Zsolna, márczius.
A társas-ebéd után szivarozva, beszélgetve várunk a szálló éttermében,
mert telefonon azt a hírt kaptuk, hogy parancsnokunk, Hoen tábornok a
délutáni vonattal idejön. Fél háromkor nyílik az ajtó, belép a tábornok,
és az ujságírók, mint mindég, a mikor közibük jön, nagy éljenzésben
törnek ki. A tábornok magasra emeli a kezét, még ott az ajtóban. Erre
mindenki hirtelen elhallgat. A csöndben ezt mondja: «Semmi okunk
éljenezni.» Azzal a nagy asztal felé megy. Azt hiszem, ekkor már
mindnyájan tudtuk, miről van szó. Mindenki leült, czeruzát és
jegyzőkönyvet véve elő. A tábornok megvárta, míg mindenki
elhelyezkedett, aztán egyszerűen és komolyan ezt mondta:
– A hős przemysli védősereg tegnap kirohant a várból, de erős
ellentállásra találván, visszavonult a várba.
Mindenki írja.
– Ma hajnalban – folytatja a tábornok – a vár összes ágyúi megszólaltak
és hatalmas tüzelést indítottak minden irányba. Ebbe az ágyúdörgésbe már
robbanások hangja is vegyült. Ez a hang az egymásután felrobbantott
erődök hangja volt.
Halotti csönd. Mindenki ír.
– Ugyancsak ma hajnalban drótnélküli távirón jelentés jött Kuzmanek
várparancsnoktól, hogy parancs szerint a kiéhezett várat elpusztította
és az ellenségnek átadja. Azóta semmi hír.
Ezt is lejegyezte mindenki, a ceruzák most a levegőben függenek, ahogy
végignéz az ember a hosszú asztalon. A tábornok egy szót sem mond
többet, szótlanul jár fel-alá az ablakoknál, aztán úgy tesz, mintha az
ablakon nézne ki, percekig némán áll ott, háttal felénk. Az ujságírók
belebámulnak abba a pár sorba, amit följegyeztek, nagyon soká hallgat
mindenki és aztán egyik a másik után igen lassan, lábujjhegyen megy ki a
teremből. A tisztek a falnál állanak, ahogy visszanézek, a tábornok a
terem másik végében még mindig az ablaknál van, tökéletes
mozdulatlanságban.
Zsolna, márczius.
Az ujságírók egy csoportja ma Mährisch-Ostrauba utazott, hogy
meghallgassa Lehmann kapitánynak az elbeszélését, a ki egy hadnagygyal
repülőgépen jött Przemyslből. Abban az órában indult el a várból, a
mikor az oroszok már úton voltak, hogy Przemyslt birtokukba vegyék.
Lehmann holnap a királyhoz utazik, hogy ugyanezeket a dolgokat a
felségnek is elbeszélje. Órákig tartott érdekes előadása, a melynek
minden szavát följegyezte Magyar Lajos kollégám. A jegyzeteket
rendelkezésemre bocsátotta. Hogy a háború után, a mikor minden részlet
tisztázódik, mint változik meg az a kép, a melyet ma kaptunk, ezt ma még
nem lehet tudni. De ha volt számunkra eddig ebben a háborúban valami, a
mi sokszor a porba borult lelkünket felkaphatja onnan és felragadhatja
magával az égig, akkor ez az. Nyomorult dicsőség a mások dicsőségét
írni. Nyomorult erőlködés: czifrázni akarni a magyar tiszt és a magyar
katona legnagyobb hőskölteményét, azt, a mely Przemyslben játszódott le,
s a mely a maga történelmi felségességében majd csak akkor bontakozik
ki, ha ők hazajönnek. De ellenállhatatlan kötelesség minden szót, minden
mozdulatot, minden sóhajtást és minden könnyet, a melyről onnan hír jön,
leírni. Tévelygő tollal, a mely ma helyesbíti azt, a mit a tegnap
sietségében másként jelentett. De mit csináljunk? Szabad válogatni? Az
utczai szemét, a mi Lehmann kapitány csizmájának a talpán ragad Przemysl
porából, szentebb nekem most hirtelenében, mint az egész nyugodt
hadtörténelem. A magyar dicsőség, a mi Przemysl nevéhez fűződik,
teljesebb a teljesnél és teljesebb minden magyar katonai dicsőségnél, a
melyről a mi könyveink tudnak. Erről most még idehaza senki se tud
többet, mint mi. Ez most minden. Hiszen szivárog még majd valami ezentúl
is, de az egész nem lesz itthon addig, a míg a honvédek, a népfölkelők
és a tüzérek meg nem jönnek. Addig éljünk ebből a kevésből, azzal a
tudattal, hogy milyen elenyészően rövid strófája mindez annak a soknak,
a mi ebben az eléhezett várban történhetett. Lehmann kapitány, a kitől
ennek a strófának legtöbb adata származik, már szerepelt a hivatalos
jelentésben, mint az utolsó pillanatok tanúja. Magántáviratok előbb több
más elrepült pilótáról, utóbb egyetlen más elrepült pilótáról tettek
említést. Most, fájdalom, ezt az egyetlen másikat is vissza kell vonni.
