Grybow, január.
A lakásunk két vaggon a grybowi állomáson. Ez a végállomás, a vonatok
nem mennek tovább. Az állomás végére toltak bennünket, ott élünk napok
óta, onnan járunk ki a honvédek frontjára. Most hideg napok járnak és
éjjel keresztül fúj a hegyi szél a vaggonokon. Tehervonatok gyakran
jönnek, este kémlelő szemmel nézünk végig a vasúti síneken, jön-e valami
jó meleg mozdony. Nagy öröm, ha a völgyből fölfelé hallunk szuszogni
valami municziós vonatot. A mozdonyt megkérjük: úgyse megy innen tovább,
töltse velünk az éjszakát, a municziónak úgyse kell az ő melege.
Ilyenkor a mozdony elszalad, visszajön, csattog a váltókon, végigrobog
egyedül az állomáson, kaczérkodik velünk, mintha el akarna menni, aztán
egyszerre lassan megjelenik a két vaggon mellett. Gyöngéden meglöki
őket, aztán bekapcsolja a gőzfűtést, ma éjjel melegben fogunk aludni. A
mozdonyvezető jóéjszakát kíván és elmegy az állomási épületbe. Mi
levetkőzünk és elhelyezkedünk, ünnepeljük a fűtést. Egyszerre alulról a
völgyből nagy lármát hallok. Előbb dörömbölést, aztán hosszas
ordítozást. Fölkelünk, az ordítozás nem szűnik meg. Le kell menni,
megnézni, mi az. Itt lenn a völgyben, – minden reggel sokáig nézegetem –
a hóban hat szép fényes tábori ágyú áll egymás mellett, rendben,
mindenik mögött a lőszerkocsi. Reggel mindig az ágyúk körül szalonnáznak
a tüzérek. Odébb – innen a magasból reggel nagyszerűen látni – a hóban
nagy és pontos barna kör van. Ott szokták sétáltatni párosával a
tüzérlovakat. Egy pihenő üteg ez, a melyet kivontak a frontból, itt
állnak már egy hét óta. Az ágyúk mellett lapos, nagy fabódé, frissen
épített egészen új barakk. Innen a hegyről az egész olyan, mint egy
skatulyából kirakott ólomkatonajáték. Minden olyan friss színű, a barakk
is új, az ágyúk is fényesek és innen felülről minden olyan kicsi. A
lapos barakk a skatulya, mellette az apró, csillogó ágyúk, a színes
katonákkal, oldalt a körben forgó lovacskák – és az egész alatt a
végtelen, síma hótakaró, mint az abrosz az asztalon, a hol a gyerek
játszik.
Innen jön most sötét éjszakán a lárma. A barakk ablakai egymásután
világosodnak ki. Most már tisztán hallom, hogy jókedvű lárma van benn.
Tüzéreket látok, a kik egy söröshordót gurítanak lefelé a hóban. Az ajtó
nyílik, egy csoport jön ki a sör elé nevetve, kiabálva. Köztük egy
tüzérkapitány, boldogan, sugárzó arczczal. A kapitányt ismerem,
véletlenül találkozunk ezen a furcsa éjszakán. A neve Sobicka,
kommandánsa volt egy budapesti tüzérezred egyik tartalék-ütegének. A
Sannál harczoltak, a kapitány ott beteg lett, elvitték, megoperálták, de
többé hadiszolgálatra nem találták alkalmasnak. Hiába könyörgött, nem
eresztették vissza az ütegéhez. Nem tudott otthon nyugodni, beosztották
hozzánk a sajtóhadiszállásra, itt se volt nyugta, azt beszélte folyton,
hogy látni akarja még egyszer az ütegét, a könnyek jöttek a szemébe, ha
ezekről a magyar rezervistákról beszélt. És most elindult azzal, hogy
kimegy a frontra és addig nem jön vissza, a míg az ütegét meg nem
találta. Egy hordó sört vett a fiúknak, azzal utazott. Ment a hordóval
parancsnokságról-parancsnokságra, bejárta fél Galicziát, egyik vonatról
le, a másikra fel, utazott sebesültekkel, municzióval, provianttal,
menetzászlóaljakkal, mindenütt féltékenyen czipelte a hordót, most végre
megtalálta őket itt a grybowi állomás alatt egy völgyben, a hol
pihennek. Aludtak már a barakkban, nem volt türelme várni reggelig,
fölverte őket, összeölelte őket, megint jöttek a könnyek a szeméből és
most hozzák már a tüzérek a hordót, a mely annyit utazott a
kapitánynyal. Körülfogják, viszik be, mesélnek neki. Egy fejjel
magasabb, mint a legénysége, látni a boldog, naiv katonaarczát, a mint
mindenkire figyel, pedig öten mesélnek egyszerre. «Aztán Wojnicnál
megint kivittünk két ágyút a lövészárokba – kiált egy hang – az ötöst és
a hatost… a hídfőhöz…» – «Ah – az ötöst és a hatost? Mit nem mondasz!»
