Bártfa, február.
Ime, ez az, a mivel az egész Est-et tele szeretném írni. A császári és
királyi arcière-testőrség ama tisztjének a történetével, a kivel ma
reggel három óra hosszant beszéltem egy sebesültszállító-vonaton utazva.
Ezen a tájon ez a tiszt szedi össze és rakja fel az ő húsz vaggonjára a
sebesülteket. Künn nagyon veri a szél a havat, a sebesültek még messze
vannak. Egy irodává alakított vasuti kocsiban ülünk, vaskályha ég a
sarokban. A fejünk fő a hőségtől, a lábunk majd lefagy. A meleg fölfelé
száll. A lábat az asztalra kell tenni, így még birja az ember valahogy.
A vonat nagyon ráz. A tiszt egy kertiszéken ül velem szemben a döczögő
vaggonban és a naplóját olvassa fel.
Jól megnézem: karcsú szőke ember, igen finom arcza van. Kék szeme,
bécsies kis bajusza, magas homloka. Mozdulatban a legelegánsabb. A
hangja nagyon csöndes, alig hallom. Azt mondják róla, hogy nem szokott
nevetni. Udvarias és szomorú. Fáradtság van rajta és mindig
elgondolkozik. Felriad, ha szólnak hozzá, elpirul, udvariatlanságnak
tartja, hogy egy perczre nem figyelt oda. Gazdag ember. A császár egyik
legszebb testőrje. Azért van itt, mert a hadi beosztása: «rögtönzött
harcztéri sebesültszállító vonat parancsnoka». Mielőtt Bécsből
októberben elindult, ő volt minden, a mi fény, dísz, sport, elegánczia,
mosoly, aranyzsinór, udvari ragyokás, parfüm, ezüstsarkantyú, csillár,
parkett, vadászat, asszonyi pillantás, ló, vizsla, vitorla, fehér
köpönyeg, czímeres aranysisak, futtatás, karusszel, – minden, a mit a
világváros udvari lovagromantikája jelent.
Most egy szürkeruhás ember ül előttem, három csillaggal és a testőrt
jelző czímeres gombbal a gallérján, mély és fájdalmas tekintettel a
szemében. A hangja – ezt majd talán lekottázzuk valamikor, tíz év mulva…
száz meg száz ilyen hangot hallottam itt, öt kilométernyire a haláltól,
ilyen megváltozott, mélyen el-emberiesedett hangot, a mely visszakapta
késő férfikorban a fiatalos el-elcsuklásait, a kamaszos daczot, a
gyerekes csodálkozást és panaszt egészen a sírás határáig. Átkozott
kétezerszavas haditudósítói táviratok, a melyekbe nem fér bele egy
taktus ennek a hangnak a zenéjéből…
Októberben tehát elindult a szép testőr Bécsből a sebesültekhez és a mi
mozgó pénze volt, azon finom csemegét és különösebb, drágább
gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat vásárolt. Akkor fehér köpenye volt
és ezüst sarkantyúja. Tele volt kiváncsisággal és lelkesedéssel a háború
iránt. Finom kis bőrkönyvbe be-beírta, a mi megragadta.
Azt mondja a bőrkönyv:
«Gróf Rességuier, a tizenötös dragonyosok főhadnagya messziről meglátta,
hogy egy orosz szekérsor megy az országúton. Sarkantyúba kapta a lovát,
egyedül elébük került és galoppban vágtatott vissza mellettük. Két
ismétlőpisztoly volt nála. Gróf Rességuier híres lövő. A hogy
elvágtatott az orosz szekerek sora mellett, vágtában végig lelőtte az
összes lovakat. Véres arczczal és fél karddal jött vissza. A katonai
érdemkereszt harmadik osztályát kapta.»
Akkor még ez érdekelte a háborúból.
Lapoz a bőrkönyvben tovább. Halkan olvassa:
«Korán reggel Jaslo mellett mentünk el. Künn, a mezőn, a nyílt pályán
állott egy tehervonat, teli galicziai menekülőkkel. Nyított teherkocsik
voltak. Reggel volt. Az egyik kocsiban teljes egyházi ornátusban állott
a pap és istentiszteletet tartott. A többi negyven teherkocsiban
térdeltek a parasztok és énekeltek Isten szabad ege alatt. Másfél nap
óta álltak ott egy kitérő-sínre félretolva.»