Lehmann kapitányé volt az egyetlen repülőgép, a mely Przemyslből
visszakerült a mi hadseregünkhöz. A másik pilótáról, a kiről egy
jelentés még azt mondta, hogy a Kárpátok felé repült, nincs megbízható
hír. Lehmann kapitány nem póstáspilóta volt, a ki csak látogatásokat
tett a várban. A hadseregnél Przemysl körülzárása alatt
megkülönböztettek berepülő és kirepülő tiszteket. Lehmann kapitány
kirepülő tiszt volt. Przemysl volt az egész körülzárás ideje alatt az
állomáshelye, ő végezte a vár úgynevezett házirepüléseit, a felderítés
nehéz és veszedelmes munkáját. Huszonkettedikén, a vár átadásának napján
érkezett meg Przemyslből. Mikor ott a levegőbe emelkedett, – mondja –
nem indult el rögtön Krakó irányába, hanem hatszáz méter magasságban
maradva teljes háromnegyed óráig folyton kis köröket írt le a vár
fölött. Napfölkelte volt. Aztán, mikor a felrobbantott erődök lángsugara
és füstoszlopa négyszáz méter magasra csapott fel, s őt így csak kétszáz
méter távolság választotta el a szenvedésnek ettől a vulkánjától, el
kellett mennie. Elvégre Przemysl egyetlen és utolsó futárjának az élete
egy kis bádoghordó benzintől függött. A lángok és füstök fölött
sóhajtott egyet, megkereste az irányt és a kormányt beállítva, egyre
magasabbra szállva, Krakó felé vette útját. Przemysl magára maradt.
Lehmann kapitány ma minden rendszer nélkül mondta el przemysli emlékeit.
*
Tudjuk, hogy Boroevics a Przemysltől keletre lévő Medyka vonaláig
kergette az oroszokat, mikor október elején nyugat felől előretört. Az
orosz ezt a Medyka-vonalat találta a legalkalmasabbnak arra, hogy
futásában megálljon, megforduljon és szembenézzen velünk. Ha már
Przemyslt elvesztette, Lemberget mindenáron meg akarta védeni. Tudjuk a
további fejleményeket is: ennél a vonalnál nap-nap után vertük az orosz
sereget, mikor az északi események miatt Boroevics megkapta a parancsot
«sich vom Feind loszulösen» és visszahúzódni. Az oroszok november 5-én
Boroevics mögött becsukták a nagy kaput: körülzárták Przemyslt. Kuzmanek
tábornok akkor katonai szempontból alaposan megvizsgálta a vár helyzetét
és úgy találta, hogy az orosz gyűrű nem egészen köralakú. Magora, Batice
és Njagoricani helységek irányában, tehát észak és nyugat felől ez az
orosz gyűrű be volt nyomva a vár felé. Ez oly hátrány volt, a melyet
korrigálni kellett. Kuzmanek tehát az első kirohanásokat azért rendelte
el, hogy ezeken a pontokon tágítsa a gyűrűt. Ez sikerült is neki. Az
oroszok pedig ezt az így korrigált gyűrűt most november elején jól
megrakták emberrel. A tüzérségük akkor rossz volt, az emberük rengeteg.
És elkezdték lassan szűkíteni a gyűrűt.
