttal
felrobbantotta a gépfegyvert, személyzetestül.
Anna Dmyterko lembergi diákkisasszony, Paulina Mychajlyschin: egy fiatal
özvegyasszony, Olga Pidwysocka, aki mindössze tizenhét éves és a
szemináriumból sietett a harcztérre – mind szintén ezen a vidéken
harczol a férfiakkal együtt.
A vitéz leányokat az ellenség is jól ismeri és megbecsüli. A Golos
Naroda czímű orosz lap hírt adott Haletschko és Stepaniw
őrmester-kisasszonyok kitüntetéséről, mikor a vitézségi érmet megkapták.
Ez a hír az akkor még orosz uralom alatt levő Lembergből jutott el az
orosz ujságba. Ezek a mi leányaink viszont érdeklődnek azok iránt az
orosz nők iránt, a kik odaát harczolnak. Egy más orosz lapból kivágták
és eltették két ilyen orosz katonahölgy arczképét: az egyik egy tiszt
fiatal felesége, a ki férjét elkisérte a háborúba és mellette harczol.
Az ukrainai diákok megható gyöngédséggel veszik körül ezeket a harczos
leányokat. Komolyan és barátilag beszélnek velük, soha egy pillanatra
nem éreztetik velük, hogy nők. A csoport, a melylyel együtt sétáltam az
erdőben, a valósággal indiánusmódra épült wigwamok közt, – (Melnyk,
Roman, Diduschok, Tschernyk, Semyrozum és Berehulak diákok, valamennyin
egy-két vitézségi érem) – tisztelni való komolysággal fogja fel a
harczoló nők szerepét. Minden léha gondolattól ezer mértföld távolságban
úgy jár közöttük karabélylyal a vállán ez az ábrándos szemű szőke leány,
mintha a nagy gondolat erejével, a melyet képvisel, valami szelid, de
ellenállhatatlan uralmat gyakorolna fölöttük. Az egész kis csoportnak a
képe, a hangulata, a szelleme olyan, hogy más nem is értheti meg őket,
mint a ki szemtől-szembe áll velük. A mi odahaza bizonyára a háború
egyik romantikus csodájának hat, az itt józan és véres valóság; az
embernek itt eszébe se jutnak azok a kérdések, a melyek odahaza
bizonyosan felmerülnek. Valami türelmetlen, bántó, érzés fog el arra a
gondolatra, hogy ezek körül a lányok körül más kérdések is lehetnek,
mint tisztán politikaiak és katonaiak. Sophie kisasszony egy pillantása
husz esztendő városi viczczelődését törli le az ember szívéről.
Horozanka, augusztus.
Egy névtelen magyar bakáról.
Tegnap este itt a faluban valaki a következőket beszélte el;
«– Mikor májusban a nagy offenziva teljes ereje kifejlődött és a
szövetséges seregek nekivágtak Galicziának a Dunajec felől, a legforróbb
napokon a mi bakáinkkal masiroztam kelet felé. Az az állandó menydörgés
kísért, a mi a Dunajecnél ezerötszáz ágyú egyszerre való elbődülésével
kezdődött meg, és a mi végigdörgött aztán Galiczián egészen Lembergig.
Valami soha le nem irható lázzal mentek akkor előre a mi katonáink.
Éreztük, hogy az egész világ szeme rajtunk van, az emberek valami
extázisban mentek éjjel-nappal előre, fölöttük egyre, mindig ez a
mennydörgés, előttük lángoló falvak és a menekülő orosz».
«– Egy falunál állapodtunk meg délután egy órai pihenőre, mert még
éjszaka tovább kellett mennünk. A temető környékén rakták a bakák gulába
a puskákat. Én elindultam a falu felé, meg akartam nézni, mert
hallottam, hogy teljesen ki van ürítve, egy teremtett lélek nem lakik
benne. Akartam egyszer egy ilyen tökéletesen halott falut látni».
«– A hogy a falu felé megyek, az erdőn át a temető felé vezető úton jön
egy zörgő, nyomorult parasztszekér. Lépésben közeledik. Egy baka hajtja
és tíz-tízenkét kis gyerek ül benne két sorban. Egészen csöpp gyerekek,
a legidősebb talán tíz éves lehetett. Mikor közelebb érnek, látom, hogy
a szekéren a két sor gyerek közt egy kis koporsó van, de olyan kicsi, a
milyen kis koporsót még nem is láttam. Akkora volt, mint valami
kisebbfajta kézibőrönd. De koporsó volt, világosan látszott a formája és
két koszorú volt rajta, mind a kettő ujságpapirosból csinált virágokból
fonva. Megfordultam és mentem a szekér után».
«– A temetőbe érve a baka leszállt, egymás után leemelte a tuczat kis
gyereket és sorbaállította őket. Aztán kiemelte a szekérből a kis
koporsót és letette elébük. Aztán ásót vett elő a szekérből, megköpte a
markát és néhány percz alatt egy kis sírt ásott. A sírba beletette a kis
koporsót, eligazgatta rajta a két ujságpapir-koszorut, aztán elföldelte.
