Dús szó, teli, gazdag név, – mennyi magyar szó omlik még ki ebből a
nyolcz betűből, mennyi írás, könyv, szónoklat, beszélgetés, emlékezés,
sóhajtás és büszkeség.
Most végig, végig le van takarva fehérrel. Béke és nyugalom rajta.
Alkonyodik. Egy paraszt áll a hómezőben.
Furcsa szántás lesz itt tavaszszal.
*
Nekünk magyaroknak, ez alól a hó alól mindent ki kell kaparnunk. Minden
részletet. Örül az ember, ha a limanowai csata egy-egy félórájának a
pontos történetét megkapja véletlenül valahol. Majd csak összerakjuk így
szép becsületesen a huszártörténelmet.
Most már megvan a Diószeghy kapitány rohamának és a Bauer hadnagy
ásójának a hiteles története is. A csata után mutatták a
Nádasdy-huszárok az árkot, a melyben a honvédhuszárok feküdtek. Nem volt
az lövészárok, csak hirtelenében felhányt fedezék, a huszár akkor még
nem tudott földet túrni. Mondták, hogy két Bauer van, az egyik ásóval
ment az orosznak. Sütött a nap, szép idő volt, a huszárok pipáztak,
pihentek, sétáltak a csata után, kinek volt kedve akkor faggatni őket?
Diószeghy Aladár kapitány fenn a nyírfaerdőben feküdt a fedezékek
mögött, a harmadik, szegedi honvédhuszárezred két századával. Két
tisztje volt fenn vele: Bauer Gyula hadnagy és Dáni Imre zászlós. Két
nap, két éjszaka kuporogtak fenn az árokban, előttük szakadékos mélység,
a mélység túlsó partján az orosz. A fejet nem igen lehetett kidugni az
árokból, igen kényelmetlen hely volt. Alul vizes volt, felül tüzes.
Negyvennyolcz órát itt küzdöttek, lövöldöztek, kínlódtak. Mikor a két
nap eltelt, üzenetet kaptak, hogy fel fogják váltani őket, lemehetnek a
faluba pihenni. Diószeghy kapitány visszaüzent: a legénység nevében is
szépen kéri, ne váltsák fel őket, a huszárok itt akarnak maradni azzal a
megokolással, hogy nagyon érdekes.
Hát, ha olyan nagyon érdekes, – üzente vissza a parancsnok – akkor
maradjanak ott. A huszárokra úgyis nagy szükség volt… Limanowa mellett
hirtelen csinálta a hadvezetőség a védővonalat, a melyet tartani kellett
mindhalálig, a míg Arz tábornok meg nem érkezik. Már akkor egymás után
kapaszkodtak fel ide Tymbark felé az Arz tábornok vonatai, jöttek már a
Hadfy kassai honvédei, a Molnár-honvédek, a Daubner-honvédek, már a
galicziai völgyekben szuszogtak velük a mozdonyok, de még messze voltak.
A szomszédban Roth tábornok nagyszerűen tartotta magát, Szurmay tábornok
egyenesen a budai íróasztala mellől rohanvást jött seregével
Magyarország felől, már minden meg volt tervezve, már szorult a gyűrű az
orosz körül, – csak, az Istenért, ezt a szegény Limanowát tartsátok az
utolsó emberig, hogy itt keresztül ne törjön az orosz. A vezérkar egy
kis vonalat húzott a térképen Limanowa mellett, ez volt az élet és halál
vékony kis vonala, ebbe a vonalba feküdt bele hirtelen mindenki, a ki a
környéken volt: Nádasdy-huszár, tízes huszár, jászkun huszár, szegedi
honvédhuszár, néhány gyönge gyalogos formáció, egy csomó pionir, egy
csomó katonai munkás, – ennek a kis vonalnak egy kis része húzódott át a
nyírfaerdőn, ennek a kis résznek az árkaiból üzente le halálraszántan
Diószeghy kapitány a legénysége nevében is, hogy hadd maradjanak ők ott,
mert nagyon érdekes. A vezérkari czeruzának egy milliméternyi út a
térképen, de háromszáz huszárnak mindene: fiatal élete, teste, vére,
lelke, anyja, babája, lova, faluja, napja, éjszakája, minden pillanatban
feléje süvöltő golyó-halála, – innen üzenték, innen, a honnan elhívták
őket, hogy nagyon érdekes.
Municziót kértek.
A milyen hamar csinálódott a vonal, olyan lassan járt a municzió. Pedig
a municziós vonat a háború udvari vonata. Ez elől rémülten áll félre
minden más vonat a kitérősínen. Hányszor álltunk órákig ezeken a
galicziai kitérőkön, a míg el nem vágtatott mellettünk a fekete
lőszeres-vonat. Áhítattal mondta mindenki: «Munition…» Visítva rohan a
mozdony a front felé, viszi a legdrágábbat, félre mindenki… De ide
Limanowába még a municziónál is drágább anyagot vártak: embert. Így a
municzió csak e mögött jöhetett. Diószeghyék kaptak töltényt, de
keveset. Újabb két nap alatt ellődözték a legnagyobb részét. És akkor
látták, hogy a mélység tulsó partján egyszerre csak elkezd lefelé
ereszkedni az orosz, jön feléjük.
Ha tele lettek volna municzióval, megvárhatták volna az oroszt az
árokban, onnan elboríthatták volna golyóval, így szokás a rohamra jövő
ellenséget fogadni. De mert úgy volt, a hogy volt, Diószeghy kapitány
kiugrott az árokból és azt mondta, a mit szegény Muhr ezredes: «utánam!»
A honvédek történelmére nézve megállapodott a magyar versköltészet
abban, hogy a legszebb szavuk az «előre!» A magyar tisztikar véres
dicsősége ebben a háborúban az «utánam!» Diószeghy kapitánynak a
karjában rögtön meglőtték a csontot. Dáni Imre zászlós láblövést kapott.
A huszárok lerohantak a szakadékba, neki a szuronyos ellenségnek a
karabély agyával. Nagyon érdekes volt. Előttük akkor Bauer Gyula hadnagy
szaladt bele az orosz csomóba, a szuronyok közé, magasra emelt ásóval,
ordítva csapkodott vele jobbra-balra. Hatvan orosz letérdelt és
felemelte a kezét a szakadékban. Ezeket hátravitte néhány huszár, a
többi most felfelé vágta-verte a mélységből az oroszt, mindig csak
karabélylyal, vissza az ellenséges árokig, aztán azon is túl. Több mint
egy kilométert szaladtak versenyt a huszárok a menekülő oroszokkal,
egészen az erdő túlsó széléig, már rég vissza volt verve a támadás, már
megint haza lehetett volna menni, de egyre azt mondták: nagyon érdekes,
nagyon érdekes, verték őket egészen addig, a míg az erdőn túl el nem
érkeztek az orosz tartalékokig. Mikor aztán a tartalék elkezdte lőni
őket, akkor abbahagyták az üldözést és a törött karabélyokkal, csákó
nélkül, megtépve és megvérezve visszaballagtak a helyükre. Bauer Gyula
hadnagy tönkretette az ásóját, nagyobb baja nem esett. A csoport
vesztesége két tiszt (a megsebesült kapitány és zászlós) és tizenhét
halott és sebesült közhuszár. A két század harmincznégy vitézségi érmet
kapott. Ezeket a szegedi huszárokat megkérdeztem másnap ott az erdő
mellett, hogy mi történt itt, ketten voltak, az egyik azt mondta:
«harczoltunk», a másik azt mondta: «nekiek mentünk», egyéb dicsekvést
nem lehetett kicsikarni belőlük, az egyik a pipáját tisztította, a másik
spárgával egy sáros orosz szuronyt kötözött a karabélyára. Bauer
hadnagyot az ezrednél, mikor visszajött, megkérdezte az
osztályparancsnok, hogy miért ásóval, miért nem pisztolylyal ment
rohamra, Bauer hadnagy bocsánatkérő hangon exkuzálta magát, azt mondta:
«Kapitány úr, ilyenkor muszáj az embernek egy kicsit hadonászni.»
Ilyenkor.
*
Még egy vérző vers a magyar katona-becsületről, a limanowai hó alól. A
legnagyobb kavarodásban (a végső rohamok alatt, mikor az oroszok
tíz-tizenkét szuronytámadást csináltak egymás után a vékony vonal ellen)
– Takács főhadnagyot ott látták ülni az árokszélen, a földön, a
géppuskánál, a mint a feléje rohanó orosz tömegbe rendületlenül czélozva
lőtt még akkor is, a mikor az oroszok egy része már a mellette álló
legényekkel kézitusában viaskodott. A tiszt és a géppuska bele volt
keveredve a lövöldöző, vagdalkozó tömegbe, a tiszt el volt veszve, de az
utolsó perczig járatta a géppuskát, semerre se nézett, csak a cső elé,
előre, és e közben szünet nélkül, egymás után, a káromkodásokat és
üvöltözést túlkiáltva ordított ki folyton a gomolyagból, mintegy
önmagának parancsolgatva:
– Masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni,
masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni,
masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni…
Egyre hangosabban és fájdalmasabban, felordító, parancsoló hangon,
szünet nélkül, önmagát buzdítva, folyton, mindig ugyanazt, a míg a
géppuska is, ő is el nem hallgatott.
Grybow, január.
Az utolsó huszonöt kilométert vonaton tizenhat óra alatt tettük meg,
folyton meg kellett állni, mert munició ment előttünk. Most itt vagyunk,
de ez a város olyan nyomorult állapotban van, hogy egyszerűen nem lehet
benne megszállni sehol, a vaggonokban fogunk itt lakni. Jelentkeztünk a
grybowi kolostorban Arz tábornoknál, a kassai hadtest parancsnokánál.
Első front-kirándulásunk holnap reggel Hadfy Imre altábornagy 39-es
honvéd-hadosztályának szól. A hadosztály Bobowa falu körül harcol,
lövészárkokban.
Bobowa, január.
Ennek a szánalmas kis falunak a környékén ma a 39-ik
honvédgyaloghadosztály árkaiban bujkáltunk. A legkülső árok, a melyben
ülünk és a melyen túl a szomszéd domb lejtőjén az orosz fedezékek
vonulnak, Luzna falu előtt, ennek a dombnak a tetején huzódik végig. A
melyik katona itt áll, az már a szemébe néz az orosznak. Jobbra tőlünk
egy üteg dolgozik szorgalmasan. Shrapnelleket lő át az orosz árkokba. A
hatásukat innen, a földdel borított deszkafedő lyukain át elég jól lehet
látni. Az orosz tüzérség a szemben levő dombokon áll. Ottlétem alatt
mindössze négy shrapnellt küldtek át a mi dombunkra. Nem voltak azok a
bizonyos haditudósítói lövedékek, a melyek az írótól tíz lépésnyire
csapódnak le. Dühös négy lövés volt, de ezer lépésnyire előttünk.
Balassa alezredes, a hadosztály vezérkari főnöke volt velem, ő már akkor
hallotta, a mikor még jött a levegőben. Sőt azt is tudta, hogy rövid a
lövés. Valami őrjáratot láthatott az orosz tüzérség, azt akarta
megöntözni rendes szokása szerint egyszerre négy ágyúval. Négyen
voltunk: az alezredesen kívül Juhász László őrnagy,
zászlóalj-parancsnok, aztán a Pesten kitünően ismert Nyékhegyi százados,
a honvédelmi miniszter parancsőrtisztje és szerény magam. Juhász őrnagy
figyelmeztet, hogy jó lesz eltávolodni egymástól és rajvonalban menni be
az árokba. Az orosz nem szereti a kis csapatot, mert kommandót szimatol
benne és rögtön rálő. Így váltunk szét, hogy aztán a legkülső árokban
ismét találkozzunk. Az úttól balra Juhász őrnagyé a legkülső állás: ezen
a ponton ő az, a kin túl már csak orosz katona következik. Az úttól
jobbra van a Nyékhegyi-fedezék. Ez az elegáns magyar tiszt, a ki a
hivatal béleltajtós, jól fűtött szobáiból jött ide a végekre őrt állani,
most friss boldogságban lakik egy földalatti lyukban. Itt érti meg az
ember először ezt a szót: a hazát védeni. Állani itt künn a fagyban, a
legeslegvégső poszton, ezen a világon semmiről semmit nem tudni, csak
folyton kimeresztett szemmel, megfeszített agygyal átfigyelni arra a
hosszú vakondtúrásra, a melyben az oroszok guggolnak, minden lövést
számontartani, veszélyen át jönni ide, veszélyben élni itt, mintha a
veszély olyan volna, mint ez a szó, hogy «szezón», vagy «nyár», vagy
«tél», – valami, a mi már állapot, a minek így kell lenni s a mi elől –
ha már itt van az ember – nem lehet kapkodni a fejet. Sokat beszélnek
itt a pesti kávéházakról. Régi vendége vagyok a pesti kávéháznak, de a
hogy itt beszélgetünk róla a vizes agyagbarlangban, hát mint valami
tájfun, példátlan erőszakossággal tolakodik fel bennem az undor minden
úgynevezett «megjegyzés» iránt. Nincs az a szentimentálizmus, nincs az
az aggódás, a mit ezek az emberek itt meg nem érdemelnének hazulról a
nap minden perczében. Ha soha az ágyút, a puskát fel nem találták volna
és a háborúban semminemű életveszély nem volna, akkor is ez volna a
teteje minden emberi önfeláldozásnak. A pesti tartalékos tisztek itt
ugyan azt mondják, hogy a mit hallunk, az «klopfolás», de egy óra óta
úgy bömböl az ágyú körülöttünk minden dombon, hogy csak százig olvastam,
aztán abbahagytam. Istenem, de jó volna ezt az órát, így, a hogy van,
minden költői leírás nélkül valami grammofon-lemezen hazaküldeni…
Ezek az emberek, a kik most itt az árokban állnak körülöttem, puskájuk
csövét egy kis liget tövébe irányítva, a hol az orosz lakik a föld
alatt, kassai honvédek, a kik Limanowánál az utolsó mozdulatot, a
híressé vált átkarolást csinálták. A magyar katonák lelkes barátja,
Mierka Emil 15-ös huszárőrnagy, a ki résztvett ebben a győzelmes
csatában, előveszi jegyzeteit, a melyeket a hivatalos «Gefechts-Bericht»
adataival pontosan összehasonlított és előadja a honvédek munkáját.
