Hamar kell följegyezni, a míg még forró ez a kis dolog, – aztán úgyis
elsöpri az ilyen csillogó port a történelem és a könyvek áradata, talán
a magam emlékezése is.
Most, a míg még zúg az ember feje ötnegyedórai szakadatlan ágyúzástól,
úgy hat, mint a borzalmak sötét hátterén hirtelen felrajzolódott színes
parasztvirág, ötlet, a hol a tréfa hirtelen a halál mellett terem és
belenevet a szemüregeibe. Jó, hogy most nem érzem: fontos dolog-e, vagy
olcsó kontraszt, legalább hamar leírom.
Egy kis domb mögött állunk, nehéz tüzérség közt. Úgy búvik az ember a
nagy taraczk mögé, mintha ott volna az élet a legnagyobb biztonságban.
Ez így van. Magyarázni nem tudom, másnak is ez az érzése. Az agyvelő azt
mondja, hogy az orosz nem az üres hómezőt akarja lőni, hanem épen ezt a
taraczkot, a mely mögött állunk. De a nagy hómező üres és a taraczk
mögött a tüzérek csoportja… ha minden ember itt áll, neked is ide kell
állnod… Ostoba érzés… a hol senki sincs, ott veszedelmesnek látszik, a
hol még öten vannak, együtt, összebújva, ott, Istenem, emberek vannak,
együtt vagyunk… itt mindenki olyan pontosan van informálva, mint a
tüzérezredes, és az ágyú mögött még sincs a félelemnek halvány árnyéka
sem. Milyen rossz lesz innen visszamenni, a behavazott országuton, a
mely orosz tűz alatt áll… itt kellene maradni egész éjszaka. Mintha ez
az ágyú nem állna orosz tűz alatt, csak azért, mert hatan-nyolczan
kuporgunk mögötte.
A gránát hangját kell egyszer megfigyelni, jól megfigyelni. De a taraczk
nagyon nagyot szól, úgy hogy mire az ember összeszedi magát a lövés
után, már a golyó messze jajgat a felhők közt. Majd a másik lövésnél.
Megint lehajtják a taraczk fejét, beletolják hátul a nagy gránátot. Most
a feje fölemelkedik, felnéz az égre. A taraczkok mindig az eget lövik.
Most figyelni fogok. Hátramegyünk tíz lépést. A lövés pillanatában
senkinek sem szabad az ágyúnál állni. Egy tüzér fogja a kötelet. Várunk,
Ez a baj. A várt lövés nagyobbat szól, mint a mit az ember beszélgetés
közben, váratlanul kap. A tiszt a telefont tartja a fülénél. Csöndesen,
mint: «jóestét», mondja:
– Schuss.
A tüzér meghúzza a kötelet. De most nem fogok törődni a durranással.
Most csak a gránátot akarom hallani.
Hiába minden. Mire a durranás után kidugul az ember füle, már fenn
énekel a gránát hosszú és rövid _u_ és _i_ hangot. Eszembe jut
újságczikkek hangutánzó erőlködése, hogy hogyan mondja a gránát: iiii…
vagy uuu… iii… megvallom, szégyenletes és ostoba ambiczió, papirra
lekottázni a süvítést. Hogy majd egy éltes fogorvos vagy neje olvassa
otthon a feketekávéhoz, hogy a gránát azt mondja: ujjujjujiii… vagy
talán azért, hogy milyen irodalomtörténeti pillanat az, mikor író úr
személyesen, saját fülével figyeli a gránátot… Ma délután legalább két
millió embernek pont a feje tetejére czéloznak az ágyúk a gránátokkal.
Mit bánják azok, hogy u-t mond-e, vagy i-t? És én itt már majdnem
kottáztam. Ordináré mesterség. Jó, hogy idejekorán rájöttem.
Hát állok ott a nagy biztonságban és csöndesen szégyenlem magamat.
Mellettem áll K. vezérkari kapitány, gyönyörű szőke «Kriegsbart»,
hadiszakáll az arcza körül. Most már nem kottázok, de a fülem
önkéntelenül kiséri ezt az undok, aljas jajgatást a felhők közt. Az ő
füle is. Mindenki figyel. A tüzérek is hallgatják a repülést. Előttünk
dombok, hegyek. Nagy csönd. Már messze suhog. Várás. Már nem hallani.
Hosszú csönd. Aztán egyszerre a hegyek mögött csattan egyet, mint a
becsapó villám.
– Beütött.
A néma, merev csoport megmozdul, sürög-forog, már hozzák az újabb
gránátot. Beszélgetés, egy tüzér hangosan fütyörész.
A kapitány a karomba kapaszkodik.
– Ezeknek a nehéz gránátoknak – mondja – olyan hatásuk van az emberi
idegrendszerre, hogy ezért magáért érdemes nehéz ágyúkat gyártani. A
nehéz tüzérség előbb a katona idegrendszerét lövi agyon, csak aztán
magát a katonát.
– A gránát?
– Az.
Nem értem.
– Várjunk egy kicsit – mondja.
Megint hallani, halkan, mint «jóestét»:
– Schuss.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Repül, suhog. Várás. Csattan a hegy mögött.
– Rendben van. Úgy értem, hogy a nehéz gránát az énekével teszi tönkre
az idegrendszert. Ez valami különös varázs… hiszen látja, itt, ezek a
tüzérek, a kik hat hónap óta egyebet se csinálnak, mint ebből a
tarackból lőnek, ezek is hallgatóznak, ezek is utána lelkendeznek ennek
a csúnya visitásnak… hát most képzelje el, milyen feszülten figyelik ezt
az éneklést azok, a kik ezt a gránátot kapják.
– Várjon – mondja.
Nagy messze előttünk, lenn, a domb túlsó végében, a hol szűzen fekszik a
kárpáti hó, – de olyan messze, hogy szabad szemmel alig látni – fehér
porzás vág a magasba, már egy félóra óta. Oda lő az orosz, legalább ezer
méterre előttünk. A hó felrobban a délután homályában, felvágódik a
levegőbe, aztán visszahull.
– Orosz gránát?
– Az.
Itt úgy durrog, csattog az ember körül, hogy mindeddig azt hittem,
minden durranást mi csinálunk. Mintha orosz tüzérség nem is volna a
világon.
– Odalőnek, – mondja – mert azt hiszik, ott vannak a gyalogsági
állásaink. Egy hét óta lőnek már oda.
Nem folyton jön, tízperczenkint löki fel a fehér hófelhőt az orosz
gránát.
A kapitány fülel:
– Nem hallani a zúgását.
Csak a hogy csattan, azt hallani. A hogy énekel, az már ide nem
hallatszik.
– Azt hittem, – mondja – fogunk valamit hallani az énekéből is. De ahhoz
messze vagyunk, hála Istennek. Ennek a háborúnak ez az egyik nagy
újdonsága. Az ének, a mely öl… Az igazi, messzevívő nehéz ágyúk ebben a
háborúban mutatkoztak be. Sokat írnak és beszélnek a felrobbanó gránátok
óriási «morális» hatásáról. A robbanás zaja, az égnek csapódó
földdarabok, füst, por, földindulás… ezt mind tudjuk. De az idegrendszer
akkor megy tönkre, mikor a katona már ismeri a gránátot, mikor már
kitanulta a hangját, mikor már hallja messziről jönni, a hogy a
levegőben fenyegetően dudolva, trillázva száll feléje, mint valami
lomha, vad madár.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Schuss.
Csönd. Várunk. Csattanás.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– A mikor a katona már sokat volt ágyútűzben, akkor egyre messzibbről
ismeri meg a gránát hangját. Az egész csak másodperczek kérdése. De én
álltam egy távcső mellett egy tüzérbrigadérossal, a ki a hang után
pontosan megmondta: «ez rövid lesz». Bamm, – már le is csapott, rövid
volt. De az a másodpercz, vagy fél másodpercz, – nem tudom – a mely az
első énekhang és a «bamm» közé esett, ez egy szomorú esztendő volt. E
közé a két pillanat közé esik egy kis nóta fenn a levegőben, a mely
végighegedűl az ember összes idegein, ráér megfeszíteni, megkínozni,
megszólaltatni minden szál ideget, – nem tudom, egy másodpercz, egy
tizedmásodpercz, vagy talán tíz egész másodpercz, – ezt csak az tudja, a
ki nem hallotta – de az bizonyos, hogy ideje van minden idegszálamat
külön felkeresni és megzengetni, – oly kínzóan, hogy a mikor már robban,
akkor már nem is törődöm vele. A brigadéros, a kezét a fülénél tartotta,
úgy figyelt. Egyszer sem tévedett. Egyszer azt mondta: «ez a miénk». Ezt
hirtelen, vad gyorsasággal mondta, egy szóba, így: «zamjenk». Bamm – már
le is csapott, televágott minket sárral, porral, földdel, a háromlábú
távcső felbukott, köptem a földet, törültem a szememet, a brigadéros a
gyepen ült és nevetett, levágta a légnyomás. A közelünkben vágott le a
«zamjenk», igaza volt. Akkor azt hittem, csak ő érti ilyen jól a nehéz
gránátok énekét, mert tüzérségi szakember. De azóta rájöttem, hogy
minden közkatona kitanulta már. Kuksolnak a bakák a lövészárokban és
figyelnek. Jön és énekel. Egyszerre mondják: «rövid». Vagy: «hosszú».
Vagy: «na ezt megkapjuk». De ez az, a mi az idegeket tönkreteszi. Ezek a
pillanat-várakozások gyilkosan hatnak. A könnyű gránát hamar jön, alig
süvit egyet, már robban. De a nehéz gránát lassan jön, legalább is úgy
hallani, mert hangosabban énekel és már messzibbről jelentkezik. Hát
tovább tart a feszült figyelés, a rettenetes gond, hogy rövid-e,
hosszú-e, vagy: a mienk. Már most…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Schuss.
Magam is ellenőrzöm. Jó volt. Felrobbant.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Már most ez ellen tenni kellett valamit. Ez a folytonos drukkolás,
várás, gibiczelés fel a levegőbe… ez még a mi egészséges bakáink idegeit
is megtámadta. A robbanást megszokja az ember, ez nem bántja, a míg
közvetlenül mellette nem robbant. De ez a feszült figyelés arra a vékony
kis nótára… nap-nap után… ezek az évekké nyujtott másodperczek… a melyek
egyszerre száz-kétszáz-ötszáz embernek csavarják fel az idegeit… A mi
embereinket B… és S… körül nagyon megviselte a nehéz orosz tüzérség. Nem
is a találataival, csak a zenekisérettel. Ott már torzult arczok
figyeltek fel a felhők közé, csupa megkínzott, kitanult hang-szakértő.