Ezalatt a sorban álló tuczat gyerek hangosan sírt, de nem mozdult. A
baka megint a szekérbe nyult, két kis léczből-csinált keresztet vett elő
és betűzte a sírhalomba. Akkor levette a sapkáját és egy nagyon csöndes
Miatyánkot mondott, egy szót se hallottam belőle, csak a szája mozgását
láttam. A tuczat gyerek mögötte hangosan sírt még mindig, de nem intette
csendre őket. Közben egyre sötétedett. A Miatyánk után előbb az ásót
dobta vissza a szekérre, aztán egyik gyereket a másik után rakta be a
szekérbe. Mikor mind benn volt egy csomóban, ő is felült, megfordította
a szekeret, a melybe egyetlen nyomorult, sovány ló volt fogva és hajtott
visszafelé, az erdőbe. A gyerekek most már csöndesek voltak, egy mukkot
se lehetett hallani. A baka az egész idő alatt egyetlen egyszer sem
szólt a gyerekekhez, minden, a mit mondott, a csöndes Miatyánk volt, ezt
is a jó Istennek mondta, négyszemközt».
«– Utóbb megtudtam, hogy a teljesen kiürített faluban mégis maradt
néhány élőlény. Egy asszony, a ki gyerekágyban feküdt és ez a tuczat kis
gyerek, a kik a menekülés zavarában kallódhattak el, mert a szüleik
sehol se voltak. A baka úgy találta őket az üres faluban, egy csomóba
verődve jártak, mint a bárányok. A gyerekágyban fekvő asszonynak a a kis
egynapos gyereke meghalt. Ennek csinálta a baka az apró koporsót az
ujságpapir-koszorúval, összeterelte a tuczat gyereket, felrakta őket a
szekérre a kis koporsó mellé és úgy temette el a kis egynapost, a hogy
láttam. Kerestem aztán este a bakát, de már nem tudtam megtalálni, az
ezred ment tovább, nekem is mennem kellett, előttünk a tavaszi estében a
felhőkig lobogó lánggal égtek a falvak és még mindig mennydörgött a
német tüzérség, épp úgy, mint a temetés egész ideje alatt. Német nehéz
mozsarak és a mi harmincz és feleseink dübörögtek el mellettünk, ezek
Przemysl felé mentek és a tüzérek ordítva énekeltek rajtuk. A mi
ezredünk is ordított folyton, folyton, a míg csak az utolsó mozsár is el
nem zörgött mellettünk. A baka e közt a négyezer poros ember közt
marsolt velünk tovább, keresztül a kiürített falun, de hogy melyik volt,
azt később sem sikerült megtudnom».
Toustobaby, augusztus.
A nyolczvanegyeseknél, a kiknek «kierőszakolt átkelését» a vezérkar
tisztjei már rég emlegetik.
A délelőtti napsütésben egy kis lengyel uriház előtt találom Bolzano
ezredes, brigadérost és Siegl alezredest, ennek a 81-ik gyalogezrednek a
parancsnokát, a melyet nemrég tüntetett ki ő felsége azzal, hogy a német
vezérkari főnököt, Falkenhaynt nevezte ki tulajdonosává. Az urak az eget
nézik. Egy repülő kering fölöttünk, olyan furcsán süt rá a nap, hogy
hamarjában meg sem lehet állapítani: a mienk-e, vagy orosz. A repülő a
további kutatások elől elhuzódik az orosz árkok felé. Fülelek egy
kicsit: nem lőnek rá. Tehát: vagy orosz, vagy az oroszok se tudják,
kicsoda. A mi árkainkból, a melyek e mögött a csinos kis úriház mögött
vannak, elszórt puskázás hallatszik. Aztán megint csönd. Ma nyugodt nap
van, mozgalmas éjszaka után. Az éjjel az oroszok kisebb, negyven-ötven
emberből álló csoportokkal támadták az árkainkat, de a gépfegyver
visszakergette őket. Az ilyen éjjeli nyugtalanítás csoportonként
tíz-tízenöt halottjukba kerül. És ezeket a fiúkat, a kik egy esztendő
minden viharát kiállották, igazán nem nyugtalanítja.