Becsukódik mögöttük az ajtó. Bandukolunk vissza a vaggonokhoz. A sötét
vaggon ablakából még egyszer lenézek a völgybe. Kis sárga négyszögek – a
barakk minden ablaka világos. Szép, tiszta téli éjszaka. Kapitány úr
Sobicka megtalálta az ütegét. Most jut eszembe, mennyiszer hallottam
tőle, hogy nem nyugszik, a míg meg nem találja. De elfelejtettem az
egészet. Most csöndes ének hallatszik fel a barakkból. Valami szép
férfiasság van ebben a szentimentális esetben. Ez igazán háború. Az ének
megszépül a téli éjszakában, mire halkan, tompán idáig ér. A szívemben
vele zeng egy szavakban ki nem fejezett régies szöveg: Dal a beteg
kapitányról, a ki az ütegét keresi. Hegyen, völgyön át vándorol egy
hordót gurítva, a szemében könnyek. Vonatról le, vonatra fel, mindenütt
a hordóval… katonák sietnek el mellette, sebesültek mennek haza, trén
állja el az útját, ő mindenkit megkérdez: «Nem látta valahol az
ütegemet?» Most csönd van lenn a barakkban. Bizonyára a kapitány beszél.
Lefekszem és eloltom a gyertyát. Messze tőlünk egy tehervonat áll a
szomszéd sínen, a lovak nyugtalanul dobognak a vaggonokban. A
csendőrőrmester nyit be hozzám egy lámpával. A holnap reggelre szóló
parancsot hozza. «Milyen nyugtalanok ezek a lovak – mondom – érzik, hogy
háborúba viszik őket.» «Nem uram – mondja ő – a lovak alszanak. Ezek a
Hadfy Excellenc ágyúi Bobowán.» Figyelünk egy kicsit. Igaza lehet.
Alulról most megint ujjongó lárma jön. Most ütötték csapra a hordót.
Grybow, január.
Meg vagyunk híva három kollégámmal vacsorára az Etappen-Commandóhoz. Egy
fogorvos elhagyott lakásában tanyáznak. Egy fehérbajuszú öreg kapitány a
kommandáns. Három nagy asztal van a legnagyobb szobában, mind tele
idetartozó és átutazó tisztekkel. Sötét van, füst van, az asztalokon
néhány palaczkba dugott gyertya ég. Mi, négy ujságíró, szétoszlunk a
társaság közt. Nagyon be van fűtve. Mialatt vacsoráztunk, gyalogosított
magyar huszártisztek jöttek, még lovon sebesültek meg, most gyalog
mennek vissza a harcztérre, titkolják, de ez örökké fájni fog nekik.