Az ilyet nem lehet napokon át elviselni. Csinálni kellett valamit, hogy
a nehéz gránáttól elvegyük ezt az előnyét… hiszen elég hatása van, ha
robban… Hát kiadtuk parancsba, hogy nem szabad odafigyelni. Nem volt
szabad gibiczelni a jajgató vasmadárnak. Tudjuk, hogy a magyarok
szeretnek énekelni. Azt mondtuk: énekeljenek. Akkor a magyar bakák
elkezdtek énekelni, a mint az első nehéz orosz gránát megjött. Ezeket az
önök jó, vidám, ropogós «tschardasch» nótáit… Mozdulni egyikük sem
mozdult az árokban. A mikor robbant a gránát, akkor egy pillanatra
elhallgatott a nóta, de a következő pillanatban megint bevágtak,
frissen, hangosan, túlénekelték a repülő gránátot, azontúl már senki sem
várta a közeledő suhogást, senki se fogadkozott, hogy az «ulululu» azt
jelenti, hogy mögénk megy, a «hujujuju» azt teszi, hogy előttünk robban
és a «hulljuhulljuhullju» pont nekünk szól. Mikor az elsőt dobbant a
hegyek mögött a nehéz orosz tüzérség, felrikoltott egy magyar altiszt
ajkán az ének, hirtelen végigharapózott az árkokon és hullámozva zengett
az egész állásban a magyar nóta, furcsán, mint a mikor énekelve
masiroznak a katonák és az eleje egy taktussal előbbre van, mint a vége…
ez nagyszerűen bevált. A népies nóta védőleg takarja el a katona
idegeit… otthon talán nem is tudta, hogy vannak idegei, itt meg dalolnia
kellett, hogy elfelejtse.
Hallgatom ezt a derék osztrák katonát, a ki így ráborította a magyar
nótát a magyar parasztgyerek lelkére, a ki énekelteti őket valami baj
ellen, a mit nem is ismernek.
És ez az ártatlan nótázás a lélek beborulása ellen, ez az a színes
parasztvirág, a mi hirtelen felfeslik előttem a sötét háttéren… ez a
vidám dalolás az orosz gránátok közt… az ember látja ezeket a földből
félig kidugott fejű, kipislogó, kedves parasztfejeket, a mint teli
tüdőből vágják a bakanótákat… eszembe jut mind, a mit itt hallottam:
«írtam a királynak…», aztán «Szeged felől gyön egy üjeghintó» – és az a
sok, sok, a mi mind így kezdődik: «idesanyám» – az a sok jó,
kurjongatós, szívet jól marokra-fogó idesanyám, a ki «bemén Egerbe», a
ki türi, hogy «én is közibük állok», az a jó idesanyám, a ki
megbizásokat és tanácsokat kap, hogy «mondja meg annak a jánynak» – és
«ne sirasson» és «ne keresse a fejfámat» – a ki «engedjen el a bálba», a
ki «… majd gondol rád, rózsalevél lesz a párnád» – és mind ez a sok
naiv, öntudatlan, könnyesmosolyogva énekelt «rózsám» és «babám» és «falu
végén» és «jutok én még eszedbe» és megint «idesanyám» és újra
idesanyám, a mitől végig édesen zeng egy fél év óta ez a sáros, piszkos,
büdös, véres nyomorú Galiczia – most, hogy itt állok és folyton a
fejembe vagdal az «eigene schwere Artillerie» és hogy egy jóakaratú
osztrák kapitány magyarázza a «k. und k. Armee» gránátok közt daloló
magyar bakáinak lélektanát, – felénekel már régen, régen nekik ajánlott
öreg budapesti szívemben ez a sok egyszerű kis nóta, felénekel bennem az
ő nagy, szűzi paraszt-ártatlanságuk, úgy hogy nemcsak a gránát zúgását,
de az elsütött tarackot se hallom tőle. A kapitány sohase fogja
megtudni, miért oly fontos nekem a nehéz gránátok hangjából származó
ideghatásnak az illető vidékek népies énekeivel való mérséklése, nekem
most dolgozhatik egyszerre mind az egész nehéz tüzérsége mind a három
császárnak, ha ezekre a kisfiús tekintetű, őszinte, kedves, katonaruhás
parasztgyerekekre gondolok, a kik ki se tudják mondani ezt a helyet, a
hol vannak, de a modern háború veszett tüzében kuksolnak, pislognak és
beleéneklik a romlatlan szívüket a hófelhős Galicziába, – tán nem is
tudják, biztosan nem tudják, hogy ezzel az orosz császár nehéz gránátjai
elől védi az idegrendszerüket az idesanyám.
Nem tudom, most igazán nem tudom itt Grybowban, az állomáson, anekdota-e
ez, vagy a mi történelmünk?