*
Ha már itt vagyok a Falkenhayn-ezrednél, felhasználom az alkalmat,
összeállítani pontos történetét annak az iszonyú öt napnak, a melyet ez
a vitéz ezred két hónappal ezelőtt átélt, mikor azt a parancsot kapta,
hogy Perlovce falunál csináljon a Dnyeszteren úgynevezett «kierőszakolt
átkelést», hogy ezzel a Halicsnál hatalmas munkát végző
Hofmann-hadtestnek a kezére járjon. Perlovce Halicstól északnyugatra
fekszik a Dnyeszter mellett, itt van az egyetlen pont, a hol a Dnyeszter
átgázolható. A folyó itt hatvan méter széles, átlag 4–6 méter mély, a
közepén igen erős a sodra. Egy vékonyka út azonban úgy vezet át rajta,
hogy a középtermetű ember feje még kiáll a vízből, ha nagyon nyújtogatja
a nyakát. Az innenső part ezenfelül mocsaras, süppedő. Mindezekre
ráadásul a tulsó parton felkészülve áll az orosz, hogy a gázlót tűz
alatt tartsa, sok ágyúval, gépfegyverrel és pompás kilátással minden
emberre, a ki az innenső parton mutatkozik. Itt kell átmenni.
Június 23-ikán hajnalban egy másik ezred, a 35-ös megkapja a parancsot
az átkelésre parancsnokától, Baumann alezredestől. Az ezred részei
keserves munkával vergődnek ki a mocsaras partra és a sötétben
nekivágnak a rohanó folyónak. A hol a keskeny gázló vezet a sötét
hullámok közt, ott kötelet feszítenek ki a két part között, hogy jelezze
az útat. Így jut át a 35-ik ezred egy része a tulsó partra, a hol hamar
elfoglalja az előre kijelölt helyét és azon csurom vízesen véres harczba
keveredik az oroszszal.
Egyik orosz roham jön a másik után, az ezred részei hatalmas túlerő
ellen küzdenek, megrítkulnak a sorok, fogy a municzió és a hátuk mögött
hirtelen szemlátomást áradni kezd a Dnyeszter, oly gyorsan és oly
rosszakarattal, mintha valahol felül az oroszok hordanák bele a vízet. A
kis csoport el van vágva a világtól: előtte a védekezésre felkészült
friss orosz erő, mögötte az egyre dagadó víz, a melyen se étel, se ital,
se municzió nem mehet most már keresztül.
A 35-ösök azt izenik át, hogy ők az utolsó emberig tartják magukat, de
jöjjön segítség.
Itt kezdődik a Falkenhayn-bakák szerepe. Elindulnak ők is a folyó felé,
de az orosz most már az egész gázlót sűrű ágyú és géppuskatűz alatt
tartja, sőt pontosan lő át az innenső partra is, hogy el se lehessen
indulni a gázlón. Választani kell: vagy belesodródni a mély és sebes
vízbe, vagy azon a vonalon menni át, a melyből víztölcséreket vág fel az
orosz ágyú és a mely mintha forrana, úgy sistereg az orosz golyók
lecsapódásaitól. Mert menni kell, halasztás nincs, odaát már majdnem
teljesen elfogyott a municzió.
Mennek, át.
Ezen a napon Siegl alezredes a brigádhoz írt jelentésében a többek közt
ezt mondja: «Ha csak egy ember mutatkozik a gázlón, az ellenség minden
oldalról tüzérségi és géppuskatűz alá veszi, oly hevesen, hogy az
átkelés csak egyenként történhetik».
Néhány óra mulva ezt jelenti:
«A kötelet, mely a gázló megjelölésére szolgált, az ár elsodorta. A
Dnyeszter óráról-órára árad».
Aztán ezt a pár sort írja:
«Kisebb embereim már nem tudnak átmenni. Az átmenés közben
megsebesülteket elragadja a folyó. Rozmarin hadnagy halott».
Közben egyik század a másik után megy át, a «kisebb emberek» nélkül. A
hadtestparancsban olvasom: «Margl József géppuskás közlegény a
legerősebb tűzben négyszer megy ide-oda át a Dnyeszteren, hogy
géppuskájának elég municziót szállítson. Ugyanez az infanterista a tulsó
partról látva, hogy egy géppuskát vívő ember roskadozik a vízben,
ötödször is visszajött és átvitte a géppuskát. Mikor átvitte, meglátott
egy tisztet az áradatban vergődni, hatodszor is belegázolt a vízbe és
heves ellenséges tűzben átsegítette a partra».
Ugyancsak a hadtestparancs írja:
«Köttner Ferencz egyévi-önkéntes-orvos, titular korporal, a hídfő
balszárnyán áll a leghevesebb tüzérségi és gyalogsági tűzben és több
mint kétszáz sebesültet kötöz be, valamint visszaszállításukról is
gondoskodik».
Közben mennek, egyre mennek át, beugrálnak a 35-ösök megrítkult soraiba
és egyik orosz támadást a másik után verik vissza. Minden század a
municziója egy részét leadja a 35-ösöknek. Együtt tartják most a
félköralakú vonalat, a mely a gázlót fedezi, most már eleven hídfővé
változnak. Ismét néhány mondat a «Gefechtsbericht»-ből: «A 35-ik ezred
részeivel vállvetve a 81-ik ezred I. és III. zászlóalja hat heves orosz
szuronytámadást ver vissza. A támadások időpontjai: