6. Lándzsák, osztrák-magyar lovassági karabélyok, orosz tiszti
revolverek.
Ezenkívül rengeteg rablott holmi: ezüst gyertyatartók, evőeszközök,
csizma, ruhanemű stb.
A czigányleányt is megtalálták, a ki résztvett a rabló-kalandokban. A
«magasrangú aranygalléros kozáktiszt», a ki vezette őket, a czigányvajda
volt, a ki osztrák-magyar altábornagyi blúzban, fején a tábori
csendőrtiszti sisakkal nyargalt elől és öt forintért megkegyelmezett a
zsidóknak.
Sz. hadnagy és a csendőr még aznap felöltöztette az egész társaságot a
maskarába és úgy vitte be valamennyit megkötözve a parancsnoksághoz. A
zsidók egy hétig turkáltak a rablótanyán a holmijuk után.
Sz. hadnagy a 16/I. hadtápzászlóaljhoz tartozk és a csendőr ugyanott
teljesít szolgálatot.
Grybow, január.
A Gorlicze körül folyó kisebb harczokban a minap Ropa falu környékén
több orosz tisztet fogtak el s valamennyit beszállították ide Grybowba,
a hol a mieink gondoskodtak az ellátásukról, szokás szerint. Az
élelmezésüket Szikora Miklós hadnagyra bízták, a ki ebédjüknél megjelent
és egy korsó vörösborral kínálta meg őket. Az egyikük, egy főhadnagy,
legnagyobb meglepetésre tiszta, jóízű magyarsággal mondta:
– Köszönöm a jóságát, de nem iszom bort.
A mi hadnagyunk nagyot nézett és megkérdezte tőle:
– Főhadnagy úr, hol tanult meg magyarul?
– Konstantinápolyban voltam két évig, – felelt az orosz tiszt – ott
sokat forogtam magyarok közt, azután nekiadtam magamat a magyar nyelvtan
tanulmányozásának és még ott, a török fővárosban tökéletesen megtanultam
magyarul írni és olvasni.
A hadnagynak arra a megjegyzésére, hogy a kiejtése is meglepően
magyaros, ezt felelte mosolyogva:
– Igen, aztán egy egész évet töltöttem Magyarország egy színmagyar
városában.
– Mint aktiv orosz katonatiszt?
Ismét mosolygott:
– Igen, mint aktiv orosz katonatiszt.
És hozzátette:
– Többen is vannak az orosz hadseregben, a kik ép oly jól beszélnek
magyarul, mint én és körülbelül valamennyi ezzel a módszerrel tanulta
meg az önök nyelvét.
A hadnagy még megkérdezte tőle, hogy csupán a magyar nyelv megtanulása
végett töltött-e egy évet nálunk, de erre már nem felelt.
Elmentem, hogy fölkeressem ezt a fursca orosz tisztet, de mire a
foglyokig jutottam, ezt a csoportot már elszállították valahova
Ausztriába.
Grybow, január.
Az este a tisztek egy Keller nevű orosz tábornokról beszélgettek.
Beszélgetés közben hallom a jelzőt: «egy népszerű» orosz tábornok.»
Kezdek figyelni.
Ilyen is van?
Talán az egyetlen kivétel a néptudatban Galiczia földjén, a hol az
oroszok oly kegyetlenül pusztítottak. Gróf Keller császári orosz
tábornok nem pusztított, rendben tartotta a csapatait. A többi vagy nem
tudta, vagy nem akarta a kozákjait visszatartani a rablástól,
gyújtogatástól, gyilkolástól.
Hogy az orosz tábornok milyen katona, azt a harczoló csapataink tudják.
Azok ítélik meg a mozdulatait, azok tartják számon napról-napra a
parancsait. Mikor az orosz visszafelé vonul, kimegy a városból, a mi
csapatunk nem ér rá jegyzőkönyvet venni fel a lakossággal, mert üldözés
a dolga. Siet az orosz után.
De a «hadtáp», az tanyát ver az orosztól elhagyott faluban vagy
kisvárosban, az érintkezik a lakossággal, az másnap minden családról,
minden üzletről tudja, hogy mit csináltak vele az oroszok. A legtöbbször
valóságos lajstroma ez a felháborító pusztításnak. Különösen
visszavonuláskor jön rájuk valami fékezhetetlen, rémült dúlási düh.
