Limanowa, január.
Utazunk tovább a front felé. Krakóból jövünk le délnek, innen keletre
fordulunk a Limanowa-Neu-Sandec-Grybow vasútvonalon.
Így ötödször visz a sors Limanowán keresztül. Novemberben kétszer
láttuk; akkor senki sem törődött vele, egyszerű állomásnév volt, mint a
szomszédai: Mordarka, Marcinkovice, Tymbark… Deczemberben, mikor
harmadszor állt meg ott a vonat hajnali derengésben, ködben, az
állomáson zaj, zűrzavar volt, foglyok, sebesültek, táborozó harczosok:
Limanowa negyvennyolcz órája már történelem volt. Az nap délután, a
csatatérről visszatérve, negyedszer láttam, akkor már magyar történelmet
jelentett a feketebetűs fehér tábla az állomáson. Most ötödször hozott
ide vándorlásom. Limanowa nyugodt, végig le van takarva fehérrel minden:
állomás, falu, árok, temető, csatatér, domb, kiserdő. Az ember sokáig
nézi a táblát az állomási épületen: