A hány utczasarokból német csapat fordul ki, harsányan és több szólamra
énekel. A téren katonabanda játszik. Két csapat éneklő német találkozik,
egyik sem hagyja abba. Délután négykor fürdőbe masiroznak a németek,
hónuk alatt egyforma törülközővel, egész századok, énekelve. A bajor
zenekar nagy hangversenyt ad a másik téren, ott áll és hallgatja Swen
Hedin is. Magyar munkások vonulnak ásóval és csákánynyal, kipirultan
énekelnek. Hatkor megint egyre erősbödő ének harsog messziről: jönnek
vissza a fürdőből a németek, négyes sorokban, hónuk alatt a
törülközővel. Énekelnek. Csak egy-egy kis mellékutcában van csönd. Ott
meg lehet pihenni – ott még hallani a multból a Tamássy-honvédeket…
A katonabanda órákig trombitál. Iszonyú hőség van, az utczán leeresztett
redőnyű boltok közt néhány nyitott üzletajtón ömlenek be és ki a
németek. Képeslevelezőlapért rohamokat csinálnak, de nincs az egész
városban egy sem. Az oroszok mind megvásárolták és szétküldték. Olyan
hires várost csináltak Przemyslből, hogy kollegám, Fópa úr, délamerikai
hirlapíró, azt mondja, végigutazott most a fél földgolyón, az egész
orosz háborúból ez az egy városnév népszerű. Egy kis trafik a
Nabranije-tér 4. szám alatt egymaga kétezernégyszáz przemysli látképet
adott el az oroszoknak. Ma eladhatna itt kétszerannyit.
A Sanhoz megyünk, mely a város közepén folyik végig. A felrobbantott
vashídak fölé épített fahídak is fel vannak robbantva. A vas- és
fagerendázatok vizbezuhant rengetegére most építik a harmadik hídat
ugyanazon a helyen. Ide is zene hallatszik. A pionirok is énekelve
kalapálnak. A parton sátor alatt hófehér kenyerek orosz lisztből. Az
utczákon kevés czivil, majdnem semmi, de igen sok félre nem magyarázható
hölgy. Feltünő sok. Újabb ledőlt fahídak fölé és mellé épült hídak.
Minden hídfőnél asztal, szék, tinta, toll és egy német tiszt. Magyar
huszárok mennek át a hídon. Hirtelen pillantást vetve Przemyslre, olyan
a jelleme, mint a Krisztinavárosnak. Általában gyönyörű és nem is kis
város. Ötvenezernél több lakosából most hat-hétezer van itthon. Semmi
katonás nincs a képen, az ember minden perczben elfelejtheti, hogy
várban van. Még este is éneket hallani. Gramofonok szólnak. Aztán
kilencz órakor minden kihal, elcsendesedik és elsötétedik. A repülők
miatt sötét a város.
A kifosztott lakásban, a hol el vagyok kvártélyozva, éjjel be kell
csukni az ablakot, mert olyan szapora és erős az ágyúzás. Két pohár
állandóan halkan zörög az asztalon. A hogy az ember kifigyel a
mennydörgő és mégis halálosan néma éjszakába, az egész ütegsortüzet
lehet hallani, meg lehet olvasni a tábori ágyúk hat gyors lövését.
*
Ifjabb Csanda Endre katonai gyógyszerész Nagyváradról, a ki tavaly
augusztus 11-ike óta mind a mai napig nem mozdult ki Przemyslből,
naplójából körülbelül a következőket olvassa fel az oroszok mostani
kapkodásáról:
A visszavonulás első jeleit már május 10-én tapasztalták. Az oroszok
minden beteget és sebesültet elvittek a kórházakból, még a
legsúlyosabbakat is, a kik közül kettő belehalt a szállításba a
pályaudvaron. Orosz szállítmányok éjjel-nappal mennek a vasúton Lemberg
felé. Tizenkettedikén az itt működő negyven-ötven magyar és osztrák
katonaorvost, gyógyszerészt és kórházi tisztet gyalog kisérik
Mosciskába, onnan Lembergbe, majd onnan Brodyba. Köztük megy Bojarszky
Béla lőcsei orvos és Nagy Elek tüzérhadnagy Nyiregyházáról. Az orosz
főorvos maga is restelli, hogy ezek gyalog mennek végig Galiczián, de
minden vasúti kocsi a visszavonuláshoz kell.
Tizenharmadikán csapatok vonulnak ki, kerülve a feltünést a városban. A
kórház orosz őrsége 19-én éjjel hirtelen elvonul. Otthagyja a 663
osztrák és magyar beteget. Huszonegyedikén az őrség boldog arczczal
visszajön. Huszonötödikén búcsút vesz és ismét elmegy. Huszonhatodikán
megint diadallal jönnek vissza. Még ugyanaznap délután hatkor
alarmirozzák őket, elmennek és éjjel tizenegykor visszajönnek azzal,
hogy visszaküldték őket. Junius 2-án este elmentek, ezúttal utoljára. Ez
a rövid és pontos napló kicsiben gyönyörűen mutatja az oroszok
fejetlenségét offenzivánk folyamán.
*
Tizenkettedikén megjelent Przemysl fölött az első magyar és osztrák
repülő. Hogy nem orosz repülő, azt a lakosság és a kórházban fekvő
katonaság onnan tudta meg, hogy a Tatár-dombról erősen lőttek rá. Nem
találták el. Egy héttel később egy öt gépből álló repülőraj bombázta a
pályaudvaron berakodó oroszokat és nagy kárt tett bennük. Az orosz trént
is bombázták. Tizennegyedikén kezdett dörögni először az ágyú és ez
mérhetetlen izgalmat okozott a kórházban. Most már mindent tudtak a
mieink. Ettől fogva napról-napra szólt az ágyú, míg junius 2-ról 3-ára
virradó éjjel tizenegy óra körül menekülve hagyták el orosz csapatok a
várost.
Pontban éjfélkor a levegőbe repültek a hídak, a melyek a régi hídak
romjain épültek. Félnégykor reggel már jöttek be észak felől a bajorok
és délnyugat felől valamivel később a mi tizedik hadtestünk katonái. A
lakosság kitódult az utczára és segített hídat verni. Reggel négykor már
tele volt katonával a város és a nők virágokat dobáltak a tisztekre.
*
A régi dolgok után érdeklődve a következőket tudtam meg:
Mikor a vár kapitulált, márczius 22-én reggel nyolczkor jöttek be az
első orosz csapatok. Délelőtt már nagy tömegek jöttek és rengeteg
élelmiszert hoztak. Kereskedők jöttek mögöttük megrakott szekerekkel. Az
oroszok nagy jótékony egyesülete, melynek czíme: Minden Oroszok Egylete,
azonnal hét népkonyhát állított fel a városban, a hol mindenki ingyen
kapott enni. A második napon a városházán czukrot, kávét, teát, lisztet,
darát és szalonnát osztogattak eleinte minden jelentkezőnek, utóbb csak
annak, a ki a hatóságtól írást hozott. A kórházba nagymennyiségű fehér
kenyeret, szalonnát, savanyú káposztát és sózott halat vittek. Azonnal
vágóhídat rendeztek be, marhát kezdtek vágni és megállapították az
élelmiszerek maximális árát.
Körülbelül egy hétig tartott, a míg elkezdhették a foglyok
elszállítását. A parancsnokok közül előbb Kuzmaneket vitték el, aztán
Tamássyt, mindkettőt autón. A legénységet kisebb csoportokban vitték
végig a városon, ez hetekig tartott. Először a magyar honvédek mentek
el, azután a németek, majd a lengyelek és legutolsóknak a rutének.
Plakát jelent meg, hogy az elvonuló foglyokat nem szabad megszólítani és
nem szabad nekik semmit sem adni. Rengeteg nép állt sorfalat az
éjjel-nappal elvonuló foglyoknak. Többen mégis szivart és eledelt adtak
a honvédeknek, de a kozákok erre a tömeg közé ugrattak és korbácscsal
vágtak végig az adakozókon.
Kuzmanek kardjának történetét egy rendőrtisztviselő így beszéli el. A
bevonuló csapat első tisztje egy kapitány volt, a ki azonnal a
várparancsnokság épületébe ment és Kuzmaneket kereste. Bemutatkozott
neki és azonnal elkérte tőle a kardját. Kuzmanek ezen nagyon
meglepődött, nem csatolta le a kardot és vitába bocsátkozott e tárgy
fölött a kapitánynyal, a ki e fellépésre zavarba jött és nem tudta, mit
csináljon. Rövid idő mulva automobilon egy orosz tábornok jött be, a ki
Kuzmanek előtt összeszidta a kapitányt és a várparancsnokot
felszólította, hogy tartsa meg a kardját. Tisztjeink nem tudták, mihez
tartsák magukat, míg négy nappal a kapituláczió után német nyelven
kiadott parancsot kaptak, a mely közölte velük, hogy a míg el nincsenek
szállítva, az orosz hadvezetőség nem tekinti őket foglyoknak, hanem jogi
állapotuk ez: «Kaiserliche Oesterreich-Ungarische Truppen auf Russischem
Gebiet.» Tehát tartsák meg kardjukat és járjanak szabadon a városban.
Ellenben rangjukra való tekintet nélkül kötelesek minden orosz tisztnek
szalutálni. Egy törzsorvosunk egyszer nem szalutált egy orosz
zászlósnak, mire ez megállította és felelősségre vonta. A törzsorvos
végignézte és faképnél hagyta.
Április 15-én este félkilenczkor váratlannl összehívták azokat az
orvosokat, gyógyszerészeket és tiszteket, a kik még itt voltak és
felolvastak előttük egy táviratot, a mely szerint a mi katonáink a
Kárpátokban kegyetlenkedtek az orosz foglyokkal. A távirat felolvasása
után megtiltották nekik a kardviselést és a szabad kijárást. Azontúl
csak írott engedélylyel mehettek ki a kórházból. Ezeknek a tiszteknek
egy része még ma is ott van. Az oroszok itt hagyták őket a mi betegeink
mellett, a kiknek körülbelül a fele magyar. Ezek az itt maradt tisztek a
felszabadulás napján táviratot intéztek a királyhoz. Közöttük magyarok:
Dr. Balogh Henrik hadnagy, Csanda Endre nagyváradi gyógyszerész,
Jakubovits ungvári gyógyszerész, Margulit gyógyszerész és Várady
gyógyszerész Máramarosszigetről. A betegek közt van Hajós István tábori
lelkész Szepesolasziból.
*
Márczius 24-én nem volt fontosabb dolga Artamanov tábornoknak, az orosz
várparancsnoknak, mint helyettesével, Kiriakov úrral elrendeltetni, hogy
minden polgár, a ki őt az utczán meglátja, tartozik előtte levenni a
kalapját. Ezt egyszerűen nem hittem el, a míg meg nem kaptam ennek a
hirdetménynek egy eredeti példányát. Az oroszok se örülhettek ennek az
ötletnek, mert Artamanov úr ebbe a plakátba belebukott. Helyettese
Kiriakov testőrezredes volt, utódja Hellwig tábornok. Artamanov bukását
titokban tartották a lakosság előtt. A városházára bejáratos tisztek
mesélték később el, így lassan kiszivárgott. A városházán hallottam azt
is, hogy állítólag ez az Artamanov volt az, a kit Nikolaj Nikolajevics
nagyherczeg egyszer megütött. Nagy összeköttetéseivel vitte ki, hogy
ennek daczára előkelő szerephez jutott a hadseregben. Az ütés híres és
népszerű emberré tette Oroszországban.
*
Április 22-én, egy hónappal a kapituláció után a czár megjelent
Przemyslben. Az itteni hatóságot nem értesítették, csak annyit mondtak,
hogy magas személy érkezik. Orosz katonák, csendőrök és orosz városi
rendőrök tartottak rendet. A czárnak délután félkettőkor kellett volna
jönnie vonaton, ellenben este félkilenczkor jött automobilon. Az egész
menet hét csukott autóból állt. A tiszti kaszinóba mentek. Az útvonalon
néhány felbérelt ember állt mint nép és az ablakokat papirossal kellett
beragasztani. Két úr, a ki a czárt látta, azt mondja, hogy vidám volt és
fiatalabb, mint az arczképein. Vacsora után a czár egy Frenkel nevű
itteni úr villájába ment és ott aludt. Másnap a czár kiment a
teherpályaudvarra, a hol egy régi nagy raktárunk orosz templommá volt
átalakítva. Itt misét hallgatott. Azután megnézte az erődöket és többé
nem jött vissza.
Jaroslauba akarták vinni, de Radymnóban megállíttatta az autót és azt
mondta, hogy nem megy tovább, mert ez a város annyira ki van halva, hogy
lesújtó hatást tesz rá. Úgy hogy innen Lembergbe vitték.
Ezt az orosz tisztek nagy szenzáczióként tárgyalták Przemyslben.
Érdekes, hogy még azok a tisztek is, a kik hivatalosan érintkeztek az
itteni városi hatósággal, nem mind hitték el, hogy a vendég valóban a
czár volt. Többen mondták a városházán, hogy van az orosz hadseregben
egy tiszt, a ki a megtévesztésig hasonlít a czárhoz és hogy ezt
sétáltatják helyette a fronton. Ez még akkor is jellemző, ha nem igaz.
De nem csoda, hogy ilyen legenda van, mert a czár, úgylátszik, tipikus
orosz arcz, mi a foglyok közt napról-napra látunk arczokat, a melyek
megdöbbentően hasonlítanak a czár képeihez. Itt ezredesi ruhában volt a
czár. Orosz tisztek ezt úgy magyarázták, hogy az apja léptette mindig
elő és mikor ezredessé lett, az apja meghalt. A duma azóta már
felajánlotta neki a tábornoki jelvényeket, de ő visszautasította. Nem
akarta az apjától kapott rangot többé elhagyni.
*
A zsidókat haladéktalanul elkezdték kínozni, a mikor bejöttek. Az utczán
szólították meg és vitték őket kényszermunkára. A ki egy rubelt nyomott
az utczán fogdosó katona markába, mehetett tovább.
Dr. Pordes ügyvéd önérzetből nem akart vesztegetni, ezt elvitték
utczaseprőnek, szorgalmasan seperte a várost, a melynek egyik legelső
ügyvédje. Nem engedte meg, hogy kiváltsák. Garlicki gimnáziumi tanár nem
akart utczaseprőnek menni, elfogták és félnapi fogság után bocsátották
haza. Aztán értesítették a zsidókat, hogy készüljenek el a száműzetésre,
mert orosz törvény szerint várban zsidónak nem szabad tartózkodni. A
főrabbi elment a kormányzóhoz tiltakozni. A kormányzó azt mondta neki,
hogy jól van, maradhatnak, a míg magas személy érkezik ide, a ki majd
eldönti, hogy Przemysl várnak tekintendő-e. A czár látogatása után mind
a körülbelül 18,000 zsidót kikergették. Az üzleteiket és a lakásaik
kulcsát megbizottaiknak kellett átadniok és nem mehettek sem osztrák,
sem magyar területre. Most majdnem minden bolt be van itt zárva, csak
kevésben működik hivatalból állított helyettes. A lakásokat kirabolták.
Szőnyeget, bútort, képet fényes nappal szekereken szállítottak a
pályaudvarra.
Egy doktor lakásában lakom, itt minden össze van törve és ágynemű,
edény, kép, szőnyeg el van lopva. Az üresen maradt lakásokat tisztek
foglalták el, egy-egy hadnagy nem fogadott el hat szobánál kevesebbet.
Mikor a polgármester helyettese megmutatta a parancsnoknak a mi
szabályzatainkat, a melyek szerint hadnagynak egy szoba jár, azt
felelték, hogy a przemysli hadnagyok közt sok a gróf és a herczeg és
ezeknek legalább öt szoba, fürdőszoba és zongora kell. A zongorához
általában szigorúan ragaszkodnak, bár állandóan egy és ugyanazon czélra
használják, nem tudom megérteni, mely egészségügyi ok miatt kell nekik
ehhez éppen zongora. Még mielőtt a zsidók elmentek, az itt maradt
lakosság közt éjjeli razziát tartottak. Minden házban megjelent egy
tiszt két katonával és minden férfit tizennyolcz évestől ötven évesig
egy táborba vittek, a hol másnap valóságos sorozást tartottak. A ki
szerintük harczképes volt, azt elvitték fogságba. Ezernél több férfit
vittek így el Przemyslből.
*
Itt maradt tisztjeink beszélik, hogy az oroszok Tamássytól valósággal
reszkettek. Ezt egy orosz ezredes mondta el nekik, a ki nagyon szerette
a magyarokat. Ez az ezredes a körülzárás idején Podmazurani erőd előtt
állott ezredével és tizenötször, mondd tizenötször verekedett egy és
ugyanazzal a honvédezreddel, úgy hogy a tisztek már kölcsönösen
személyesen ismerték egymást. Nemcsak ő dicsérte a honvédek példátlan
vitézségét, hanem azt mondta, hogy a tisztjei is nagyszerűnek tartják a
magyar katonát. Mikor ez az ezredes a tizennegyedik orosz hadsereggel
elvonult Przemyslből, szívélyesen búcsúzott magyar ismerőseitől. Itt
említem meg, hogy egyes magyar tisztek azt mondják, a kirohanáskor
hősiesen viselkedő honvédezredes neve mégis csak Szakmáry volt, a hogy
ezt Lehmann kapitány először közölte. Volt itt Szathmáry nevű ezredes
is, de az elbeszélésben nem ez szerepelt.
*
A városházán a helyettes polgármesterrel beszélgettem, ez mesélte, hogy
a pénztárukban volt 700,000 korona értékpapir, 117,000 korona készpénz
és 196,000 korona, a mit elmenekült és száműzött polgárok letétbe
helyeztek. Ezt az egymillió és tizenháromezer koronát az oroszok
magukhoz vették és azzal a megokolással, hogy Oroszországban biztosabb
helyen fogják őrizni, elszállították. A tiltakozással nem törődtek,
egyébként is saját polgármesterük és saját egyenruhás rendőrségük volt.
A városi hatósággal csak olyankor törődtek, mikor plakátokat kellet
kiragasztani. Így az olasz háborúról szóló plakátot is odaszállították
kiragasztás előtt. Ezzel nagyon siettek, mert még a hadüzenet előtt
hirdették ki, egy orosz ujság közlésére hivatkozva. Nem igaz, hogy a
város nevét megváltoztatták, mint angol lapok nyomán a mi lapjaink
közölték. Przemysl neve orosz nyelven ősidők óta Peremisl és ugyanaz a
furcsa jelentése van, mint a lengyel Przemyslnek: ez a szó nem főnév,
hanem ige és azt jelenti, hogy «meggondolta». Ugyanez a szó, ha az
utolsó betüjén jel van, azt jelenti, hogy «ipar». De akkor másként
mondják ki.
Przemysl, junius.
A bajorokat, a kik Przemysl öt erődjét rohammal bevették, negyvennyolcz
órával a bevonulás után láttam a városban a parádéra felvonulni. Nekünk
polgároknak régente semmit sem jelentett az ilyen parádé. Ezek a furcsa
és csattogó lépések a mai napon, itt Przemyslben, a hová a bajorok útja
most a bajtársak sírjai mentén vezet, elvesztették a régi komikumot.
Megható ezeknek a barnára égett óriásoknak ez a rendje a háború
tizenegyedik hónapjában, miután végigverekedtek a félvilágon. Olyan
tiszták és rendesek, mintha ma jöttek volna ki a kaszárnyából. Nem
láttam piszkot vagy foltot rajtuk. Tisztjeik és altisztjeik keztyüben.
Felszerelésük számtalan apró tárgya egyforma rendben, ugyanazon a
testrészen lóg ezer meg ezer embernél. Tábori palaczkja valamennyinek
baloldalt, hátul szijjon. Takaróik egyformán összecsavarva. Nagy parádé
volt, a főtérről néztem, a mint Frigyes főherczeg és a trónörökös előtt
elvonultak ezek a bajor csapatok. Simon Vilmos kollégával állunk egy fa
alatt a téren és bámulunk, mellettem nagybajuszú öreg katona áll, a
karján sárga karszalag ezzel a felírással: FELDGENDARM. Egyszerre csak
megszólal magyarul, hallva a mi beszélgetésünket:
– Az urak magyarok?
– Azok vagyunk.
– Ujságírók?
– Igen.
– Mikor jöttek?
– Tegnap.
– Hát akkor nem látták az igazit. Az volt a szép (a parádéban felvonuló
bajorokra mutat) mikor ezek a francziák első nap begyüttek… muzsikával…
csupa vér voltak.
– Francziák? – kérdem.
– Igen… ezek itt!
Megint mutatja őket.
– Ezek bajorok, – mondom.
– Igen, igen – mondja – bajorok, bajorok. Eltévesztettem. Tudtam, hogy
nem németek… bajorok, nem francziák.