Kassa, február.
Kassán megállunk, kiszállunk, hogy Boroevics tábornokkal (mi
Boroevicsnek írjuk, ő Boroevicnek írja magát, a _c_ betűn vesszővel)
beszélhessünk, mert általános a vélemény, hogy ő neki kellene néhány
megnyugtató szót mondania, a közönség nagyratartja és hisz neki, mi
ugyan hiába írjuk, hogy a Kárpátokban nincs veszedelem. Schindler
csendőrkapitány megy fel hozzá, kieszközli, hogy fogadjon bennünket. Nem
érzi jól magát, de mégis, ha már itt vagyunk, jőjjünk fel. A
hadtestparancsnokság nagy épületében táborozik, ott keressük meg.
Benyitunk, egy nagyúri lakáson látni végig, minden ajtó nyitva van, a
legelső szobában ül Boroevics egy íróasztal mellett, a melyről a földig
lógnak le a térképek. Fölkel, elénk jön. Magasabbnak képzeltem,
középtermetű és nem erős testalkatú férfiú, őszülő ritkás hajjal.
Feltünően szláv arcz, éles és fürkésző tekintet, csontos, szívósságra és
erélyre valló állkapocs és szájkörnyék, igen biztos fellépés. A
fő-karaktert az orrtól kapja ez az arcz, – kicsiny és merész, felfelé
törekvő, szinte gyermeki formájú orr. Az egész megjelenés az első
pillanatra a megbízhatóság és a fürge erő benyomását teszi. Nem
csudálom, hogy akik látták, oly sok jót beszéltek róla, valamennyit
levette a lábáról a fellépésével és egy brilliáns beszédjével, a mit
akkor tartott, a mikor Przemyslt felszabadította. Azt mondják:
csudálatosan szerencsés ember és ezt tudja is. Egy hadseregparancsában
hivatkozott is rá. Tisztek mesélték, hogy a bakák tudják, melyik a
Boroevics csillagja és folyton azt nézték éjszaka az égen, mikor a
limanowai csata idején kinlódva, lihegve, sok szenvedéssel masiroztak
észak felé. Most látszik rajta, hogy nem egészséges, de azért nem veszít
ezzel.
Az első kérdésekre azonnal határozottan felel, kész és rövid
mondatokban, erősen a szemünkbe nézve:
– Helyzetünket most jónak látom. Ezen a vidéken bizonyos idő óta az volt
az állapot, hogy egy kisebb, néhány kilométeres területen a harcz
ide-oda hullámzott. Megtörtént, hogy én észak felé visszanyomtam az
oroszt. Akkor ő engedett a nyomásnak, de hátrább fekvő területen ismét
összeszedte magát, erősítéseket vont magához és túlsúlyba kerülvén,
engem visszaszorított. Bizonyos idő múltán ismét én nyomultam előre és
ez az ide-oda való vonulás ezen a kis területen már majdnem állandó
szokásunkká lett. Én az oroszok itteni támadásait, bármily hevesek
voltak is, az egész nagy osztrák-magyar harczvonal szempontjából mindig
alárendelt jelentőségűnek tartottam. A mai napon úgy áll a dolog, hogy a
magyar határ vonalán mindenütt kiszorítottuk az orosz haderőt magyar
területről, csak épp a duklai mélyedés környékén van még bent igen
jelentéktelen kis területen Magyarországban. De ezt a poziczióját sem
fogja megtarthatni és itt sem fog boldogúlni. Hiszen ön külföldi
kollégáival most a frontról jön, ott láthatta, hogy szakadatlanúl
folynak a harczok. Nem tudom, hogy arra a kérdésre, vajjon tudják-e az
oroszok ezen az utolsó ponton tartani az állásaikat, nem a most
következő órák hozzák-e meg a választ.
