Bártfa kihalt, csak a Hungária-szállóban van élet. Itt laknak a
hadtestparancsnokság tisztjei, a földszinten van jobbról a tiszti
étkezde, balról a nyilvános vendéglő. Ez a két kis nyilvános szoba
reggeltől estig tele van, a belső tisztekkel, a külső legénységgel. Ezt
a társaságot egyetlen kis vézna, vöröshajú, széparczú pinczérleány
szolgálja ki, egyedül. A vöröshajú lány finom termet, gyöngéd
megjelenés, de ha kinyitja a száját, mély, férfias, parancsoló hangon
beszél és példáúl velünk minden ok nélkül olyan goromba volt, hogy
elvörösödtem. Most már megszoktuk és mosolygunk rajta, a hogy folyton
pöröl, kiabál a tisztekkel, a kik átvonulóban bejönnek egy pörköltre és
egy pohár borra. A kit sohase látott, arra is haragosan kiált: «mit
akar?» Künn fagy. A belső szobában négy asztalnál legalább harmincz
tiszt szorong, a lámpa alig bír átvilágítani a füstön, lárma van,
zsúfoltság, forró a levegő, mert rettenetesen be van fűtve. Annyian
vagyunk, hogy némelyek állva esznek, mindenki élvezi a meleget, a
lámpafényt, a vágnivaló füstöt, a tisztek szinte boldogan lármáznak, a
mért végre zárt helyiségben lehetnek, harsogva beszél mind, nagyokat
nevetnek, kiáltanak, – nyüzsögnek a szűk, alacsony szobában, és a vékony
kis vörös lány úgy bújkál köztük, mint valami gyík. Hol itt van, hol ott
látni egy pezsgősüveggel, teát hoz, gulyást hoz, pénzt ad vissza,
mindenkivel ok nélkül goromba, úgy, hogy ez az egész társaság retteg
tőle. Tisztességes lány, de ezt nem ér rá megmagyarázni a tiszteknek,
mert rengeteg dolga van, aztán a tisztek is félóránként változnak,
jönnek, mennek, újra kezdhetné a magyarázatot mindeniknél, a ki ránevet,
hát inkább rögtön és gyorsan goromba, de mint a pokrócz, nem
köznapiasan, hanem borzalmasan, és az új az benne, hogy mást mint
goromba szót nem is mond, állandóan goromba és akkor is goromba, ha
senki egy szót nem szól hozzá, akkor a konyhából halljuk pörölni, a mint
rémesen szidja ezt az egész társaságot. Napokon át figyeltem, nem volt
egy szelid félórája, sohse hallgatott el, mindig pörölt és káromkodott,
a kik ismerték, azok már rettegtek tőle, az ember nem mert kenyeret
kérni, mert rákiáltott: «mit, mit akar? Beszéljen hangosabban! Kenyeret?
Menjen, hozzon magának, a fene fogja itt magukat…»
És csak úgy oldalt, valakinek, a ki türelmetlenkedett:
– Kuss.
És künn a konyhában:
– … adja, hadd zabáljanak…
És a mellett határozottan szép volt az arcza, finom keze volt, kicsi,
karcsú és nőies volt, de elég volt szólni hozzá, hogy megsértse az
embert. Lassanként jöttünk csak rá, hogy ezzel a modorral ajánlatok és
czirógatások ellen védekezik, kitünő sikerrel, mert olyan híre volt a
tisztek közt, mint egy apáczának. Rengeteg borravalót kapott a
tisztektől, épen ezért, és azoktól kapta a legnagyobb borravalókat, a
kikhez a leggorombább volt, a pénzt nem köszönte meg, a keveset a
földhöz vágta, azt mondják, nem volt nap, hogy legalább száz korona
borravalót ne keresett volna. Igaz, hogy reggel hattól éjfélig szünet
nélkül kellett gorombáskodnia érte, úgy, hogy éjjel már egészen rekedt
volt, de másnap frissen kezdte újra. Ágyúszó mellett aludt, hetekig más
nőt maga körül nem látott, a háború egyáltalán nem érdekelte, ördögien
furcsa kis lánghajú jelenség volt itt a haláltól néhány kilométernyire.