A magyar haditudósítónak mindennél fontosabb kötelessége az
anyaggyűjtés. Mintha valami múzeum számára dolgoznék, össze kell szednie
a harcztéren mindent, a mi magyar katonákra vonatkozik. Hogy később és
másoknak mit kell csinálniok ebből az anyagból, ez majd szóba kerül a
háború után. A mi munkánk sietségében egyelőre nem az író, hanem csak a
gyűjtő jut szerephez. Az itt következő följegyzések is csak nyers
anyagot adnak.
Zsolna, márczius.
A híressé vált Korbuly-expediczió tagjai bocsássanak meg ez elbeszélés
hiányosságáért. Ha tőlük hallottam volna, pontosabb lenne. Így azzal
mentem magamat, hogy a magyar tiszt nem szereti a hőstetteit elmesélni,
ezt is úgy tudtam meg, hogy mikor egy érdemkeresztes huszárkapitányt
megkérdeztem, mely bravurért kapta a keresztet, a maga bravurja helyett
a Korbuly főhadnagyét mesélte el.
A harmadik szegedi honvédhuszárezred főhadnagya, Korbuly László arra
vállalkozott, hogy néhány huszárral átvágja magát az orosz vonalon és
elmegy ötven kilométernyire az ellenség háta mögé, megtudni valamit, a
mit a hadsereg parancsnoka tudni akart, aztán megint visszajön. Az, hogy
«aztán megint visszajön», ezúttal fontosabb része volt a vállalkozásnak,
mint az, hogy egyáltalán elmegy. Kiválasztott a huszárjai közül huszat.
A huszárok akkor már pistákon ültek. Pistának neveztetik a zsákmányolt
kis ikszlábú, kómikusfejű orosz-lengyel ló, a kunikl, a mely – ha lóról
lehet ezt mondani – gúnyos nevetéssel tűri az éhséget, szomjúságot,
hideget és fáradságot. Az oroszországi lengyel, mikor nógatja, azt
mondja neki: «hista! hista!» Ezért neveztetik pistának magyar közhuszári
körökben.
Sötét este indultak el, nagy barna köpönyegeikbe burkolózva, a fejükön
hazulról kapott hósapkákkal, úgy, hogy a ki nem ment a közelükbe, nem
látta meg rajtuk, hogy huszárok. Egyszerre csak megáll velük Korbuly
főhadnagy úr és tizet visszaküld közülök. Azt mondja, neki sok húsz
lovas. Marad tehát tíz, vele együtt tizenegyen vannak arra, hogy az
egész orosz seregen keresztül az ellenség háta mögé kerüljenek. A
tizenegy lovas között egy volt, a ki oroszul tudott: Fail huszártizedes.
A tizenegy embernek az egész úton nem volt szabad egymáshoz egy hangos
szót szólnia, mert ez elárulta volna őket.
Lovagolnak az éjszakába az oroszok felé, jön szembe egy tábori őrség. Öt
ember. Megszólítják a huszárokat, mindig csak Fail felel, a többi
hallgat, gyanus nekik az ügy, erre a huszárok körülveszik az öt oroszt,
elszedik tőlük a fegyvert, elviszik magukkal a tábori őrséget. Ez az
őrség összeköttetés lehetett két csapat közt, mert azzal, hogy ezeket
elfogták, már át is jutottak a vonalon. Mikor kivirradt, elbujtak. Mikor
megint este lett, mentek tovább az öt fogolylyal. De czipelni, etetni
kellett őket, hát néhány nap mulva egyenként szélnek eresztették őket
elhagyott vidékeken, a hol már nem árthattak. Most már az orosz sereg
mögött voltak, így mentek tovább a czéljuk felé, nappal bujkálva, éjjel
rejtett utakon térkép után nyargalva.
Korbuly főhadnagy úr végre megtudta a Visztulánál, a mit tudni akart és
akkor elkezdődött a munka nagyobbik része, – hazamenni a jelentéssel.
Jönnek hát visszafelé. Veszélyek közt, csak a tarisznyából táplálkozva,
senkivel szóba nem állva, egymással is csak nagy ritkán suttogva, hogy a
magyar szó el ne árulja őket. Valahogy csak ment a dolog, a míg el nem
érték az orosz harczvonal hátát. Ott már melegedni kezdett.
Egy napon megszállanak egy majorban. Fail tizedes oroszul kér lakást,
nappal alusznak egy kicsit, alkonyatkor el akarnak indulni. Azt mondja
az első huszár, a ki kidugta az orrát a majorból:
– Gyönnek.
Valóban «gyöttek», egy orosz kadét, tizenegy emberrel. Egygyel voltak
többen mint ők, hiába, az orosz még ezt se adja egy kis túlerő nélkül.
Az orosz kadét czivilben gazdasági tiszt volt, mint a majorosnak mondta.
Benn a majorban egyszerre csak farkasszemet nézett egymással a tizenkét
orosz és a tizenegy huszár. A baj az volt, hogy a tizenkét oroszt a
major átvizsgálására küldték, mert jelentésük volt arról, hogy nagyobb
osztrák-magyar lovascsapat bujkál az orosz vonal mögött. Erre ők nagyon
vigyáznak, mert a lovasságnak ilyetén felhasználását épen ők kultiválják
a legjobban minden hadsereg közt. Ők az ilyen hátulról való
lovasportyázást nabjeg-nek nevezik, és szolgálati szabályzatuknak, a
híres Usztav-nak egész fejezete szól erről. A tökélyre ezt a harczi
formát Miscsenko tábornok vitte a japán háborúban. Csakhogy ő egy egész
dandárral portyázott, néhány ezer lovassal. Azt az orosz el se merte
képzelni, hogy a mi lovas-«hadseregcsoportunk» Korbuly úrból és tíz
huszárjából állt. A szegény tartalékos gazdatiszt és tizenegy katonája
is azt hitte, hogy Korbulyék annak a nagyobb csapatnak csupán
előreküldött járőrje. Némi nyilatkozatokat tettek arról, hogy a huszárok
adják meg magukat, mire a huszárok ott a major udvarán és házikói közt
rettenetes néma tusában levágták őket. A tusa után a huszár mind
vérzett, de komoly sebesülése egynek sem volt.
És most menni kellett innen.
A főhadnagy kiment a majorból és figyelt. Az oroszok a viaskodás közben
lőttek is, úgy hogy most már biztos volt, hogy a lövések figyelmessé
tették az orosz tábort. A majorban nem lehetett maradni, mert az, hogy a
kadét nem tér vissza, arra késztette volna az oroszokat, hogy nagyobb
csapatot küldjenek oda. Menni kellett. A major előtt haladt az országút,
a mely a front felé vezetett. Lóra ültek és lassú trappban elindultak.
Sötét éjszaka volt. A barna köpenyegek gallérjai fülig felhajtva, a
hósapkák a szemöldökig lehúzva. Elől a főhadnagy Fail tizedessel,
mögöttük a kilencz közhuszár a kilencz pistán.
Az úton megállnak, mert messze előttük puskalövések durrognak a
sötétben. De nem harczi lövöldözés, hanem valami jel: egy-egy-egy, aztán
kettő-kettő-kettő… három-három-három… valami alarm lehetett… mindegy,
itt már nincs mit mást cselekedni, tovább, előre, feléjük. A jelentést
vissza kell vinni, vagy meg kell halni. Az éjszakai derengésben
nemsokára meglátták, mit jelentettek a jeladó lövések. Abban a hitben,
hogy nagyobb csapatról van szó, egy egész orosz zászlóalj jött ellenük,
körülbelül ezer ember. A zászlóalj négy századra oszlott fel, az egyes
századok széles rajvonalban jöttek egymás mögött a mezőn, az országúttól
jobbra és balra egyenesen szembe a huszárokkal.
Visszamenni? Erről szó sem lehetett.
A huszárnak első ideája: «Főhadnagy úr, vágjuk át magunkat rajtuk. Vagy,
vagy.»
De a négy század négy sorban jön egymás mögött. Látni az éjszaka
félhomályában a négy széles, széles vonalat, az egyes vonalak közt igen
nagy közökkel. Egy vonalon még át lehetne vágnia magát az embernek, de
négyen…
A főhadnagy megparancsolja, hogy lassú lépésben menjenek neki az első
orosz vonalnak. És a kis csapat kényelmesen, lassan, mintha otthon
volna, lépte, az egyre közeledő orosz sor felé. A hogy a sor jött,
három-négy katona jutott belőle az országútra A többi jobbról-balról
jött az út mellett. A hogy a huszárok lassan közibük léptetnek, az
országúton jövő három-négy orosz kitér, helyet csinál a huszároknak,
rájuk se néz, azt hiszi, saját lovas-őrjárata, a mely lassan, fáradtan
jön vissza valahonnan. Ők a nagy osztrák-magyar lovascsapatot keresik,
mennek tovább.
– Az első soron túl volnánk, – súgja a főhadnagy a tizedesnek – csak
csöndesen, nyugodtan így tovább…
Mennek, mendegélnek, némán, és most már idegesen, hogy hányszor kell még
sikerülnie ennek a jó ötletnek? Jön a második sor. Itt is kitérnek az
országúton jövő katonák, ez már nem is olyan meglepő, mert ezek azzal a
tudattal térnek ki, hogy előttük már ment egy sor, az áteresztette ezt a
pár lovast, eszükágában sincs gyanakodni.
A főhadnagy fellélekzik, számlálja:
– Kettő.
De amott a homályban ismét fekete alakok… jön a harmadik sor. Már a
lábában érzi mindenik huszár a galoppot, már szeretne nekivágni, nem
lehet. Elől a főhadnagy rendületlen nyugalommal a leglassúbb lépésben
megy. Itt a harmadik sor. Csöndesen beszélgetve jön az orosz gyalogság,
lövésre készen tartott puskával. Az országúton két katona kitér a
főhadnagynak és a tizedesnek. A harmadik megáll és megszólítja az egyik
huszárt. A főhadnagy szeretne rákiáltani, hogy: «ne állj meg» – de itt
egy szónak sem szabad esnie. Itt a jó Isten segítségül küldte a magyar
huszárnak azt a gyönyörű arisztokratikus gőgjét, a mely odahaza békében
is annyiszor jelentkezik: kérdezz valamit, ha gyalog mégy, a lovon
léptető közhuszártól, vajjon felel-e? Nem felelt ez se, nemcsak azért,
mert nem tudott oroszul, hanem mert a huszár egyáltalán nem állítja meg
a lovát a gyalogos kedvéért. Ment lassan tovább. Az orosz nevetve
kiáltott valamit utána, aztán elszaladt, hogy utólérje a többit.
Most már, – mesélték, – mintha a lovakra is átragadt volna a veszedelem
tudata, alig lehetett őket tartani. De mentek tovább, megfeszített
idegekkel, lépésben.
Jött a negyedik és utolsó sor. A hol a negyedik és utolsó sor jött, ott
egy árok vágta keresztül az országutat. A huszárok ép akkor találkoztak
az utolsó sorral, mikor az az árkon ugrált, mászott keresztül. Itt a
főhadnagy, úgylátszik, már nem birta tovább ezt a kínzó feszültséget,
úgy, hogy sarkantyúba kapta a lovát és átugratott az árkon az orosz
katonák közt. Valamennyi huszár abban a pillanatban mind ugratott, és
akkor az történt, hogy az egyik lebukott a lováról. Az orosz katona
jószívű: öten is szaladtak oda, hogy segítsenek rajta.
Most minden azon fordult meg, hogy meglátják-e a lebukott huszár
köpönyege alatt a vörös huszárnadrágot, vagy sem. Mert ha semmi más
idegen egyenruhát nem ismer az orosz, a huszárnadrágot megtanulta száz
esztendőre.
Korbuly főhadnagy már túl volt a veszedelmen kilencz huszárjával. Én a
harcztéren nap-nap után látom a magyar tiszt viszonyát a legénységhez.
Engem nem lep meg, hogy Korbuly főhadnagy megállott, s vele együtt a
kilencz lovas. Nem hagyta veszni a huszárját. És ugyanakkor, a mikor
ilyen gavallérosan jó volt a szegény huszárgyerekhez, egyszersmind
okosan is cselekedett. Még ha lett volna gyanu, azt is eloszlatta volna
azzal, hogy nem vágtatott el. A huszárt két orosz katona segítette fel a
lovára. A vörös nadrágját nem vették észre a sötétben. Nem is nézték,
hogy mi van rajta. Jókedvűen hátbavágták, mikor a lóra kapaszkodott.
Aztán mondtak neki egyet-mást és otthagyták. Sietniök kellett, mert
huszárokat kerestek.
A főhadnagy csapatja most már trappban ment tovább. Egy-két domb,
egy-két erdő, egy-két utánuk bámuló orosz járőr – és túl voltak a
vonalon. Azontúl már csak a mi tábori örseinkkel kellett veszekedni,
igazolniok magukat, aztán itthon voltak. Másnap már a jelentéssel ment a
főhadnagy a hadseregparancsnokhoz. József Ferdinánd főherczeg maga mellé
ültette az ebédnél, úgy kellett elmondania az eset minden részletét.
Fail tizedes arany vitézségi érmet kapott. Úgy tudom, hogy a főhadnagy
kitüntetése is útban van. «Odahaza» a lövészárokban, el lehet képzelni,
hogyan fogadták a huszárok. A tisztek itt a halál orra előtt olyan
jókedvűek és naivak, mint a gyerekek: a szegedi honvédhuszárok tisztjei
például «indiánt» játszanak, indiánus neveket adnak egymásnak és
intézményeiknek. Így történt, hogy mikor a főhadnagyot a
gépfegyver-osztag parancsnoka meghívta vacsorára, a vacsora helyét így
jelölte meg: «az ötször-tízszertizet lövő Vöröslábúak törzsfőnökének
wigwamja». Azért «ötször-tízszertizet lövők», mert a géppuskájuk
ötszázat lő, azért «Vöröslábúak», mert huszárok, azért a törzsfőnök
wigwamja», mert a parancsnok az árok egy lyukában lakik, és ez az egész
azért van így, mert a szívük oly tiszta, mint a kardjuk.
Zsolna, április.
Útról jövök, egy szép huszártörténetet hozok magammal. Egy
lovashadosztályt kellett volna felkeresnünk Galicziában, de hirtelen
elkommandirozták őket másfelé. Később egy kapitányukkal találkoztam, sok
minden szépet beszélt róluk. A huszárjait már ismerem. Egy hóborított
galicziai dombon láttam őket először. Fehér vászonnal bevont csákó volt
rajtuk és bokáig érő bő, fehér hóköpeny. Hárman voltak, gyalog baktattak
fölfelé a dombra: három szimplán faragott barna arcz, három kurta kis
legény, három kurta karabély, három kurta pipa. A megszólításra kurtán
feleltek, rövideket léptek, igen erélyesen, de kicsinyeket köptek, –
egész megjelenésüknek valami szigorúan rövid, mokány, kemény, zömök
jellege volt; a hogy az út szélén megálltak, olyanok voltak, mint a kis
vastag, friss bükkfa-czövekek, a melyek rettenetes keményen vannak
leverve a hazai földbe, – teljesen reménytelen gondolat nekikmenni,
félrenyomni, vagy kidönteni őket. A békés huszárromantika nyalkaságából
semmi nem volt bennük. Kis rövid magyar hadihuszárok voltak.
Az osztályparancsnokuk egy hosszú kapitány. Pesten kedvelt
concours-lovas, otthon a legelegánsabb huszártiszt, most a következő
megjelenés, egészen pontosan leírva, fölülről lefelé: füléig érő
csukaszürke bakasapka, haja géppel rövidre nyirva, bajusza leborotválva,
meztelen nyak, lehajtott gallér, esőverte sötét blúz, vadonatúj, ragyogó
aranypaszomántos vérpiros nadrág, a mely még nem tudja, mily sáros
megaláztatások várják egy szép sárga nyereg helyett, feslett barna
bőrkamásli, tömpe amerikai fekete füzősczipő. Kávészínű polgári
bőrbekecs kikopott szürke macskaprémmel, a kard hüvelye csokoládészínű,
ezer horpadás rajta, a szablyát senki sem tudja belőle kihúzni, a
kapitány fogadásokat nyer vele. A portepé fekete, csak a gombja van meg,
a rojtjából négy-öt sötét szál. Az egész együtt: a lövészárok agyagos
sarának elkerülhetetlen hatása a lovastiszti jelmezre.
A balmellen a katonai érdemkereszt piros-fehér szalagon. Kéri, hogy a
neve ne jöjjön ujságba.
A hosszú kapitány az ő rövid huszárjairól az itt következőket mesélte.
*
A huszárjai – ezek szegediek, hármas honvédhuszárok –
Kamionka-Strumilowánál, Kelet-Galicziában voltak először tűzben, azon a
bizonyos augusztus 24-ikén, a magyar huszárok nagy napján. Délután volt,
három üteg volt felállítva Kamionkával szemben, a mely az oroszoké volt
már. A három üteg lőtte a falut, hogy előkészítse a lovashadosztály
rohamtámadását. A lovashadosztály debreczeni, szegedi, kassai és
marosvásárhelyi huszárokból állott.
Akkor még sok mindent másként csinált a tüzérség is, a lovasság is, mint
most. Az ágyúk nem titkolták el még akkor olyan gonddal magukat. És az
ütegek mögött lövegfedezet állott, a szegedi honvédhuszárezred első
százada – oszlopban. Tombátz Károly kapitány volt a parancsnokuk. A
huszárok – bizony ezt most már külön meg kell említeni – lovon ültek.
Mereven, némán és mozdulatlanul állott a huszároszlop az ágyúk mögött, a
lovak akkor még nem igen tudták, mi a gránát. Az ágyúszó nem izgatta
őket, a gránáttól pedig csak akkor tanultak meg félni. A huszárok a
lóhoz nőve, figyeltek mind az orosz állások felé. Egyszerre csak megjön
az első orosz gránát a mi ágyúink közé. Aztán a második, a harmadik. Az
orosz megtalálta a három üteget és lőni kezdte. A huszárok sokkal
hátrább állottak, továbbra is mozdulatlanul, őket eddig nem érte az
orosz tűz. A tüzérek tovább dolgoztak.
Eltelik néhány hosszú percz és akkor a huszároszlop mellett, oldalt,
leesik és feldördül a földből az első gránát, a mely nekik szólt. Most
fogni kellett a lovakat, mozgás és nyugtalankodás volt, de egyhelyben,
mert a huszár mind lefogta a lovat, az oszlop maga meg nem mozdult. Jött
a második gránát, a másik oldalon, aztán egy-egy shrapnell mögöttük,
előttük, később úgy mesélték el, hogy «az elejin körülpitykéztek
bennünket». De már az első gránátnál elkezdett énekelni az egyik és a
következő pillanatban az egész század énekelt lóháton, a dörgésben,
tűzben, füstben, porban. Ezt a nagyon sokszor hallott nótát énekelték:
Nincsen a császárnak
Olyan katonája,
Mint az a szép honvédhuszár,
Ha felül lovára.
Ha felül lovára,
Rágyújt pipájára,
Minden szőke, barna kislány
Sirva gondol rája.
Ezt énekelték egyszer, kétszer, háromszor, folyton-folyvást. Körülöttük
egyre szaporábban robbant az orosz gránát. Még eddig közéjük egy sem
esett.
Mikor negyedszer megy a nóta, megint:
Nincsen a császárnak
Olyan katonája,
Mint az a szép honvédhuszár,
Ha felül lovára.
Ha felül lovára,
Rágyújt pipájára,
Minden szőke, barna kislány…
– itt, ennél a sornál vágott közébük az első shrapnell. A csapat
közepetáján, a fejük fölött dördült egyet és lecsattant rájuk. Két
huszár fordult le a lóról. Egy pillanatra, ép a sor végén, megakadt a
nóta. Halotti csönd, minden huszár odanéz a kettőre. Aztán egy
fájdalmasan felkurjantó énekhang és rögtön utána az egész század
egyszerre vág be és a két halott huszár felé nézve, csak mert olyan
gyönyörűen passzolt, ráénekli még könnyesen-daczosan az utolsó sort:
«… Sírva gondol rája.»
Egyszerre mind a százötven. És csak ez után hagyták abba az éneklést.
*
– Mikor elmentünk onnan, – mondja a kapitány – hirtelen sötét lett,
füst, por, piszok közt nyargaltunk az országúton, zivatarra állott az
idő, nagy, fekete felhők kergették egymást, akkor egyszerre egy
rongyosszélű felhőlyukon égő sárgán tűzött le a nap a mező egy kis
foltjára, ott két huszár feküdt egymás mellett holtan, a két karabély
valahogyan keresztbe állott fölöttük, a hogy lebuktak, – ezt nem is
szeretem elbeszélni, mert az egész kép, a két kis huszárom ott a zöld
mezőn, meg a keresztbe álló karabély, meg hogy a sötét tájképnek épen
erre a kis foltjára tűzött le a fekete égből, mint három-négy
nyílegyenes aranygerenda, néhány kiszabadult alkonyi napsugár – nem
szeretem elmondani, mert olyan csináltan hangzik, az ilyet pedig
tiszteletlenség volna csinálni… pedig így volt, valami felségesen
komoly, régimódi festmény volt, a hogy a jó Isten szelíden ránézett a
felhők sötét függönye mögül két árva halott huszáromra, nem bánom, ha
nekem nem is hiszik el, elég ha én tudom, meg az ezred tudja, hogy így
volt, mindenki látta. Tovább mentünk aztán, szótlanul és komoran, bele a
zivatarba, de volt vidám perczünk is, később egyszerre csak egy bolond
nagy fehér tehén galoppozott felénk a mezőről, mintha valami sürgős
mondanivalója volna, az országút szélén megtorpant, ránk bámult, akkor
láttuk, hogy mitől vadul, a nyakában spárgán egy pappendekli tábla
fityegett, megnéztük, ez volt ráírva: «Nyugta két liter tejről. Kovács
Pál honvédhuszár». Le akartuk venni róla, hogy eltegyük emlékbe, de
dühbe jött, megfordult és elvágtatott, mint a bolond, a mezőre, onnan
messziről bámult még utánunk izgatottan nagyon sokáig.
*
Ezeknek a honvédhuszároknak január végén, egy vasárnap délben, mikor
Grybowba hoztak szekéren egy beteg főhadnagyot, összeírtam a czivil
foglalkozásukat. Hatan voltak: földmíves, bankszolga, asztalos,
házmester, kocsis és egy szegedi rendőr. Most itt együtt, egyforma
ruhában: huszárok. És végigragyogva csodálatos, férfias költészettel, a
daczos halálnótától le egészen a koplalás elől egy magányos tehénhez
folyamodó parasztfiú színarany humoráig: földmíves, bankszolga,
asztalos, házmester, kocsis, rendőr – mi az, a mi huszárokká olvasztja
őket, a mint a vörös nadrágot felhuzzák, milyen messzi multból, a
történelemnek, költészetnek, a népregének minő mélységeiből jön ez a
tüzes lehellet, a mely hirtelen forró forgószélbe kapja és hasonítja
össze egy egészen külön, új emberfajtává a földmívest, bankszolgát,
asztalost, házmestert, kocsist és rendőrt?
