Magyar fordítása: «Hirdetmény. Márczius 9/22-én reggel 7 óra 30 perczkor
Przemysl megadta magát. Tarnow város parancsnoka: Markiewicz alezredes.»
Tarnow, május.
Von François tábornok oroszlánja.
A galicziai harcztér porförgetegében, azokon az országútakon, a melyeken
most egy soha nem látott népvándorlás nyomul erőszakosan kelet felé, – a
sok teherautó, ágyú, szekér, fogoly, csapat közt immár harmadik hete
szaladgál egy naiv német tréfa. Egy mindig rohanó igen nagy automobil
tűnik fel hol itt, hol ott, tulajdonképen nem is látni, kik ülnek benne,
oly gyorsan megy és olyan porosak a benne ülő köpönyeges alakok. De az
autót már úgyszólván mindenki ismeri Közép-Galicziában, mert a motorján,
elől, egy oroszlán ül. Az oroszlán – kitömött oroszlán, de német katonai
egyenruhába van öltöztetve, csillog rajta minden, megvan rajta minden
apróság, a mi a német hadnagyi rang számára elő van írva. Az oroszlán
von François német tábornok autóján ül és a német tábornok tulajdona.
Története a következő.
Mikor a tannenbergi csatában Hindenburg tönkretette az orosz sereget, a
vele együtt küzdő von François tábornok népfölkelői elindultak a
csatatér kitakarítására. Mikor az elhagyott orosz árkokat kutatták, a
halottak közt találtak egy kis kitömött oroszlánt, a mely valamelyik
tisztnek a játékszere vagy babonája lehetett. A katonák a furcsa
zsákmányt elvitték a tábornokuknak, a ki úgy megörült neki, mintha az
egész ütközetet ezért az oroszlánért vívta volna. A tisztjei
ráerősíttették a tábornok autójára, egy katonaszabó pedig, hogy szebb
legyen, teljesen korrekt kis német közlegényi egyenruhát csinált neki.
Így vágtatott aztán az oroszlán nagy komolyan ülve az autó orrán,
mindenüvé, a hol a tábornok járt. Tannenberg után következtek az újabb
kelet-poroszországi győzelmek. Az első győzelem után egy tiszt odament
von François tábornokhoz és megkérdezte tőle, nem kellene-e az oroszlánt
előléptetni, mivel oly kitünően viselte magát az ütközetben s elment
mindenhova, a hol a gránát és a shrapnell hullott. A tábornok
megfontolta az eszmét és kinevezte káplárrá az oroszlánt. Később már
majdnem automatikusan ment a dolog, az oroszlán minden győzelem után
előlépett és mikor von François április végén megérkezett Galicziába,
már őrmester volt. Itt Galicziában a német katonák már nem igen nevettek
rajta, ezen a stádiumon már túl voltak, egészen komolyan vették az
oroszlánt, mint a német erőnek és méltóságnak szimbólumát, a mely úgy
járta végig a csatákat, mint a rúdon hordott római sas, az egyenruhát
pedig, a mely rajta van, gondozták és megbecsülték, mert ez volt az, a
mi a szimbólumot az ő eszükhöz közelebb hozta. Mikor az oroszlán
őrmester lett, a kisebbrangú német katonák és altisztek baráti
mosolylyal bár, de szalutáltak neki.
Mackensennel és Emmich-hel együtt von François tábornoknak is hatalmas
része volt a galicziai győzelemben, a mely után a katonák nagy
vitatkozásokba kezdtek, hogy most mi legyen az oroszlánnal, lehet-e
tiszt belőle. A győzelem, amely nyolczezer fogolylyal kezdődött és most
a kétszázezer fogolynál sem fog megállni, egyre nőtt jelentőségében,
úgy, hogy a vita lassan megszünt és az utóbbi napokban már közhangulattá
vált az a felfogás, hogy ilyen óriási győzelem után az oroszlán
megérdemli a tiszti rangot. És most körülbelül egy hete a tannenbergi
oroszlán hadnagyi egyenruhában száguldozik a galicziai országútakon.
Ezek az országútak akkora lyukak mellett vezetnek el, hogy némelyikbe
egy fiakker is beférne, némelyikbe pedig már bele is fért tíz-húsz
szegény halott katona, a kiket szebb sírba nem is temethettek a
bajtársak; egy ilyen tölcséralakú lyukat le is festett a mi jó öreg
Mednyánszky Lászlónk, azt az állapotát festette meg, a hogy találta egy
roham után: a szabályos tölcsér fenekén kis kerek vér-tó csillogott és a
tó fölött három halott katona kapaszkodik a göröngyökbe. Ezek a
galicziai országútak kis katona-temetők mellett vezetnek el, a melyeket
az áhítatos lelkű «arbájtosok» világoskékre festett kerítéssel láttak
el, a melyek keresztjeit lombfűrészszel díszesen kiczifrázták,
sírhantjait vesszőfonattal, mezei virággal ékesítették. Egy ilyen temető
tövében láttam kidőlt katonát ülni egy nagy fa árnyékában, a mint a
homlokát törölte és a felírásokat olvasgatta egymagában, hangosan
sillabizálva.
Ezeken az országutakon rohan a német oroszlánhadnagy föl és le, akkora
por-gomolyagot verve, hogy az ember azt hinné, az égig ér, mindjárt fenn
is marad felhőnek. És ezeken az országutakon, a melyek komolyságra intik
a férfit, olyan komolyságra, a melynek a koporsó zártáig kell tartani,
mégsem lehet szó nélkül elmenni az oroszlán mellett, furcsa, megható
zamattal keveredik ez a kitömött figura ennek a soha le nem írható
galicziai rohanásnak az emlékébe. A maga népi naivságában nemcsak a
német bátorságot szimbolizálja, hanem a fegyelmes német észjárást: még
az oroszlán se igazi oroszlán, ha nincs katonai uniformisa és rangja. A
maga nagyszerűségében már művészietlen német rendimádat szimbóluma, a
teljesen romlatlan katonaszívek kis bálványa ez az oroszlán, a melyen a
katonaruha a szimbólum erősítésére díszlik. Magyarul mondva: a német
katonavilág szemében a hímbátorságnak többé nem az oroszlán a jelképe,
hanem a katona. Az oroszlán kevesebb, mint a katona. És a katonánál is
több: a magasabb rangú katona. Ezért visel uniformist az oroszlán és
ezért lép elő. Ennél férfiasabban, ennél katonásabban és ennél
büszkébben tréfálni már nem is lehet.