LEMBERG

Főhadiszállás, junius.

A főhadiszállás csendes kis városában este hét óra tájban egyszerre

egészen szokatlan nyugtalanság támad. Néhány perc alatt elterjed a hír:

Lembergbe bevonultak a csapataink. Hirtelen megélénkülnek a máskor

bántóan unalmas utczák és izgatott csoportok sietnek az itteni

legnépszerűbb helyi lap épülete elé, a melynek kapujára már akkor ki

volt függesztve a rövid, kétsoros hivatalos jelentés. Szinte pillanatok

alatt lettek tele a zászlók színeivel az utczák: fekete-sárga,

piros-fehér-zöld és feket-fehér-piros lobogók büszke barátságban

jelentek meg egymás mellett.

Félnyolczkor már a főtéren sűrű csoportok ujjonganak, más csoportok

sietve mennek Frigyes főherczeg szállása felé, a hol az egész őrség a

ház elé gyült és diadalmas mosolygással néz a gyülekezőkre.

Az utczákon mindenütt hangos beszéd és hangos öröm. Siető tisztek

ujjongó szavakat kiáltanak egymás felé. Az esti harangszó egy mámoros

kis város felett száll.

Nyolczkor megjön a parancs a haditudósítók számára, hogy hajnalban

tisztjeik vezetésével induljanak el Lemberg felé. A vonat már Mosciskáig

jár, ott automobilok várnak bennünket. Öt órakor indulunk – Lembergbe.

Lemberg, junius.

Lembergből az első itt töltött nap éjszakáján nem küldhettem egyebet,

mint ennek a felejthetetlen napnak a történetét, mindazt, a mit ma,

junius 24-én itt láttam és hallottam. Igyekszem szárazon mindenről

beszámolni. Idő eddig nem volt arra, hogy a történetírás számára anyagot

szerezzek. Így csak azt tűztem ki feladatomul, hogy leírjam, a mit ezen

a napon átéltem és hallottam. Ez a mulandó kép, a mit a

távirat-blanketta számára vázolok, nem ad egyebet, mint egy idegen ember

impresszióit, Lemberg felszabadulása második napjának hirtelen leírt

történetét és ennek az örömteli napnak hallomásait a maguk

összevisszaságában.

_Délelőtt._

A vonat Mosciskáig jár, onnan autón jövünk Lembergbe. Végig minden

vasuti híd és átjáró felrobbantva, de, mint mondják, néhány nap mulva

bemegy az első osztrák mozdony a városba. Az országút mentén

katonasírok, egészen újak. A falvakon keresztülfutó kocsi leégett és

összelőtt házak között megy. Mellettünk német és magyar-osztrák trén

vonul. Huszárok nyargalnak Lemberg felé. Egy pillanatra Grodek előtt

elemi erővel csap meg a friss csataterek erős és rettenetes szaga. A

frissen elhantolt, többnapos testek vad és keserű szele fúj az árkok

felől és Grodekből az égés fanyar bűzét hozza a szél. Grodek iszonyú

harcz nyomait viseli. Össze van lőve és égetve. Negyven óra hosszat

tartott itt az utczai harcz, a végső vérontásnak olyan dühével, a minőt

Galiczia is keveset látott. Egy zászlóalj vonul át Grodeken. Aztán a

sokat említett lembergi védműveken megyünk át. Árkok, drótmezők távlata.

Döglött lovak az árkokban. Nagy legelők, a melyek végtelenül el vannak

hagyatva. Messze a láthatár alján a reggeli ködben fák és házak árnyai,

fölöttük egyetlen merész gyárkémény. Az autót vezető tiszt nagyot kiált:

«Lemberg!» – Aztán egy nagy város elkezdődésének szokott képe, majd a

pályaudvar teljesen rommáégve, még mindig füstbe borulva, aztán egy

szép, nagy, teljesen világvárosi jellegű háztömeg, villamosvasut,

paloták, zászlók, rengeteg nép, zöld lombokból csinált diadalkapu,

szőnyegek, a király nagy arczképei, autók, kocsik, száz meg száz magyar,

osztrák és német tiszt, ragyogó napsütés, lárma, forgalom, emberekkel

zsufolt ablakok és erkélyek, teli gyalogjárók, katonák, katonák,

katonák, – Lemberg.

Primitiv zászlók, a miket egy nap alatt varrtak, rengeteg fekete-sárga

és piros-fehér-fekete, sok magyar lobogó, sok piros-kék galicziai

zászló. A német és magyar színeket hirtelenében sok helyütt rosszul

varrták össze. Fekete-piros-fehéret, piros-zöld-fehéret,

zöld-fehér-pirosat sokat látni. Az embereken kokárdák, de nem

készenvettek, hanem otthon készültek, a legtöbb emberen gombostűvel

összetűzött öt külön kis szövetdarab: piros, fehér, fekete, zöld, sárga,

– ebben benne van Magyarország, Ausztria és a német birodalom. Trafikok

előtt megyek el: osztrák czímer és felírás, a kirakat tele orosz

szivarral és czigarettával. Egyenruhakereskedők kirakata tele a mi

hadseregünk sapkáival, rendjeleivel, csákóival. Benn azért kapni orosz

holmit, még orosz vitézségi érmet is. A mi holmink tegnap került elő a

pinczéből. De a kereskedő azt meséli, hogy sok magyar-osztrák sapkát,

érmet, portepét vásároltak tőle az oroszok, a kiknek egyrészéről ime

kisül, hogy a haditrofeumokért még az egyenruhakereskedőhöz is elment.

Az utczán látok féllábú magyar-osztrák katonákat. Még tavaly szeptemberi

sebesültek, a kik most felszabadultak és a saját ezredeiket várják az

utczasarkokon.

Egy utczasarkon templomi zászlók erdeje jön, köztük fehér ruhában

nyolcz-tíz éves kislányok rudakon viszik a nagy szentképeket Frigyes

főherczeg elé, a ki most vonul be Lembergbe. Négy-öt szentkép huzódik

így el a piczi fehér lányokkal előttem, mögöttük közvetlenül tüzérség

jön, taraczkok hosszú sora, nagyszakállú tüzérek a lovakon. Ezek is a

főherczeg elé mennek sorfalat állni. Egy raj diák jön az ismert

sapkákban. Fiatal legények, a kik majd csak most állnak sor alá.

A hogy megyek végig a városon, semmi néven nevezendő külső nyomát nem

látom egy majdnem egyéves orosz uralomnak. Az orosz czigaretta, czukorka

és parfüm szerényen huzódik meg a kirakatokban. Egyéb semmi. Az orosz

parancsra kitett cyrillbetüs czégtáblák már rég eltüntek. Benn a Karola

Ludovika-utczán, Lemberg központján ünneplő ruhás tömegek mennek Frigyes

főherczeg felé. A negyedik hölgyet látom fekete-sárga ruhában: fekete

kalap, sárga ruha, széles fekete öv, fekete szegély a szoknya alján.

Ráadásul hatalmas feketesárga szalagcsokor a mellen.

A legutolsó napok eseményeiről a következőket tudom meg: Lemberg mindig

mindent tudott. A hírszolgálatot az orosz kereskedők látták el, a kik az

orosz hadvezetőség engedélyével az orosz hadsereget követték, mindenüvé

elmentek a trénnel és mindig pontosan beszámoltak lembergi

üzletbarátaiknak arról, hogy hol ment előre vagy vissza az orosz sereg.

Lemberg tehát soha egy pillanatra sem volt félrevezetve. Május elseje

óta hiába titkolóztak az oroszok. Itt minden napunk sikere ismeretes

volt. Két hét óta már az ágyút is hallják. Tizenkilenczedikén gróf

Bobrinsky, Galiczia kormányzója elutazik. Huszadikán, vasárnap elviszik

az utolsó tuszokat. Ugyanakkor a város legnépszerűbb embere, dr.

Rutovsky alpolgármester, a ki tíz hónapon át polgármestere volt

Lembergnek és az egész ország feltétlen becsülését és háláját érdemli

azért, a hogy viselkedett, elhurczoltatik a másik két alpolgármester:

dr. Stahl és dr. Schleicher társaságában. Ez utóbbit zsidó létére

meghagyták állásában az oroszok. A három férfiut Kievbe viszik,

kijelentik azonban előttük, hogy a kievi városi hatóság vendégei

lesznek. Gróf Bobrinsky helyébe gróf Scheremetieff lép. Ugyanaz az

ember, a ki tavaly szeptemberben, mikor Lemberget elfoglalták, átmeneti

kormányzó volt. Ő vezette be ide az oroszokat, most ő vezeti ki őket.

Ugyancsak vasárnap kiürülnek az utczák, mindenki tudja, hogy az oroszok

elvesztették Lemberget, tehát senki sem mer az utczára menni, fél a

búcsúzástól az egész város. A ki este mégis kimozdul, attól a kozákok, a

kik vörös karszalaggal rendőri szolgálatot teljesítenek, igazolványt és

egyszersmind pénzt kérnek. Több becsukott ékszerüzlet redőnyét

felfeszítik az orosz katonák és rabolnak a kihalt utczákon. Tisztek

sietnek elő, mindenáron meg akarják akadályozni a rablást, izgatottak,

brutálisak. Több rablót revolverrel lelőttek.

Vasárnapról hétfőre virradó éjszakán a zsidóvárosrészben nem feküdt le

senki. A búcsú-pogromot várják. A zsidó lakosság érzi a szabadulás

közeledtét, ez erőt ad neki. A férfiak revolverekkel, tőrökkel és

vasbotokkal látják el magukat és éjszakára őrszemeket állítanak. A mikor

az első rablók megjelennek, az őrszemek alarmot ordítanak és az egész

zsidó városrész férfilakossága fegyvereivel előrohan. A rablók

megfutamodnak, a pogrom elmarad. Hétfőre virrad. Az ágyúk közvetlen

közelből bömbölnek. Kevés orosz trén megy át a városon, elvonuló

csapatokat nem látni, de mindenki tudja, hogy a visszavonuló sereg a

várost megkerülve siet kelet felé. A kórházak ki vannak ürítve, a

hivatalnokok már rég elmentek, a vasutat katonák igazgatják. Lobogó

lánggal ég a gyönyörű főpályaudvar, a posta-épület, a barak-tábor. A

város utczáin nem látni lembergi lakost, az emberek ablakfüggönyök mögül

lesnek ki az üres utczákra, a hol egyetlenegy bolt sincs nyitva. Kisebb

csapatok mennek el a városból, tisztek vágtatnak, egy-egy automobil

száguld tülkölés nélkül, mert az üres városban nincs a ki útjába

kerüljön. Hétfőről keddre virradó éjszakán senki, a kivel beszéltem, nem

aludt. Ruhástul virrasztott, leeresztett redőnyök mögött a lakásában és

reménykedve figyelte az ágyút.

Kedden, 22-én reggel csudálatos módon az egész város tudja, hogy néhány

óra mulva Lemberg szabad lesz. A Lechna-utczában négy kis gyerek

virággal megrakodva ment kifelé a városból és a kozákok kérdésére azt

felelik, hogy a virágot a mi katonáink elé viszik. A kozákok a

gyerekekre lőnek és súlyosan megsebesítik őket.

Tíz órakor délelőtt egy orosz tiszt alakja jelenik meg a városháza

tornyán. Bevonja az orosz zászlót. Ugyanez időben gróf Scheremetieff,

Lemberg utolsó orosz parancsnoka, automobilon elhagyja a várost, a

melynek utczái ebben az órában már tökéletesen üresek. Az emberek az

ablakokból látják a kormányzó menekülő autóját. Erre lassan

kimerészkedik az utczára igen kevés ember. Izgatott várakozás egészen

délig. Déltájban, tizenkettő és félegy közt megjelenik a janovi-utczán a

mi hadseregünk két lovasa: két ulánus. Egy kis tömeg csődül köréjük, a

következő perczekben pedig egész Lemberg az utczán van. Száz meg száz

szegény zsidó, a ki nem fér hozzá a két ulánushoz, a lovakat csókolja

sírva. Egy ismert lembergi polgár mindegyik ulánusnak egy-egy

százkoronást ad. Az ulánusok végignyargalnak a városon, mögöttük egyre

több jön, végre gyalogcsapatok masiroznak be porosan és véresen. Az

emberek elveszik a katonáktól a fegyvereiket és a bornyuikat, úgy

czipelik utánuk. Előkelő polgárok a katonák sorai közt lökdösődnek és

bankópénzt osztogatnak közöttük. Az egész város felordít az örömtől, a

kapuk előtt tömegek állnak, még mindig készen a visszamenekülésre, mert

híre jön, hogy a legutolsó orosz utóvédek és a legelső magyar és osztrák

elővédek közt harczra került a dolog.

Mint meg van állapítva, a Péter Pál-templom környékén rövid utczai harcz

folyt patrouilleok közt. A harczoknak tizenöt polgári áldozata van, ebbe

bele van számítva a négy kis gyerek, a ki virágot vitt katonáink elé.

Röviddel ezután elárasztják a várost a 25-ik Landwehr-ezred, a 94-ik

reichenbergi ezred és a 34-ik magyar ezred katonái, a kik a janovi úton

és a lytschakovi úton tódulnak be. Délután megjelenik a város határában

az úgynevezett grodeki sorompónál Böhm-Ermolli hadseregparancsnok.

Janovicz úr, városi tanácsos fogadja és üdvözli. Benn a városban

Chlamtacz egyetemi tanár mond hozzá beszédet. A tábornok megköszöni az

üdvözlést. Fájdalmasan lepi meg, hogy nem a derék Rutovsky jött elébe.

Láthatólag megdöbben, a mikor meghallja, hogy az oroszok elhurczolták. A

város ujjong, zenél, énekel, az utczákon nem lehet mozdulni. Az

időszámítás megváltozik Lembergben. Az orosz uralom alatt kötelező volt

a kelet-európai vasuti idő, a mely egy órai különbséget mutat a mienkhez

képest. A mikor a két ulánus megjelent a janovi utczán, Lembergben

mindenki megigazította az óráját.

Másnap reggel a George-szállóba látják bemenni Mackensen tábornokot

Böhm-Ermollival. A hotelben reggeliznek. Reggeli után megjelenik ismét

Chlamtacz tanár, városi tanácsos és beszéddel üdvözli Mackensent. A

német tábornok szép szavakkal felel, kiemeli a magyar és osztrák

hadsereg nagy energiáját és tetterejét és mint Lemberg felszabadítóit

élteti a magyar és osztrák csapatokat. Egy óra mulva a két tábornok

eltávozik. A pályaudvar még mindig ég. Este minden ragyog, Lemberg ismét

virraszt, most már várja a hadsereg főparancsnokának bevonulását. Ez

röviden az utolsó napok története ma délig.

_Délben._

Az utczákon rengeteg tömeg szorong a katonák sorfala mögött. A

lámpaoszlopokon emberek csomói. A kávéházak itt majdnem mind az első

emeleten vannak és nagy erkélyeiken csak úgy hemzseg a közönség. A

katonák sapkái mellett zöld lomb. Német szó, sok magyar beszéd a katonák

közt. A féllábú katonákat az első sorba állítják a hölgyek. Papság vonul

fel, majd lengyel díszruhás urak. Egy fiakkerben általános meglepetésre

egy díszbe öltözött diplomata: az argentiniai konzul, a ki az orosz

uralom alatt az egyetlen külföldi képviselő volt Lembergben és a ki sok

jót tett ez idő alatt a lakossággal.

Déltájban jelenik meg a grodeki sorompónál az automobilok hosszú sora,

Mosciska felől jöve. Idáig az egész hosszú országuton, a mely a feldult

csatatéren vág végig, nemzeti színű karszalagos magyar népfelkelők

állanak ritkás sorfalat. A sorompónál a hős 25-ös Landwehrek díszszázada

várja a marsallt. Az első két autóban vezérkari tisztek ülnek és mikor

rájuk zudul a virágeső, mutatják a tömegnek, hogy a főherczeg mögöttük a

harmadik kocsiban jön. A főherczeg autóján két fehér köpönyeges udvari

soffőr. Mikor odaért, a hol mi álltunk, már úgy tele volt virággal, hogy

a főherczegnek, mikor ki akart szállni, előbb el kellett útjából

takarítani a bokréták magas csomóit. Mögötte tábornokok autói jönnek,

majd egyszerre ismét felviharzó lárma és százával repülő virágok: egy

igen nagy automobilban Conrad tábornok végtelenül rokonszenves, komoly

arcza. Mögötte más vezérkari tisztekkel Metzger vezérőrnagy, az

operácziós iroda főnöke, majd Höfer altábornagy. Tizenöt nagy, nyitott

automobil, telistele virággal.

A főherczeget a tartománygyűlés palotája előtt Böhm-Ermolli tábornok, a

papság, a városi tanács, az egyetem, az ukrainaiak, a lengyel nemesség

és számos testület küldöttsége fogadja. Gróf Pininszky volt helytartó

mondja az üdvözletet. A fogadtatás a városháza üléstermében folytatódik.