– Tudjuk, hogy a Limanowánál-álló négy huszárezred, a Herbertstein gróf
lovashadosztálya, a 9-es, 10-es, 13-as közös (ő így nevezi:
«Heeres-Husaren») és a 3-ik szegedi honvédhuszárezred azt a parancsot
kapta, hogy a köréje csoportosított kevés gyalogsággal együtt a vonalat
addig tartsa, a míg erősítés nem érkezik. Ekkor – deczember 9-ikén és
10-ikén éjjel – csinálták a lóról leszállított gyalogos huszárok azokat
a halálos rohamokat karabélyagygyal és ásóval. Ők talán nem tudták, hogy
miért kell mindenáron Limanowát tartani, de a hadvezetőség precziz
tervvel dolgozott. Két lehetőség volt: vagy áttörni az oroszok vonalát
Limanowától északra, Rajbrotnál, vagy megkerülni és átkarolni őket
délfelől és úgy az oldalukba és a hátukba kerülni. A döntés ez utóbbi
irányban történt…
(Itt meg kell jegyeznem, hogy ebben a háborúban vezérkari tisztjeink azt
tapasztalták, hogy az orosz vonalat a legritkább esetben lehet
eredménynyel áttörni. Az orosz vonal olyan szívós és nyúlós, hogy a mi
bátor keresztültörő csapatainkat legtöbbször egyszerüen be engedi
nyomulni az arczvonalába, aztán épen lustaságánál és lassuságánál fogva
egyszerűen körülveszi és ilyenformán csoportosul:)
– Természetes tehát, hogy önfeláldozó huszárjainknak addig kellett
tartaniok a limanowai vonalat, a míg a megkerülő sereg délről az
orosznak az oldalába és a hátába nem harap. Deczember 10-én érkeztek meg
vonaton Tymbarkba (Limanowa mögé) a 39-ik honvédhadosztály első csapatai
Hadfy altábornagy vezérlete alatt. Az altábornagy két részre osztotta a
hadosztályt. Az egyik fele Daubner ezredes alatt a szorongatott huszárok
segítségére sietett, a másik fele Molnár tábornokkal az élén elindult
dél felé, hogy azt a bizonyos megkerülést elvégezze.
– Izgalmas órák következtek. Hadfy altábornagy és a hadosztály
parancsnokságának személyzete egy magaslatról nézte távcsővel az
ütközetet. A huszárok és az újon jött Daubner-csoport vitézül tartották
a vonalat. De minden távcső aggódva figyelt dél felé, a honnan Molnár
tábornok dandárjának kellett jönnie egy hegyhátra. A délutáni órák ebben
a rettenetes várakozásban teltek el. A huszárok és a Daubner-honvédek
iszonyú erőfeszítéssel tartották vissza az orosz haderőt, a mely
másfélszer akkora volt, mint a miénk. A távcsövek alkonyatig várták a
Molnár-dandárt, a melynek ezt a haderőt váratlanul oldalba és hátba
kellett támadnia.
– Ezalatt Molnár vezérőrnagy a leírhatatlanul gyalázatos utakon Zalesie
felől igyekezett a felé a hegyhát felé, a melyet a távcsövek így
vizsgáltak. Előtte egy lengyel légió-ezred ment, valamint Gál
huszárkapitány egy tartalékszázaddal, Pielstikker báró huszárkapitány
dragonyosokkal és Ilosvay főhadnagy huszárokkal.
– A lengyel légió egy erdőben két szotnya orosz lovasságot talált és
hátrakergette. Ez a küzdelem, a mely az oroszok szemében nem látszott
fontosnak, teljesen eltakarta az oroszok elől a lengyelek mögött
előretörő Molnár-dandárt. A dandár így észrevétlenül jutott fel a déli
hegyhátra és a mikor ott az első mozgolódás támadt, a távcsövezők
megkönnyebbülten lélekzettek fel. Az alkony első óráiban eldördült dél
felől az első lövés, – az ütközet nézői boldogan kiáltottak fel. Molnár
vezérőrnagynak sikerült dél felől észrevétlenül bekeríteni az oroszt.
– Mikor ez az első lövés eldördült, a vezérek csoportjából kivált
Nowotny ezredes, tüzérbrigadéros és azonnal telefonos parancsot adott,
hogy minden rendelkezésre álló tüzérség teljes erővel lőjje azt a
hegyhátat, a mely felé a Molnár-dandár támadott. Negyvennyolcz ágyú
dördült meg a következő perczben és a magaslaton úgy zuhogott az
ágyúgolyó az oroszra, mint a jég. Így egyszerre kapta az orosz balszárny
a Molnár-dandár váratlan támadását és a nyolcz tüzérüteg szakadatlan
tüzét. Néhány óra mulva jött a jelentés Molnár vezérőrnagytól:
«Az ellenség teljes visszavonulásban van észak felé.»
