A másik P. falu körül folyt le. P. falu is völgyben fekszik, két
úgynevezett «magaslati vonal» közt. Ez az jelenti, hogy a falutól
északra az oroszok állnak a hegyek tetején, a falutól délre pedig a mi
katonáink. A két hegysor párhuzamos és a falu fölött lövöldöz át
egymásra. A ki a másikat meg akarja támadni, annak le kell mennie a
faluba és onnan rohanni fel az ellenséges hegyre, ha repülni nem tud.
Az oroszoktól a faluba szerpentin-országút vezet le, a melyet a még
közkézen forgó térképeken is lehet látni. Az utat bokrok szegélyezik,
úgy hogy pontosan látni a hóban a felfelé vonuló barna czikk-czakkot a
távcsővel, a melyen át a tüzérségi állásokból néztük másnap minden
fordulóját. Ágyúink már egy héttel a támadás előtt pontosan be voltak
irányozva ennek a czikk-czakknak minden szakaszára. Nehéz taraczkjaink
pedig a falunak minden házát akár a térkép után is hatalmukban
tartották.
Az oroszok itt megint kegyetlenül hajtották halálba a támadó sereget.
Kis csoportokban jöttek le napközben a szerpentin-úton, hogy lenn
gyülekezzenek a faluban. A míg jöttek, mi nem bántottuk őket, mert
dandárparancsnokunk tudni akarta, mennyien jönnek és csak akkor akart
eljárni ellenük, ha majd együtt lesznek. Délutánig körülbelül nyolczszáz
orosz katonát számláltak meg a távcsövön a megfigyelők. Mikor ez a
nyolczszáz lenn volt P.-ben, legkülső lövészárkunkból üzenet ment
hozzájuk, hogy adják meg magukat, mert ugyis el vannak veszve. A válasz
az volt, hogy ezt nem teszik, mert akkor a saját tüzérségük lövi össze
őket. A dandárparancsnok erre elkezdte lövetni a falut a nehéz ágyúkból.
Most a távcsövön a tüzérségi megfigyelők a következőket figyelték meg:
1. A faluban gyülekezett oroszokat nehéz ágyúink hirtelen és szapora
tüzelése úgy tönkretette, hogy a nyolczszázból 450–500 tudott csak
menekülni, ezek sűrű csapatokban szaladtak vissza, fölfelé, a
szerpentin-úton.
2. Könnyű ágyúink két ütege és legkülső árkaink gyalogsága egyszerre
vette tűz alá a szerpentinen fölfelé nyüzsgő oroszokat és olyan pokoli
pusztítást vitt véghez köztük, hogy a fölfelé haladó menet körülbelül
hatvan főre olvadt le. Ez a hatvan fekete alak, a melyet a megfigyelő
akkorának lát, mint egy-egy szál gyufát, a szerpentin közepén magasra
emelte a kezét, tudta, hogy valahonnan távcsővel nézik, megadta magát.
Ezekre nem lőttünk többet, mert feltartott kézzel visszamentek a faluba,
a melynek lövését most már szintén abbahagyták a taraczkok.
Besötétedett, este lett. Jöttek a jelentések, hogy a szerpentinen minden
csöndes. Ekkor őrjárataink és egészségügyi katonáink szánkókon
ereszkedtek le P. faluba, felhozták a hatvan foglyot és a mi sebesült
oroszt csak birtak. Ennek a támadásnak se volt itt értelme katonailag.
Ez is csak valami olyan általános parancs lehetett, hogy a «Kárpátok
nyugati részén folyton támadni kell.» Hát támadtak.
Bártfa, február.
Délben valamit vettem egy boltban. Bejön egy huszár fehér vászonnal
bevont csákóban, kanóczot kér. Adnak neki kanóczot, hetven fillért
kérnek tőle olyan kanóczért, a minőért Pesten tizennyolcz fillért
fizettem. Felbőszítő dolog, a huszár azonban, a hogy nézi a kova-kerekes
kanóczot, beleszeret és nem akar megválni tőle. Megjegyzést teszek, sőt
lármázom, de a kereskedő nem bánja, ő ezt most itt megszokta. Megvettem
a huszárnak a kanóczot, és dühösen kimentem. Künn állok a téren. Jön ki
a huszár. «Uram, – mondja, most már kapcsolatot érezve velem – én részeg
vagyok, azért mert tőlem hetven fillért kérni.» «Részeg?» Azt mondja:
«úgy van, uram, részeg vagyok, bepálinkáztam.» Mondom: «miért tette?»
«Uram, – mondja – elaludtam, elmaradtam a többitől tegnapelőtt. Azóta
bolyongok a hóban. Öt gyerekem van odahaza, uram, egy ötgyerekes apától
mer hetven fillért kérni egy kanócért… Most megyek ide jelentkezni, tán
itt tudják, hol van az ezredem.»
«Ez baj» – mondom. «Mindegy – mondja – bár már kikaptam volna.» Nem
köszön, kissé támolyogva megy a ház felé, a melyen a parancsnokság
zászlaja van. Megáll, leveszi fejéről a csákót, megvakarja a tarkóját,
visszanéz rám, szomorúan vigyorog. Fölteszi a csákót, megy tovább.
Megint megáll, megint visszanéz. Mintha kérdezné: bemenjek? Intek a
fejemmel, hogy: igen, igen. Megy a kapuig. Ott visszanéz megint, de most
már ő int: jó, jó, megyek. Nagynehezen belép. A két kezét védőleg teszi
az ülepére és nevetve néz vissza utóljára.
Öt gyereke van.
Bártfa, február.
Este a hadtestparancsnokság tisztikarának vendégei voltunk. A vacsoránál
mellettem ül egy idősebb főhadnagy, a kinek a blúzában, a gomblyukából
kis piros szalag áll ki, csöppnyi arany ékszer függ rajta. Azt hittem,
valami emlék, valami most divatos kis háborús jelvény. Kérdem: «mi ez a
furcsa kis arany-ékszer?» Azt mondja: «az aranygyapjú». Meglepetten
nézem: egyszerű népfölkelő főhadnagy, ott ül a többi tiszt közt, és –
aranygyapjú?… A másik szomszédom megsúgja, hogy M. gróf, a király
rokona. Később érdekesen mondta el Bécsben a királynál tett legutóbbi
látogatása történetét.
– Félóra hosszant voltam ő felségénél – mondotta – és azt tapasztaltam,
hogy a király élénkebb és mozgékonyabb, mint a minőnek az utóbbi években
láttam. Mindig csodálatos volt a memóriája, hiszen köztudomású dolog,
hogy az emlékezőtehetségét valóságos művészetté fejlesztette. De a mit
most ezen a téren tapasztaltam nála, az még engem is meglepett. Ő
felsége névszerint ismeri minden ezredének parancsnokát és a legnagyobb
pontossággal tartja számon most a háborúban még azokat a változásokat
is, a melyek egyes brigádok vagy ezredek kommandóiban beállottak.
– A király éber figyelemmel kíséri az összes ausztriai és magyarországi
fegyvergyárak működését és napról-napra pontosan van informálva
mindenről, a mi fegyvergyárainkban történik.
– A kihallgatás egész ideje alatt, míg én mozdulatlanul állottam, a
király fel alá járt dolgozószobájában, frissen, fiatalosan, mint tíz
évvel ezelőtt. Érdekes kép: ő felsége dolgozószobájában egy nagy
asztalra térkép van terítve, a térkép tele apró papirzászlókkal. Ime, a
háború figyelemmel kísérésének ez a módszere most a falusi kunyhótól a
királyi palota terméig – mindenütt egyforma.
– Megható és érdekes a viszony a király és a trónörökös közt. Az apai
gyengédséggel és büszkeséggel egyértékű az, a mit a király a trónörökös
iránt érez. Elérzékenyülten, áradó szeretettel beszél róla. A trónörökös
áhitattal áll előtte, s mindenkivel érezteti, hogy a király minden
szavát e napok történelmi jelentőségének tudatában vési emlékezetébe.
– Orvosa nem szívesen engedi kikocsizni a városba. Pedig napról-napra
megismétli azt az óhaját, hogy kórházakba szeretne menni, sebesült
katonáit vigasztalni. Néhány látogatása a kórházakban az orvosi
gondoskodás fölött aratott intim győzelmének az eredménye volt.
Följegyzem e szavakat, e napokban minden szó érdekes, a melyet a
királyról olyasvalaki mond, a ki egy félórát beszélt vele.
Bártfa, február.
Régóta várom, hogy a sok, nagy és őszinte dicséret közt, a mit az ember
a harcztéren a magyar csendőrségről hall, akadjon egy eset, a mely
kicsiben tökéletesen adja vissza mindazt, a mi ezekre a nagyszerű
emberekre jellemző.
Most végre megvan.
Sáros megye északi részében november 17-ike és 23-ika közt volt egy szűk
térre szorított csendőrháború. Kis területen, kis idő alatt néhány ember
végigküzdött egy egész kis hadjáratot, a mely most már befejezett egész,
de a mely annyira a kicsinyített tükörképe a nagy háborúnak, hogy
érdemes volna az olvasókönyvekbe beiktatni.
November 17-ikén parasztok jöttek a galicziai Izby faluból és azt
mondták, hogy az a százhatvan kozák (egy szotnya), a ki eddig ott
nyugodtan állomásozott, mozgolódni kezd. Hazulról rosszul élelmezik
őket, Izby nem tudja mind a százhatvanat ellátni, hát huszas, huszonötös
csapatokban indulnak Magyarország felé. Izby Gorliczétől délre,
Bártfától északnyugatra van, a magyar határ mellett.
A kozákok rabolni jönnek.
Akkor még arrafelé nem volt nagy orosz veszedelem, a mi katonáink sem
voltak a közvetlen közelben, így az első fegyveres erő, a melylyel a
rémült parasztok találkoztak, két csendőr volt. Az a bizonyos két
komoly, tiszta, egyszerre lépő csendőr az országúton.
A csendőrök kihallgatták a parasztokat és nem szaladtak telefonálni vagy
táviratozni, hanem elkezdték a háborút a maguk felelősségére. És innen
kezdve minden, a mi történt, a nagy háború kicsinyített mása. A két
csendőr mozgósított: ellátta magát tölténynyel, élelemmel. Aztán egy
szekeret rekvirált és így a trénjével együtt megindult északnak, az
ellenség felé. Ketten voltak és pontosan tudták, hogy az első
rablócsoport husz kozákból áll. A kozákok is, a csendőrök is
Felsőfricske felé igyekeztek. Mikor megtudták, hogy a közelükben vannak,
leszálltak a szekérről, felfejlődtek, két szárnyra oszlottak: az egyik
az út egyik oldalán, a másik a másikon keresett fedezéket. A húsz kozák
lépésben jött az úton és akkor a csendőrök közibük lőttek olyan gyorsan
és olyan sokat, a mennyit csak bírtak. Néhány megsebesült, a többi
visszanyargalt Izbybe. A sebesülteket elfogták és velük együtt
visszajöttek.
Most összpontosítás következett. Értesítették a sárosmáriavölgyi
csendőrörsöt, a mely két csendőrből áll és a lénártói csendőrörsöt, a
mely szintén két csendőrből áll. Most már voltak hatan. És három szekér
volt a trénjük. Ekkor behívták a tartalékot. Összesen tizennégy
népfölkelő volt hozzájuk beosztva hivatalból. Ezeket is ellátták
élelemmel és municzióval, ezeknek is szereztek szekeret és az így húsz
főre szaporodott sereggel megindultak a magyar határ felé, Izby alá. Az
utakat, a melyeken itt be lehet jönni, ismerték. A vezérletet, ha jól
tudom, Horváth Mátyás őrmester vette át. Ő aztán valóságos felvonulási
tervet dolgozott ki, a húsz főnyi sereget kisebb csapatokra osztotta, a
védekezésre legalkalmasabb helyeken állította fel, elállta a Galicziából
hozzánk szolgáló bejáratokat, olyan módon, hogy összeköttetés volt a
csoportok közt. Azért, hogy mindig hamar együtt lehessen mind a húsz, ha
nagyobb betörés készül.
A kozákok megtudták ezeket a készülődéseket és nem az utakon jöttek be,
hanem néhány áruló segítségével a legváratlanabb helyeken bukkantak fel.
Mégis, Horváthék nyolcz vagy tíz betörési kísérletet hiúsítottak így meg
november 17-ikétől 23-ikáig, hat napig voltak harczban, megvédték a
környékbeli falvakat a kozák pusztítástól. Senki erre az egész
hadjáratra nem utasította őket, mindent a maguk kezdeményezéséből
csináltak, az egész világtól elzárva hadakoztak fenn a határon.
Sebesüléseikről nem tudhattam meg mást, mint azt, hogy voltak. Rendkívül
jól lőttek, minden kozák betörés néhány kozák halottal, sebesülttel,
fogolylyal és végül a kozákcsapat visszavágtatásával végződött.
Aztán a hat nap eltelte után a kozákok mögött jött az orosz hadsereg.
Horváthék mögött jött a mi hadseregünk, ezek átvették a szót,
csendőreink letüntek a színtérről. Századok, ezredek, ágyúk rendezkedtek
el egymással szemben, a hat csendőr és tizennégy népfölkelő szerényen
visszament az ismeretlenségbe. Nem maradt utánuk más, mint ez a
történet. Éjszaka, gyertyavilágnál, egy borzalmas kis korcsmában adta
ezeket az adatokat egy magyar csendőrtiszt. Sajnálom, hogy a neveket ő
sem tudta. A korcsmaszobában fürészelni lehetett a füstöt, fáradt
osztrák tüzértisztek egymás hátán szorongva ettek hamar valamit, hogy
tovább siethessenek. Künn a hó az ablakig ért, körülöttünk ordító német
zsivaj és kardcsörgés, mi ketten a kályha mellett meghúzódva ültünk egy
külön gyertyánál és így beszélgettünk igen halkan a magyar csendőrökről.
Bártfa, február.