Zsolna, április.
Egy huszártiszt bocsátja rendelkezésemre naplójából az alábbiak anyagát.
*
Tanuja volt ennek a jelenetnek a szegedi honvédhuszárlaktanyában, mikor
egy pótszázad megkapta a parancsot, hogy azonnal menjen a harcztérre az
ezredhez, a mely véres csatákban ritkult meg. A laktanyában nagy
szaladgálás van. Senki se tudja, hogy hová viszik a pótszázadot. A
«fogda» vasrácsos ablakán Wiener Mátyás huszár néz ki a folyosóra. Arra
szalad egy huszár, megáll. Beszól hozzá:
– Kendet komám, mér csukták be?
– Semmiér.
– Csavargott a lányok után.
– Az is baj? Nem vagyok én plébános.
– Nem az a baj, – mondta a huszár – csak az a baj, hogy nem volt kend a
laktanyában. Oszt ha indulás van, akkor kend nem tud indulni, mert nincs
itt.
– De mikor nincs indulás! – mondja a rabhuszár.
– De mikor van indulás.
– Hova?
– A harcztérre. Délután indul a pótszázad.
– Hogy tudja kend?
– Mer most válogatják össze a legénységet. Én is oda igyekszek.
A rab szomorúan:
– Kend is megy a háborúba?
Az udvaron az őrmester a «gyülekezőt» kiáltja. A huszár elindul,
mondván:
– Nem tudom, lesz-e Samarjay százados úrnak rám gusztusa.
Otthagyja a rabot. Az ágaskodik, hátha lát valamit. Egyszerre nagy
robaj, szaladás, jönnek vissza a huszárok az udvarról.
– Komám, – kiált be a börtönbe az előbbi huszár – komám, komám, megyek a
harcztérre.
A rab belekapaszkodik a rácsba:
– Akkor én is megyek.
– Nem mehet, mert be van zárva.
A rab ordítani kezd:
– Nem maradok itt!
A másik nyugodtan mondja:
– Ne ordítson, lássa be, megmondtam, az a baj, ha indulás van, akkor nem
tud kend indulni, mer nincs itt.
A rács mögül még nagyobb ordítás:
– De most itt vagyok!!
A másik, még nyugodtabban:
– Most meg az a baj, hogy ha indulás van, kend mégse tud indulni, mer be
van zárva.
Elindul, a rab utána nyul a rácson át, de nem éri el. A huszár
visszanéz:
– Aztán koma… haza majd azt írom, hogy kend is ott van.
A rab most egyedül maradt és torkaszakadtából ordított ki az üres
folyosóra, hogy vigyék őt is, «háborúba akarok menni» – «vigyenek engem
is» – és azt kiáltotta, hogy «megszakad a szívem». Aztán csönd lett,
elhallgatott. Néhány percz mulva elkezdett tombolni, a börtönben ordítva
törte össze a priccset, a fapadot, rázta a rácsot, deszkával verte az
ajtót, senkinek se felelt többé, a míg jelentették a századosnak, hogy
Wiener huszár a börtönben megőrült. Samarjay százados erre kibocsátotta
a börtönből és elvitte magával a harcztérre.
*
A század sötét este indult el. Azt hitték, az északi harcztérre mennek,
de levitték őket a szerbekhez. Pancsován vaggonirozták ki őket, onnan
Stara Borcára mentek. El voltak keseredve, a huszárok azt mondták: «a
Dunát őrizzük, hogy visszafelé ne folyjon». Mikor megérkeznek, összeáll
a század, a szakaszparancsnokok beadják a jelentést. A létszám nem
stimmel. Tizenegy lovassal több.
Erélyes hang:
– Tessék az uraknak ujból megszámolni a szakaszokat. Annyit minden tiszt
úrnak kell a matematikához érteni, hogy harminczhatig el tudjon
számolni.
A szakaszparancsnokok újra számolnak. Újra tizenegygyel több. Most maga
a kapitány számol. Tizenegygyel több. Elkiáltja magát:
– A kik nem voltak beosztva és mégis itt vannak, lépjenek elő!
Előre lovagol Belenczár tizedes és tíz huszár. Alásan jelenti, nem
akartak otthon maradni, sötét volt, hát befurakodtak a vaggonokba.