– Ezzel eldőlt a limanowai csata. Deczember 12-én reggel már az orosz
utócsapatok is meg voltak verve és az egész orosz haderő futva menekült
észak felé a Dunajec völgyében. 12-én este a Daubner-csoport egyesült a
Molnár-csoporttal és megkezdte az üldözést. Néhány órával ezután
Neu-Sandec is a kezünkben volt, a hová a Szurmay-csoport egyidőben
érkezett meg a Poprád völgyéből a fentemlített honvédekkel.
*
Ismét szétválunk, a hogy kimászunk az árokból és «rajvonalban» megyünk
jobbfelé, a tüzérekhez. Egy honvéd tábori ágyúsezred ütegje áll itt kis
fenyőfák alá rendkívül ügyesen elrejtve, hogy a repülők ne láthassák
meg. Valami mozog odaát az orosz ároknál. Csöndes telefonzúgás, egy-két
nyugodt parancsszó – mintha a főnök szólna ki az irodából a könyvelőnek
– és az üteg ismét megszólal. Nem, ezt a hivatali nyugalmat, ezt a
gépmesteri aprólékosságot, ezt a mosolygós, higgadt munkát nem tudtam
soha elképzelni, ezen a helyen, a hol az élet még csak attól sem függ,
hogy eltalál-e az orosz, vagy sem, – hanem csak attól, hogy megtudja-e,
hogy itt áll az üteg. Mert ha megtudja, – mondja a kapitány – «a
következő perczben szépen kezet foghatunk egymással». A gránát elől nem
lehet sem elbujni, sem elszaladni. Az levág a föld mélyébe és három
kilométert repül, míg az ember három lépést tesz. És a tüzérek vígan
pipáznak, tréfálnak, miközben undok, jajgató visítással indul egyik
shrapnell a másik után az orosz vonal felé. A hogy tátott szájjal – ez
az előírás – állok az ágyú mellett és igyekszem velük mosolyogni a
pokoli durrogásban, egy kedves, vidám öreg úr, Pillepic honvédezredes
figyelmeztet, hogy az egyik ágyú ülőkéjén egy tüzér ujságot olvas. Ezt
igazán le kellett fényképezni, el is küldöm haza a képet. Ez volt az
első Az Est, a mit hetek óta láttam.
– Mit olvas benne? – kérdem.
Azt mondja:
– Azt a disznó Pojinczarét rántják le benne, kérem, vezérczikkbe.
Még mondott valamit, de azt igazán nem hallottam, mert a szomszéd ágyú
szólt épen. A többi tüzér, aki térdenállva etette az ágyút, hallotta,
mert mind nevetett. Az orosz ágyúk mérgesen dobogtak a szemközt levő
hóborított dombokról, de még csak füstjét se láttam a lövedékeiknek. Azt
a négy shrapnellt vágták ide délelőtt, mikor jöttünk, azóta másfelé
kereskednek.
Ebédelni megyünk le a völgybe.
Már negyven éve nem divat a nyilvános köszönet, de hogy köszönjem meg
azt az egyszerűen leírhatatlan kedvességet, a mivel három magyar
tábornok: Arz, Hadfy és Molnár egy magyar írót az egyszerű tanyájukon a
tisztikarukkal fogadtak?
Bobowa, január.
Jágerszki honvéd története.
Az egyik honvédszázadot lenn találjuk a völgyben, a gyalogsági tűzvonal
mögött. Ezek most pihennek. Más század gubbaszt fenn a fagyos éjszakában
a dombtetőn húzódó árokban. A pihenő század e pillanatban olyan, mintha
csupa berukkolt hentesekből állana. Nekigyürkőzve, késekkel, kondérokkal
futkosnak a tűzrakások körül, – disznót öltek.
Előbb a disznó történetét.
