Főhadiszállás, május.
Gorlicénél áttörtük az orosz frontot, hatalmas és kiszámíthatatlanul
nagy akczió indult meg Mackensen vezérlete alatt. Ez minden, a mit
tudunk. Otthon még nem tudják. Természetes, hogy az ujságirókban minden
idegszál tánczol: ezt meg kellene táviratozni. Még nem szabad. Meg kell
várni a hivatalos jelentést. Ennyi küzködés után ilyen ragyogó örömhír!
És hallgatni kell. Elmegyek, csavargok az utczán, kínzó érzés, hogy én
már tudom és Pesten még nem tudják. Megint felmegyek a parancsnokság
irodájába, kérem, hogy legalább valami olyan szöveget táviratozhassak, a
miből kitűnik, hogy jó hír van. Nagynehezen megengedi a czenzura a
következő táviratom továbbítását: «Legnagyobb örömömre, fájdalom, nem
táviratozhatok.» Sokat ugyan ebből otthon se fognak érteni, de legalább
a magam lelkiállapotán segítettem. Izgalmas nap, éjszaka virrasztás, de
semmi, semmi újabb hír nem jön.
Főhadiszállás, május.
Már mindenki tud egy-egy apró részletet. Nowak úrnak, a német írónak egy
magasrangú katona-ismerőse, a ki a vezérkarral utazott, a következőket
mondta el arról, hogy vezérkarunk mely külsőségek közt végezte munkáját
a nagy támadás napján.
Báró Conrad vezérkari főnök és kísérete a főhadiszállásról különvonaton
utazott a harczok színhelyére. A különvonat egy része csupa olyan
étkezőkocsiból állott, a melyet a vezérkar részére irodakocsikká
alakítottak át. Az asztalokon térképek, táviró- és telefonkészülékek
voltak elhelyezve, a kocsik belső falait pedig valóságos drótszövevény
borította. Mialatt a vonat a harcztér felé robogott, a vezérkari főnök
és a vele utazó része a vezérkarnak, térképei mellett dolgozott. Minden
egyes állomáson, a hol a vonat megállott, ezt az egész táviró- és
telefonszerkezetet bekapcsolták az állomás hálózatába és a vonat nem
ment addig tovább, míg a vezérkar a szükséges jelentéseket meg nem kapta
és a szükséges intézkedéseit táviró és telefon útján le nem adta. Ennek
a távirónak és telefonnak működési sugara mintegy négyezeregyszáz
kilométer volt, úgy, hogy az állomásokon álló vonat egyszerre volt
összekapcsolva Bécscsel, Berlinnel és a harcztér legfontosabb
pontjaival. A vezérkar Krakóba érkezve, azonnal automobilokra szállt és
bejárta az egész támadó harczvonalat a Dunajec és a Biala mellett. A
rengeteg automobil ragyogó napfényes időben vágtatott végig a front
mögött, a hol a katonák lelkesen üdvözölték a menetet. Az ilymódon
inspekcziót tartó vezérkar végtelen lelkesedésnek volt tanuja végig az
egész vonalon. Német katonákat láttak a poros országúton masirozni,
hosszú és keserves gyaloglás után még mindig friss erőben, a mint
menetelés közben négyes szólamra énekelték az indulókat. Magyar honvédek
bajor katonákkal vonultak együtt, tiroli vadászok gyalogosított
halálfejes huszárokkal egyazon csoportban.
A krakói vonaton, május.
Megyünk Tarnow felé, ott még utolérjük az előnyomuló csapatokat. A
vonaton jegyzem fel ezeket a dolgokat, a miket a főparancsnokság egy
tisztje mesélt, a ki a harczok színhelyéről jön.
A dunajeci harczokba induló sereg végre-valahára olyan országútakon
masirozhatott, a melyek galicziai viszonyokhoz képest jó állapotban
voltak. Száraz időjárás tette ezt lehetővé és az emberfeletti munka, a
mely az álló harczok idején a front mögött folyt. A frontra vezető
széles országutakat teljes mértékben ki lehetett használni, úgyannyira,
hogy volt egy út, a melyen egyszerre négy oszlopban haladhatott egymás
mellett a felvonuló hadsereg. Ezt a majdnem példátlan látványt a tiszt
így írja le:
– Az út szélén bosnyákok haladtak. Málhahordó lovakat vezettek,
mellettük német nehéz tüzérség vonult fel. E mellett német gyalogság. E
közé a három menetoszlop közé ékelődött negyediknek az autók ama hosszú
sora, a mely a magyar-osztrák főparancsnokság tagjait vitte a front
felé. Ritkán akadt meg ez az előre mozgó tömeg és ilyenkor is néhány
percz múlva helyreállt a rend.
– Csak így történhetett, hogy a szövetséges csapatok naponta negyven,
sőt némely helyen ötven kilométert haladhattak. Az autókon haladó
Oberkommandó útja hatalmas táborhelyek mellett vitt el, a hol szekerek,
mozgókonykák, tábori mészárszékek, sebesült-állomások, pékműhelyek,
sátorkórházak és a masirozásban elfáradt katonák részére üdítőhelyek
sorakoztak példás rendben.
– Majd visszafelé szállított foglyok menetével találkoztam. A foglyok
négy- és ötszázas csoportokban jöttek, húsz-húsz lovas őrizete alatt.
Egy kisebb csoportot mindössze két jóképű osztrák népfölkelő kísért.
Ezek egyikét Frigyes főherczeg megszólította:
– Kétszázkilenczvennyolcz foglyot hozunk, – mondta a népfölkelő – de ez
semmi, mert ott a másik úton tízszer ennyi jön.
– A foglyok közt sebesültek is voltak, a kik nem bírták a gyaloglást.
Ezeket a foglyok vitték. Báró Conrad vezérkari főnök megszólított egy
orosz tisztet, a ki azt mondta neki, hogy csupán az ő ezredéből ezer
ember esett el. A fogoly tiszt azt beszélte, hogy mikor száz és száz
ágyú egyszerre kezdte lőni az orosz árkokat, a katonák, kiknek parancsuk
volt, hogy ne mozdúljanak helyükről, részint levették a sapkájukat,
letérdeltek és imádkoztak, részint az árok falához lapúlva némán
czigarettáztak.
– A foglyok közt egy tüzérségi tábornok is van. Ez a helyszinén
kommandirozott két tüzérdandárt és minden igyekezetével azon volt, hogy
ágyúit megmentse feléje közeledő gyalogságunktól. De csak néhány ágyút
sikerült biztonságba helyeznie, a többit elvették tőle, a mely
küzdelemben ő is fogságba került.
– Érdemes a feljegyzésre, hogy a nagy csatában jó szolgálatokat tettek
katonazenekaraink derék zenészei. Hangszereiket trénkocsikra rakták fel,
ők pedig fáradhatatlan sebesültszállítókká váltak.
*
A vonat az összelőtt Bogumilowice állomáson áll meg utoljára. In n
gyalog megyünk tovább, át a Dunajecen.