Az egyenruhák eltünnek a szemünk előtt. A harsányan hangzó magyar

lelkesedéshez szokott fület meglepi, hogy itt a kiáltások mellett a

tapsnak valóságos viharai zúgnak végig a tereken és az utczákon. Az

ablakokból kidagadó ember-bokréták is tapsolnak. A kávéházi erkélyekről

is taps zúg le. Lemberg ma egész nap tapsol, estefelé be voltak rekedve

az emberek, akkor már alig hallatszott egyéb, mint ez a viharos taps, a

mely úgy terjed egyik utczából a másikba, mint valami polgári

puskaropogás.

A hogy a tömeg közt állok, idegen emberek két történetet mesélnek. Az

egyik úr azt mondja:

– Eleget sírtunk Lembergben, itt az ideje, hogy örvendezzünk.

Elbeszéléséből kitünik, hogy Lembergben valóban sírtak nyilvánosan az

emberek, ez nem szentimentális túlzás, hanem való igaz. Márcziusban,

mikor Przemysl kapitulált, titokban sírtak az emberek, ha ez szóba

került, mert az oroszok folyton azt mondták nekik, hogy ha Przemysl

elesik, vége a háborúnak, mert ez az oroszok végleges győzelmét jelenti.

Egy kis vendéglőben, a hol a kapituláczió napjának estéjén egy szomorú

lengyel dalt énekeltek, az egész társaság sírva fakadt.

A másik úr azt meséli, hogy Nikolajevics Miklós nagyherczeg Przemyslben

megpofozta a várparancsnokot. A májusi áttörés óta ez a harmadik eset,

hogy az embert Galicziában a nagyherczeg pofonjainak történetével

traktálják. Az elsőt Tarnowban, a másodikat Przemyslben, a harmadikat

itt hallottam. Az az érzésem, hogy ezt a pletykát az orosz tábornokoktól

annyit szenvedett zsidó lakosság azért meséli, hogy legalább a

fantáziájának legyen egy kis elégtétele azokért az ütlegekért, a miket

az orosz tábornokoktól ő kapott. Hogy ime, van valaki, a ki még ezeket a

zsarnokokat is megveri.

_Délután._

A szálló legmagasabb emeletének egyik ablakából nézek le. Lenn

trombitálnak. Ablakomat a háztetőről a földszintig lefüggő feketesárga

zászló takarja. Félrehajtom és lenézek a nagy térre: Frigyes főherczeg

búcsúzik a tábornokoktól. A tér fekete a sok embertől. Egy tiszt sietve

hoz valami írást, előbb a főherczegnek, majd Conrad tábornoknak mutatja

meg. A trombita folyton szól. Innen magasból nézve a tizenöt automobil

úgy áll lenn egy sorban, mint tizenöt virágkosár. Aztán beszáll a

főherczeg és egyszerre ezer meg ezer piczi kalap, kendő mozdul meg a

tömeg fölött. Hatalmas lárma száll fel, a mikor az autók egymás után

elindulnak. A magas urak most a csatateret mennek ki megnézni és onnan

egyenesen utaznak vissza a főhadiszállásra.

Mikor az autók eltünnek, következik ennek a napnak, de talán hosszú

időknek legnagyszerűbb látványa. Egy ezred poros, messziről jött katona

vonul végig a Károly Lajos-utczán, a mi Lembergben az, a mi Bécsben a

Kaertnerstrasse és Budapesten az Andrássy-út. Taps, csattogásában, hoch,

éljen és zsivió közepette megy a sok ezer katona. Elől a katonabanda, a

mely még a magyar Himnuszt is ropogós indulónak játszsza. Egyszerre,

mintha ezeknek az ujjongó, felszabadult embereknek a fantáziája rendezte

volna, megjelenik a széles utcza tulsó végében, szemben masirozva a mi

csukaszürke csapatainkkal, egy sárga tömeg: ezer meg ezer orosz fogoly.

Csodálatos látvány: a hogy elbűvölten nézzük felülről, az utcza két

gyalogjárója két sötét, de tarka part, végig, a meddig ellát az ember, a

polgárság áll sűrű és vastag sorfalat. E közt a két sötét part közt, az

utczát egészen betöltve folyik két emberfolyó. Az egyik jobbról balra,

ezek a mi katonáink, a másik balról jobbra, ezek az orosz foglyok. Még

most is az agyamban cseng az a rettenetes diadalordítás, a mivel a város

ezt a látványt fogadta. Hosszú perczekig megy így egymás mellett a két

sűrű áramlat, sehol egy darabka kövezet nem látszik, minden tele van az

egymás hátán tolongó négyes sorokkal. A banda szól, az oroszok is a zene

ütemeire lépnek. Az egyik nagy derültséget kelt, mert tánczlépésben

megy. Ennél kegyetlenebbül kómikus véletlent nem is láttam. Az embernek

hideg járkált a hátgerinczében, mikor a magasból lenézve, akármerre

fordította a fejét, csak ezt a végtelenbe nyuló emberáradatot látta a

muzsika ütemeire rezegni, a szürkéket erre, a sárgákat arra.

És a feketék mozdulatlan partja extázisban tapsol. Ők látták ezeket az

oroszokat máskép is masirozni. Még tegnapelőtt. Egy ember egy kávéház

erkélyén, a hová később felmentem, mikor ez a masirozás megismétlődött,

kipirulva magyarázta, hogy ezek őt bottal verték. Erőszakkal le akarta

vetni a kabátját, hogy a kék foltjait megmutassa. És most így mennek

itt. Ugyanazok, a kik őt ütötték. Lenn folyton tapsolnak.

Mesélik, Zehngut Zsigmondot, a Bristol vendéglősét ok nélkül kémkedéssel

vádolták, Samborba czipelték, ott huszonötöt vertek rá a korbácscsal, ma

is megvan a vértől ázott ruhája. Stadtmüller Lajos német borkereskedő is

úgy járt. Ugyanitt hallom, de kivétel nélkül mindenkitől, hogy az

oroszok az ő kárpáti offenzivájukat az orosz sereg rettenetes

pusztulásának ismerték el, s mostanában, a mikor vereségeikről

beszéltek, egyhangú volt a véleményük, hogy seregük ereje a Kárpátokban

tört meg. Mi az oroszok félmilliós kárpáti veszteségét túlzottnak

tartottuk, de most meglepetten halljuk, hogy az oroszok erről a kárpáti

csatáról mindig úgy beszéltek, mint valami Waterlooról, a hol az ő

dicsőségük napja leáldozott. A tisztek itteni ismerőseiknek ilyeneket

mondtak:

– A Kárpátokat az ördög építette és csak az ördög tudja lerombolni. A

Kárpátok a legnagyobb orosz temető.

Elmondták, hogy egymás után husz-huszonöt sebesültszállító vonat ment

naponta Lembergen át a kárpáti sebesültekkel. A legérdekesebb tünet az

volt, hogy a kárpáti csata után az orosz kereskedők felemelték

Lembergben az árakat és ezt négyszemközt azzal indokolták, hogy

Oroszország elveszítette a háborút a Kárpátokban.

Egy társaság az utolsó tuszok neveit állítja össze, a kiket vasárnap

vittek el a polgármesterekkel együtt. Némelyeket, a kik tuszoknak voltak

kijelölve, nem talált meg az orosz rendőrség. Ezek megmenekültek az

elhurczoltatástól. Megismétlik a czár itteni látogatásáról szóló

híreket, a melyeket pontosan ismerünk lapjainkból. Újat nem mondtak se

róla, se Nikolajevicsről. De egy mulatságos történetet beszéltek, a mely

az utóbbi idők reménykedő napjaiban vidámságra hangolta a várost. Orosz

csapat vonult egy külvárosi utczán, a mikor egyszerre nagy robogással

utolérték a csapatot a városi tüzoltók. A katonák a zajra hátranéztek és

a mikor a fénylő sisakokat meglátták, az egyik elkiáltotta magát, hogy:

Germani (németek). Erre a kis csapat szó nélkül eldobálta a fegyvereit

és feltartotta a kezét. Megadták magukat a tűzoltóknak tévedésből. Ennek

az esetnek hirtelen híre terjedt a városban és az egyik kaszárnyában

olyan izgalmat okozott az orosz gyalogosok közt, hogy a tisztek alig

tudtak rendet teremteni. Aznap az egész orosz helyőrség azt hitte, hogy

a németek betörtek Lembergbe.

_Este._

Még mindig hangos a város. A villanylámpák és fényreklámok világánál

óriási korzó van, a melyben majdnem több katona sétál, mint czivil.

Igazi háborús korzó. A sétálók áradatát újabb és újabb orosz foglyok,

zörögve vonuló hidászok, kivont kardos huszárok szakítják meg. Most már

sok német tisztet is látni. Vacsoránál a George-szálló elegáns étterme

tele tisztekkel, tábornokok lépnek be, a mikor nagy robajjal mindenki

feláll a teremben.

Egy asztalnál Sven Hedin és Ganghofer ül Gadd svéd kapitány

társaságában. A kapitány jelen volt a grodeki negyvenórás harcznál és

tüzérségünk megfigyelőhelyéről nézte végig a 320-as magaslaton folyt

iszonyú küzdelmet. Brzesna-Ruskánál van ez a domb, a hol tüzérségünk

50–60 lövést adott le azalatt, míg az orosz 8–10 gránátot küldött

ágyúink felé.

Az esti kóborlásból utóbb a következő jegyzeteket hoztam haza:

Alsóbbrendű orosz katonák a vöröskereszt jelszavával zsaroltak. Ha pénzt

akartak valakitől, hogy békébe hagyják, a vöröskeresztnek kértek. Végül

már a zaklatott emberek maguk jelentkeztek a kozákoknál azzal, hogy

szeretnének a vöröskereszt számára megint adni valamit.

A lakásokat itt úgy fosztották meg értékesebb tárgyaiktól, hogy mikor

már egy-egy lakásban laktak egy hétig és onnan hazaküldtek mindent, a mi

megtetszett nekik, jelentették a hatóságnak, hogy nincsenek megelégedve

a kvártélylyal és más lakást kérnek. Ott aztán új tér nyilott a

műgyűjtésre. A przemysli fogoly tisztek átvonultak Lembergen. A fogoly

tisztekkel a lembergiek előadása szerint nagyon jól bántak, fiakkeren és

automobilokon vitték őket a pályaudvarra és minden tiszteletet megadtak

nekik.

Jóízű orosz intézmény volt egyidőben Lembergben a térzene. A katonai

zenekar minden nap kétszer a város főbb terein hangversenyt adott, két

czélból. Az egyik czél volt, hogy a hangulat javuljon ebben a szomorú és

daczoló városban. A másik czél az volt, hogy a térzenére sok egyszerűbb,

szegényebb ember csődült össze és ezeket, míg a zene szólt, hamar

összefogdosták kényszermunkára, a város körül épülő sánczokat ásatták

velük. Teával fizették ki őket.

A térzene nem tartotta magát sokáig, mert a hangulat nem hogy javult

volna, hanem egyre rosszabb lett, a szegény emberek pedig, mikor

messziről meghallották a zenét, elszaladtak és elbujtak, úgy hogy a

zenés-razziáknak semmi eredményük nem volt. Egyéb razziákkal sem volt

nagy szerencséjük. Tudták, hogy még az első lembergi csaták idejéből sok

olyan magyar és osztrák katona bujkál itt, a ki a zavarban megszökött és

azóta czivilben várja a szabadulást valamely családban vagy műhelyben,

de hiába kutattak utánuk, nem akadtak nyomukra. Most, hogy tegnapelőtt

bevonultak ide csapataink, mind jelentkeztek a parancsnokságnál

egyenruháért és beosztásért.

