Megérkeztünk. A vonat nem megy tovább. Búcsú a testőrtől. Ő itt marad,
négyszáz sebesültet kell beraknia. Mi most gyalog megyünk tovább,
vashegyű bottal botorkálunk a fagyott országúton, ott a hegyen túl majd
kapunk szánkót. Rövid búcsú. A kis csapat: négy ujságíró, egy fényképész
és parancsnokunk, egy kapitány, – megyünk a tűzvonalba.
A testőr utánam jön.
– Kérem, – mondja komolyan – ne írja ki a nevemet. Nagyon kérem.
A szemembe néz.
Ezt a kérést már sokszor hallottam itt az ágyúk és a lövészárkok közt.
De most, mint valami olyan meggyőződés, a melyre esküt merek tenni, önt
el az a tudat, hogy ennek a jó, megtiport és megtisztult embernek, ennek
a gavallérból – véren, síráson, tetveken, sebeken, minden emberi
szenvedésen át – a nyomorúság alázatos szolgájává lett katonának az
egyetlen tisztelet, a mit a tollammal megadhatok, az, hogy igazán nem
írom ki a nevét.
– Megigérem, – mondom – nem írom ki.
Azt mondja, váratlanul magyarul:
– Isten áldja meg. A viszontlátásra.
Mosolyogva bámulok rá.
Nem hiányzik ennek az embernek igazán semmije ahhoz, hogy szeressem.
Megint elvörösödik, talán már tizedszer:
– Egészen jól… magyarul… megtanultam… háborúban… katonáktól – mondja.
Az állomás mögött szekerek és vöröskeresztes kocsik tünnek fel. Elkezd
szaladni feléjük, mint egy gyerek. Utána nézek, a míg látom.
Most már tudom, hogyan adta neki a jó isten azt a komoly és szomorú
tekintetet, meg azt a folyton megcsukló, szép, lecsöndesedett, meleg
hangot. Már tudom, hol hagyta a fehér köpenyt, az ezüst sarkantyút és
minden vidám tempóját. A kolerások és a vérhasasok közt térdelt, mosta
őket. Albrecht Othmár úr, törzsorvos, úgy beszél róla, mint egy
szentről.