Mikor Alt-Sandecből kivonultak előlünk, már nem volt idejük erre, ott
csak ezt kiabálták futás közben a lakosságnak:
– Majd ha még egyszer visszajövünk, mindent elpusztítunk!
A hadtáp-parancsnokságok, a melyek folyton érintkeznek egymással,
mindenik visszavonuló orosz tábornoknak ismerik már a szokását.
Kicserélik tapasztalataikat. Ez a tábornok rossz ember. Az a tábornok
hanyag ember. Amaz a tábornok «sok piszkot hagy». Másik tábornok
igazságtalan ember. Gróf Keller tábornok derék ember.
Egy egyrubeles papirpénzt mutatnak, a melyre ez volt írva:
«Am 2. December 1914. Muszyna. General Graf Keller.»
Ezt a papirpénzt az étapp-tiszt a muszynai gyógyszerésztől kapta. Gróf
Keller tábornok deczember másodikán Muszyna városkában
(Nyugat-Galicziában, közel a magyar határhoz) bement a gyógyszertárba,
szerényen és udvariasan viselte magát, vett valamit, orosz pénzzel
fizetett és mikor a patikus megkérte, hogy adjon neki autogrammot, erre
a papirpénzre ráírta a nevét. A papirpénz most már emléktárgy, mikor
mutatják, a magyar tisztek komolyan mondják:
– «Szegény gróf Keller derék ember volt.»
Deczember másodikán még Muszynában parancsnokolt gróf Keller. Néhány nap
mulva nagy nyomást kapott dél felől az orosz sereg, úgy hogy húzódni
kezdett észak felé. Muszynát kiürítették, a kis városnak semmi baja sem
történt.
– «Szegény gróf Keller megkorbácsoltatott minden kozákot, a ki rabolni
akart.»
A mieink vonultak be Muszynába, ekkor fedezték fel a tisztek gróf
Kellerről, hogy nem pusztítótábornok.
– «Szegény gróf Keller mindenütt készpénzzel fizetett…»
Deczember 9-én és az ezt követő napokon volt a limanowai csata és ezzel
egyidejűleg nagy felnyomulásunk dél felől északnak: Neu-Sandec és Grybow
felé. Gróf Kellernek a seregével tehát szaladni kellett tovább. Ment fel
az országúton Krynicába, majd innen is tovább. A «hadtáp» néhány nappal
ő utána rendezkedett be Kryniczában és kikérdezte a lakosságot, mit
művelt a menekülő orosz sereg.
– «Szegény gróf Keller megtiltotta, hogy az orosz katonák a sötétség
beállta után a faluban mutatkozzanak.»
Krynicában sem volt baj.
Innen észak felé Krzyzowkába és Polanyba menekült az orosz sereg, a
Biala völgye felé. De itt se maradhatott. Itt is nyomában volt a mi
támadó seregünk.
– «Szegény gróf Keller mindenütt a falvakon kívül ütött tábort és be se
engedte a katonákat a faluba.»
Így futottak tovább, egészen Florynkáig. Florynkánál nemcsak utólérte,
de be is kerítette a seregét a mi Kornhaber altábornagyunk csoportja.
Gróf Keller egy dombon állt a tisztikarával és onnan nézte az ütközetet.
Mikor Kornhabernek teljesen sikerült a körülkerítés és biztossá vált,
hogy az orosz csoport nagyrésze a tisztikarral együtt fogságba kerül,
mikor látta, hogy a bekerített területbe beleesik az a domb is, a melyen
ő áll, gróf Keller tábornok elővette a revolverét és főbelőtte magát.
Ezért kapta a «szegény» predikátumot.
A katonái nagyrészét és a tisztikarát elfogták. Benne voltak abban a
harminczegyezer fogolyban, a melyet deczember közepén a
Bochnia–Limanowa–Neu-Sandec vonalról Höfer jelentett. Saját katonái
nagyon szerették. Öngyilkossága történetét a foglyok különféleképen
adták elő, némelyek szerint nem halt meg, hanem súlyos fejsebével
elvitték, meg tudták menteni a fogságtól barátai. A többség szerint ott
a dombon halt meg. A merre járt szegény gróf Keller tábornok, dicséret
maradt utána.
Grybow, január.
Egy zsidóról.
Délután sütött a nap, kezdett felszáradni a borzasztó sár, megyek egy
tiszttel ki a városkából a kolostor felé, a hol Arz tábornok lakik. A
várost teljesen kifosztották az oroszok. Semmit se lehetett kapni.