Nem mulaszthatom el feljegyezni azt a brilliánsan jellemző kis dolgot, a

melyet mint Lembergben köztudomású tényt említettek: az orosz

paraszt-katonák között már a háború eleje óta el van terjedve az a hír,

hogy Vilmos német császár három méter magas.

Csak nagyon késő éjszaka csendesedik el a város és hajnalban, a mikor az

utolsó emberi hang is elhallgatott az utczán, a nyitott ablakon át

tisztán és állandóan hallani az ágyút.

Lemberg, junius.

Ma láttuk Böhm-Ermolli tábornokot.

Nagy épület – azt hiszem iskola – lépcsőin megyünk föl, siető katonák

közt, körülöttünk mindenfelé magyar szó. A Böhm-Ermolli-féle második

hadsereg parancsnoksága van itt. Egy üres szobában várunk egy kicsit,

aztán kinyítják az ajtót és közénk lép a tábornok, hirtelen megáll a

szoba közepén. Mialatt tisztjeink harsányan és előírásosan bemutatkoznak

neki, szemügyre vehetjük. Érdekes és különös megjelenés, olyan, mint a

londoni National-Gallery középkori tábornokai. Külseje nem osztrák, nem

német. Magas, csontos ember, feltünő hosszú és keskeny feje van, kopasz.

Diónyi nagy szemének sötét és biztos a tekintete. Széles atléta-váll és

túlzottan karcsú derék. A hogy csípőretett kézzel, szétterpesztett

lábbal áll, a fejét felvetve és méltósággal fogadva a tisztek jelentő

szavait, itt, nagy győzelme után néhány órával – a régi hadvezérek

életnagyságú muzeális képeire emlékeztet, úgy is van világítva: a szoba

háttere homályos, csak az arcza és az aranygallérja kap erős fényt az

ablak felől, a melyen át – mint a történelmi képeken – az általa

meghódított város tornyai látszanak, a parkett pedig, a melyen áll,

olyan fényes, hogy a tábornok tükröződik benne, ez a parkett is

hozzátartozik a régi portrait kellékeihez.

Néhány üdvözlő szó után Bardolf tábornokhoz utasít bennünket, a ki a

szomszéd szobában áll lepedő-nagyságú térképek közt. Bardolf nagyon

hangosan és nagyon világosan, szinte diktálva beszélt, száraz, de

katonailag pontos történetét mondta el a lembergi csatának.

Lemberg, junius.

Künn voltunk a tűzérségi harcnál.

A hivatalos jelentés azt mondja, hogy a harczok Lembergtől keletre

folynak. Az oroszok a Miklaszovtól keletre húzódó dombokon fejtenek ki

ellentállást. E felé a Miklaszov felé igyekeztünk, de csak egy Winniki

nevű faluig jutottunk el. Abban a pillanatban, a mikor itt Winnikinél a

414-es magaslat körül kanyargó országútra tértünk, a mely magasan

húzódik a hegyoldalban és lenéztünk a völgybe, a hol Miklaszov falu nagy

kupolás temploma villog ki a füstből, Miklaszov mögött egyszerre

megnyílott a föld, a zöld mezőből fekete szökőkút vágódott fel olyan

magasan, mint a templom, azután sárga füstbe borult minden: az oroszok

nehéz gránátokkal lőttek Miklaszov mögé.

Megálltunk az országút szélén és aztán egy óra hosszant innen néztük a

tüzérségek harczát.

Az út idáig a folyton lármázó városon át vezetett. Lemberg valamivel

csendesebb, mint a bevonuláskor. De azért lárma van, ágyúk, szekerek

közt a boldogságban fürdő zsidók szaladgálnak, czigarettát és virágot

adnak a katonáknak, a lovas tiszteknek majdnem felkapaszkodnak a

lovaikra, csakhogy a bokrétát odaadhassák. A lengyel lakosság nem ilyen

temperamentumos, az csendesebben és komolyan örül. Az oroszok

megkínozták itt a lengyeleket és a ruténeket is, de olyan mélyen nem

aláztak meg senkit, mint a zsidókat, a kik ellen valósággal külön

háborút viseltek. Ezért ez a majdnem extázissá fajuló öröm. A

külvárosban – mint mondják – körben tánczoltak tegnap a zsidók.

Lépten-nyomon megszólítja valaki az ujságírókat az utczán. Már megszokja

az ember ezt a jelenetet: valaki megállít az utczán és bemutatkozás vagy

köszönés nélkül megkérdi:

– Wollen Sie Material?

Mindnyájának tele van a zsebe «anyaggal». Anyagnak neveznek minden orosz

zsarolást, minden üldözést, minden testi bántalmazást, minden

száműzetést, minden korrupciót. De anyag az itt elbújt magyar és osztrák

katonák története is.

Egy könyvesboltban orosz tisztek fényképfelvételeit látom. Ráismerek

ezekre a házakra, a melyeken most a mi lobogóink lengenek, de a képeken

orosz tisztek sétálnak a házak közt, az úton orosz gyalogság vonul.

Látom a przemysli foglyok hosszú sorát, a mint szuronyos oroszok közt

vonúl. Különös és fojtogató érzés először látni a fordítottját annak, a

mit már annyiszor láttunk: a mi katonáinkat, amint foglyokként vonulnak

bámészkodó oroszok közt. Látjuk a képen a városházát, a hol Frigyes

főherczeget fogadták. De az erkélyen gróf Bobrinsky áll, mellette

szakállas orosz főtisztek, lenn a téren ezernyi tömeg. A kép czíme:

Bobrinsky kihirdeti Lembergben Przemysl kapituláczióját. Egy másik képen

a lembergi temető sírkeresztjei közt egy ortodox pompába öltözött főpap

lépdel nagy egyházi és katonai kísérettel: ez Eulogios volhyniai érsek,

a nagy térítő, a kinek a czár gyémántos aranykeresztet küldött és azt

írta mellé levélben, hogy személyesen győződött meg róla, milyen szépen

terjeszti Galicziában a pravoszláviát. Most milyen messze vannak mind a

ketten innen. Mint kuriózumot mutatják a fényképeken azt az időt, a

mikor itt voltak.

Az egyház és a hadsereg, a vallási és katonai orosz hatalom minden

erejével, minden örökkévalóságával feküdt rá Oroszország erre a városra,

és most itt Winniki fölött a hegyen kirándulók állanak, Lembergből

kocsin jött urak, néhány asszony, egy elegáns fiatalember lovon, néhány

paraszt a környékről, és színházi gukkeren át nézik, hogyan kergetik a

Skoda-ágyúk ott lenn a mezőn egyre messzebbre ezt az egész társaságot,

ezt a szép nagyszakállú érseket a palástos kíséretével, a czárt a sok

óriási tábornokkal, ezeket a politikai grófokat: a Bobrinskyakat, a

Scheremetieffeket mind, mind, – a hogy az ember az ágyúk haragos

dörgésében elnéz a távoli dombok mögé, az az érzése, hogy ott a dombok

mögött együtt szaladnak valamennyien a mezőkön keresztül, a nagy, fényes

társaság… Elől a czár és a tömegben bukdácsolva hosszú arany

szoknyájában a volhyniai érsek…

Előttünk lapos völgy, a mely mögött igen messze emelkednek azok a

bizonyos dombok. Maga a völgylapály olyan, mint egy térkép: zöld alapon

fehér útak kanyarognak rajta, erdőparczellák sötét foltjai váltakoznak

sárguló vetéssel, köztük négy-öt kis falu házait látni. Balról a dombok

felé ég egy falu, a füstje felmegy a felhőkig. Középütt előttünk

Miklaszov füstbe borúlva szintén ég szürke-sárga füsttel, a melybe csak

akkor keveredik fekete gomolyag, a mikor újabb orosz gránát csap belé.

Jobbkéz felől igen messze ég a mező. Mintha maga a föld égne, szélesen

terjeng rajta a füst és felhúzódik magasra; innen úgy látszik, mintha az

égig nyúlna. Az égő mező egyre szélesebb füstöt bocsát és az égés egyre

távolodik. Mint valami öntudatos lény megy ez a tűzvész a saját

szeszélye szerint a nagy mezőkön tovább, mintha sétálna.

Az orosz ágyúk, a melyeknek hangját pontosan meg lehet a mieinktől

különböztetni, rítkán szólnak. A miklaszovi dombok megint halálraitélt

orosz parasztokkal vannak megrakva, a kikre szakadatlanúl zuhognak a

szemünk láttára a Böhm-Ermolli gránátjai és shrapnelljei. Az oroszokat

nem látjuk, csak onnan tudjuk a helyüket, hogy a dombok oldalát tüzes

mennykövekkel rajzolja végig egyenes vonalban a tüzérségünk. A dombháton

erdő van, a domb alsó része legelő. Az erdő és a legelő közt vonúlnak az

orosz árkok. Itt egyik tűzrózsa a másik után jelenik meg a fák fölött.

Vakító lánggal robban a shrapnell és vastag hófehér füstgömböt bocsát ki

magából. Olyan sűrű, fehér és masszív ez a shrapnell-felhő, mintha

vattából volna. Valósággal megáll a kék égen és perczekig nem oszlik

szét. Néha négy-öt függ így egymás mellett a levegőben. Mindeniknek az

alsó részén van egy füstfoszlány, olyan piros, mint a híg vörös bor.

Onnan tudjuk, hogy a mienk, mert a füstje ilyen pirosfehér. Baloldalt a

mi állásaink fölött, de sokkal ritkábban, tiszta fehér füstgolyók

akadnak fenn a levegőben: ezek az oroszok. Zivatar készül. Már csöpög

is. Most konstatálni kell, milyen jó az a közhely, hogy az ágyú

mennydörög. Ennek az itt dolgozó rendkívül erős tüzérségnek a vontatott

dombok fölött guruló dörgése oly tökéletesen hasonlít a mennydörgéshez,

hogy nem is vesszük észre a különbséget. Viták támadnak az előttünk álló

katonák közt, hogy egy-egy pillanatban az ágyúk dörögnek-e, vagy a

felhők?

Előttünk a zöld térkép-mezőn, a fehér országúton municziós kocsik hosszú

sora megy be a zivatarba az égő falu felé. Az előbb itt jöttek

mögöttünk, a kocsisok nyugodtan pipálva ültek a bakon, lassan,

méltósággal, rendben mennek a tűzvonalba. Közben az erdő szélére egyre

lövik a shrapnelleket a mieink. Meg lehet figyelni, hogy felváltva lőnek

fél ütegekkel hol gránátot, hol shrapnellt. Azt a parczellát, a mely

hozzánk legközelebb esik, úgy lövik, hogy minden három perczben mennek a

shrapnellek. Órával a kézben ellenőrizzük. Másodperczre pontosan szakad

szét a levegőben a vakító fényes tűzfolt és mereven áll meg fölötte a

sötétbe boruló égen a fehér füstcsomó. Mi csak egy órája nézzük, de a

tüzérség már délelőtt óta végzi a pontos munkát. Sötétedik. Az égő

falvak és az égő mezők füstje lassan piros fénynyel izzik át alúlról, a

mit a délután napfényében nem láttunk. A robbanások is haragosvörösek.

