Grybow, január.
A mozdonyhoz egy kocsit csatoltak az utolsó állomáson, a meddig a vonat
közlekedik. A vonat már nem jött velünk tovább.
– Meddig megyünk?
– A meddig lehet.
Félórát szalad velünk a mozdony, megáll egy kihalt állomáson. Sehol
senki. Végre jön egy vasúti tiszt.
– Kérem, – mondja a kapitányunk – délután ötkor visszajövünk, addig
várjon a mozdony.
Reggel nyolcz óra volt.
A vasúti tiszt mosolyog.
– Kapitány úr, – mondja – a mozdony nem maradhat itt délutánig. – Miért?
– Mert az állomás benne van az orosz tüzérség tűzvonalában.
Nem egészen kellemes.
– Hát jó… várjon az állomáson túl.
– Ott se várhat. Az egész vonal, a melyen az urak jöttek, tűz alatt áll.
A mozdony visszamegy és délután ötkor megint eljön az urakért.
Így utólag megtudni, – vizsgálom magamat – nem is olyan rémes érzés,
mint hittem.
Öten másfelé indulnak, én azt kérem, oda vigyenek, a hol magyar katonák
vannak. Egy budapesti gyáros – automobiltiszt – felültet a kocsijára és
már ott se vagyunk. Köröskörül hó. Meleg van, olvad. Gyönyörű idő.
Nagymessziről, mintha igen buzgón szögeznének ládákat.
– A míg itt a völgyben vagyunk, nem hallani nagyon – mondja az autótiszt
selypítve, mert a szájában van a fütyülő. – Majd ha kikanyarodunk oda
balra, akkor…
Zökkenünk, vágtatunk, farolunk, kapaszkodunk. Egyszerre balra fordul az
út. És hegynek megy föl. Mintha ablakot nyitottak volna ki, egyszerre
tisztán hallani mindent. Az autó megáll.
– Innen gyalog kell fölmenni.
A hátsó zsebéből kiveszi a revolverét, megnézi és a kabátja zsebébe
teszi.
– Minek ez?
– Vegye elő ön is.
Nem értem.
– Megtörtént már, hogy parasztruhába öltözött kémkedő orosz katonát
találtunk a front mögött.
Így indulunk fel a dombra, az országúton, a mely mélyen vágódik belé.
Jobbra, balra, mindenütt szűz hó. Csak az út sáros, olvadt. Most már nem
ládaszögezés, hanem tisztán ágyú. Háromféle hang: mélyen döngő, pedálos,
elnyújtott bömbölés: a taraczkok. Frissebb, visszhangtalan, vad,
erőszakos dobbanás: a tábori ágyúk. Tompa, mérges, szapora dobogás,
mintha dühös óriás toporzékolna egy nagy pódiumon: az oroszok. És a hogy
megyünk fel a szeliden emelkedő dombon, halotti csönd. Ismétlem és
fenntartom: halotti csönd, miközben csak a mi oldalunkon negyvennyolcz
ágyú dolgozik. Ime valami, a mit elképzelni nem lehet. Ez a vad,
erőszakos dobogás valahogy a hegyek fölött jár, mint a mennydörgés.
Alatta csönd. Hallom a csizmát czuppogni a sárban. És hallom a tisztet
nehezen lélegzeni, a hogy a dombot mászsza. Végtelen nyugalom. És
fehérség mindenütt, a hová csak nézek.
Tovább, fel a dombra.
Le kell térni az útról, most a hóban gázolunk fölfelé. Fölöttem tiszta
kék az ég, olyan égő kék, hogy csak a képeslevelezőlapokon ilyen kékek
az osztrák tavak. Egyszerre csak, fenn, a dombtető közelébe három
hófehérbe öltözött palástos alak áll. Körülbelül tíz-tíz lépésre állnak
egymástól, a középső kitárja a karját, mintha imát vagy beszédet mondana
a hegyekhez és a völgyekhez.
Patrouille, hóköpenyben. A középső jeleket ad egy másik dombra. Teljesen
új és áhitatos látvány ez a három ember földig érő fehér köpenyben,
fegyverrel a vállán. Mint pogány harczi papok állnak a dombon a végtelen
kék kupola alatt. A közelükben kékes füst száll fel a földről. Mintha
csodák várnának itt fenn. A füst olyan illatos, hogy meg kell állni, még
egyszer beszívni, szimatolni. Két-három lyuk a hóban, mindenikből ez a
tömjénes, finom, parfümös füst száll: a tüzérek friss fenyőt égetnek
földalatti lakásaikban, a hóból kis vaskémények állnak ki, ezekből jön a
gyantás, karácsonyos, tömjénes szent szag. Itt én hiába mesterkedem,
ennek az egésznek magától, a maga természetes első megjelenésében olyan
kétségtelen istentisztelet jellege van, hogy csak le kell másolni. A
szűzfehér dombtető… a három fehérpalástos alak… a gyantás füstölők… a
végtelen kék ég – és az orgona, ez a dörgő, bugó zengés, a mely a
hegyeken száll át elhalóan, mint a mennydörgés, vadul nekiindulóan, mint
a templomi orgona hirtelen basszusa… megyek tovább, észre se veszem,
hogy már a fedezékeknél vagyunk.
– Hohó!
Meg kell állni. Ha csak egy kicsit érteném a front földrajzát, talán
idáig se jöttem volna. De a biztonságnak az az abszolut érzése vitt
tovább, a mely a tudatlanságból fakad.
A bakák kidugják a fejüket a földből és bámulják a czivilruhát.
– Látja odaát azt a barna vonalat a hóban? Nézzen bele a távcsővel. De
az árokból.
Lemászunk a bakák közé az árokba és onnan átnézek. Barna vonal van a
hóban. A barna vonal mögött orosz katonák egy kötélre ruhát aggatnak,
szárítani. A barna vonal a hóban: az orosz lövészárok. Első gondolatom:
most látok először olyan eleven orosz katonát, a ki még nincs elfogva.
Második gondolat: épen olyanok, mintha el volnának fogva. A hogy a
távcsövön nézem, semmi különbség, csak épen hogy kisebbek.
– Miért nem lőnek rájuk?
– Nem lövünk. Most ők sem lőnek. Itt mind a két fél be van ásva, itt
nincs gyalogsági harcz. Csak a patrouille-okra lövünk. Most tüzérharcz
van.
Az orgona egy pillanatra sem szünetel.
Czigarettát akarok adni a bakáknak, kinevetnek.
– Az úr utasember, spóroljon vele. Nekünk annyi van, mint a szemét.
Mutatják, mi mindenük van. Az árokban kis kapuk vannak, azokon belül
szalmával bélelt kis szobák. A földdel borított deszkaplafonról szalonna
lóg le. A hadosztály tizezer csomagot kapott karácsony és újév közt. Nem
vinne rá a lelkem ilyet leírni, ha nem volna igaz: ezek a bakák, a kiket
itt láttam, pirosak, kövérek, egészségesek és jókedvűek.
A törzsorvos azt mondja, hogy az elmult héten három fagyási esete, egy
lőtt sebe és egy szúrt sebe volt mindössze. A szúrt seb a talpon volt. A
baka beleugrott egy szuronyba, a mely az árok fenekén feküdt. Láttam a
háború borzalmait és nem vagyok szellemi hadseregszállító, hogy csak
dicsérjek, de itt valaki nagy rendet tart, mert egyik század jobban
fest, mint a másik. Vagy talán a szünet teszi…
Most tüzérharcz van.
Bandukolunk oldalt, visszafelé, egy félórát. Puha, felázott szántáson
olvadó hó. Az ágyúkat bivalyok vontatták fel ide. Egy honvéd üteghez
érünk.
Az üteg hallgat. Földhányás mögött áll a hat ágyú, csak a torka néz fel
a földhányás fölé. Mögöttük szalma a földön. És megint két kis vaskémény
áll ki a hóból, akkorák, mint az útjelző czövekek. És megint az a
kedvesen áhitatos, gyantás, tömjénes templomi füst. Valahol messze az
ütegtől jobbra, parasztház a másik domb tetején. Annak a padlásán
gubbaszt a megfigyelő tiszt a távcsöve és a telefonja mellett. Az ágyúk
körül két tüzér.
– Szünetelnek?
– Dehogy kérem. Hanem, úgy látszik, most nincs czél.
Municziót csak czélra lőnek el. Az orosz lövészárok pedig most – álló
harcz idején – nem czél, mert a shrapnell nem árt neki, a gránátért
pedig szinte kár, mert rengeteget kell ellőni, a míg egy-egy pontosan
beleesik az árokba és ott megöl két embert. Az orosz se pazarolja ránk a
municzióját. Az ágyú csak akkor szól, ha valami czél kinálkozik: valami
csoport odaát, vagy valami orosz üteg, a melynek az állását sikerült
megtudnunk, vagy pedig ha valamely pontra «belövi magát», azaz kikeres
egy területet, a melyet fontosnak tart, hogy majd később, mikor szükség
lesz rá, ne kelljen keresgélni, hanem egyszerűen a most feljegyzett
számok megadásával akár vaksötét éjszaka is pontosan odataláljon. De
fődolog az egymás keresése és elpusztítása. Ezen dolgozik most
körülöttünk minden dombtetőn az orosz is, a magyar is. De mind a kettő
olyan kitünően rejti el az ütegeit, hogy nagy ritkaság, ha ágyú ágyúra
talál. Ez az üteg, a hol most állok, még a repülők elől is el van
maszkirozva egy kitünő ötlettel.
A földből egy lyukon kijön egy tiszt. Mond valamit, nem értem.
Visszamegy a lyukon a földbe. A két tüzér más lyukakhoz szalad és
bekiált. Egyszerre, mint a hangyák a fal tövéből, szaladnak ki a föld
alól egymás után, genzemarsban a tüzérek. A következő pillanatban már
ülnek az ágyúk ülőkéin, térdelnek a municziós szekrények előtt. A tiszt
megint kijön a lyukból, – ott benn csöndesen dudál a tábori telefon –
mond valamit magyarul, csak ezt értem belőle: ötvenhárom. A térdelő
tüzérek egy harapófogóforma eszközzel nekiesnek a shrapnell kupakjának
és csavarják. Ötvenhárom: ötezerháromszáz méter távolság. A hogy
szétnézek, már elrobbant az egyik ágyú. Rám kiáltottak, hogy nyissam ki
a számat. A tiszt újra kirohan a lyukból, mond valamit, most megszólal
az egész üteg. Mint egy skála, egyik rögtön a másik után, hat dördülés.
Azt mondják, az oroszoknál egyszerre lő sortüzet az üteg. Nálunk az a
szokás, hogy villámgyorsan, de sorban egymás után tüzelnek.
Lenn a völgyben mögöttünk két taraczk bömböl egészen másfelé fordított
csővel. Sehol semmi robbanást a levegőben nem látok, nagyon messzire
visznek a lövések, az oroszok pedig ebbe a mi irányunkba nem lőnek most.
Minden, minden meglepő itt, minden új és a lelket felduló, ez a dörgő,
morajló hegyvidék az égig ragadja a figyelő szivet, csak egyetlen dolog
rettenetes: a lövedék hangja, a mint kirepül az ágyúból és rekedten
visít fel a semmibe. Ennek az elnyuló, panaszos, sikoltó üvöltésnek
olyan erőszakos és olyan komisz a hangja, olyan kegyelmet nem ismerő,
olyan állati, azt merném mondani: olyan aljasan kárörvendő, hogy – azóta
már igen sokszor hallottam – mindig megborzadtam tőle. Egy hosszú hét
alatt az ágyúdörgést megszoktuk, ebédnél társalogtunk, éjjel édesen
aludtunk mellette, – de ezt a gunyos jajgatást fenn a levegőben, ezt nem
lehet megszokni. És ha csak egy ágyú szól, még rémesebb. Lehet, hogy
káprázat, de nem egyszer hallottam a shrapnellt fenn a magasban
hisztérikusan nevetni. Ez talán furcsa így leírva, de kínos igyekezettel
próbálom a papiroson visszaadni azt, a mit hallottam.
*
Délután ötkor – koromsötétben – vissza az állomásra, az egy kocsiból
álló vonatra. Egy tüzérőrnagy utazik velünk. Most már tudjuk, hogy
«Artillerie-Bereich»-ben gurulunk visszafelé, de senki nem érzi rosszul
magát. Ha egész délelőtt az ágyúk körül álltunk, miért lőjjön ép most
belénk az orosz? Lámpa nincs, szivarra sem szabad gyujtani. A mozdonynak
szikrafogója van és eszébe sem jut fütyülni. A tüzértiszt azt mondja,
hogy itt egyetlen egyszer talált egy ütegbe az orosz, a gránát négy
embert egyszerűen eltüntetett. Más veszteség ezen az óriási területen az
ő tudomása szerint eddig nem volt a tüzérek közt.
Megérkezünk haza, a vasúti állomásra, a hol két vaggonban lakunk. Hat
órakor már éjszaka van. Az az érzésem, hogy más levegőbe kerültünk. A
tüzvonalban valami erkölcsi légnyomás alatt áll az ember, ott feszültebb
az agy, merevebbek az arczok, rövidebbek a mondatok, halkabb és kevesebb
a beszéd, egyszerűek és szükségesek a mozdulatok. A hídépítő munkásokról
mondják, hogy a vízalatti vaskazánokban, a hol dolgoznak, úgy megszokják
az erős légnyomást, hogy este, mikor feljönnek, zúg a fejük, szédülnek,
kedvetlenek és vágynak vissza az erős presszió alá. Mikor a tüzértiszt
azt mondta, hogy most már künn vagyunk a tűzvonalból, rá lehet gyújtani,
egyszerre hígabb levegőben éreztem magamat. Valami kiábrándulás ez, az
eddig feszült idegek hirtelen lelohadása, kedvetlenség, bágyadtság – és
félelem. Félelem, most. És egyszerre a testi fáradtság érzése. Ott
eszembe se jutott.
Rövid vacsora egy kis táskából és elalszunk «otthon», a lakásul szolgáló
vaggonban. Messziről, a honnan jövünk, mint valami rendetlen
szívdobogás, szól az ágyú szakadatlanul. Most, vaksötét éjszakán lövik
azokat a pontokat, a miket nappal kinéztek maguknak.
Grybow, január.