Kitartó, ügyes munkával egyre közelebb tolták állásaikat a várhoz. De a
gyűrű nem sokkal lett szűkebb. Hamarosan meg kellett tudniok, hogy
Przemysl tüzérségi felszerelése jobb, mint gondolták. Messzevivő, modern
ágyúink, harmincz és feleseink gránátokkal pontozták ki számukra azt a
kört, a melynél kisebbre nem lehet a gyűrűt szűkíteni. Akkor ezen a
körön valamivel kívül megállottak, berendezkedtek, beásták magukat – és
vártak. A földerítés szerint akkor hat orosz gyaloghadosztály zárta
körül a várat. Mély árkok, tábori erődítések, drótsövények és kiépített
tüzérségi állások elkészítése után meggyengültek. Akkor kárpáti
offenzivánk eret vágott ezen a hat divizión, de ez a vár sorsán semmit
sem változtatott, mert ez a körülzáró gyűrű felvette az ellenvár
defenziv jellegét. Ennek a tartásához tehát már kevesebb ember is elég
volt.
A nyugodt várakozásban Kuzmanek kisebb kitörésekkel zavarta az oroszt az
ellenvár gyöngébb pontjain. Ezek a kitörések azonban csak
nyugtalanítások voltak. A nagyobb jelentőségű kitörés, az első, a
melynek szabadulás volt a czélja, a mult év deczember 14-ikén történt.
Ezen a napon – (ha ezt akkor otthon valaki sejtette volna!) – Tamássy
tábornok elindult a verseczi honvédhadosztálylyal és a lembergi
Landwehr-dandárral a Kárpátokban küzdő hadseregünk felé. Négy nap és
négy éjszaka tartó vad küzdelemmel, rettenetes harczok közepette
eljutottak Bircáig. Ez a Birca Przemysltől délnyugatra légvonalban a
vártól huszonöt kilométernyire fekszik, országút mentén. A Tamássy
kirohanása tehát néhány nappal a limanowai csata után történt,
ugyanakkor, mikor hadaink Limanowától győzelmesen rohantak Grybow
irányába és a Kárpátokból fenyegetőleg jöttek fel a Jasló–Sanok-vonal
felé. Tamássy a négynapos harcz után deczember 18-án érte el csapatai
elejével Bircát. Ugyanekkor a Kárpátokból rohant Tamássy felé Krautwald
tábornok és egy napi járóföldre közelítette meg Tamássyt. Mind a két
tábornok: Tamássy is, Krautwald is, emberfölötti erővel küzdött, hogy a
közéjük szorult orosz vonalat áttörve, kezét nyujthassa egymásnak. Arról
nem is kell beszélni, hogy a két sereg legénysége mit érezhetett. Az
orosz sereg ekkor a maximális erősítéseket küldte a mi két tábornokunk
közé. Olyan túlerővel álltak ellent 18-ikán az oroszok az egymást kereső
két csapatnak, hogy minden további próbálkozás reménytelen volt.
Megkapta a parancsot az előnyomulás beszüntetésére Krautwald tábornok,
Tamássyt pedig visszarendelték a vár ágyúinak védelme alá.
*
November ötödikén, a körülzárás napján a parancsnok pontosan
leltároztatta a vár élelmi készleteit. E készletek kiszámítása után
történt meg az, a mit már napok óta tudunk, hogy a parancsnok
megkisebbítette a napi élelem-adagokat és ezzel sikerült elérnie azt,
hogy a mérsékelt táplálkozás mellett a vár életét kitolta tavaszig,
körülbelül márczius 20-ikáig. A hogy ezt Kuzmanek november első
napjaiban kiszámította, úgy is történt, számításai majdnem órányi
pontossággal beváltak. Márczius 18-án konstatálták, hogy már csak az
utolsó porczió van meg a raktárakban. Ekkor osztották ki a csapatok
harczra rendelt része közt a konzerveket és Kuzmanek elrendelte az
utolsó kirohanást.
*
Márczius 18-án az «Ausfalltruppe», a kitörősereg, mint mindig, úgy
ezuttal is Tamássy tábornok vezetése alatt kelet felé mutató irányban,
Medykától délkeletre kirohant. Hajnali három óra volt, még sötét
éjszaka, mikor elindultak. Ezt a szót, hogy «kirohanás», tanuljuk meg. A
Tamássy serege hét óra alatt hét kilométert ment. Éhes volt és gyenge
volt. Egy óra alatt egy kilométert ment. Így mondja Lehmann kapitány,
akármilyen hihetetlenűl hangzik is ez, így volt, egy óra alatt egy
kilométert haladtak előre. Annyit, mint az Andrássy-útnak a fele. Magyar
honvédek és lembergi Landwehr. Máskor hét óra alatt huszonnyolcz
kilométert lehet menni. Nem tudtak többet menni. Egyesek leültek az
árokba és ott maradtak. Ez a csapat kapta az utolsó konzervkészletet.
Minden katona két dobozt kapott. Halálbüntetés terhe alatt tiltották meg
nekik, hogy ezt az adagot egyszerre egyék meg. Mégis sokan megették. Fel
se melegítették, a hogy kapták a két kis kerek skatulyát, bajonettel
nekiestek, felbontották és lenyelték a tartalmát. Sok honvéd maradt
ezért az árokban: az agyongyötrött gyomor nem birta el a hirtelen
boldogságot. Többen szívszélhüdést kaptak, mondja Lehmann kapitány. És a
többi ment tovább, előre. Kirohanni. Ez volt a testi állapotuk.
A lelki állapotuk az volt, hogy a mikor a komor hajnalban elindultak,
már tudták, hogy a vár el van veszve. Mielőtt útrakeltek, felolvasták
előttük Kuzmanek tábornok utolsó parancsát, búcsúzását Przemysl várától,
köszönetét a katonáihoz, nyílt kijelentését annak, hogy elfogyott az
élelem és a vár megszünt élni. Mikor elindultak, azt mondták a honvédek,
hogy így van ez rendben, így kell annak lenni, ne menjünk el addig innen
a fogságba, a míg még egyszer meg nem mutattuk az otthonvalóknak, hogy
milyen katonák vagyunk. Egy kilométert tudtak csak menni egy óra alatt,
annyit, mint az Andrássy-út fele, egy óra alatt, hogyan magyarázzam,
hányszor magyarázzam, szegény, drága, lesoványodott honvédek, ők «még
egyszer meg akarták mutatni az otthonvalóknak» – milyen lassan mehettek,
milyen nagyon-nagyon lassan, és azt mondja Lehmann kapitány, «sie sangen
schöne ungarische Lieder», szép magyar dalokat énekeltek és elől vittek
egy magyar nemzetiszínű zászlót, a mit valami vasúti állomáson
kaphattak, mikor augusztusban elindultak. Mentek előre a zászló után,
énekelve, de sokan kidőltek, az árokba ültek. A hét kilométer után ezek
a honvédek hét álló órán keresztül harczoltak és a harcz után úgy
kellett visszamenniük, hogy még tizenhat kilométert gyalogoltak.
Emlékeznek még a hivatalos jelentés ama mondatára, hogy «túlnyomó orosz
erővel találván magukat szemben, visszavonultak a várövezet mögé?» Ez
volt az.
*
Márczius 19-én a mindent pontosan tudó oroszok nyugat felől megtámadták
a várat. Erős tüzérségi harczczal kezdték, most már itt voltak a
messzehordó modern ágyúik is, mert a körülzárás első idejében közepes
minőségű tüzérséggel, főként a kikötő-erődjeikből idehurczolt régibb
tipusú hajóágyúkkal dolgoztak. A tüzérség gránátokat szórt nemcsak az
erődőkre, hanem a városba is. Mikor Kuzmanek ezt a nagy igyekezetet
látta, felismerte, hogy az oroszok elérkezettnek látják az időpontot a
kiéheztetett vár megostromlására. Elrendelte tehát az erődők
felrobbantását, de egyelőre csak az előkészítő parancsot adta ki.
Éjszaka folytatta az orosz tüzérség az erős tüzelést és ugyanekkor a
sötétség védelme alatt az orosz gyalogság is elindult a vár ellen. Most
ismét elébük ment Tamássy a seregével. Negyvennyolcz óráig tartott a
küzdelem, most már csak azért, hogy az orosz be ne vegye a várat, hogy
ezalatt legyen idő mindennek elpusztítására, a minek az ellenség hasznát
vehetné. Negyvennyolcz óráig, tehát márczius 20-ikán nappal, március
20-ikán éjjel, márczius 21-ikén nappal és márczius 21-ikén éjjel
szakadatlanul tartottak a harczok, az orosz azonban nem érhette el a
czélját.
*
Márczius 21-ikén este Kuzmanek a következő rendelkezéseket tette:
Hajnali öt órakor a gyalogság kiüríti az egyes erődőket és helyet foglal
az úgynevezett közművekben, azokban a sánczokkal és falakkal kiépített
állásokban, a melyek az egyes pánczélerődöket egymással összekötik. Itt
minden erejét a legvégsőkig felhasználva feltartóztatja az erődök közé
benyomulni igyekvő orosz gyalogságot. Ugyanekkor, pontban hajnali öt
órakor (márczius 22-ikén) a szapőr-csapatok elkezdik az erődök
felrobbantását. A parancs, mint említettük, már ki volt adva, az
előkészületeket megtették, most már csak meg kellett gyújtani a
zsinórokat. Mikor az erődökben elhelyezték az ekrazitot, számbavették,
hogy mennyi gyújtózsinór áll rendelkezésre. Annyi volt, hogy szűkösen
elég volt a robbantáshoz, de mégsem volt zsinórban oly bőség, a mely ezt
a sok robbantást veszélytelen munkává tehette volna. A zsinórnak nagyon
hosszúnak kell lennie, hogy a ki meggyújtja, elszaladhasson egy
felrobbanó erőd légberöpülő szikladarabjai elől. A munka tehát
életveszélyes volt. Mégis, minden egyes erőd felrobbantása előtt
két-három szapőrkatona is jelentkezett, hogy ő akarja meggyújtani a
zsinórt, úgy hogy válogatni kellett közülök. Még azt se lehet mondani,
hogy ezek az emberek ismeretlen veszélynek mentek neki, mikor így
jelentkeztek, mert mind műszakilag képzett ember, a ki szakértő a
robbantásban, azonfelül pedig ezek voltak azok, a kik egyes erődökbe
ezerötszáz kilogramm ekrazitot helyeztek el, majd pedig később
kiszámították, hogy ennek az iszonyú robbanásnak a gyújtózsinórja
mindössze csak három perczig ég, tehát három percz idő van arra, hogy a
minden irányban szétrobbanó erőd közeléből elmeneküljenek. Föntebb
említettem Lehmann kapitány becslését, a mely szerint a robbanás lángja
négyszáz méter magasra csapott fel. Pedig Lehmann kapitány aviatikus,
tehát pontosan tud magasságot becsülni. És ezt a robbantást vállalták
önként jelentkezve a szapőr-katonák – egy háromperczes gyújtózsinórral.
A robbanás az északi oldalon kezdődött pont öt órakor, napfölkelte
előtt. Elsőnek a Werk 11/_A_ nevű erőd repült a levegőbe. Ezt követte az
első ostrom idején annyit emlegetett Werk Eins-Eins, az I/1. számú erőd,
Siedlicka. Ez a váröv délkeleti sarkán állott, ezt védték az első ostrom
utolsó napjain oly példátlan vitézséggel a népfelkelők, ebbe rohant be
és ennél pusztult el akkor az ostromló sereg egy része. Ez a két
robbanás meghökkentette az oroszokat, a kik ezekből az irányokból is
támadtak a kora hajnali órán. Ezeken a pontokon hirtelen abbamaradt a
támadás. De a nyugati oldalon, a hol a magyar népfelkelők állottak, csak
egy pillanatig tartott az oroszok megdöbbenése, itt, úgylátszik, kiadták
a parancsot, hogy most újult erővel kell támadni. A magyar népfölkelők
állásaira rettenetes össztüzet indított az ellenséges tüzérség, s
ugyanekkor előrehozták az oroszok a gépfegyvereiket és ezzel egyidőben a
gyalogságuk szuronyrohamra indult. A még ép erődök és a népfölkelőkhöz
beosztott tüzérek akkor már csak a régi ágyúkkal lőttek, mint a hogy már
két nap óta csak ezek voltak működésben, mert Kuzmanek az összes modern
ágyúkat már jó eleve bevonta az erődökből és a közművekből, hogy
felrobbantásukra az előkészületeket megtehesse. Ezekkel a régi ágyúkkal,
a melyek nagyrésze az 1861-ik évi tipust képviselte, tartotta magát a
vártüzérség negyvennyolcz órán keresztül az orosz tüzérség legmodernebb
ágyúinak őrjöngő tűzében. Ezen a nyugati fronton, Novagoránál és
Lipnicánál népfölkelőink minden orosz támadást visszavertek mindaddig, a
míg mögöttük a rombolás munkája be nem fejeződött. A lelkierőt ehhez a
leírhatatlan küzdelemhez az adta nekik, hogy tudták: az orosz mindenáron
be akar most már törni a pusztuló várba, hogy aztán azt hirdethesse,
hogy ostrommal vette be. Most már az orosz, is, a mi seregünk is pusztán
a dicsőségért harczolt. Az orosz tudta, hogy órák mulva úgyis az övé a
vár, a mienk tudta, hogy órák mulva úgyis minden az oroszé. Mégis
elkeseredetten harczolt mind a két fél a történelem egyetlen mondatáért.
És ez az utolsó, ez a legvégső harcz, a katonai önérzetkérdés véres
viadala a mi javunkra dőlt el. Az orosz nem vehette birtokába a várat,
csak a mikor odaadták neki.
Az erőd-öv műveinek felrobbantása után a városban lévő raktárakat,
lőporos-tornyokat röpítették levegőbe a szapőrök. Három híd omlott
összetörve a San-folyó vizébe.
Kuzmanek parancsára ekkor minden felrobbantott erőd romhalmazának a
tetejére egy-egy tiszt állott, kezében nagy fehér zászlóval. Így állták
körül Przemysl városát a romhalmokon egyedül őrködő tisztek. Az volt az
utasításuk, hogy ha orosz csapat, vagy küldöncz közeledik feléjük, a
fehér zászlót magasra emeljék és a következő kijelentést tegyék:
– Seine Excellenz kann die Festung wegen Mangels an Verpflegung nicht
mehr halten und überlässt alles Andere der Ritterlichkeit seines
Feindes.
(«Ő kegyelmessége nem tarthatja tovább a várat az élelem hiánya miatt és
minden egyebet rábiz ellensége lovagiasságára».)
Általában Kuzmanek minden intézkedésében a legszigorúbban ragaszkodott
ahhoz a felfogásához, hogy neki semmi kedvezmény nem kell az orosztól, ő
kénytelen a várat az élelem hiánya miatt feladni, a többi most már az
ellenség dolga, csináljon, a mit akar, hiszen a győztesnek ilyenkor más
úgy sem szabhat törvényt, mint a saját lovagias érzése.
A várban megmaradt lovakat levágták, zabjukat lisztté őrölték, hogy az
átadás pillanatától márczius 30-ikáig, a mikor Kuzmanek számítása
szerint az első nagytömegű orosz élelem-szállítmány megérkezhetik, a
legénységnek legyen legalább lóhusa és zabkenyere.
Fél hatkor reggel, ugyanakkor, a mikor a parlamentair-tisztek a fehér
lobogókkal elfoglalták őrhelyeiket az erődök ormán, Lehmann kapitány
gépjére szállt és a magasba emelkedett. Ugyanekkor egy másik gépben
helyet foglalt Melts és Holdt tűzmester. Melts magyar ember. A harmadik
gépre Junker pilóta ült. Lehmann gépje volt az egyetlen, a mely
hazajött. Melts és Holdt, valamint Junker gépéről, a mely a Kárpátok
felé akart szállni, nem érkezett hír.
*
Az utolsó kirohanásnál, a márczius 18-ikinál ezt az elcsigázott, de
mégis énekelve vánszorgó és magyar lobogót lengető honvédséget Szakmáry
ezredes vezette. Vele együtt vonult ki egy Landwehr-gyalogezred
Kralicsek ezredes parancsnoksága alatt. Ennek a két katonának a példája
adhatta meg a legénységnek azt a már nem is földi erőt, a melylyel a
hétórás harczot a hétórás menetelés után megvívta. Mind a kettő
mindenütt elől járt.
Szakmáry honvédezredes minden fegyverét otthon hagyta és egy
sétapálczával állt ezrede élére, mikor a honvédeket utolsó támadásra
indította az orosz védővonal felé. Az egész úton biztatta, lelkesítette,
bátorította, támogatta őket. Mikor harczvonalba fejlődtek és az első
orosz tömegeket meglátták, Szakmáry ezredes a levegőbe emelte
sétapálczáját és ezt kiáltotta harsogó hangon honvédei felé:
– Honvédek! Mind jöjjetek velem! csak elébem ne menjen egy se!
A mint ezt kimondta, az ellenség felé fordult és három gépfegyvergolyót
kapott a szájába.
Az ezredet tovább vezette.
Rövid idővel ezután ismét gépfegyvergolyó érte. Súlyos sebeivel
elbukott.
Szabad ehhez valamit hozzáírni?
*
Lehmann kapitány pontos leírását adta annak a szomorú aktusnak is, a
mikor a várparancsnok rendeletére a többi modern ágyúval együtt
tüzérségünk büszkeségét, a Skoda-féle harmincz és feles mozsarakat is
tönkre kellett tenni.
Két üteg volt a várban: összesen négy darab.
A harmincz és feles mozsarak, a mikor szállítják őket, két darabban
vannak, két automobilra vannak szerelve. Most, kivégzésükhöz ép úgy
állították össze őket, mint a hogy lövésre készülnek velük. Ha a mozsár
csöve nincs legalább bizonyos foknyi szög alatt az égnek irányozva,
akkor nem szabad elsütni, mert a lövedék a csőben robban szét és
szétveti a hatalmas csövet. Tehát elég lett volna a mozsár
tönkretételéhez, ha a csövet a töltési állásban hagyják, vízszintesen és
úgy egyszerűen elsütik. De a pusztítás tökéletessége kedvéért más
módszerhez folyamodtak.
A mozsár csövét megtöltötték homokkal, ebbe még ekrazitot és bombákat is
tettek, hátul beletolták ebbe a töltelékbe a lövedéket, igen kevés
lőportöltést adtak a lövedék mögé, a mozsár csövét vízszintes irányba
állították és így sütötték el.
A harmincz és felesek olyan apró darabokban repültek szét, hogy az
ökölnagyságú darabok már a nagyobbak közé tartoztak.
Ugyanez időben robbantották fel benn a város közelében a megmaradt
municziót, a kocsikból és autókból összehányt rakásokat. A legénység, a
mely ekkor fedezékeiből énekelve vonult be a város felé, összetörte
fegyvereit.
Mialatt a városban ez folyt, künn, az erődökön kívül veszett gyorstüzet
adva dörögtek az orosz ágyúk, még mindig menteni akarták a látszatot,
még mindig úgy tettek, mintha volna mit ostromolni Przemyslben…
*
A polgári lakosságról azt mondta Kuzmanek, hogy a védősereghez méltó
módon viselkedett.
Mikor az oroszok messzehordó ágyúi megérkeztek a vár alá, első dolguk
volt gránátokat röpíteni a város kellő közepébe.
A város lakossága nem bujt el a gránátok elől. Az ostrom alatt, mint
Lehmann kapitány személyes tapasztalatból tudja, a közönség megtartotta
régi sétaóráit és korzóhelyeit. Megtörtént, hogy polgárok közé leesett
egy gránát és megölt, vagy megsebesített valakit. A polgárság
értesítette a várparancsnok hivatalát, mire egészségügyi katonák jöttek
ki sietve a helyszínére orvossal és hordágygyal. A sebesültet első
segélyben részesítették és elvitték. A polgárság ezt a munkát komoly
nyugalommal nézte végig és nyugodtan sétált tovább. Ez sem magyarázható
mással, mint azzal a kétségbevonhatatlan ténynyel, hogy az az éhező
embertömeg, a mely negyedik hónapja kínlódott már Przemyslben, katonaság
és polgárság együtt, a mártirium lelkesedésének, a legvégsőkig
felfokozott és minden nap újabb kínjaival csak lázasabbá váló hazafias
rajongásnak olyan erős szuggesztiója alatt élt, a mely példátlan a maga
nemében.
Ez a hatalmas és mindenkit magával ragadó tömegérzés a katonáktól indult
ki és úgy csapott át a polgárokra.
Kuzmanek hálás volt a polgárságnak ezért a viselkedéséért. Atyai gonddal
támogatta őket, mindent megtett sorsuk javítására, sőt az inség
napjaiban felelősséget érezve a világ előtt velük szemben, a katonai
raktárakból ugyanazt adta nekik, a mit a katonák kaptak. Persze ők még
így is jobban birták az inséget, mint a katonák, mert ők strapa nélkül
éheztek. Lakásaikban melegedhettek akkor, mikor katonáink napokat
töltöttek az előretolt lövészárkokban. A lakosságot a robbantásokat
megelőző éjszakán a rendőrség előkészítette az eseményekre és
veszélytelen helyre, az úgynevezett Tatárdombra gyűjtötte össze, a
honnan ezrek nézték az utolsó órák pokoli látványosságát.
A várban körülbelül kétezer orosz fogoly volt. Ezeket még a körülzárás
első heteiben fogták, mert azóta, az élelmiszerkészleteket féltve,
megtiltották a legénységnek az orosz foglyok behozását. A kit ütközet
közben Tamássy emberei elfogtak, vagy a kik megadták magukat, azokat
ütközet után visszakergették az orosz táborba. A kétezer fogoly közt öt
tiszt volt és egy ezredorvos.
Érdekes részlet: az öt orosz tiszt között volt kettő, a ki karddal az
oldalán szabadon járt kelt a városban. Ennek a két tisztnek a története
a következő: Márczius elején az oroszok rohamot intéztek Podmazurani
előretolt támpont ellen. A támpontot magyar honvédek védték. A rohamot
oly lendülettel csinálták az oroszok, hogy kétszázhatvan orosz katonának
sikerült betörni. Itt olyan helyzetbe kerültek, hogy a menekülés nehéz
lett volna számukra. A honvédek megadásra szólították fel őket. Az
oroszok nem adták meg magukat, sőt vadul nekitámadtak a honvédőrségnek,
észrevéve, hogy az sokkal kisebb, mint az ő csapatuk. Ekkor érkezett
rohanvást az erődhöz Tabody őrnagy, a zászlóaljtartalékkal. «Rajta,
rajta!» – kiáltással az oroszokra vetette magát. A honvédek szuronynyal
pusztították el a kétszázhatvan oroszt, a két orosz tisztnek pedig, a ki
még akkor is vagdalkozott kardjával, a mikor már minden veszve volt, s
ismételt felszólításra sem adta meg magát, kicsavarták a kezéből a
kardot. Kuzmanek, mikor értesült a két tiszt bátor viselkedéséről,
magához hivatta őket és visszaadta nekik a kardjukat.
A kapituláczió reggelén Kuzmanek a kétezer orosz foglyot kihozatta a
tűzvonalból és felvonultatta a Schlossberg nevű hegyre, a hol nem
érhette őket golyó. Egyetlen egy rendőrtisztviselőt állított oda
melléjük, ezzel inkább csak jelezni akarva, hogy mindvégig foglyoknak
tekinti őket. Az orosz tiszteket utasította, hogy várják be az orosz
bevonulást és sorsukról ők maguk tárgyaljanak. A kezében lévő foglyok
utján semmi előnyt nem akart elérni, megint csak ridegen megmaradva
álláspontja mellett: ő nem tárgyal, nem kér, ő elbukik a várral minden
formaság nélkül, mert nincs mit ennie.
*
Lehmann kapitány a haditudósítókkal való beszélgetése közben néhány
érdekes adatot, epizódot mondott el.
Tamássy altábornagy, a ki minden esetben a kirohanó csapatok vezére
volt, a második ostrom idején szanatóriumot rendezett be az éhségtől
megbetegedett honvédek számára.
A legnagyobb hiány kenyérben volt. Hús sokáig volt a várban, sokkal
tovább, mint kenyér. A katonák ekkor húst és rizslevest kaptak. E miatt
különösen a magyar legénység szenvedett, ők, szegények, a hust is, rizst
is odaadták volna egy darabka kenyérért.
Az oroszok legújabb ágyúikat az utolsó két napon vonultatták fel. A
várat mindenféle kaliberű ágyúkból lőtték, de a legnagyobb kaliberű
nehéz ágyújok tizennyolcz czentiméteres volt.
A léghajósok közül tizen pusztultak el négy ballonnal, a repülők közül
hatan, három repülőgéppel. Ez adatok Uzelác ezredestől, a repülőezred
parancsnokától származnak.
A várban volt művészemberek közül Lehmann kapitány megemlíti Sződi
budapesti szobrászt, a ki az ostrom alatt Kuzmanek és Tamássy szobrát
elkészítette. Ezt a két szobrot Lehmann kapitány nobilis ötlettel
repülőgépen elhozta magával a várból utolsó útján. Várkonyi Béla
zenetanár sok szomorú óráját vidította fel a vár őrségének művészi
játékával.
Przemysl szimbolikus pontja volt a monarchiának: Ausztria és
Magyarország majdnem minden népe védte. A nyugati fronton voltak a
magyarok, délen a tiroliak, északon és északkeleten a rutének és
lengyelek, keleten az alsó-ausztriaiak. A Tamássy csapatai közt a
magyarokon kívül románok, szerbek és magyarországi svábok is küzdöttek.
A csapatok moráljára nézve jellemző adat: a fegyelem az utolsó
pillanatig tökéletes volt. Daczára annak, hogy az utóbbi időben
számtalanszor mondták a tisztek a legénységnek, hogy elengedik a merev
tisztelgést, valahányszor tiszt ment el előttük, az éhségtől és
fáradságtól kimerülten üldögélő bakák feltápászkodtak és haptákba állva
tisztelegtek.