Elmegyünk egy bolt előtt, a melynek még az ajtófélfája is ki volt tépve
a falból, benn a boltból csak a négy piszkos fal volt meg, a fapadló is
fel volt szedve, sár volt a boltban, lovak maradványai és nagyon kevés
piszkos szalma. Semmi más, még talán egy szög sem a falban. De az ajtó
fölött az utczán egy czégtábla egy zsidó névvel és a névtől jobbra és
balra a két szokásos festménynyel: egy süveg czukor, egy gyönyörű sárga
emmentháli sajt oly plasztikusan festett lyukakkal, hogy az ember
szerette volna az ujját beledugni, borosüvegek, szalámi, gyertya – az a
bizonyos szép színes kép, a mi a fűszeresüzletet jelzi. Az ajtóban, a
falnak támaszkodva áll egy sovány zsidó kaftánban, véres szemekkel, a
szájában hosszú vékony pipaszár, a mely a hasáig ér és előre görbül,
fölfelé, úgy, hogy a zsidó, ha akar, a véres szemével egyenesen belelát
a pipa tüzébe. Mutatom a tisztnek a gusztusos képeket és a velök
ellentétben álló teljesen üres boltot a kis trágyadombbal a közepén. Azt
mondja a zsidó:
– Was lachen Sie?
Nem is nevettem, de az ilyesmit az ember gépies mosolylyal mutatja, a
melyről nem is tud. Mondom:
– Nem nevetek… sőt ellenkezőleg… mutatom a tiszt úrnak, milyen
pusztítást vittek véghez itt az oroszok…
Ismétli, lenéző hangon:
– Was lachen Sie?
Mondom neki még egyszer, hogy nem nevetek, sőt sajnálom. Azt mondja:
– Engem ne sajnáljon.
– Jó – mondom – hát nem sajnálom.
Akarok tovább menni. Azt mondja:
– Csak mert kinevetett, válaszszon, a mit akar…
Kiveszi a szájából a pipát és a nélkül, hogy ő felnézne, a feje fölé, a
czímfestményre mutat a pipaszárral, mint a tanító a pálczával a
térképre. Pontosan eltalálja. Kopogtat rajta, közben vigyorogva néz rám:
– Válaszszon, a mit akar, egy óra mulva megkapja. Csak mert azt mondja,
hogy úgy kifosztották az üzletemet az oroszok.
Meg van sértve.
Nézem a képet, mondom:
– Egy üveg franczia konyak.
– Hát még?
– Egy szép darab emmentháli sajt.
– Más nem?
– Gyertya, egy csomag.
– Rendben van – mondja és visszadugja a szájába a pipát. – Hova hozzam
és mikor.
– Este nyolczkor az állomásra, ott lakom egy vasúti kupéban.
Este nyolczkor megjelent a vaggonomban, hozott egy üveg
Czuba-Durozier-féle konyakot, egy darab emmenthálit és egy csomag
gyertyát. Meg egy üveg giesshüblit. Nem is volt drága. A konyakért
kilencz koronát kért. Nem akarta megmondani, honnan hozta az árút. Azt
mondta:
– A míg egy zsidó él és mozog, addig az üzlete tele van. Az én
helyiségemet ki lehet fosztani, de az üzletemet nem. Azért vagyok zsidó.
Struze, január.
Gaál, hatos huszárkapitány, most a hatodik hadhadtest törzskarához
beosztva, így emlékszik egy névtelen tiroli katona esetére:
Kelet-Galicziában, Korcminnál folyt az ütközet. Ő, a kapitány, egy
dombon állott K. tábornokkal. A domb alatt ment az országút, ezen jöttek
vissza a tűzvonalból a sebesültek. A tábornok távcsővel nézte a dandárja
mozdulatait és egyik parancsot a másik után küldte le a dombról.
Egyszerre csak, nem az országút felől, hanem ép ellenkező irányból jön
fel a dombra egy tiroli lövész. Egy «Landesschütz». Meglátja a
tábornokot s a helyett, hogy szalutálna neki, leveszi a fejéről és
meglóbálja a sapkáját:
– Jónapot.
– Jónapot – mondja neki a tábornok.
Azt mondja a Landesschütz minden hapták és megszólítás nélkül a
tábornoknak:
– Hol van az ezredem?
