PRZEMYSL

Tymbark, junius.

Automobilon, olyan sebesen, mintha ott csak épp ránk várnának, mielőtt

tovább mennek… a ma felszabadult Przemysl felé. Forró nyári nap. Tymbark

oly békésen fekszik templomával, piros háztetőivel a dús zöld közt a

mély-kék ég alatt, mint egy túlzottan színes nyomású plakát, vagy képes

levelezőlap. A temető… Muhr ezredes, Szántay kapitány… Idehozatta őket

Arz tábornok a limanowai dombról, mint meghatottan mesélte egyszer, a

tymbarki temetőben alszanak a magyar huszártisztek, a soha el nem

felejthető mártir-katonák, a Nádasdy-ezred tisztjei, meg a tizenhármas

jászkúnok…

Földek, ligetek, nyugalmas, dús, szép vetés, nyári csönd, tökéletes

nyugalom. A zöld vetésben egy-egy még zöldebb csík: a föld begyógyúlt

forradásai. Tavaly deczemberben itt lövészárkok voltak, a hol most ezek

a csíkok vonulnak. Itt-ott konzervdoboz csillog a vetés közt. Ez daczol

legtovább a mindent eltörlő, mindent elsimító, mindent elfelejtő

természettel.

Limanowa, junius.

Ott fenn a domb tetején a ritkás, szellős nyírfaerdőcske, a

hadijelentések százszor említett «Birkenwäldchen»-e, a huszár-golgota…

Milyen nyugalmas, szép és közömbös most… Az úton csirkék. Vörösképű

lengyel gyerekek, a kik egymásra kiabálnak. Egy hölgy jön az országúton

az erős napsütésben, zöld napernyővel, emeli a szoknyáját, szép, vékony

lába van. Hol volt, mikor deczemberben itt vérbe léptem? Hiába

erőltetjük a szemünket, sem a vetésben, sem a legelőn nem látni a

lövészárkok nyomát. Ez a gyors bemohosodása a dolgoknak, ez a zöld

szőrösség, ez az ellenállhatatlan tovább-élése minden növénynek, – itt

már a csíkokat is alig látni – mintha világosan kifejezett akarata volna

a természetnek, hogy semmi se legyen maradandó, a mit nem ő csinál. Úgy

érzem itt a magam emlékező lelkét, mint valami tiltakozást: a memória

itt egyetlen büszke lázadás, mert a luczerna, a nyírfa, a galicziai

agyag egy félév alatt mindent elfelejtett, a földbeásott testek

porlanak, eső jön és felhők mennek, – én itt ezen a nyugalmas, napos

nyári tájképen egy deczemberi iszonyatot hurczolok keresztül, nekem itt

nem zöld a zöld, itt nekem hiába van tele lila virággal a domb, soha nem

nyugszom bele abba, hogy ez itt «táj» vagy «vidék», valami lázadó

kínlódás nem engedi, hogy itt mást lássak, mint a mit egyszer láttam.

Itt hófoltos téli sár van számomra örökre, itt vér folydogál lefelé az

olvadásban, havasesővel keverve és magyar huszárok arczraborúlva

fekszenek a földön, sapka nélkül, – fiatal legények, kihűlt, sárgaarczú

magyar parasztfiúk, feltépett kék zubbonyban, sáros piros nadrágban – ha

százszor és ezerszer nyári zöldben úszik is itt minden és ha mégúgy süt

is a békés déli nap. A zöldernyős hölgy megint látszik, visszafelé megy.

Valahol mozsárban törnek valamit, lágy, czinczogó, kényelmes, háztartási

hang, – lila virágok, kakukmadár, fehér országút… fájdalmas és

felháborító nyugalom, nem tudok beletörődni, a hadnagy is így érez, a ki

a gépet vezeti, folyton hátranéz keserű mosolygással, a fejét csóválja.

Neusandec, junius.

