Későre jár, tizenegy óra, az ég felhős, a városban koromsötét van. Az
orosz repülők miatt sehol egy lámpa nem ég, sehol egy világos ablak.
Olyan sötét van, hogy két lépésnyire nem látni. A gyalogjárón megyünk, a
hogy kijövök a vendéglőből, hallom, hogy furcsa, ritmikus zúgással van
tele ez a sötétség. Mi ez? Figyelünk. Nem látok semmit, de hallom,
érzem, hogy ezer meg ezer néma ember közt vagyok. A kocsiúton csapatok
mennek előre, szakadatlan masirozás hallatszik a kövezeten és csak a
felém csapódó meleg emberszagból érzem, hogy az egész utcza tele van
velük, a falhoz kell állnom, hogy el ne sodorjanak. Semmit nem látni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy villamos zseblámpa ragyog fel valamelyik tiszt kezében. Most egy
pillanatra látni a katonákat. Poros csapatok végtelensége, négyes
sorokban, oly sűrűn, hogy szinte egymás nyakán jönnek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Megint sötét van. Ezer meg ezer bakancs lép egyszerre, emberi szó nem
hallik, a csapatok nagyon fáradtak lehetnek. Csak az egyszerre lépő
bakancsok szüntelen, szüntelen taktusa. A szemét dörzsöli az ember,
kínzó dolog, hogy nem látni semmit; csak hallani, érezni egy rohanó
hadsereget. Lassan indulunk előre a vak sötétben. Az órámnak világító
számlapja van, féltizenkettőt mutat, már egy félórája állok itt és még
mindig jönnek. A hogy elindulok a fal mellett, egyszerre megváltozik a
sötétben trappoló hang: zúgva keveredik bele csoszogás, rendetlen
lépések ezreinek zaja. Megint egy zseblámpa fénysugara, hirtelen utána
egy másik: a két kis szúrós fénynél látjuk, hogy a tömeg két irányban
mozog, az útnak ezen az oldalán a mi csapataink masiroznak, a másik
oldalán orosz foglyok jönnek visszafelé. Most az egyik házsortól a
másikig kavargó emberfolyam az utcza, a hogy egy-egy pillanatra a kis
zsebvillám megvilágítja. Az oroszok csoszognak. Húzzák a lábukat. De
ezek is négyes sorban jönnek, a népfölkelő átkiált, hogy
ezernyolczszázan vannak, de utánuk jön mindjárt még kétezer. Ezek is
hallgatnak. A taktusban való masirozás összekeveredik a vonszolódó,
fáradt menés zajával. Most megint sehol egy emberi hang. Csak érzi az
ember a sötétben, hogy több ezer ember közt megy. Fülledt meleg, majdnem
tűrhetetlen szag dől az orosz sorok közül. Meddig tart még ez a néma
marsolás?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egyszerre váratlanul az utcza végéből hatalmas fehér villám vág a
szemünkbe. Alulról jön, a földről. Végigcsap az egész utczán és élesen
világítja meg a sok ezer katonát, a ki kifelé vonul és a többi ezeret, a
ki befelé jön: egy teherautó fordult be az utczába, annak a reflektora
sugárzik végig az ember-folyón. A széles utcza arrafelé lejt és innen
felülről, mint hegytetőről látni le messze, messze a templomig a fehér
fényben fürdő apró emberfejeket, oly rengeteg sokat, hogy a lélekzetem
eláll.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Most látni, hogy nagy por van. Finom, ritkás porban mozog az egész
tömeg. «Nézz hátra!» – mondják. Mögöttem három kiszögellő ház, a mely
szemben áll a reflektorral, nappali fehér fényben ragyog. Az autó
lassan, kanyarogva jön a tömegből erre fölfelé. Mindig más három ház
kapja a ragyogást. Most a házak alatt az aczetilén éles fényében száz
meg száz emberi arcz látszik egymás mellé zsúfolva. A porfelhő itt
fénylik a legjobban. Hirtelen ugrik a reflektor sugara és egy templom
emelkedik ki a sötét semmiből hófehér izzásban. Megint sok más emberi
arcz. Négyes sorok, a mint szakadatlanul rezegve mozognak előre. Az autó
nem tülköl, némán jön a seregek közt fölfelé. Már vakít a sugara.
Ugyanekkor messze lent újabb villámok suhannak a falakra, onnan le az
emberekre, vissza a szögletekre: egész sor teherautó fordul be lenn a
templomnál a meredek főutczába. Mindeniknek nagyszerű reflektora van.