Lassan homályba borul előttünk a táborozó trénoszlop és távolabb egy

egészen a front közelében álló municziós szekértábor. Most látni, hogy a

trénkatonák szekerei közt is kis tüzek égnek. Egy erősebben lobogó

tűznél tábori kovácsok kalapálnak, dolgoznak, ének hallatszik a

szakadatlan ágyúdörgésben. A lábunk előtt az országút meredek szélén

ebből a táborból való trénkatonák ülnek, pipázva, lábukat lelógatják a

csatatérre. Sorban ülnek egymás mellett, mint a karzaton és nézik az égő

tájképet, a mely fölött a viharfelhős sötét égboltot tűzpontokkal rakják

ki a tüzérek.

A zivatar nem jött meg, másfelé vonult el, most az oroszok mögött

mennydörög versenyt az ágyúval. Mögöttünk lassú kocsik másznak Lemberg

felé súlyos sebesültekkel. Egy-egy lovas trappol a tűzvonal felé. A

lembergi kirándulók már eltüntek mellőlünk, magunkra maradtunk. Este

van, korai sötétség a zivatar miatt. Megyünk visszafelé és a hogy

hátranézünk a kocsiból, most már tüzes a láthatár mindenfelé és

meg-megújuló erővel ordítanak fel az ágyúk. Néha egy-egy perczre

elcsöndesednek, aztán mint az összeverekedő kutyák, egyszerre támadnak

egymásra. A mieink hosszan bömbölő strófáiba mérgesen, de rítkásabban

szólnak bele az orosz dörgések és az egész mögött, messze az égő

láthatáron túl, mogorván távolodik az abbamaradt zivatar mennydörgése:

most már világosan hallani, hogy nem ágyú, a mint sértődött dörmögéssel

komoran megy el innen messze, messze a hegyek mögé.

Hét órakor jöttünk vissza a városba. Éjjel két és három óra között

ugyanezen az úton jött be kétezerötszáz orosz fogoly, lassan vonszolva a

lábát. Ezek guggolhattak ott a dombon, az erdő szélén, a hol minden

három perczben nyíltak a tűzvirágok már délelőtt óta.

*

Lemberg, a melynek lakossága az orosz uralom alatt állítólag

megnövekedett, nemcsak a Przemyslből kiűzött zsidók tízezreivel, de

egyéb menekülőkkel, elbújt foglyokkal és bevándorlókkal, ezen a napon

azt a benyomást teszi, hogy most bontakozik ki benne egy elnyomott, tíz

hónapig rejtőzött, suttogó, titkolódzó második élet, a mit az oroszok

tudta nélkül élt végig. Mint egy régi regény fejezetei bújnak elő

százával a történetek az emberi jóság végtelenségéről. Történetek egy

átöltözött és bújdosó világról, a mely a forró felebaráti szeretet

melegénél élt itt a föld alatt, történetek a hadnagyról és a

közlegényről, a kik tíz hónapig ugyanannál a mázolónál dolgoztak mint

segédek, a grófi katonáról, a ki a földhözragadt zsidó családnál volt

péklegény, történetek ebben a katakomba-világban fonódott nagy

szerelmekről, – egész nagy világa az egymás segítésének, a szenvedésnek,

a türelemnek, a megpróbáltatásnak, a melynek mind vége lett most június

huszonkettedikén.

Most minden utczasarok megmondja az igazi nevét, most kaftánok változnak

át huszár-attillává, most szegény kis családok búcsúznak a bújdosótól, a

ki boldogan megy vissza a régi világba. A legszélső romantikának olyan

aratása ez, a minő a mi vidékünkön nagyon régóta nem volt. Együtt utazom

egy szürkeruhás úrral, a ki karabélyt visz a hátán. Bújdosó főhadnagy,

most megy jelentkezni, a puskájától nem vált meg. Pestről ismerős

fiatalemberek szólítanak meg, mesterlegény külsejüek, önkéntesek voltak

és itt mint pinczérek szolgáltak igen rossz kis korcsmákban. Mindenkinek

naplója van. A zsebük tele összefogdosott, összeírt papirossal, a

lembergi nagy regény rengeteg sok kis fejezetével.

A város ma is tele van katonával. Tisztek, a kik az éjjel még

szuronyrohamot vezettek, ma bejönnek bevásárolni és legalább egyszer egy

jó pohár sört inni a vendéglőben. A színház, a varieté játszik, ott is

tisztek ülnek, a kik az ágyú mellől jöttek be szabadságra egy estére. A

lárma még mindig nagy, úgy hogy az ágyúzást csak éjjel hallani. Nappal

Lemberg túlkiabálja a tüzérséget.

A hogy búcsút mondunk ennek a gazdag és érdekes világnak, az alkonyatban

ismét a régi, most már elcsöndesedett grodeki csatatéren vezet át az út.

Itt, Lembergtől nyugatra, már csöndes ma a vidék a nagy harczok után. A

rettenetes eke, a mely ezeket a mezőket a múlt héten szántotta, most már

kelet felé töri a földet. A mosciszkai állomáson nyugodt és szorgalmas

katonák most rendezik be a harczterek nagy vendéglőinek egyikét, a

Verköstigungsstation-t. Az estében lágy violaszínben játszanak a mezők.

Épp sétára indulunk az elhagyott csatatéren, a mikor katonák egy véres,

összesebzett kis tizenkét éves leányt hoznak az állomásra. A mezőn

felszedett egy orosz kézigránátot és az felrobbant a kezében. Jobb ha le

sem írom, mit csinált a szegény sápadt kis gyerekkel. Mindenki a

segítségére siet, orvosok kötözik, még a sebesült katonák is gyógyítják.

Felszállunk egy hosszú sebesültszállító vonatra és megindul lassan a

végtelen utazás vissza, Przemysl felé.