Gépiesen átjegyzem a hadinoteszbe. Szép, megható kép. A testőr tovább
lapoz.
– Igen – mondja. – Ez is érdekes. Végigvilágítottam egy súlyos
sebesültekkel megrakott vonatot. Éjszaka volt. Egy másodosztályú
vagonban három súlyos sebesült feküdt. Kettő a pamlagon, egy középütt, a
padlón. Nézem, őrmester. Nagyon fehér volt az arcza. A czéduláján:
«láblövés, tüdőlövés». Beszélni nem tud. Látom, hogy a kezével az ülés
alatt kotorász. Keres valamit. Kérdezem, mit keres. Nem tud felelni, a
tüdeje át van lőve. A száját nyitogatja és tovább keres reszkető kézzel.
Ejnye, – mondom – mit keres ez? Letérdelek mellé, az ülés alá világítok.
Mit veszíthetett el? A sötét zugban hirtelen megcsillan valami.
Odanyúlok: az arany vitézségi érem. Mutatom neki. A száját félrerántja,
mint a gyerek, a ki sírni akar, és mosolyog. Ráteszem az érmet a
mellére. A kezem után nyúl. Megfogja. Én még mindig térdeltem.
Megcsókolta a kezemet. Az arcza fehér volt, de csupa piszok. A szemét
félig lecsukta. Sírt. A könny nem tudott lefolyni róla, mint két kis tó,
megállott a szeme zugában, az orra mellett. A szájáról lehetett csak
látni, hogy sír.
– Igen – mondom.
Lapoz tovább. Halkan mondja:
– Igen.
Beírom a könyvembe: «Őrmester, arany vitézségi érem». Aztán ok nélkül
meghegyezem a czeruzát. Nem kérdezek tőle semmit. Most már sejtem, hol
mondott le a fehér köpönyegéről.
– Igen, – mondja, kitekint a bőrkönyvecskéből – ez is… Volt egy
sebesült-vonatunk, a mely csupa finom hálókocsiból állott. Ebbe
deszkákra fektetve a fülkék ablakán toltuk be a sebesülteket. Sor jön
egy tiroli lövészre. A lába volt összeroncsolva. Ráteszszük a deszkára
és toljuk befelé az ablakon. Egyszerre csak megkapaszkodik fenn az
ablakfában és nem engedi magát. «Mit akar?» – mondom. Azt mondja
nevetve: «Miért ilyen buták a gazdag emberek?» Nem értettem. Azt mondja:
«Hát igen… ilyen szép hálókocsikat építenek maguknak és az ablakon
járnak beléje». Ezt beírtam… tudja… felcsuklik az emberben valami… egy
ilyen szegény ember, a ki akkor látja először a gazdag urak
hálókocsiját, a mikor az ő lábának már vége van… akkor persze már szabad
neki is… a selyemtapétás hálókocsiba…
– Igen – mondom.
Kinézek az ablakon. Egészen ostoba dolog: Tolsztoj jut az eszembe, a ki
fess testőrkapitány volt és a kiből a háború csinált apostolt. Szidom
magamat, miért érzékenyedem így el? Nagyon le vagyok törve, talán azért
fekszenek az idegeim így künn, a bőrömön. Az éjjel csak egy-két órát
aludtam, ruhástul, egy kifosztott, hideg lakásban, egy ágyon, a min nem
volt semmi, hideg volt. Az ilyen összetört, didergő ember csupa ideges
érzékenység. Nyolcz napig nem volt lenn rólam a ruha. Vagy tényleg olyan
nagyszerű dolog ez most: a testőr, a kinek az emberi nyomorúságért kezd
vérezni a belseje?
Azt mondja:
– Ide följegyeztem… egyszer, mikor az állomáson a nehéz sebesültekkel
aludtam… Egész nap egyikük sem szisszent fel, pedig ez mind «súlyos»
volt. Kötözte, vágta őket az orvos, egy hangot nem hallottam. Éjjel
felébredtem, nem tudtam aludni. Egy kis éjjeli mécses égett. Mind
aludtak a fáradtságtól. És álmukban beszéltek, most őszinték lettek, az
egyik folyton sírt álmában, volt vagy három, a ki jajgatott és
panaszkodott, hogy fáj. Álmában. Egészen közel mentem hozzájuk.
Odahajoltam. Mélyen aludtak, mégis csöndesen panaszkodtak. Másnap reggel
megint büszkék lettek és estig megint egyetlen, de egyetlen szó panaszt,
vagy jajt nem hallottam. Ezek is tiroliak voltak. Nagyszakállú, erős
emberek.
A vonat most áll velünk. Az ablakról lekaparom a jégvirágokat. Isteni,
édes napsugár. És hó, hó… mindenütt.
– Csupa óriás – mondja.
Lopva megnézem, a hogy a könyvben keres. Divatos a haja, a bajusza. A
szája körül komoly, szenvedő vonás: négy hónap háború, négy hónap a
sebesültek közt.
– Itt fel van írva, – mondja csöndesen – hogy a száj-ápolás fontos lett
volna a háborúban, de erre egy nemzet se gondolt. Se az orosz, se mi.
Ezek az emberek hónapokig nem mosták a szájukat. És a kiket szekeren
hoztak, azok nagyon el voltak csigázva, úgy hogy nem volt erejük a
szájukat becsukni. Ezt különben minden olyan sebesültnél láttam, a ki
messziről jött. Nyitott szájjal feküsznek. És mindeniknek kimosom
alkoholos vízzel a száját. Mindjárt megkönnyebül. Rám néz rögtön.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ránéz rögtön. Ezt úgy mondja a császár testőrje, mint egy kitüntetést.
Hogy ránéz a sebesült, megkönnyebbülten, mert kimossa a száját. Hol
vagyunk már az udvari báloktól, az arany-vörös kabáttól és a hófehér
köpenygallértól?
Meglepetve néz rám:
– Ezt felírja?
– Fel én.
Elvörösödik. Azt mondja hirtelen, a könyvében lapozva, onnan nézi ki:
– Ezt írja fel inkább: Galicziából jött egy szekér az állomásra, abban
feküdt két jóbarát. Két súlyos sebesült. Az egyik nem volt olyan
rosszul, mint a másik. Ez azt mondta, hogy a szekér nagyon rázta őket,
hát ő átölelte a barátját és magára húzta a felsőtestét, hogy ne fájjon
úgy neki. Mi mind a kettőt leemeltük óvatosan, a törzsorvos úr
megvizsgálta őket. A súlyosabbik, a kit ez a fiú az egész úton átölelve
tartott, már egy óra óta halott volt. De én ezt nem mondtam meg a
fiúnak. Úgy jöttek, összeölelkezve, mint jóbarátokhoz illik. Folyton
kérdezte, mi van a másikkal.
A könyvbe néz. Alig hallom, a hogy ismétli:
– Borzasztó volt, folyton kérdezte.
– Itt mindjárt azt is följegyeztem, – mondja – hogy az a sebesült-vonat,
a mibe ezt a fiút beleraktam, úgy be volt fagyva, úgy tele volt
jégcsapokkal, hogy nem tudtam a zárt teherkocsik tolóajtóit felnyitni.
Vésőt hoztunk, ezzel se ment. Baltával kellett a jeget lecsapkodni az
ajtókról, hogy kinyithassuk. Órákig kalapáltunk, a míg az egész vonatot
kinyitottuk.
Sokat lapoz, egyszerre azt mondja:
– Karácsony. Ezerkilenczszáztizennégy karácsony. Gazul viselkedtek az
oroszok.
– Tudom, – mondom társalgási hangot erőltetve – a főhadiszálláson
hallottam a jelentéseket, hogy a mi karácsony esténken mindenütt erősen
támadtak.
– Támadtak, – mondja – támadtak. Ez volt a nyomorult ötlet. A dátum
miatt, minden katonai ok nélkül, pusztán mert deczember huszonnegyedike
volt, csak a Krisztus születésnapjáért támadtak… egy ilyen vallásos nép,
mint az orosz. Önök ezt csak hallották, de én láttam az eredményt.
Neu-Sandecben voltunk másnap. Karácsony első napján. Négyszáz sebesültet
jeleztek ebből a karácsonyi tréfából. Mi elkészültünk Albrecht
törzsorvos úrral, a ki a neu-sandeci betegállomás parancsnoka volt
akkor… elkészültünk a négyszázra. Kimentünk, vártuk a vonatot. Akkor
jött egy távirat, hogy az oroszok karácsony estéjén ilyen gazul
viselkedtek… Nem négyszáz sebesült jön, hanem ezerkétszáz. Késő este
jöttek, karácsony első napján. És hirtelen. Egyszerre mind.
