Egy orosz térkép került a kezembe, a melyet Przemyslben árúsítottak
kényszerűségből a kereskedők az orosz uralom alatt. A térképen egyetlen
hamis adat, vagy hamis távolság sincs, ellenben a galicziai harcztér
mellett rajta van az egész nagy Oroszország is. E mellett a rengeteg
terület mellett nemcsak Galiczia, de egész Magyarország és Ausztria oly
kicsi darabkává törpül, hogy egy közönségnek, a mely ezt a térképet
nézi, bátran lehet beszélni a Bécsbe vagy Budapestre irányuló
hadseregmozdulatokról. A térkép baloldali alsó sarkában, akkora folton,
a mekkora Oroszországnak egy tartománya, centiméter távolságban van
egymástól Bécs, Krakó, Budapest, Przemysl, Lemberg, míg a nagy orosz
városok egymástól való távolságát araszszal lehet mérni.
Przemyslben maradt tisztjeink mint kuriózumot mutattak egy orosz
jelentést, a mely abban az időben kelt, a mikor először közeledtünk a
przemysl-grodeki vasutvonal felé Mosciska tájékán. Ez a jelentés azt
mondja, hogy «délnyugat felől magyar és osztrák csapatok közeledtek
Mosciska felé, de ellentámadásainkkal megállítottuk és a mezőlaborczi
irányba visszavetettük őket a lupkovi-szoros felé».
Ha az ember ezt az ő térképüket nézi, akkor ezen a jelentésen semmi
különöset nem talál, mert a térképen, mely kiterítve a fél asztalt
elfoglalja, Przemysl, Kassa és Budapest egymás közvetlen szomszédságában
vannak és még az sem volna meglepő, ha a jelentés azt írná, hogy a
mosciskai támadást Budapest irányába vetették vissza. Így válik
egyszerre érthetővé az orosz jelentések és hírlapi tudósítások külön
földrajza, a melyben Krakó, Bécs és Budapest még most is állandóan
szerepel. Ezek az egyébként teljesen korrekt térképek nemcsak orosz
nyelven, hanem lengyelül is megjelentek és az orosz uralom alól
felszabadult galicziai városokban még most is láthatók. Az arányokban
való különbség körülbelül az, hogy a távolság, a mely a mi közkézen
forgó térképeinken a przemysl-sanoki vonalat jelenti, az orosz térképen
Przemyslből Bécsbe vezet. A kinek a szemét ilyen térképekhez szoktatják,
annál csak természetes, hogy nem ijed meg, mikor az orosz hadsereg
Tarnowtól Mosciskáig megy vissza.
Przemysl, junius.
Künn jártunk a «Werk X» nevű erődben. Felrobbantott, összelőtt
romhalmaz, egy szuronyos katona őrzi és nem szabad elébe kerülni, mert
ott még fel nem robbant orosz aknák vannak a földbe ásva. Egy orosz
tüzér is van még itt. Megfeketedve fekszik a lejtőn, mind a két kezével
a földbe markol. Az arcza és a keze már sötétebb, mint a ruhája, olyan,
mint egy szürkeruhás néger, iszonyú. Egy német tüzér mászkál a kövek
közt, ez azért van itt, hogy a «Blindgängereket», az el nem sült
lövedékeket felrobbantsa. Azt mondja, hogy a halot orosz azért oly
fekete, mert a légnyomás ölte meg: a közelben felrobbant ágyúgolyó
megpattantja a véredényeket, ez a hirtelen belül-elömlő vér teszi oly
feketévé az orosz tüzért. Rettenetes hullaszag van. Az erőd mellett még
harminczöt orosz fekszik eltemetetlenül. «Hier – mondja a német tüzér és
a földre mutat – ein Kopfschuss.» A földön egy kis sötét véres csomót
látok. A német azt mondja, ez fejlövés volt, mert a vér közt agyvelő is
van. A ki kapta, már el van temetve. Ez a német harcos mintha a meztelen
szívét pofozná az embernek ezzel a vigyorgó és vicces magyarázgatással,
ahogy mint valami múzeum tárgyait, mutogatja ezt itt mind… Felmászom az
erőd tetejére és Zivojnovic őrnagygyal félóráig ülök egy kövön némán és
gondolat nélkül. Előttünk a drótszövevényes lejtő, a min a németek
felrohantak, alatta a párás távolba nyúló sik mező, messze, messze lehet
elnézni rajta… Az erőd összedobált szikladarabjai és vasrácsai közül egy
el nem sült huszonnégy centiméteres ágyúgolyó dugja ki az orrát.