Arra a kérdésre, vajjon most megszünik-e a duklai harczvonal ide-oda
hullámzása, így felelt:
– Próféta nem vagyok, nekem a tényekkel és a lehetőségekkel kell
számolni. Azt hangsúlyozom, hogy most nem az ellenség a legnagyobb
ellenfelünk, hanem az időjárás. (Unser grösster Feind ist nicht der
Gegner, sondern das Wetter.) Ebben a kárpáti télben minden hadművelet
igen természetesen csak lassan haladhat előre. Ma véletlenül enyhe idő
van, de különben zord a Kárpátok téli időszaka. Hála Istennek, katonáim
meglepően bírják, jól viselik el a zordabb időjárást is, hisz oly
kitünően vannak felszerelve minden tekintetben.
– Furcsa tapasztalatokat tettem, mikor vizsgálódtam, hogy mily
feltételekhez van kötve az emberi szervezetnél az a kérdés, bírja-e a
nagy hidegeket, vagy sem. Ha le kell szűrnöm ez irányban szerzett
tapasztalataimat, azt kell mondanom, hogy erre nézve általános irányelv
nincs. Ez teljesen személyes dolog, teljesen az egyéni szervezet
kérdése. Kezdetben abból indultam ki, hogy a fiatalabb ember jobban
fogja bírni a téli hadjáratot, mint az öreg. De aztán beláttam, hogy még
ily tág keretben sem lehet általános szabályt felállítani. Láttam öreg
katonát, a ki úgyszólván meg sem érezte a legkíméletlenebb hideget és
láttam fiatal, erős katonát, a ki a hideg időjárást egyszerűen nem bírta
elviselni. Aránylag kevés fagyási esetünk volt, bizony erre a kevésre is
nehéz szívvel gondolok, mert a fagyás által okozott bajt sokkal
nagyobbnak tartom, mint a golyó által ütött sebet. A téli hadjárat magán
a hidegen kívül még számos olyan akadályt gördít elénk, a mi kell, hogy
lassú tempót adjon még a sikeres harczoknak is. A magas hóban hegyek
közt a nehezen helyreállítható útakon az élelmezés és a lőszer
utánpótlása nehezen, sok fáradsággal megy. Vigyáznom kell katonáim
ruházatára, főként czipőjére, – ez mind olyan sok apró momentum, a mely
együttvéve a lassúbb előmenetelt eredményezi.
Megkértem, mondjon valamit arról, vajjon a jövőben várható-e hogy orosz
csapatok ismét nyugtalanítani fogják Felső-Magyarországot. Így felelt:
– A magyarországi betöréseknek mint katona soha egy pillanatig sem
tulajdonítottam nagy fontosságot. Az oroszok nyugtalankodását a magyar
határon azzal magyarázom, hogy Galicziában elfoglalt területüket nagyon
féltik tőlünk. Ez katonailag igen természetes. Teret senki sem veszít
szívesen. Hogy pedig Galicziában teret ne veszítsenek, időről-időre
támadásokkal, Magyarország területére való betörésekkel próbálkoznak
meg. Nem hiszem, hogy valaha komoly szándékuk lett volna mélyen
benyomúlni magyar földre, mert ezzel csak a frontjukat tették volna
hosszabbá, vékonyodtak volna és ezt ők sem teszik szívesen. Magyar
földön mindenki nyugodt lehet. A hogy katonailag nem tulajdonítottam
jelentőséget régibb betöréseiknek sem, úgy legutóbbi mozgolódásukat, a
mely a duklai szoros környékén volt a legélénkebb, szintén nem tartom
Magyarország szempontjából fontosnak. Semmi józan okuk nincs arra, hogy
mélyen befelé igyekezzenek a magyar földre. Persze a szánandó határszéli
falvak, melyek békében sem voltak gazdagok, szenvedtek általuk. De a
háború nagy áldozatait mégis a részvétre méltó Galiczia hozta. A
költségeket, mint mondani szokás, ő viselte eddig és viseli most is. A
nagy hadi eseményeknek Galiczia marad a színhelye. Ha erre gondolunk,
valósággal elenyésző az a kár, a melyet a magyar határszéli helységek
szenvedtek. Én most a legújabban eltelt napok eseményeit mérlegelve és
katonáim erejét látva, minden tekintetben ismételten megnyugtathatom a
magyar közönséget.