A tábornok leveszi a szeme elől a gukkert és ránéz:
– Mit akar?
– Az ezredemet keresem. Mondja meg hol az ezredem.
Gaál kapitány meglátja, hogy a Landesschütz balkezének két középső ujja
el van lőve és hogy a nyílt csonkból sűrűn csöpög a vér.
– Hallja maga Landesschütz, – mondja neki – magának el van lőve a két
ujja. Folyik a vére.
– Tudom, – mondja a Schütz – de azt kérdeztem, hogy hol az ezredem.
A tábornok rárivall:
– Azonnal menjen hátra és köttesse be a kezét. Itt a domb mögött van az
orvos.
– Azt kérdeztem, – mondja egészen goromba nyugalommal a tiroli – hogy
hol az ezredem. Az urak vagy megmondják, hogy hol az ezredem, vagy nem
mondják meg. A kezemhez semmi közük.
Azt mondja a tábornok:
– Maga meg van sebesülve, maga most ne keresse az ezredét. Magának most
a katonai szabályok parancsai szerint be kell köttetnie a kezét, aztán
nem bánom, visszamehet az ezredéhez.
– Köszönöm, – mondja a Schütz – én nem orvost kerestem, hanem
tábornokot.
És indul lefelé a dombról.
Közben sűrű csöppekben hull a vére.
– Akkor máskép beszélünk – mondja K. tábornok és hátrakiált haragosan:
– Fogják le ezt az embert.
A Landesschütz visszafordul, egészen a tábornok orra alá megy:
– Engem?
– Igen, magát. Egy-kettő.
Négyen fogták le, mert nem hagyta magát. Az ötödik a legnagyobb
dulakodás közepette kötözte be a balkezét. Mikor rendesen be volt
kötözve, eleresztették.
– Hapták! – kiáltott rá egy akkorát a tábornok, hogy önkéntelenül is
hirtelen haptákba állt és várta a többit.
– Az ezrede ott van jobbra lenn. Az országúton előre, addig a dombig és
ott megint jobbra körülbelül kétezer lépést. Itt van tíz korona, ezt én
adom magának, K. tábornok, a saját pénzemből és a jó Isten áldását
kívánom magának, fiam.
Nyujtja feléje a tízkoronást.
Egyszerre katonásan kezd viselkedni a Landesschütz:
– Tábornok úrtól alássan bocsánatot kérek, a pénzt nem fogadom el.
Most szabályszerűen szalutált és indul jobbra.
– Hé, Landesschütz! – kiált utána K. tábornok. – Hát mi az ördögöt adjak
magának, mert így nem eresztem el. Hapták!
A Landesschütz, mozdulatlan haptákban:
– Tábornok úrnak alássan jelentem, kérek kétszer annyi töltényt, mint a
többinek van.
Egy intés, néhány percznyi néma várakozás. Egy altiszt hozza a
töltényeket. A Landesschütz belerakja a kenyérzsákjába.
– Legalább azt mondja meg, hogy hogy hívják – szól ezalatt már egészen
lágyan a tábornok.
– Az is mindegy – felelt a Schütz.
Aztán megint elmosolyodik, megint nem szalutál, hanem leveszi és
meglóbálja a sapkáját:
– Jónapot!
És szaladva megy le a dombról. Aztán végleg eltünik.
Ezt Gaál kapitány szószerint így mondta el nekem január 18-án, Struze és
Grybow között egy gödörben épített kis faviskóban, a melynek egyetlen
szobájában lakik egy kedves önkéntessel és kedvencz altisztjével, Zelnik
őrmesterrel. Az önkéntesnek kis vitézségi érme van. Zelnik
huszárőrmesternek nagy vitézségi érme van. A hogy itt jegyzem az esetet,
sötét este van, az asztalon négy gyertya ég, Bobowa felől szól, egyre
szól az ágyú, a nagy szobában igen meleg van, mert ebben van a tűzhely
is, egy fiatal, de összeszáradt lengyel parasztasszony vacsorát főz
rajta. A lengyel parasztasszony ura tüzér, most Francziaországban van a
harmincz és feles mozsaraknál. Az asszony egyedül maradt itthon, künn
hál egy vaczkon valami kis előszobafélében, azt mondja, nagyszerűen
alszik el az ágyúszó mellett, hiszen tüzér az ura. Magyar huszárok
vigyáznak az álmára.