Csöndes beszélgetés mind a három asztalnál. A tisztek az ujságíróknak
mesélnek. Naplókat vesznek elő, abból olvasnak. Gyönge vörösbor van az
asztalon, sok. A beszélgetés egyre csöndesebb, már tizenegy óra van. Az
én szomszédom is hallgat, én is csöndesen ülök. Csak a harmadik
asztalnál szól egyre, változatlan monotoniával egy hang, egy magas,
feketebajuszos kapitány beszél, a ki nagyon egyenesen ül a széken, igen
magas állógallérja van, sovány ember, csontos, kipirult arcz, nem nagyon
figyelem, mit beszél, ide úgy hallatszik, mintha Morse-jeleket mondana,
szaggatottan, de egyformán kopognak a szájából a szavak. Érdekes, hogy
folyamatosan beszél, de nem a pontoknál áll meg, ez teszi olyan
telegráfszerűvé az előadását. Mindenki elhallgat végre a szobában, csak
ez az egyhangú beszéd éli túl a társalgást. Most akár akarom, akár nem,
hallom, mit mond. A kezével ok nélkül fogja az üveget, a melyben a
gyertya van, nagyon egyenesen ül, pont a gyertyába néz és hallom…
«mellettem jött a kapitány az országúton, a szélén mentünk, az egész út
tele volt a sietve visszavonuló trénnel, azt mondja a hídnál egy
Generalstäbler… itt nem mehetsz keresztül, ez a híd a tizennegyedik
hadtestnek van fenntartva, rendnek kell lenni, akkor visszajött, átment
a túlsó oldalra és épen utána akarok menni, jött egy gránát és
leszakította a kapitány lábafejét, én port, földet, füstöt láttam és
aztán a kapitányt, a mint felugrik a földről egy lábára és egylábon
ugrálva ordított, nagyokat ugrott, nem ugrálhatott egy helyben, mindig
előre kellett neki menni, hogy ne kelljen a másik lábára lépnie, folyton
kiabált, «elvérzem, kötözzetek be», aztán szídta a kocsisokat, a kik
verték a lovakat és nem akartak megállni, én szaladtam feléje, de közben
rálépett a másik lábára, elbukott, a földön ordított, hogy ne gázolják
el a kocsisok, mi nagy nehezen… lehúztuk az útról, bekötöztük és
föltettük egy kocsira és mikor… mentünk át a hídon, rákiabált a
Generalstäblerre, látod, mégis átmegyek a hídon, pedig nem tartozom a
14-ik hadtesthez, átmehettem volna rajta, mikor még két lábam volt, most
azonban legalább rend van, mi hasznod belőle? A Generalstäbler
mozdulatlanul állt, sáppadt volt, egy szót sem felelt, ez egy horvát
kapitány volt, nem a Generalstäbler, hanem a kinek ellőtték a lábát».
Most végre ő is elhallgatott és most senkise beszélt. Még mindig fogta
az asztalon álló üveget a gyertyával. Hallgatott és a palaczkot lassan
forgatni kezdte.
Grybow, január.
Rablótörténet.
Üldögélünk este a tisztekkel egy szomorú parasztházban, gyertya mellett,
künn rémes havas-eső szakad, igazán kellő alkalom ehhez a vadregényes
esethez.
Sz. M. népfölkelőhadnagy mondja el, előtte a naplója, abból veszi az
adatokat. (Még nem találkoztam tiszttel, a ki naplót ne vezetne. Még a
tábornokok is. Micsoda könyvtár lehetne ebből!)
Röviddel azelőtt, mielőtt az oroszok bevonultak Krosznóba, egy
kommandónkhoz, a mely a szomszéd helységben táborozott, rémülten jött el
éjnek idején néhány lengyel zsidó s azt jelentette, hogy egy kozákcsapat
jár be Krosznóba fosztogatni. A tisztek nem hittek a zsidónak, mert
kétségkívül meg volt állapítva, hogy az oroszoknak még kozákelőcsapatai
se juthattak el Krosznóig. A zsidók azonban fenntartották a panaszt és
egybehangzóan azt vallották, hogy egy negyven-ötven főből álló
kozákcsapat nyargalt be a városkába, élén egy magasabb rangú,
aranygalléros tiszttel s megrohant néhány zsidó házat, a honnan minden
ételt-italt elvitt, de senkit nem bántott.
