Főhadiszállás, május.
Visszatért magyarok.
Galicziai előnyomulásunk egyik érdekes melléktünete, hogy most mindazok
a katonák, a kik az orosz fogságból megszökve czivilben bújdostak
Galicziában, az orosz áradat elhúzódása után magukra szedik elrejtett
egyenruháikat és sorra jelentkeznek a bevonuló csapatoknál. A sok ilyen
szökési történet átlagából kiválik ez a kalandos história, a mely
elmondja, hogyan szabadult így az orosz fogságból egy budapesti
fiatalember: dr. Benkő Károly ügyvédjelölt, önkéntes káplár a 24.
vadászzászlóaljban.
Benkőt november végén Brzeskónál fogták el, a hol az utóvédben harczolt.
Dembicába szállították az oroszok több magyar fogolylyal együtt. Egy
torlódásnál Benkő kiugrott a sorból és belopózott egy üres házba, a hol
három napig kínlódott étlen-szomjan, nem vetve le magáról egyenruháját.
A mikor csöndesebb lett a város, előbújt és még mindig egyenruhában
Ropcyce faluba bújdosott, a hol egy zsidótól nadrágot és kaftánt kapott.
A lakosság itt hamarosan megtudta, hogy magyar katona, de senki sem
árulta el, ingyen etették és dugdosták egészen deczember végéig az
oroszok elől. Akkor nagyszámú orosz katonaság jött a faluba és az ő
lakásába is kvártélyoztak orosz gyalogosokat és szanitéczeket. Az egyik
orosz katona Boris Gorkij néven mutatkozott be neki és azt mondta, hogy
unokaöcscse Maxim Gorkijnak, a világhírű orosz írónak.
Ez a Boris Gorkij kitünően beszélt hat nyelven: oroszul, németül,
angolul, francziául, olaszul és lengyelül, úgy hogy mikor Benkőt
megkérdezte, hogy miféle nemzetiség, ez nagy zavarba jött, mert a
magyaron kívül egész nyelvtudománya az igen fogyatékos németsége volt és
így se lengyelnek, se másnak nem adhatta ki magát. Azt mondta tehát
neki, hogy Athénbe való görög diák. Így aztán Gorkij nem beszélhetett
tovább vele, ellenben feljelentette az orosz parancsnokságnál, mint
gyanus idegent. Másnap egy csendőrhadnagy jelent meg nála és az írásait
kérte. Benkő azt mondta, hogy az írásai elvesztek, mire őrt állítottak a
lakása elé és másnapra a parancsnok elé idézték. Szilveszter estéjén
történt ez. Látta, hogy itt egyéb nem segít, egyenruháját eldugta egy
kanapé alá, kaftánban kiugrott az ablakon és elindult vaktában
Magyarország felé.
Gyalog bandukolt át Niedzviada, Mala, Huta, Gogolov, Trzebnie, Kopitava,
Faliszovka, Poraj, Nienaszov, Makoviska, Draganova és Gojsce községeken,
mindenütt csak a duklai szoros felé vezető utat kérdezve, mert így
remélt legrövidebb úton hazajutni.
A Duklától három kilométernyire fekvő Ivla faluban elfogta egy orosz
őrjárat. Már messziről azt kiáltották feléje, hogy: «állj meg, magyar
kém!» Azonnal egy kozák kapitány elé vitték, a ki jegyzőkönyvet vett föl
vele. A kihallgatás rövid volt és Benkő így jegyezte fel a párbeszédet a
kozák kapitánynyal:
– Kicsoda ön?
– Zsidó vagyok Ropcycéből.
– Hová megy?
– A sógoromhoz, Duklára.
– Mit keres ott?
– Dohányt akarok vásárolni.
(A galicziai zsidók az orosz uralom alatt azzal az osztrák dohánynyal
kereskedtek, a melyet az orosz katonák adtak el nekik potom áron.)
– Hol vannak az írásai?
– A kozákok elvettek tőlem mindent.
– Akkor – mondta a kozák kapitány – menjen, a hová akar…
Ezek után azonban Benkő nem mert már Duklára menni, mert Dukla tele volt
orosz csapatokkal. Visszament Gojsce községbe, a hol egy Jan Wosniak
nevű lengyel paraszt bújtatta el, mindenét megosztotta vele s az egész
falut megkérte, hogy vigyázzanak a magyar katonára. Mikor orosz járőr
jött a parasztházakat vizsgálni, Benkőt ágyba fektették és jajgatva
mondták, hogy súlyos beteg rokonuk. Itt élt egészen márczius elejéig, a
mikor az orosz katonák közt az az álhír terjedt el, hogy a németek
betörtek Jaslóba.
Erre a hírre a szökevény elindult gyalogszerrel Jasló felé. De néhány
kilométerrel a város előtt megállították az oroszok azzal, hogy
czivilember nem mehet be Jaslóba. Kétségbeesetten fordult tehát vissza
és elment Kopitavába. Itt egy szegény lengyel parasztasszony, Jastrzom
Kunigunda vette magához azzal a megokolással, hogy az ő ura is háborúban
van. A falu lakossága csakhamar megtudta, hogy magyar katona bújdosik
náluk és követelte, hogy a magyar bújdosó sorban vegye igénybe a
jobbmódú emberek vendégszeretetét.
Valósággal kapkodtak utána. Így lakott egy Jan Kobak nevű embernél,
aztán két hétig Trybusz Mihálynál, majd egy Franciska Orzechovska nevű
szegény asszony követelte azon a czímen, hogy az ő ura fogoly
Szibériában és talán az is rászorul a mások jóságára, ha megszökik.
Innen a tanító vitte el magához, minden jóval tartotta, majd egy úrhoz
került, a ki Rozvadovban törvényszéki bíró volt. Itt töltötte május
elején vándorlásának utolsó két napját. A bíró ruhát, fehérneműt adott
neki. Az asztalnál hárman ebédeltek együtt, a bíró, Benkő és egy
hallgatag úr, a kiről nem tudhatta meg, hogy kicsoda. Benkő gyanúsnak
találta a hallgatag urat, kerülte, viszont a hallgatag úr is ferdén
nézett Benkőre. Mikor a házigazda ezt észrevette, behívta őket a
szobájába és bemutatta őket egymásnak. Benkő akkor tudta meg, hogy a
hallgatag úr szintén magyar katona és régóta bújdosik itt Tschnadel bíró
házában. Valósággal Jókai-regénybe illő jelenet lehetett, a mikor a két
magyar szökevény egymás nyakába borúlt a jóságos bíró szobájában.
Most a két szökevény együtt tervezgetett és reménykedett, a mikor
egyszerre híre jött, hogy a szövetséges seregek áttörték a galicziai
orosz frontot és közelednek Kopitava felé. Az oroszok elvonultak a
helységből és május hatodikán megjelent az első német patrouille
Kopitavában s utána nemsokára a német katonaság, élén von Stock német
tábornokkal. A magyar katonák azonnal jelentkeztek a német
parancsnoknál, a ki megdicsérte őket és autón küldte mind a kettőt
Neu-Sandecbe. Innen vonaton a főhadiszállásra utaztak, a hol a
főparancsnokságnál jelentkeztek és részletesen jegyzőkönyvbe mondták
kalandos történetüket. Útközben, Krosnó vidékén nem tudták megállani,
hogy az arra haladó győzelmes magyar hadtestnél ne jelentkezzenek. Itt
Arz altábornagy szintén elmondatta magának a szökés történetét. Most
mind a két fiatalember útban van hazafelé, miután a főparancsnokság
szabadságolta őket, hogy fáradalmaikat kipihenjék.
Főhadiszállás, június.
A Szurmay-honvédekről.
Nowak német író, a ki Liman lipcsei szerkesztővel a főparancsnokság
külön engedélyével a Szurmay-honvédekhez utazott, ma elragadtatva jött
vissza és egész este csak a honvédekről mesél. Szurmayék szívesen
fogadták a két német vendéget, mindent elmagyaráztak, megmutattak nekik.
Megkértem Nowak urat, mondja el a Szurmay-csoport legutóbbi napjainak
történetét, a melyet vezérkari tisztek előadása alapján jegyzett fel.
A Szurmay-féle hadseregcsoport, a mely legnagyobrészt magyar honvédekből
áll, most Drohobyc körül vívja nehéz harczait. A nyilvánosság előtt
utoljára az uzsoki szoros nagyszerű védelmével kapcsolatban szerepelt a
Szurmay-csoport. Hogy miképpen jutottak el a honvédek az uzsoki hegyek
fagyos világából az égő petroleumforrásokhoz, arról Nowak a következőket
mondja:
Szurmayék felállása legutóbb az uzsoki vidék galicziai részén Sianki
falutól nyugatra és keletre volt. Emlékezhetünk még arra, hogy a
gorlicei és a tarnowi offenziva előtt éppen ezt a vidéket támadták
legerősebben az oroszok. A mi állásaink itt éppen ezért nagyon erősek
voltak. Igen tömör földművek és drótakadályok védték az állást, a mely
úgy volt megszerkesztve, hogy a támadó oroszokat már a támadás első
perczeiben oldaltűzbe foghatta. Miután az oroszok leginkább az éjszaka
sötétjében támadtak, a honvédek ezen úgy segítettek, hogy minden
támadásukat kivilágították. A drótsövények előtt felállított őrök
ugyanis, a mikor észrevették a sötétben feléjük csúszott orosz sorokat,
jelt adtak hátrafelé és ugyanakkor hirtelen meggyújtották az előre
odakészített szalmakazlakat, a melyek petróleummal voltak leöntve. Az
összes drótsövények előtt hatalmasan fellobogó lángok erős fényt
árasztottak és megkönnyítették a drótok közt bukdácsoló ellenség
elpusztítását. Az utolsó napokban már tizes sorokban támadtak az
oroszok, de a honvédek minden támadást visszavertek.
Mikor Nyugat-Galicziában megindult az offenziva, az uzsoki honvédek is
támadásba mentek át. Uzsok körül is van egy Ostry nevű hegy, ez volt az
oroszok legerősebb támaszpontja. Ezt a hegyet május harmadikáról
negyedikére elfoglalták és hirtelen átalakították a maguk czéljaira. Az
orosz lövészárkokon keresztül-kasul magyar árkokat ástak. Uzsok
környékén, a hol már sokszor cseréltek gazdát a magaslatok, mindenütt
láthatók ezek az egymást keresztező, egymásba fonódó lövészárkok, a
melyekben hol oroszok, hol magyarok laktak. Az Ostry-hegy elfoglalása
után megkezdte az orosz haderő a visszavonulást, a Szurmay-csoport pedig
az üldözést. Az oroszok már megkaphatták galicziai vereségük hírét, mert
itt álló seregük, a mely a Bruszilov tábornok nyolczadik hadseregének
balszárnya volt, igen gyorsan vonult vissza. A honvédek oly gyors
tempóban folytatták az üldözést, hogy az úttalan vidéken nem is a
völgyeken át, hanem hegyen-völgyön keresztül úgyszólván légvonalban
siettek az oroszok után. Az oroszok visszavonulásának módja jellemző
volt. Ha az orosz úgynevezett stratégiai visszavonulást rendez, vagyis
még vissza akar jönni arra a helyre, a melyet elhagyott, akkor
kíméletesen rombol. Ha megverve menekül, akkor tűzzel-vassal púsztít.
Elég annyi, hogy ezen a vonalon megverve menekült az orosz sereg. Turka
helység például nem létezik többé.
Állandó utóvéd-harczok közepette érkeztek Szurmay honvédei május közepe
táján azokra a hegyekre, a melyek mögött észak felé mély völgykatlanban
fekszik Boryslav, a milliókat érő petróleumforrások sokat emlegetett
vidéke.
A boryslavi magaslatokról leszállva már látták a honvédek égni a
petróleumforrásokat. Mentek le, neki a lángtengernek. Az oroszok három
szotnya kozákot rendeltek ki gyújtogatni és egy félszotnya dragonyost a
lakosság fékentartására. Először a kincstári források lángoltak fel.
Aztán az úgynevezett Hubicz-források. Harmadnap égett maga a boryslavi
telep. A kozákok, a kiknek parancs szerint óvni kellett volna a franczia
és angol tulajdonban levő forrásokat, nem nagyon válogattak, mert a
honvédek már a nyakukon voltak. Nem is gyújtottak fel mindent. Maradtak
források is, fúrótornyok is épen. Egy mérnök a gyújtogatásra rendelt
kozákcsapattól harmincz rubeljével váltott meg néhány tornyot. De a
tartályokat megfúrták és meggyújtották. Elvonulásuk után még tizednapra
is füstös lánggal égett a petróleum a völgyben…
A honvédek ezen az égő vidéken keresztül folytatták az üldözést Drohobyc
irányában. Szurmay altábornagy éjjel-nappal talpon volt és legtöbbször
olyan helyen ütötte fel hadiszállását, a mely az orosz tüzérség
tűzvonalában volt. Állandó és közeli érintkezésben akart lenni
csapataival. Drohobycon túl kitünő terepet találtak a védekezésre az
oroszok. Itt mocsarak mögé húzódtak, úgy hogy a honvédek csak az
ingoványon keresztül intézhettek ellenük frontális támadást, tüzérségünk
azonban ellenállhatatlan oldaltűzzel innen is kiverte őket. Különös
nehézséggel járt a mocsaras vidéken a sebesültek hátraszállítása.
Drohobycban lengyel és zsidó küldöttség várta Szurmayt és csapatait.
Felszabadítóikat üdvözölték a magyar honvédekben.
Becsülettel küzdöttek soraikban a magyarországi szerbek is és ide is
elkisérték őket apró, teherhordó lovaikkal a bosnyákok, a kik Uzsoknál
oly kiváló szolgálatokat tettek, hogy egy ott járt svájczi őrnagy
hasábokat írt róluk egy bázeli ujságba. A honvédek, a kiknek
történetében már napi hatvan kilométeres menetelés is előfordult,
ezúttal is igen nagy és gyors marsokat végeztek. Jellemzi a csoport
lelkes hangulatát, hogy mikor ezek a harczok megkezdődtek, a tiszti
szolgák is a frontba kéredzkedtek és részt vettek a küzdelemben.
Az üldözés napjaiban Nowak és Liman meglátogatták egy éjszaka a tüzek
mellett táborozó honvédeket. Mikor a honvédek meghallották, hogy ezek az
urak Németországból jöttek el hozzájuk, valamennyien levették sapkájukat
és ezt kiáltották feléjük: Testvérek vagyunk!