Most nyolcz-tíz éles fehér sugár keresztezi egymást, tánczol a házakon,
az embertömeg fején. Az emeletes házak mint fénylő kuliszszák sugárzanak
elő a semmiből és merülnek vissza a sötétbe, a hogy az autó másfelé
fordul. Most az egész képnek olyan túlvilági varázsa van, mintha az
ember nem is ezen a földön volna, valami megérthetetlen nagyszerűség
szorongatja a szívet. Nem tudunk egymáshoz szólni egy szót sem. A város
főutczájának hosszában egyik villám a másik után csapódik végig és a
meddig látok, a fehér fényből porban kavargó ezüst katonák sietnek felém
sűrűn egymás mögött, a messzi vaksötétből lépnek be ebbe a holdfényszínű
sugárba, aztán megint ki belőle, erre jobbra, a hol sötét van. És a
felém nyomuló sűrű tömeg mellett, a mely fölfelé kapaszkodik, egy másik
sűrű tömeg folyik le, visszafelé, az oroszoké… ez a hátát mutatva
hömpölyög szürkén-barnán bele a fénybe és távolodik folyton, kifelé,
abba a koromfeketébe, a honnan a mieink jönnek. Most már nagy autó-sor
érkezik, a kereszt-utczákból is jönnek, onnan is villámokat vágnak be a
főutczába, a hogy bekanyarodnak és csatlakoznak, most egyszerre ragyog
harmincz-negyven ház az utczában, de nem egymás mellett, hanem
szeszélyes rendetlenségben, felgyúlnak, kialusznak, mintha valami
foghíjas óriás tátogatná nagy, sötét száját, a melyből mindig más és más
foga villog ki.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez a sok-sok ezer ember, a ki itt rendben marsolva tesz erőszakot az
éjszakán, magával ragad… Hallgatva sodródunk közéjük, visznek magukkal s
a hogy beléjük olvadunk, egyszerre megérzem azt a kimondhatatlan és le
nem írható erőt, a mely most mindenkit előre ránt, egyazon irányba,
érzem a tengerárt, a mely sodor, mint egy kavicsot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Most az autók dörögve mennek velünk együtt, aztán elhagynak bennünket,
úsznak a tömegben, mint nagy hajók, előre, előre… Egyszerre zúgó ordítás
jön a hátunk mögül, utolér, mint valami viharszél, szinte a kalapjához
kap az ember. Visszanézek: a fehér sugarakban mögöttünk jövő ezerek
karjukat emelik fel, sapkák lengenek, rettenetessé válik az ordítás,
visítások és vad kurjantások sikoltanak ki belőle, – szédülten és semmit
nem értve az egészből, érzem, hogy a tömeg nyom az újabb autók felé, a
melyek most jönnek hátulról, a középen úsznak lassan előre… most már
körülöttem is ordít mindenki és mutatja a hatalmas, magasra épített,
szinte emeletes három teherautót, a mely tele van emberrel, zöld
lombbal, zászlóval, rengeteg virággal: az elsőn tüzérek ülnek, lógnak,
fönn, lenn, hágcsón, lánczon, sárhányón, a másodikon ponyvával letakart
szerkezetek, tele emberrel, a harmadikon fönn a magasban, két sorban
álló, orgonavirággal integető tüzérek közt egy vízszintesen fekvő
hatalmas bronz-cső, vastag, mint egy fatörzs – és nyomában a tóduló,
ordító sokaság: a harmincz és feles mozsár megy Przemysl alá…
Ezt a boldogságot, ezt az ünneplést, ezt a viharos szerelmet, a mivel
ezt az ágyút imádják… És azt a drága, kedves paraszti gőgöt a tüzérek
arczán… És azokat az orgonaágakat, a mikkel integettek, nem is ágak,
egész orgonafák voltak… a ki ezt el tudja felejteni… És német, osztrák,
magyar zászlók… még török zászló is volt rajta… és mindenki ágaskodott,
mindenki látni akarta, nyomták egymást és ordítottunk most már mi is a
többivel, volt «éljen» és «hoch» és «Róza» és «Berta» és «Mörser,
Mörser» és «ott gyön a mörzer» és «megy a zemislibe az öreg» és
«siessetek» és «vorwärts vorwärts!»
És az «öreg» iszonyúan zörgött a kövezeten, nagy buta testét rezegtette
egy kicsit a városi utcza, aztán elúszott a katonák közt előre, úgy
húzta maga után az ordítást végig a városon, mint a hajó a füstöt. Még
villogott itt-ott a reflektorfényben, aztán elment a sötétbe. A tömeg
most lassan lecsöndesedik körülöttünk, egyre kevesebb a beszéd, most
megint sötét van és megint csak trap… trap… trap… a sok ezer bakancs
masirozik az éjszakában.
Tarnow, május.
Most már eltüntek Tarnowból az orosz plakátok és ujságok, a melyekkel az
orosz uralom ezt a várost épp úgy elárasztotta, mint a többi galicziai
városokat, a melyek a kezében vannak. Az ujságokat részint
megsemmisítették, részint átadták katonai hatóságainknak, a
hirdetményeket pedig gondosan lekaparták a falakról.
Több nevezetes plakátot ragasztottak ki annak idején az oroszok. Egy
németnyelvű hirdetményt olvastam, a melyben az orosz parancsnok azzal
vádolja a zsidókat, hogy az osztrák-magyar hadsereg számára kémkednek és
nem akarnak belenyugodni az orosz uralomba. Ezért nemcsak Tarnowban,
hanem a környékbeli falvakban is azzal büntetendők a zsidók, hogy
tuszokat kötelesek állítani.
Az ujságok, a melyekkel elöntötték a közönséget, főként kievi lapok
voltak, de gondoskodtak lengyel nyelvű lapokról is, a melyek Lembergből
és Varsóból jöttek. A lapok egyöntetű illusztrációkat közöltek a
przemysli felrobbantott erődökről, de a képek felírásai kétséget hagytak
fenn arra nézve, vajjon orosz ágyúk lőtték-e össze ezeket az erődöket,
vagy mi robbantottuk-e fel őket.
Egyébként az itteni lengyelek azt mondják, hogy ezek a czenzurált
lengyel lapok sokszor leplezetlenül megírták az igazságot, így nyiltan
beismerték a vereséget, a mely az oroszokat a mazuri téli csatában érte
és nem hallgatták el azt sem, hogy a Kárpátokon át tervezett betörés
meghiusult. Az orosz nyelvű lapok már óvatosabbak voltak. Ezek hírek
helyett legtöbbször hosszú stratégiai és politikai czikkeket közöltek, a
melyekben ellenségeik közül legtöbbször két név szerepelt: a Hindenburgé
és a Tiszáé.
Tarnow, május.
A sok ezer fogoly közt van egy itt Tarnowban, a kinek a története most
szájról-szájra jár katonáink között. Mikor az oroszok innen elmentek,
főgondjuk az volt, hogy élelmiszer ne maradjon itt utánuk. Az elégetett
liszten kívül, a mit tudtak, magukkal vittek. Mégis rengeteg kávé, tea,
czukor, kenyér, zsír, fűszer és egyéb czikk maradt itt, a mit egyszerűen
cserbenhagytak. A kivonulás után ezekben a raktárakban megjelent egy
orosz katona, a ki az összegyülekezett zsidók közt kihirdette, hogy
mindezt a sok készletet igen olcsón eladja az orosz parancsnokság. A
zsidók és a lengyel kereskedők hamarosan meg is vásárolták az egész
készletet és felosztották egymás közt. Mikor az utolsó csomagokat is
elszállították a raktárból, a katona összeszámolta a pénzt, a mit
ezekért a rengeteg mennyiségben felhalmozott készletekért kapott és a
város felé közeledő előörseink elé szaladva, megadta magát. A foglyok, a
kik itt hosszú sorban vonulnak végig, legtöbbnyire nevetve masiroznak.
Ez az egy csak abban különbözik tőlük, hogy ez a markába nevet.
Tarnow, május.
Megkaptam három orosz nyomtatványnak az eredeti példányait, a melyek
közül egynek magyar a szövege, a másik kettő lengyelül van. A magyar
czédulát innen Tarnowtól keletre dobta le egy orosz repülő, teleszórta
vele a mezőt. Otromba csábítás ez a magyar katonákhoz, ha az ember jól
elolvassa, van benne valami kétségbeesés ama tény miatt, hogy a magyar
katona nem akarja sehol megadni magát. Íme a humoros magyarsággal
szerkesztett mű eredeti formájában:
_Tegnap jöttek el hozzánk német nemzetű katonák, önkényt feladták
magukat s mondták azt:_
_A mi tiszturaink ijesztettek minket, elmesélték nekünk, hogy az oroszok
érzéketlenek, kiszúrnak szemet és kinozik az embereket. Most látjuk,
hogy az nem igaz, hogy az csak a tiszturak hazudsága, akik minden áron
akarnak megtartani minket az osztrák hadseregben. Jól vagyunk itt az
orosz fogságban._
A másik kettőről már sokat hallottunk. Ez az a két plakát, a melyen az
orosz kormányzó elébb hazudott, aztán meggondolta magát, mikor Przemysl
elestét hírül adta a tarnowi lakosságnak. Az első hirdetmény ez volt:
_TELEGRAM!_
_Dnia 9/22 marca o godnizie 7 min. 30 rano naszo slawne wojska
Rossyjskie wziely szturmem twierdze Przemysl._
_Tarnov, dnia 9/22 marca 1915._
Komendant miasta _Markiewicz_.
Magyar fordítása: «Távirat! Ma, márczius 9/22-én, reggel 7 óra 30
perczkor dicsőséges orosz csapataink ostrommal vették be Przemysl várát.
A városparancsnok: Markievicz.»
Ezt a plakátot rengeteg példányban nyomtatták ki és már javában folyt a
kiragasztása, mikor megérkezett a második. Akkor a már kiragasztott
plakátokat hirtelen levakarták és helyükbe az itt következőt
ragasztották:
_OGLOSZENIE._
_9/22 marca o godzinie 7 minut 30 z rana_
_Przemysl Poddal sie._