Van köztük egy Jágerszki nevű honvéd, csöndes, komoly gyerek, a kinek
feltünően nőies arcza van. Tegnapig a többivel együtt kitünően
teljesítette a kötelességét, nem volt soha semmi panasz ellene,
Jágerszki épen olyan derék honvéd volt, mint a többi, a ki itt most
körülöttem áll. Tegnap délután egyszerre eltünt Jágerszki. Keresték, nem
volt sehol. Az eltünését bejelentették, a jelentés ment a századoshoz,
onnan az ezredeshez, onnan a brigádhoz, onnan a hadosztályhoz. Ott
elkönyvelték, hogy Jágerszki eltünt.
Tegnap este megjött Jágerszki, női ruhában.
A nélkül, hogy bárki bármiféle parancsot vagy megbízást adott volna
neki, Jágerszki tegnap délben elment Bobowa faluba, ott megszerezte egy
parasztasszony ruháját, magára vette, és a sötétség beálltával nagy
kerülővel átment az orosz fronton az orosz hadállások mögé egy faluba és
ott fogyatékos lengyel tudományával végig kikérdezte a
parasztasszonyokat mindenről, a mi érdekelhette. Orosz katonák jöttek
oda az asszonyok közé, évődtek velük, az orosz nem vehette észre, hogy
Jágerszki rosszul beszél lengyelül, vele is beszédbe ereszkedett. Igen
sok értékes hírt tudott meg tőle a honvéd, aztán, mikor este lett és a
falu elcsöndesedett, Jágerszki ugyanazon az úton, a min jött, visszament
a századához. Írásba foglalta az értesüléseit és átadta a századosának.
A százados írásban jelentette azonnal az esetet a tábornoknak, ezt az
írott jelentést olvastam. Egy haditudósítónak is becsületére válnék az a
lelkiismeretes pontosság, a mivel Jágerszki az orosz ezredekben beállott
változásokat jelentette. Itt nincs hivatalos lassúság, a tábornok
azonnal ráírta a jelentésre, hogy ötven korona jutalom azonnal
kifizetendő Jágerszkinak és nyilvánosan megdicsérendő. Ez mind tegnap
este történt. Egy óra mulva már kezében volt Jágerszkinak a pénz, már el
is rohant vele, le Bobowába, a hol az ötven koronáért egy disznót
sikerült vennie a századának. Azt mondta, neki az ilyesmiért nem kell
pénz, legyen a dicsőség és a disznó is a századé.
Ez a disznó története. Miközben elmondták, már vágták, nyúzták,
nyársalták, sütötték.
– Hol van Jágerszki?
Nagy titkolózás. Nem kell kérdezni. Meglepetés készül, azt mondta: «ti
csak öljétek le a disznót, én mindjárt jövök.» Megint eltünt, mindenki
tudta, hogy megint elment arra a veszedelmes útra.
Délután az ebédnél ülünk, későn jöttünk le a divizióhoz, már fél négy
volt. Szembe velem Balassa Béla vezérkari alezredes ül. Egyszerre hoznak
neki egy csomó jelentést. Olyan lapokra vannak írva ezek a jelentések,
mint a távirati blanketták. Egyiket a másik után futja át. Aztán elém
teszi az egyiket.
Jágerszki honvédet, a mikor női ruhában öltözve második útjáról
visszafelé jött, az oroszok felismerték és agyonlőtték. Egyelőre nem
lehet érte menni, mert az orosz rajvonal előtt fekszik a hóban.
Gukkerrel fel lehet ismerni, daczára a női ruhának.
Ekkor kaptam meg az első kirándulásáról szóló jelentést is.
A század várt, várt a disznótorral, de mert Jágerszki nem jött,
félretettek neki, a többit megették. Most már a saját porcziója is árván
maradt.
– Igazi paraszt-gavallér volt szegény – mondja a tábornok – azt hallom,
a disznót olyan gavalléros szavakkal ajánlotta fel a századnak, hogy
érdemes lett volna leírni, a mit mondott.