Négyszáz kilométert rohantunk katonák között. A hadnagy, a ki az autót
vezeti, izgatott és boldog, repül, mint a szél. Ma délben végre még egy
nagy domb, azután egyszerre kidöntött fák, lerombolt parasztházak,
hirtelen a lejtőn egy egész mező drótsövényből, aztán karókból rótt
keresztek szöges dróttal egymáshoz kötve, majd oldalt egy végtelenbe
futó erős sáncz, az országút fordulójánál fatörzsekből csinált kapu és
zegzúgos bejáró, homokzsákok: egy nyugati várkapun suhantunk keresztül.
Most lefelé gurulunk, egy görög templomhoz hasonló ház áll egyedül a
mezőn, jön egy sereg liba, egy baka vezet egy lovat, egyszerre kis házak
oldalt, megint mező, aztán hirtelen fel egy legutolsó dombra. Onnan egy
fehér torony látszik sötétzöld bársony domb oldalában. Egy pillanat
mulva a torony alatt, fák rengetege mögött száz meg száz kis háztető.
Jobbra lenn a mélység fenekén lassú, fénylő kis folyó, lovak állnak
benne, nagyon messze egy meztelen gyerek úgy ragyog a parton az égő
napon, mintha aranyból volna. A tükrös kis folyó a San. A barna és piros
háztetők a sok zöld közt: a végtelen szenvedés és a felordító diadal
nagy monumentuma, Przemysl.
Az első utczasarkon egy szuronyos német katona. Az autó úgy repül be a
városba, mint a veszedelem, már nem is látni semmit, vizesen csillan
össze most egyszerre minden az ember szemében (a nagy gyorsaságtól), és
a szemhéjat lassan és forrón le kell hunyni, (hogy a por bele ne menjen
az ember szemébe), és a zsebkendőt most már az arcz elé kell tartani,
mert a csukott szemhéjak mögött égni kezd a Tamássy tízezer éhes
honvédjének a képe, a hogy az utolsó csatába mentek és gyenge hangon
magyar dalokat énekeltek ezen a földön, a melynek pora most végigfolyik
az arczomon…
*