Egy óra pihenő. Limanowa nem megy ki a fejemből. Muhr ezredes családja

megkapta a magyar nemességet a «limanowai» prédikátummal. Régen a

nemességgel birtok járt. Mért nem adják nekik ezt a kis darabkáját a

nyírfa-erdőnek, azzal az árokkal, a melynek szélén az ezredes mellére

egész piros gyöngysort rajzolt az orosz gépfegyver? Csak ezt a kis

darabot adják nekik – és általában, az elesett katona családjának azt a

kis árkot, a hol meghalt, a miből virágoskertet lehet csinálni, – úgy

hagyni, a hogy volt, akkor… Kis, tíz-négyszögméteres nemesi birtokok…

Vagy helytelen kínlódás ez, gondolatban küzdeni az ellen, hogy minden

eltörlődjék, elmosódjék és színes zománczban egybekövesedjék egy nemzet

kiszépített szenvedésévé? Igazságtalanság az egyes eseteket így

brutálisan megörökíteni akarni?

Biecz, junius.

A tűzhely.

Közvetlenül Biecz előtt, a hogy az országútról jobbra nézünk, az

alkonyat fényében hosszú és keskeny vörös szőnyeg húzódik a letaposott

mezőn, el, messze, egészen a távoli dombokig. Mikor az ember közel megy

hozzá, látja, hogy a szőnyeg drótsövény, a mely orosz lövészárok előtt

húzódik el, fel a dombok felé és ennek a drótsövénynek az egész

területe, a legkülső drótszáltól a legbelsőig zsúfoltan tele van nőve

pipacscsal. Mögötte feketén húzódik a mély orosz árok, a melyet, úgy

látszik, harcz nélkül hagytak el. A szőnyeg előtt piszkosbarna, fel nem

szántott tavalyi tarló, a meddig csak lát az ember. Soha még pipacsot

ilyen sűrűn nem láttam. A pipacs nálunk otthon szétszórt virág, a mely

nem bújik csomósan egymás mellé. Itt egymás nyakára nő, tolong, hemzseg

a drótszövevény közt. Se a drót előtt, se a drót mögött nem nőtt egy

sem, hogy az a furcsa érzésem van, mintha állati észszel gondolkozott

volna és kikereste volna magának ebben az istenítéletben ezt a védett

helyet, a hová emberi láb nem léphet. Most úgy húzódik a távolba ez a

vérvörös futószőnyeg, mintha valami láthatatlan nagy királynak

terítették volna oda a földre. Az esteledő napfény süt rá sárgán, ez

egyes helyeken vérvörösre festi a szőnyeget. A hol nem süti a nap, ott

sötétebb, úgy hogy vannak perczek, a mikor olyan, mint a vörös

brokátselyem, a mely a rája eső fények szerint változtatja az

árnyalatait. Perczekig kell nézni, olyan szuggesztív és királyi

pompájában oly sokat mond a háborúról…

A szőnyeg mögött szomorú földek jönnek, a melyeken a nap utolsó sugarai

száz meg száz pontot csillogtatnak. Eldobott üres konzerv-skatulyák

fénylenek itt. Mint valami felszáradni nem akaró könnyharmat, csillog

végig egész Galiczián ez a sok százezer fényes kis skatulya. Az

országutak szélén, a virág közt, a fiatal vetésben, végig a mérhetetlen

legelőkön. Már tizenkettedik órája vágtat velünk az autó kelet felé és

nem hiszem, hogy volt egyetlen óra, a mikor nem csillogott volna ez a

szegény olcsó gyémánt a láthatáron. Az orosz skatulyán sárga zománcz

van, ez aranynak ragyog, a mienk ezüst. De az orosz katona is akkor

vette elő az övét, mikor már nem volt egyebet ennie, a mienk is. A hol

szikrázik a mező, ott emberek éheztek. Arany és ezüst ragyogja így végig

Galicziát. Nagyobb mezőkön, a hol táborozások voltak, egy-két szomorú

paraszt szedegeti össze zsákokba ezt a fénylő szemetet. Valami

tragikómikus van abban, a hogy mohón le-lehajolnak ezeken az olcsó

aranymezőkön.

Biecznél nem szedte senki az érczet. Itt a csillogó pontok közt rommá

lőtt házak állnak és Galicziának ezen a részén, a hol ház van, ott nem

szokott ember lenni. Ez a két olyannyira összetartozó fogalom: a ház meg

az ember itt alaposan elvált egymástól. Ezek a városokon kívül álló

magányos házak kitünő czélpontok lehettek a tüzérség számára, mert itt

például egyetlen-egyet se látni, a mely ép volna. És jól czélozhatott a

tüzérség, mert legföljebb ha egy vagy két lyuk van a ház körül a

földben. A harmadik lövés már telibe találta a kunyhót. Magasabb helyről

látni ezt a harmincz-negyven törmelék-rakást, a mi valaha kis parasztház

volt. Nem kellett nekik sok, oly szépen, oly engedelmesen rogytak össze

egy lövésre, hogy alig látszanak ki a föld színéből. Fantasztikussá az

teszi ezeket a kis romrakásokat, hogy legalább a felénél épen maradt a

ház kéménye és mint valami fekete fejfa áll ki a házacska sírhalmából.

Ránk esteledett, a mikor Biecznél ezekhez a romokhoz értünk. A hogy

megyünk kifelé az összelőtt helységből, a sötétedő estében egyszerre

csak tüzeket látok piroslani ezeken a törmelékhalmokon. Első pillanatban

azt hittem, hogy a leégett házak valami utolsó parázs-maradéka ég a

széthullt vályog és az üszkös gerendák közt. De a hogy közelebb jutok

hozzájuk, látom, hogy a kis tüzek körül asszonyok és gyerekek állnak és

fazekakban vacsorát főznek. Négy-öt tűz lobog körülöttem. Ezek a házak

mind vályogból és fából épültek, úgy hogy egyetlen lövés leterítette

őket véglegesen. Téglából nem épült bennük egyéb, mint a tűzhely a

konyhában és a kémény. Ez a két keményebb rész mindenütt megmaradt ott,

a hol a házat oldalt találta a lövedék. És ez a szegény nép most ezekhez

a megmaradt tűzhelyekhez jár vacsorát főzni. A romok közt négy-öt

meztelenül felfelé meredő kémény füstöl és minden kémény alatt szabadon

áll a tűzhely, lobog benne a tűz és egy földönfutóvá lett kis család áll

a tűz körül. Ez a szó, hogy «tűzhely», sok nyelven jelenti magát az

otthont. A franczia is «foyer»-nak hívja a családi otthont, mi is

összekapcsoljuk a «tűzhely» szót a «család»-dal. Ez az ősi

szimbolisztikája a nyelvnek ugyanazt fejezi ki, a mit itt most

megrendülten lát az ember ezen a meghalt vidéken: a család, az otthon

gondolatának a legbelsőbb lényege az a pont ezen a nagy világon, a hová

a család a tüzet rakja. Az otthonnak nem az apa műhelye, a gyerek

bölcsője, vagy a hitvestársak ágya a legbelsője, a magva, hanem a tűznek

a fészke. És itt, a hol ez a kis piszkos, lompos ház úgy roskadt össze

az első lövésre, mint egy beteg kutya egy botütésre, a tűzhely túlélt

mindent, a mi körülötte volt. A család pedig előjött valahonnan az

erdőkből vagy a pinczékből, a hová elbújt, mikor Gorlicze felől jött az

a zivatar, a minőt a világ még soha nem látott – és most itt kuporog a

romok közt és főzi a vacsoráját a régi tűzhelyen.

Krosno, junius.

Krosnóban délben egy pillanatig állunk, de ezt a pillanatot sokáig nem

lehet elfelejteni. A város dombon épült és a hol állok, ott a baloldali

házsorból néhány ház ki van lőve és szabad kilátást enged le a völgybe

egy végtelenbe terjedő mezőre. A mezőn háromezer orosz fogoly ebédel.

Onnan tudom, hogy háromezer, mert megmondták. Innen csak végtelenséget

látok az égő déli napfényben, a mely tele van nagy, földszín-barna

hernyók ezreivel. Az orosz egyenruha teljesen összekeveredik színben a

letaposott mezővel, nem látom, hol van szabadon egy darabka föld és hol

van vagy nincs orosz katona, – az egész mező nyüzsög a földön ülő,

fekvő, térdelő, guggoló ezerektől, összefolyik velük egy folyton mozgó

poros-barnás göröngytávlatba; a milyen nagyszerű ez a kép, olyan

utálatosan hasonlít ahhoz, mintha embernagyságú férgek végtelensége

hemzsegne az egész völgykatlanban, egy pillanatig nem nyugodva, egymás

mellett, mögött, egymás fölött, egymáson keresztül mászva és helyenként

mozgó csomókká torlódva. Füstök szállnak fel a csomókból, ott föl az

ebédjük.

A hogy itt állok és nézek lefelé, mögöttem szünet nélkül kiált ég felé

egy nagyon erős kórus, a mely asszonyi és gyerekhangokból áll. Ehhez

rendetlenül és élesen szól a harang, egy pillanatra sem hagyja abba. Az

egész város, a mező, a levegő és az ég tele van ezzel a jajgató

kórussal, a melyet orgona kisér. A templom ajtaja nyítva van, onnan

ömlik az ének. A harang gyorsan és sürgősen cseng, nagyon magas hangon,

ijesztően, mintha félrevernék, minden ritmus nélkül. A kórusban

fel-felsivalkodnak a gyerekhangok. Rettenetes forrón és égőn tűz le a

déli nap, szinte láza van az embernek tőle. A házak körülöttem mind tető

és ablak nélkül merednek a háttérbe és ontják az égett szagot, a

megpörkölt fának, bőrnek, szövetnek valami furcsa, meleg, büdös

lehelletét, a mit alig lehet elviselni. A kórus és a harang egymást

akarja túlkiáltani, mintha nagyon akarnák, hogy Isten meghallja őket,

mintha minden égett házért és megölt emberért külön jajgatnának fel a

nagy kékségbe, szinte rimánkodva erősbödnek a strófák…

A harangzúgásban és az ének hullámzásában orosz foglyok jönnek,

kanyarodnak le mellettem a többi közé a mezőre. Ugyanakkor egyszerre egy

hosszú sor keréken járó kis orosz gépfegyver jön, olyanok, mint a kis

dühös kutyák, ezek a rút törpe ágyúkorcsok.

Nem mehetünk tovább, mert kettes sorokban lovakat visznek a front felé

ugyanazon az úton, a hol az oroszok jönnek. Most porba keveredik minden,

a szuronyok közt lassan mozgó foglyok tömege, a száz meg száz pár ló

hosszú sora, a közöttük zörögve húzódó sor gépfegyver – és a forró

porfelhőn keresztül mint fátyolon át látom egyszerre fölkelni ültéből

mind a háromezer foglyot lenn a mély mezőn, – ez a rengeteg rab, ez a

rengeteg zsákmány most egyszerre megmozdul az égett házak mögött és

ehhez a képhez élesen visítva még mindig versenyt szól a könyörgő kórus

és a megriadt harang. A túlsó házak előtt sebesültek állnak bekötött

karral, fejjel, egy kendőn frissen szivárog át a vér. Úgy érzem, a

háború véres szívének a közepén állok, a füstölgő házak közt,

meg-megvaduló lovak porában, fülemben, agyamban egy végiggázolt nép

jajgató énekével, félrevert harangjával, mellettem a rabságba marsoló

ellenség ezreivel, előttem saját vérző katonáinkkal – és ez mind egy

ledöntött házaktól foghíjas utczán a lármának, a pornak, a hőségnek, az

égettszagnak, a lovasok kiabálásának, a készülődő háromezer fogoly

felmorajló zúgásának összekeveredésében, a melyből csak a gyerekek

kórusa és az elhallgatni nem akaró, folyton csengető harang hallatszik

ki külön-külön, de szakadatlanul és már majdnem sírva. Mintha ezt a sok

dolgot nem is lehetne különválasztani egymástól, mintha ez a sok hang,

alak, szag, mozgás, hőség mind nem volna egyéb, mint maga a háború

vihara, a mely itt gomolyodik a csatázó seregek mögött, még abban a

porban, a mit a harczolva rohanók vertek fel. És egy kis égett utczának

ebben a perczében együtt van minden: vér, por, tűz, lovak, rabság,

szurony, – Istenhez való felsírás és fogságba hajtott ellenség

morajlása, félrevert harang, füstölgő rom, gyermekek éneke, ágaskodó

lovasok káromkodása – időben most már nem tudom megmérni, egy félóra

volt-e, vagy három percz, mert most már, hogy elmúlt, csak egy pillanat,

a mit sokáig nem lehet elfelejteni. Egy pillanat, a míg megnéztem, hogy

hogyan ebédelnek a krosnói orosz foglyok.

Przemysl, junius.