A kapitány:
– Mit csináljak? Most még meg is kell őket dicsérnem.
A Duna partját őrizték és a szó szoros értelmében kétségbe voltak esve,
hogy nem kaptak tüzet. Ha nagyritkán a töltésen egy-egy járőr shrapnellt
kapott, a többi irigyelte. A tisztek kiszámították, hogy a szerbek csak
a stara-borcai templomig tudnak lőni, és attól kezdve a templom előtt
teríttettek és ott ebédeltek.
Három hét mulva a századot visszarendelték Szegedre. Mikor Szegeden
megszámolják őket, hiányzik tizenegy huszár. Belenczár tizedes és tíz
huszárja ott maradt a harcztéren. Még két hónapig dolgoztak a maguk
szakállára, patruliroztak, jelentéseket vittek mindenféle
parancsnokságnak, a mely mind azt hitte, hogy küldték őket. A
legügyesebb és legértékesebb felderítéseket csinálták, maguk élelmezték
magukat, úgy háborúztak, a hogy ők képzelték a háborút. Szegedre azért
mentek vissza, mert «a bakatiszt urak el akarták tőlük venni a lovakat».
A lovakat pedig közben kövérre hizlalták. Vizsgálat indult meg, hogy
hogyan szökhettek meg a századdal, mikor a vaggonok számából rá kellett
volna jönni, hogy kettővel több van, hiszen tizenegy ló maga két vaggon.
A vizsgálat eredményét nem tudom, csak azt, hogy egy Farka nevű őrmester
volt felelős és ezt szegényt a következő tréfával ölték. Mikor
kiszámította, hogy négy szakasznak, vagyis négyszer 36 lónak hány vaggon
kell, így számított a tréfa szerint: egy vaggonba fér hat ló, tehát a
36-ot osztjuk hattal. Hat a harminczban van ötször, hat a hatban
egyszer. Az ötöst és az egyest egymás mellé írta, kell 51 vaggon. Négy
szakasznak négyszer annyi, tehát 204 vaggon. Így aztán nem csoda, hogy a
tizenegy huszár velük tudott szökni.
*
Pintér István főhadnagy, az ismert alagi úrlovas, november 15-én Tarnava
környékén előrelovagolt egynéhány huszárból álló járőr-csapattal.
Ellenség közelében óvatosan kell menniök, lassan, dombról-dombra.
Mindenütt előbb a parancsnok dugja ki a fejét a domb mögül, a hét-nyolcz
huszárnak lenn kell maradni, fedve, a domb mögött. Így mentek itt is.
Egy dombra fellovagol a főhadnagy, de parancs ellenére vele nyargal
Zsoldy nevű őrmestere, – «nem hagyom egyedül a főhadnagy urat».
Szép őszi délután van, a dombról köröskörül messze el lehet látni.
Ellenségnek sehol semmi nyoma. Sehol egy fa, sehol egy ház, csak egy
magányos nagy szalmakazal áll előttük harmincz lépésnyire, lefelé. Már
ép hívni akarják a többit, a mikor a szalmakazal mögül előugrik vagy
ötven orosz gyalogos. Az őrmester kiált: «Főhadnagy úr, meneküljön!»
Abban a pillanatban ötven puska egyszerre dördül el, a főhadnagy lova
összerogy. Pintér talpraugrik, és szalad vissza, le a dombról. Még
kétszer lő utána a dombra felfelé futva ötven-ötven golyót az orosz de
ez mind a feje fölött megy el. Most a főhadnagy első gondolata a
kötelessége: a járőr-csapatot megmenteni. Lekiált nekik a völgybe:
– Vágtában vissza!
Azzal, hogy ő gyalogosan hogy menekül meg egyedül ötven puskás orosz
elől, nem törődött, azt mondja: harmincz lépés előnye volt, szaladt
volna. A hét huszár azonban nem teljesítette a parancsot, Zsoldy
őrmester és Nagy tizedes odavágtat a főhadnagyhoz, közrefogják, az egyik
megfogja a jobbkarját, a másik a balkarját, felkapják a levegőbe és a
két ló közt elviszik, vágtatva, mint a szél. A többi öt huszár szorosan
zárkózva körülfogja a két lovast, vele vágtat, testével fedve a
főhadnagyot. Így repül a kis gomolyag dombról le, dombra föl, középütt a
levegőben függő főhadnagygyal. Mikor a dombról lerepültek, akkor ért fel
szaladva a dombra az orosz szakasz. Kétszáz lépésre voltak a sűrű
lovascsoporttól, erre a távolságra, ily nagy czélra minden golyó talál.
Egyetlenegyet sem lőttek utánuk, megelégedtek egy hatalmasan felordító
hurrával.
*
Tudnivaló, hogy annak a hat-nyolcz huszárnak, a kit felderítés czéljából
küldenek ki az ellenség felé, nem szabad harczba keverednie nagyobb
tömegű ellenséggel, hanem ha ilyennel találkozik, hanyatt-homlok kell
visszavágtatnia a jelentéssel, a mi mindennél fontosabb. A jelentés a
járőr diadala.
Ilyen úton van Kiss Miklós néhány huszárral. Hosszas lovaglás után
hatalmas kozákcsapatot látnak meg. Megfordulnak és ezzel az értesüléssel
vágtatnak visszafelé. Váratlanul az egész kozák osztag üldözni kezdi
őket. Egyszerre Miskolczi Gábor közhuszár észreveszi, hogy nincs meg a
pipája. Megáll, visszafordítja a lovát, indul a kozákok felé egyedül,
megtalálja, felveszi a pipáját és boldogan megy ismét vissza, lovagol a
többi után. Kiss Miklós ezt jelenti később a kapitánynak. Ez a rövid
párbeszéd fejlődik ki közöttük:
– Megdicsérted? – kérdi a kapitány.
– Dehogy dicsértem. Leszidtam.
– Hogy lehet egy huszárt ilyesmiért leszidni?
– Kapitány úr, kérem… muszáj, mert nem tudok mit csinálni velük… nem
akarja megérteni, hogy más kötelessége is van, mint bátornak lenni… ez
az enyém olyan népség, ha muszkát lát, úgy nekiszelesedik, hogy «alig
lehet lepofozni az ellenségről».
*
A Dunajec környékén egy úgynevezett hírszerzőkülönítmény működött. Három
járőrje Haberstumpf és Vály főhadnagyok és Reiter hadnagy vezetése alatt
egy éjszaka K. helységbe érkezik. A huszárok megtudják, hogy van ott
nekünk egy elég ügyes kémünk. A jó járőrről azt szokták mondani, hogy
egy jó jelentésért eladja a lelke üdvösségét is. Egy félóra mulva a
huszárok már meghívják a kémet vacsorára, italt adnak neki, kedvesen
bánnak vele és elmondatják maguknak a legújabb híreket. Persze mindent
rögtön jelentenek hátra. A járőröknek pedig egyéb dolguk nem volt, mint
a kém értesüléseit ellenőrizni. A szegény kém azonban nemsokára
beszüntette a rá nézve oly megtisztelő érintkezést, mert akármiről adott
is hírt, mindig azt a rideg választ kapta, hogy: «köszönjük, de ezt már
a lovasság is megállapította».
*
Ugyanennek a különítménynek egy tisztje hét lovassal egyszer egy faluból
kivert negyven kozákot. Ez már máskor is megtörtént, följegyzésre inkább
az a rövid tanácskozás érdemes, a mely ezt a haditettet megelőzte. A
járőrparancsnok-főhadnagy így mondta el:
– Koromsötét éjszaka kellett bemennünk abba a községbe. Az előző faluban
a parasztok, mikor megtudták, hogy hova akarunk menni, rimánkodni
kezdtek, hogy «az Istenért, ne menjenek oda nyolczan, hiszen ott negyven
kozák van!» Őszintén megvallom, negyven kozákot magam is sokalltam, de
gondoltam, mindenesetre megszavaztatom a hét huszáromat. Azt mondom
nekik:
– Negyven kozák vár bennünket. Mit gondoltok, fiúk, odamenjünk?
Nagy csönd. Gondolkoznak.
Aztán azt mondja az egyik:
– Főhadnagy úrnak alássan jelentem, ötvenig vállaljuk.
És már indultak is.
*
Az eszességnek, a bátorságnak, az önfeláldozásnak, az egyéni
háborúskodásnak ezek a rövid fejezetei nem lehetnek mellékesek ebben a
világfelfordulásban. A hogy a magyar huszár külön háborút visel a gépi
alapon organizált nagy háború ellen, a hogy ragaszkodik a háborúról való
ősi és népi képzetéhez – minden anekdota, a mi erről szól, ép oly költői
kincse a magyarságnak, mint akár egy régi népmese.
Galiczia.
Néhány harcztéri nóta a gyűjteményből. Ezek pestmegyei, kúnsági
honvédhuszárok nótái, természetesen hozzáidomítva a «saját gusztushoz».
Ugyanezeket a nótákat más huszárok persze másként is éneklik. Van
köztük, a melyiknek egészen új dallama van, van sok olyan, a mit régi
dallamokra énekelnek. Huszár Aladár főhadnagytól és a huszárjaitól
kaptam ezeket.