Alkonyodik, gyönge kis szellő jön és olyan hullaszagot hoz, hogy el kell
menni. A földön egy deszkára rajzolt karrikaturát találok, orosz
szöveggel. Ellenünk szól. A deszka másik oldalán egy orosz
lövészárok-hangverseny műsora. Főpontja: egy úr saját szerzeményű
kuplékat énekel. A többieket látom, a mint egy harmincz és feles lövedék
talpát nézegetik. A hogy felrobbant, a köralakú vastag talp épen maradt.
Megmérik: harmincz és fél czentiméter, szinte csudálkoznak rajta, hogy
tényleg ennyi. Ezt is a német harcos mutogatja, mintha múzeumi őr volna.
Hullaszag jön mindenünnen. Rút, vörös alkony, a földön megint vér és
agyvelő, és a szag elviselhetetlen. Egy német vezérkari tiszt jön,
bennünket keres, kér, hogy még ma hagyjuk el Przemyslt, mert nagy
csapateltolások vannak, ezt senkinek se szabad látni. Megyünk vissza
Przemyslbe, kábultan, hallgatagon, aztán el, Jaroslau felé. Przemyslben
egy pillanatra látom Lázár Miklós barátomat, a harcterekről jön, a
diadaltól harsogó városban némán és halott-halaványan jár a vidám és
piros németek közt, – itt hiába minden, a németek boldogok, de nekünk
itt minden lélekzet a boldogtalan magyar Przemyslről beszél, a régiről,
arról a bizonyosról. Szinte jól esik, hogy a vidám német katonák
lökdösnek, félretolnak, nem törődnek velünk. Mi értjük egymást.
Jaroslau, junius.
Itt Jaroslauban az úton olyan elegáns német csendőr áll, mintha tábornok
volna. Akkora por volt, hogy húsz lépésre nem láttam a robogó teherautók
közt és a csendőr ezüstgombos sötétzöld kabátja tökéletesen tiszta. Nem
lehet máskép elképzelni, minthogy kefe van nála és minden három perczben
lekeféli magát. Az országutakon olyan gépeik és járműveik mennek ezeknek
a németeknek, a melyekről soha nem fogom megtudni, mire valók. Egyszerre
jön tizennégy egyforma valami, olyan, mintha keréken járó hajó volna.
Aztán egy sor jármű létrákkal. Fiókos kocsik, egymásután húsz
kenyérsütő-mozdony, ha száz kocsi megy, mind meg van számozva és a
számok sorrendjében halad. Sötét éjszaka robogunk át egy
össze-visszalőtt falun, egyszerre csak egy német katona fehér zászlót
lenget bele az autó reflektorának fényébe, megállítja a kocsit, hogy
nincs-e benne olyan sebesült, a kit véletlenül, a hogy szokás,
könyörületből vett fel a tiszti automobil. Erre külön emberük van és
külön éjjeli inspekcziósuk. Olyan falvakon, a melyekben éjjel ezrével
jár a német katona és százával a német trénkocsi, az autó tülkölés
nélkül rohan végig, mert biztos, hogy minden német az út baloldalán
halad és soha egyetlen egy sem ugrik ki az út közepére. Sok-sok
kilométert mentünk a frontjuk mögött vonuló országuton. A ki azt egy
szer látta, a mit mi itt láttunk, annak többé nem lehet kiverni a
fejéből, hogy ezeket soha nem veri meg senki ezen a világon.
Az utolsó csapatot ott láttam az országuton, ahol az út szélén kis
fakeresztek alatt német sírok sorakoztak. Mindenik sírhalmon egy sisak,
a melyről ilyenkor már leveszik a vászonhuzatot. A csapat a sírok
mellett masirozott a front felé. Kis kótás könyvekből énekeltek.