Másnap más zsidók jöttek jajveszékelni a parancsnoksághoz és ezek már
újabb részleteket meséltek a rabló kozákokról. A kozákok ismét betörtek
egy zsidó portájára, de ezúttal az illető zsidó nem szökött el, hanem
tárgyalni kezdett az aranygalléros tiszttel, hogy inkább ad nekik pénzt,
csak a lakását ne bántsák. Az aranygalléros tiszt húsz korona
hadisarczot vetett ki a zsidóra, de rövid és heves alku után
megelégedett tíz koronával, és csapatával együtt elvágtatott. Ezek az
újabb zsidók már azt is vallották, hogy a kozákok közt egy fiatal leány
is volt, férfiasan ült a nyeregben, de női ruha volt rajta, csak a fején
viselte a kozákok ijesztő nagy prémes kucsmáját. De neki is volt puskája
és lándzsája, mint a többinek.
A mi tisztjeink nem értették a dolgot. Már az első panasz után járőrt
küldtek minden irányban, de minden járőr nap-nap után azzal a
jelentéssel tért vissza, hogy orosznak az egész messzi környéken nyoma
sincs. Miután ezek a panaszok a következő napokon is megismétlődtek s
miután mindig egybehangzóan vallottak a zsidók (minden esetben
előfordult a 10–20 korona hadisarcz és a vadul nyargaló kozákleány), a
tisztek elhatározták, hogy maguk járnak utána a dolognak.
A fentemlített Sz. M. népfölkelőhadnagy vállalkozott arra, hogy
felderíti a rabló kozákokat. Csak azt kérte, hogy egy magyar csendőrt
adjanak melléje. Így indultak el ketten estefelé Kroszno irányába,
lovon. A hadnagy huszárkarabélyt vitt magával. Minden egyéb fedezetet
vagy védelmet visszautasítottak.
Mikor estefelé megérkeztek Krosznóba, a zsidók már várták őket az
országúton. Elbujtak a városka végén, azon a tájon, a hol a kozákok be
szoktak volt jönni. Késő este megérkezett a kozákcsapat, nyugodtan,
lépésben. Mikor beértek a házak közé, a hadnagy a csendőrrel lóra ült,
hogy megtámadja őket, de a csapat, a mint messziről meglátta a két
lovast, eszeveszetten vágtatott el, hiába lőttek utánuk, hiába
nyargaltak a nyomukban fél éjszaka uttalan utakon, nem tudták utólérni
őket. Megvárták a virradatot és akkor tanakodni kezdtek. A hadnagy azt
mondta:
– Ezek nem kozákok, mert kozákcsapat, ha már egyszer rabolni indul, nem
megy el egy háztól öt pengőért…
A csendőrnek a fiatal leány volt gyanus.
– Rablók lesznek ezek – mondta – és csak ezek a szegény rémült zsidók
nézik őket a sötétben kozákoknak.
Virradatkor tovább mentek a patkók nyomain. A nyomok jól látszottak, de
olyan messze vezettek, hogy dél lett, mire egy ritkás erdőbe ért a
hadnagy meg a csendőr. Az erdőben elveszett a nyom. Egy tisztáson
rongyos vándorczigány-csapat főzött ebédet. Az első pillanatban
kérdezősködni akartak tőlük, de a következő pillanatban már egymásra
néztek és hirtelen fegyvert fogtak a csapatra. A hadnagy arczhoz emelt
karabélylyal tartotta sakkban a czigányokat, a míg a csendőr rendre
megkötözte őket. Aztán felkutatták a tanyájukat, a mely az erdő sűrűbb
részében volt és ott a következő dolgokat találták és vették jegyzékbe: