TARNOW

Tarnow, május.

Különös érzés az írásnak nekiülni abban a városban, a melyet a semleges

államok orosz követei hivatalos czáfolatban tagadnak le tőlünk. Az ablak

előtt a mi trénünk vonul vadonatúj tavaszi ruhába öltöztetett

katonákkal. A szekereiket, a melyek hídépítő anyagot visznek, bivalyok

húzzák. Mellettük német bicziklis katonák sora húzódik, a vendéglők tele

a mi siető tisztjeinkkel, az utczákon piros karszallaggal a mi

népfelkelőink. A sajtóhadiszállás itt ütötte fel tanyáját és előttem egy

német ujság, a mely szószerint közli a hivatalos orosz kommünikét, a

mely szerint nem igaz, hogy itt vagyunk.

Ragyogóan süt a nap. Tarnow boldog, az utczán annyi a nép, hogy alig

lehet mozogni. Zászlók, automobilok, katonák, mindenütt hangosan és most

már nevetve vitatkozó csoportok. Az utczán zajos öröm, valami állandó

vasárnap hangulata van ezen a fényes tavaszi napon. Minden perczben

hírek jönnek csapataink újabb előnyomulásáról. Már Debicán is túl

vannak. Más hírhozók szerint még messzebbre jutottak el. Az ember

boldogan mászkál itt, mint valami tavaszi bogár. Boltokba, kávéházba,

vendéglőbe nyit be, szinte végigtapogatja ezt a várost, hogy csakugyan a

mienk-e.

Közben az Avenue-kávéházban a változatosság kedvéért majdnem

letartóztatnak. Mérsékelt örömmel hallom, hogy feltünően hasonlítok

Antonovics úrhoz, az Ochrana főnökéhez. Mindegy, a fődolog, hogy ez a

szép, nagy, gazdag város újra a mienk egy félévi orosz uralom után.

Korán reggel indultunk el gyalog Bogumilowice állomásról. Most még csak

idáig jár a vonat, holnapután már berobog az első osztrák mozdony

Tarnowba. Az állomás-épületet egy gránát pont a közepén hasította fel.

Az van kiírva rá, hogy «gumlowice». Három fekete betű, a «b», az «o» és

az «i» a téglatörmelék közt fekszik a földön. Rengeteg vágómarha legel a

lövészárok és a széttépett drótsövények között. Ragyogó arczczal

tréntisztek fogadnak, hatalmas üstben teát, kávét főznek; a tanyájuk

mögött valóságos hegyek vannak liszteszsákokból, kenyérből.

Nekivágunk gyalog Tarnownak, mindenütt a keskenyvágányú tábori vasút

mellett haladva, a mely végigmegy a szántóföldeken, dombokra kapaszkodik

fel, parton búvik el, erdőn megy keresztül, a míg végre kiér az

országútra. A Dunajec nagy vasúti hídja fel van robbantva. Mellette

rögtönzött fahíd, azon megyünk át. Rohanva, vadul folyik alattunk a

Dunajec sötétzöld vize. A vashíd szerkezetét mint a legyek lepik el egy

vasúti század katonái. Fából építik meg a Dunajecbe zuhant középső

részt. Rettenetes kopácsolás hangzik, szinte reszket tőle a hosszú

vashíd. A friss fenyőgerendák illata mindenütt. A leszakadt rész

kuszaságában katonák lógnak, harsányan énekelve, taktusra verik le a

czölöpöket. A fahídon magyar szót hallok.

– Bánóczi – kiáltja egy hang.

– Igenis, kapitány úr.

A kapitány építi a hídat, Tamássy Józsefnek hívják. A fahíd közepén

megáll az ember és szétnéz a keskeny folyó mindkét partján. Olyan közel

feküdt itt egymáshoz a két parton a két fél, hogy csendes éjszakákon

átbeszélgettek. Még kiáltaniok sem kellett. Jobbról a mieink, balról az

orosz. Az árkok az alacsony töltés mögött vannak. Előttük bozót. Ha az

ember így a hídon áll, nem lát a lövészárkokból semmit. Valamennyi

bokrok mögé van rejtve. Ezen a ponton mostanában nem volt harcz. Ennek a

pontnak a sorsa sokkal távolabb, a 419-es magaslaton dőlt el. Mikor azt

elfoglaltuk, az éj csöndjében észrevétlenül elhúzódott innen az orosz.

Éjfélkor katonáink átlőttek a túlsó partra és nem jött válasz; akkor

őrjárat ment át és üresen találta az orosz árkokat. Két tisztünk, a ki

itt a föld alatt töltötte a telet, virradatkor, a boldogságtól

türelmetlenűl, a lezuhant vashíd gerendáin mászott át a sebes folyó

fölött. Az egyik most itt a hídon meséli ezt az életveszélyes kalandot,

égnek emelt arczczal, mindkét kezével a szívén. Azt mondja:

– Ez után a küzdelmes, fagyos, mozdulatlan tél után, ezek után a

keserves hónapok után, mikor fent a híd tetején, a vasgerendák közt

megláttam a felkelő napot és a virradat fényében végig üresen az orosz

árkokat és mögöttük a zöld mezőket, a melyeket most végre visszakaptunk

tőlük, sírni szerettem volna.

*

Abból az irányból jövünk, a hol a Tarnownak szólt negyvenkettes állott.

A katonák itt a Dunajec-parton úgy beszélnek róla, mint valami

bálványról. A negyvenkettes előbb a töltés mellett állott valahol. Mikor

felállították, a katonák örömükben belebújtak a csövébe, láttam egy

fényképet, mely erről a jelenetről készült. A «bálvány» három ízben

jelent meg ezen a vidéken, kétszer a töltés mellett, egyszer pedig az

erdőben, a hova külön vasúti vonalat építettek neki. Mikor az első

lövéseket egy éjszaka leadta, lefotografálták a tisztek a lángot, a mely

a torkából kicsapott.

Ezt a fényképet is itt őrzik a vasutas-tisztek. A fényképen pontosan le

lehet mérni ennek a lángnak a magasságát az ágyú körül álló emberek és

fák méretei segélyével. E mérés eredménye az, hogy a kicsapódó lángcsóva

negyvenöt méter magas. Le van fotografálva a lövedék is, a mely a

katonák sora között áll és olyan magas, mint ők, megüti a normális

katonamértéket. Mikor először elsütötték, mindenki igen tisztes távolba

ment tőle, de a tisztek meglepetten konstatálták, hogy a hangja nem

bántó. Feltünően különbözik a többi nehéz ágyú erős és tűrhetetlen

dörgésétől, igen mély, de tompa hang. Később egyre közelebb merészkedtek

a szörnyeteghez, úgy hogy végül már nyolcz-tíz méternyire állottak tőle,

mikor egy hosszú kötél megrántásával elsütötte a tüzér. A negyvenkettes

külön vonaton jár, a mely tizenkét kocsiból áll. Ennek a garniturának a

súlya 235 tonna. Maga a lövedék, a mely igen nagy távolságra megy,

minden eddig ismert ágyúgolyónál magasabbra repül a felhők felé, mikor

pályájának tetőpontját eléri. Nagyon óvatosan lőtték ki a több ezer

kilós bombákat belőle, mert Tarnowot kímélni akarták. Egy ilyen lövés

tudniillik éppen elég annak az utczarésznek, a melybe lecsap. A czélzás,

mint utóbb láthattam is, igen pontos volt.

Messze a Dunajectől, zöld fák mögé rejtve áll a szeminárium hatalmas és

magányos palotája, a mely akkora területet foglal el, mint Pesten az

országház. Ez kapott egyet, mert fontos orosz raktárak voltak benne. Az

egyik fele egyszerüen levált a másikról és összeroskadt. Kapott egyet a

tarnowi villanegyedben álló reáliskola is, szintén hasonló okból. Hosszú

ideig nem lesz itt tanítás a felső osztályokban… Katonáink a vasút

mentén látható nagy téglarakásra a legbüszkébbek, ezen a helyen egy

emeletes ház állott, a míg a negyvenkettes figyelmét feléje nem

fordította. A téglarakásban az a nevezetes, hogy alig áll néhány száz

téglából.

A többit sehol sem látni, azt mondják, a «bálvány» a házat telibe

találta és mire a robbanás felhője eloszlott, a ház egyszerűen eltünt a

föld színéről, még most sem tudni, hol vannak a butorok és egyéb nagy

tárgyak, a mik benne voltak. A fizikai hatást, a melyet az orosz

csapatok közé lőtt negyvenkettes lövedék okozott, el lehet képzelni. A

morális hatásról a foglyok azt beszélték egy kapitánynak, a ki itt

kezelésbe vette őket, hogy igen sok esetét látták a hirtelen

megőrülésnek. Ezenkívül nemcsak rengeteg katona siketült meg az orosz

árkokban a robbanás hangjától, hanem az is előfordult, hogy többen az

iszonyú légnyomástól mindkét szemükre megvakultak, a felrobbanó lövedék

szele a szó szoros értelmében kiütötte a szemüket.

Magát Tarnow belsejét a negyvenkettes kímélte, úgyszólván semmi

komolyabb kárt nem okozott. Még egy iskolát tisztelt meg és egy mozit

tett tönkre.

*

A zöld mezőkön végig hosszú porfelhő, a mely Tarnow tornyai közül jön ki

és a végtelenségben vész el; ez a krakói országút, a melyen csapataink

csütörtökön reggel bevonultak Tarnowba. Most a gyorsan robogó

teherautóknak olyan szakadatlan sora zörög rajta mindkét irányban, hogy

a vastag porfelhőt csak pillanatokra szakítja szét egy-egy szélroham,

akkor látni négy-öt száguldó fekete pontot egymás mögött. Beletelt egy

órába, míg a Bialán keresztül felkapaszkodtunk erre az útra.

Leírhatatlanul nagyszerű ez a front mögötti gyors, háborús forgalom. És

a kocsikon, autókon zászlók, zöld lombok, némelyik olyan, mint az

erdőnek egy kis darabja, a mely elszaladt. A katonák arcza olyan a

portól, mintha sötétszürke álarczot viselnének. Kis idő mulva a mi

arczunkat is bevonja a finom és sötét porréteg, már csak azért is le

kell törölni időnként, mert teljesen halotti színt ad az arcznak. Az

ember rémülten nézi a másikat és gyorsan mosakodni kezd.

És ezen a lármás és porförgeteges hadak-útján végig, egészen Tarnowig,

sőt a városban is mindenütt ezen a krakói úton a mértföldkövek mellé

székek, asztalok vannak állítva, telerakva az elképzelhető legfehérebb

fehér kenyérrel, a melynek darabját ötven fillérért adja a zsidó. Kenyér

minden tíz lépésre, a városban minden kirakatban, a kapuk alatt

polczokon, a mészárszékekben, a trafikokban, mindenütt. Női

divatkereskedés ajtaja előtt szék, rajta egy rakás fehér kenyér. Még

most este is mindenütt csak ezt a nagy tüntetést láttam a fehér

kenyérrel és kalácscsal.

*

Az oroszok kivonulása a kereskedők előadása szerint a következő módon

történt: Már másodikán megkaphatta a csapatok zöme a visszavonulási

parancsot, mert már ezen a napon kezdtek nagy titokban a városból és a

városon keresztül kifelé szivárogni az oroszok. Ez a szivárgás a

mellékutczákon és többféle irányban történt, hogy a lakosságnak fel ne

tűnjön. Már előző napon kapott a város külső része tőlünk néhány

gránátlövést. Másodikán, vasárnap, aránylag nyugodtak voltunk, de mikor

az oroszok szivárgása nyilvánvalóvá lett, hétfőn megint lövöldöztük őket

s aztán így ment ez szerdáig.

A lakosság nyugtalan volt, mert félt, hogy a kivonuló oroszok károkat

fognak csinálni Tarnowban, a melyben az ő fogalmaikhoz képest elég

tisztességesen viselkedtek. Igaz ugyan, hogy a mikor ez év elején

egyszer a Dunajec mögött megjelent a negyvenkettes és néhány rövid

szóval figyelmeztette őket jelenlétére, kitakarodtak a városból és csak

gyengébb erőket hagytak itt, a melyeket gyakran váltottak fel a

kormányzóval együtt, mert négy hétnél tovább nem hagyták ugyanazt a

kormányzót a kozákjaival Tarnowban.

Az óvatos szivárgásból szerda estére nyilt kivonulás lett, éjjel pedig

már futva rohantak át a városon a Dunajec mellől jött csapatok, a

Krakói- és Tuchovi-utczán szaladtak egymást lökdösve, miközben tisztjeik

hangos kiáltásokkal siettették őket. Oly nagy volt a sietség, hogy

károkat nem is okoztak; néhány ablakot vertek be kővel, néhány

bámészkodó polgárt pofoztak fel és egy-két viskót gyújtottak meg a város

végén. Mindössze ez volt a búcsú.

A szerdáról csütörtökre virradó hajnalon három órakor már az utolsó

orosz is kiment Tarnowból és a várost a virradat órái halálos csendben

és ürességben találták. Senki sem mert az utczára kimenni. Messziről

hatalmasan dörögtek a mi ágyúink. Az utczákon sok holmi hevert, a mit a

menekülő oroszok dobtak el. A hajnal első óráiban merészkedtek ki a

zsidók a krakói országútra, a hol egyszerre csak megjelent az első

osztrák-magyar lovas patrouille. A lovasok odakiáltották a zsidóknak,

hogy szaladjanak le a Biala folyóhoz lóhalálában, mert hirtelen hidat

kell verni üldöző csapataink számára. A patrouille belovagolt a városba,

a krakói országúton pedig megindult a zsidók szaladása le a folyóhoz.

Száz meg száz zsidó szaladt libasorban ki a városból segíteni a

pioniroknak. A sok kaftános virrasztó mind előbújt és azt mondják, oly

hosszú volt az országúton ez a szaladó sor, hogy az eleje már gerendákat

czipelt a Bialánál, a mikor a vége még a tarnowi kövezeten trappolt.

Ezalatt megélénkült a város és a lembergi utczán hatalmas buffet-t

állított fel a lakosság csapataink számára. Zászlók és virágok kerültek

elő és egész Tarnow az utczákra sietett. A krakói úton, a templomnál

várta a tömeg katonáinkat, mikor az első zászlóalj bevonult a Dunajec

mellől, a hol egy fél évig szenvedett a földalatti lyukakban. A zsidók

most visszafelé szaladtak és limonádét, málnaszörpöt, kenyeret, orosz

czigarettát és czukrot czipeltek a katonák után. A csapatok megállás

nélkül mentek el a buffet mellett, úgy hogy állandóan polgárok ezrei

szaladtak utánok az ajándékokkal. Hogy milyen lehetett ez az öröm, azt

abból látni, hogy még ma, négy nappal a bevonulás után is olyan a város,

mintha ünnep volna.

Az oroszok rengeteg élelmiszert adtak el az itteni kereskedőknek. Az

orosz nagykereskedők valósággal elárasztották Tarnowot orosz árúval.

Most orosz gyertya mellett orosz czeruzával írok egy orosz felírású

füzetbe, czukor, tea, kávé, liszt, húsnemű, fénymáz, növényzsír, minden

orosz felírást visel, orosz czigaretta pedig annyi van, hogy még az

utczán is halmokba rakva árulják.

Apróbb rablások, erőszakoskodások, korbácsolások, lopások itt is

történtek az orosz uralom alatt, ezeknek története szóról-szóra egyezik

az ismert hasonló esetekkel, nem untatom velük az olvasót. A zsidó

lakossággal itt is rosszul bántak, háztetőre való fedőcseréppel kellett

utakat csinálniok és a ki nem czipelt elég cserepet, azt lovagló

korbácscsal verték véresre.

Bogumilowice, május.

Rettenetes Iván.

A rohanó víz mellett, a hol még épen áll egy vasúti híd fele, fölvezet

egy főhadnagy a vasúti töltésre, a melynek ez a híd valaha a folytatása

volt. A magasba nyúló vasszerkezet rúdjai és gerendái közt valósággal

fészket rakott itt egy orosz katona. A hogy a madár a szalmaszálból,

falevélből, vékony ágakból csinálja fészkét, úgy ez a magányos orosz

poszt a vashíd ágai között kövekből, homokzsákokból, deszkákból csinált

magának búvóhelyet, a mely a puskagolyó és a shrapnell ellen kitünően

megvédte. Ez a hídgerendák közé rakott fészek a Dunajec jobbpartján van,

jóval az orosz állások előtt, mi a balparton voltunk mélyen elásva a

parti bozót mögött. Azt a bizonyára bátor és ügyes katonát, a kit az

orosz parancsnok erre a kémlelő helyre előretolt, a mi katonáink a

poziciós harcz hosszú hónapjai alatt személyesen ismerték, sőt a tisztek

el is nevezték Rettenetes Ivánnak.

Ez a Rettenetes Iván egy hosszú létrával operált a fészke körül. A

létrát beleszorította a vasszerkezetbe, felmászott rajta és onnan a

magasból gukkerezett át a mi lövészárkunkba. Elképzelhető, míly

ambiciója volt katonáinknak az, hogy Rettenetes Ivánt a létráról

lelőjjék. De a katona részint ügyes, részint szerencsés volt. Oly

ügyesen bújkált a vasszövevény közt, hogy nem találták el. A létrájára

pedig oly gyorsan kúszott fel, hogy mire észrevették és lövöldözni

kezdték, már siklott is lefelé. Kitünő lövő is volt és az volt a

szenvedélye, hogy a lövészárkok mögött néha feltünő magányos alakra

tüzelt, sajnos, jó eredménynyel. Ez itt a Dunajec partján lovagiatlanság

számba ment, mert itt megismétlődtek az úgynevezett

lövészárok-barátságnak azok az esetei, a melyekről már annyi szó esett.

Nem bántották az ellenfelek egymás vízhordó legényeit s ugyanily

kedvezményben részesült az is, a ki fekvőhelynek szánt szalmát czipelt a

hátán. Rettenetes Iván azonban még ezeket a kis nemzetközi egyezményeket

is állandóan megsértette, úgy ült a fészkében, mint a szenvedélyes

vadász, a ki órákat vár lesben egyetlen lövésért.

Mikor elkövetkezett a májusi első napok visszavonulási mozgalma,

Rettenetes Iván működése szemlátomást megváltozott. Ideges és kapkodó

lett, egyre több időt töltött fenn a létráján, ok nélkül kezdett

lövöldözni és a keze is bizonytalan lett, nem találtak a lövései. Így

történt azután meg, hogy egyszer végre lelőtték a mi bakáink a

létrájáról, a melynek tetejéről gukkerrel kémlelte a mi

készülődéseinket. Rettenetes Ivánt halálosan találta a golyó, a létráról

a fészkére zuhant, onnan a vasgerendák közé jutott a teste, onnan pedig

beleesett a Dunajecbe. A kik ismerték és lelőtték, azok már messzire

elmentek innen, valahol Radomysl tájékán üldözik az oroszokat. De hírét

és történetét megőrizték a vasúti század katonái, a kik itt maradtak

hidat javítani. Úgy mutogatják a helyét, mint az idegenvezetők a

történelmi ereklyéket.

Tarnow, május.

Hosszú trénoszlop vonul előttünk hatlovas szekerekkel. Mintha azért

történnék, hogy tüntessünk a szövetség teljességével, az első lovon egy

osztrák-magyar katona ül, a másodikon egy német. Végig az egész oszlop

minden fogatán ilyen beosztással ülnek a szövetséges trénkatonák. A

másik látvány: huszárok nyargalnak el lobogó vidámsággal előttünk, első

dolguk boldogan hírül adni, hogy miután egy félesztendeig lövészárokban

feküdtek, most végre ismét lóra ültették őket. Olyan boldogok, mint a

gyerekek.

Tarnow, május.