Most odalép hozzánk Albrecht törzsorvos, híres gráczi doktor, most egy
betegállomás főnöke. Kicsit izgatott.
– A kapitány úr – szól, a testőrre mutatva – úgy segített rajtunk, hogy
maga czipelte ki a vonatból a kórházba a súlyosan sebesült bakákat.
Különben nem tudom, hogyan boldogultunk volna. A súlyos sebesültet két
ember szokta óvatosan fölemelni, hordágyra rakni, lassan elvinni. A
kapitány úr fölemelte egymaga a sebesülteket, azok a lábukkal
körülfonták a derekát, két karjukkal átölelték a nyakát… úgy czipelte
őket egyenkint a vonatból a kórházba egész éjszaka… Azt hiszem, száztíz
embert vitt így át a barakkba. A száztizenegyediket már nem birta. Félt,
hogy elesik vele.
A testőr nem szól, restelkedve lapoz előre-hátra a könyvében.
Albrecht törzsorvos úr hangosan mondja:
– A kapitány úrra nem lehetett a végén ráismerni. Ezek a szegény
katonák, mind, mikor átölelték a kapitány úr nyakát, az arczukat, mint a
gyerekek, az arczához támasztották. A kapitány úrnak mind a két orczája
tele volt vérrel és sárral. Hallom, a kapitány úr említette, hogy a
szájukat nem tudják becsukni. Így támaszkodtak az arczára, a kapitány
úrnak befolyt a gallérja alá a vér, a nyál, a füstös arczok verejtéke, a
sáros arczok minden lecsurgó könnye, úgy ölelték át a bakák sírva, mint
a gyerekek a dajkát… Egy szegény baka nem értette, mi ez, hogy egy
kapitány viszi őt, ez, a hogy átölelve tartotta, megcsókolta a kapitány
urat. A végén a kapitány urat meztelenre vetkőztettem és karbolos vízzel
lemosattam, mert száztíz katona minden szenvedése és nyomora folyt be
fenn a gallérjárba és folyt végig a testén a ruha alatt. A ruháját
elégettettem, mert tetves volt.
A testőr kérőleg néz rá:
– Kérem… törzsorvos úr.
A törzsorvos egészen izgatottan megy vissza a kályhához. Onnan int nekem
titokban, hogy minden szó igaz abból, a mit mondott.
– Csodálatos karácsony volt, – mondja a testőr – a sebesült-vonat végén
volt egy nyitott teherkocsi, egy úgynevezett lóré. Már éjfélután volt,
hogy kiraktuk szegényeket. És ebben az utolsó nyitott kocsiban egy
óriási karácsonyfa volt. Egy egész, nagy fenyőfa. Tele égő
viaszgyertyával. A nyitott kocsiban, a fa körül könnyű sebesültek
guggoltak. Ugyanannak a karácsonynak a sebesültjei, a melynek
tiszteletére ezt a ragyogó fát gyújtották. És a hogy czipeltük ki a
vonatból a «súlyosakat», a «könnyüek» a fa körül hangosan énekeltek az
éjszakában. Ezek vegyesen magyarok és osztrákok voltak. Felváltva
énekeltek. A magyarok egy magyar karácsonyi éneket, aztán az osztrákok
egy németet… A közepén száz meg száz gyertyával sugárzott a karácsonyfa
a szenvedők vonatának a végében. Áhitatos énekek voltak, énnekem
reszketett a szívem, oda voltam, mikor a sebesülteket czipelve mindig
hallottam egy-egy foszlányt ebből a kórusból. Pontosan betartották a
sorrendet: egy magyar ének, egy német ének. És mind felkötött karú,
bekötött fejű katona volt, a kis viaszgyertyák sárga fényében… mind
karácsonyi sebesült…
… Nikoláj Nikolajevics jut eszembe, az orosz fővezér, a czár adjutánsa,
a hosszú, sovány, csontosarczú, tőr-tekintetű öreg úr, a ki két fejjel
magasabb, mint minden tábornoka. A karácsonyi parancs tőle jött.