Lehet elfelejteni a beteg huszárt a beteg lovával? Azt a rengeteg kis
keresztet a hóban… Azokat a piszkos, véres rongyokat, azokat a
mártir-kapczákat a widomai erdőszélen? Az idegességtől, nemalvástól, a
fáradtságtól és a látványoktól lázasra gyötörten, a fejem még tele
emberi kinok emlékeivel… mikor jön vissza az idő, hogy frakkban ülök az
Operában és semmi másra nem gondolok, mint a zenére? Itt oly rossz most
ülni. Fenn kellene állni ennek a lengyelesen büszke, hatalmas
szinház-palotának a tetején, a kupola gombján, onnan elnézni arrafelé, a
honnan idejöttem. Most ott trénszekerek éjjeli táborban állnak, és kis
vörös tüzek mellett guggolnak bebugyolált fejű szakállas katonák. Hat
hónapja nő a szakálluk. Parasztok, kereskedősegédek, munkások,
törvényszéki aljegyzők, kis vidéki zsidó boltosok, apró-gentry, a kinek
a huszáréletre nem tellett, butorszállító czégek írnokai, czvikkeres
tartalékosok, – trén.
Élesen, vadul tapsolnak, igazán mindenki tapsol és ordít. A csillár
felszikrázik megint. Gyönyörű nők, mellek, vállak, frakkok, legyezők,
«szerző!» – «szerző!»… Koszoruk. Virág. Emlékszem: száz évvel ezelőtt
mintha láttam volna már ilyet.
Vége van.
– Habe die Ehre – mondja a tanár és megy a ruhatár felé. Kábultan megyek
utána, a rettenetes szöges csizma visz, mint valami büvös járógép.
Mögöttem dobogva áll fel az egész szinház.
– Éljen Lengyelország!
Rakowice, január.
A legmagyarabb madár nem a turul. A legmagyarabb madár egy osztrák
repülőgép, a melyen két magyar katona ül. Az egyik, a ki az ellenség
fölött ágyúk és gépfegyverek sortűzében, egész ezredek egyszerre való
tüzelése közben vezeti a gépet, a másik a ki ezalatt nyugodtan rajzol és
fotografál.
Odahaza folyton siránkoztunk, hogy kevés aviatikusunk tengődik, nincs
repülőtér, szubvenczió, semmi – és most csupa magyar szó itt körülöttem
a repülőtéren. Nemcsak a bakák magyarok, akik itt gépészkednek, de egyik
repülőtiszt a másik után szólal meg magyarúl. Meglepően sok a
hadseregben a bravuros magyar pilóta és légi megfigyelő. Több mint
hittük.
Napfényes, száraz téli idő. A délelőttöt a negyedik hadsereg egyik
repülőszázadánál töltöttem. A repülőtér hófödte tiszta-fehér síkság.
Rajta sátrak, deszkabódék, árboczok, jelzőlobogók. Innen indul el és ide
tér vissza az orosz állásokat kémlelő repülőtársaság. Elegáns tisztek, –
valaki azt mondta, hogy a jövőben a repülő katona lesz a legelegánsabb
fegyvernem – most már meg is van ez a karaktere ennek a csoportnak.
Az óriási fehér terítőn színes pillangók pihennek. Nagy piros-fehér
foltok, csikok vannak a gépek, szárnyain. A kép: piros rovarok egy tudós
fehér itatóspapirján, az óriások országában. A sátrak előtt égnek
fordított csövű gépfegyver. Két katona őrzi. Felettünk a végtelenségig
tiszta, halványkék ég. Szélcsönd.
Egyszerre hallom, a mint kiabálnak a katonák:
– Apparát! Apparát!
És a sátrakból kirohan vagy negyven katona, szalad előre a fehér mezőn,
messzire, olyan messzire, hogy végül már csak pontoknak látja őket az
ember. Az «apparát»-ot én még nem is látom. A gukkert kell elővenni,
hogy valahol az ég alján, nagyon messze, a láthatár szélén egy szunyogot
lássak meg, a mint buzgón igyekszik ide, hazafelé.
Jön a Dunajec mellől haza a magyar madár.
Most már tisztek is kerülnek elő a sátrakból. Nagy dolog mégis, mikor az
egyik így hazajön. Végül egész kis tömeg várja.
Az «apparát» jön az égen, egyre nagyobb és egyre színesebb, a hogy
közelebb jön és lejebb ereszkedik. Már nem barna szunyog, már piros
repülőbogár, aztán égőszínű, csíkos, könnyű piros-fehér lepke, aztán
leszáll. Mindenki hozzája rohan.
Két medve ugrik ki belőle. Tetőtől-talpig szőrös-bőrös, embernél
kétszerte kövérebb alakok, se orruk, se szemük nem látszik ki a
prémekből és állatbőrökből. A katonák hámozzák le róluk ezeket a
bundazsákokat, négyen is dolgoznak egy-egy tiszten. Végre a szőrök és
bőrök tömegéből kikeczmereg a repülőtiszt. Az arcza piros, mint az alma,
a szeme csillog. A bőrök alatt még repülősisak, hósapka is van a fején,
nyakán óriási kendő. Leírhatatlan éles, metsző fagy van fenn a
magasságokban.
Losonczy Bélának hívják, egyébként főhadnagy a 19. tábori tüzérezredben,
Nagyváradon. A gépe: Lohner C. 48. A Dunajec partjáról jön, a hol végre
sikerült pontosan megállapítania egy orosz ágyúüteg állását. Boldogan
meséli, hogy azóta talán már össze is lőtték a mieink az orosz császári
battériát. Elmondja, hogy egyszer már holt hírét költötték a lapok, a
mikor Wolbrom és Olkusz közt erős tűzbe került. De csak a czombját
ütötte meg a golyó. Még egyszer volt igen bajos helyzetben; egyszer
Tarnow fölött kilyukasztották az orosz puskagolyók a benzintartóját,
akkor siklórepüléssel ereszkedett le Woinic körül, de az oroszok szemmel
tartották. Egy mocsárba akadt a gépével, az orosz ágyúk nem sajnáltak
tőle tizenkét gránátot, mikor már tehetetlenül vergődött a földön, de
ott se történt semmi baja. A gránátok valósággal a levegőbe röpítették a
mocsarat és telefröcskölték őt is, a gépét is sárral. De másnap
megmentette a gépet, tessék megnézni, semmi se látszik már rajta.
A csoportban egy érdekes fényképet mutogatnak. Egy repülőtiszt
lefényképezte tüzelésünk hatását az orosz lövészárkon. Lerajzolom a
képet, mert nagyon könnyű lerajzolni, majdnem pontosan ilyen az
eredetije is:
A görbe vastag vonal az orosz lövészárok, a mely élesen, feketén látszik
a hóban, ha felülről nézik. Körülötte a paczkák: a mi ágyúink
gránátlövései, a melyekkel az oroszt kizavartuk ebből az állásból. A
ferdén húzódó egyenes, vékony vonal egy országút. Csodaszépen lehet
fotografálni felülről a hóborított csatateret. A ragyogó fehér alapon
minden olyan pontosan látszik, mint a papiron az írás.
Azt mondja:
– Azért télen nagyon nehéz felülről tájékozódni, mert az országút is be
van havazva, falu, erdő, minden fehér. Még leginkább a folyókat és
patakokat nézzük, azok sötét vonalként válnak ki a hóból.
Érdekes, hogy hogyan történik az orosz ágyúk állásának felfedése.
– Ha felülről meglátjuk végre az orosz üteg állását távcsővel, nem is
kell fotografálni. Van nálunk részletes térképe annak a földdarabnak, a
melyet át akarunk vizsgálni. Mikor az ágyú megvan, egyszerűen
belerajzoljuk piros czeruzával a térképbe, ott fenn, a repülőgépen.
– És hogyan értesítik a mi tüzérségünket?
– Visszarepülünk a mi állásaink felé és a levegőben, igen magasan, egy
szabályos kört írunk le. Ez a jel, ebből a mi katonáink már tudják, hogy
van valami mondani valónk. Várunk, a míg bizonyossá válik, hogy
észrevettek. Akkor a térképet beleteszszük ebbe a bádogcsőbe…
Megmutatja: bádogcső, olyan, mint valami diplomának a hengeralakú tokja.
Tenyérnyi széles, igen hosszú fehér vászonszalag van köréje csavarva.
– A bádogcsövet lezárjuk és ledobjuk. Ez a széles, négy méter hosszú
fehér szalag hozzá van erősítve, esés közben lecsavarodik róla és mint
az üstökös farka, lebeg utána a levegőben. Ez arra való, hogy a ledobott
tárgy útja feltűnőbb, láthatóbb legyen. Még látjuk felülről, a mint apró
lovasok vágtatnak a leesett bádogcső felé, aztán tovább repülünk, más
olyan csapatok fölé, a kik számára szintén viszünk jelentést.
Újabb fotografiát mutatnak: egy harmincz és feles mozsár hatása az orosz
trénszekerek tömegében. A pilóta az orosz tréntábor fölött lebegett,
mikor a mieink odalőttek. Lefotografálta a lövedéket felülről a
felrobbanást követő pillanatban.
– A mozsarak lövedékeinek – mondja a főhadnagy – oly rettenetes a
robbantó hatásuk, hogy mikor egyszer az oroszok fölött repültem és
alattam felrobbant egy ilyen harmincz és feles lövedék, a következő
perczben erősen hintázni kezdett a gépem a levegőben, pedig
ezernyolczszáz méter magasan voltam. Az erős légnyomás a nehéz
repülőgépet még ebben az óriási magasságban is meglóbálta, pedig a
lövedék a földben robbant fel. Micsoda hatása lehetett ennek ott lenn, a
szomszédságában!
Mellettünk egy gépet bombával raknak meg.
Nyomtatott piros czédula van rajta, ezzel a furcsa czímmel: Achtung!
(Vigyázat!) Az ember azt hinné, hogy valami emberkimélő, óvatosságra
intő szöveg következik. De nem, hanem ép az ellenkezője: «Vigyázat,
használat előtt a drót okvetlenül eltávolítandó!» Vagyis: vigyázat, mert
ha nem vigyázol, a bomba nem sül el. Csak akkor sül el, ha vigyázol. Ha
ez az egyszerű czédula nem a legtisztább háborústilus, akkor nem tudom
mi az. Különös világ, a hol, ha nem vigyáz az ember, még valami
szerencsétlenség – marad el…
Kiabálnak körülöttünk:
– Apparát! Apparát!
Az ég alján egy másik szunyog tűnik fel, ez is jön haza, ebédelni.
– A kis Tóth! – kiáltják vígan a magyar repülőbakák és veszett
versenyfutás indul a fehér síkságon újból.
A kis «Tóth» a kedvencze ennek a repülőparknak. Teljes czíme: Tóth
József, tábori pilóta. Egyszerű népfölkelő-káplár. A versenyt futó
legények, a kik az imént még tudós és okos avatottsággal magyarázták
nekem a repülőgépek bonyolult technikáját, magyar bakák: Zsarkó, Veér,
Balaton, Szörcseg, Magáth, Balázsik, Kovács, Kosuczki, Sternbach, Lékó,
Koczeth, Hochmann, Bálli, Tóth, Tőke. Bevonulásuk előtt még soha
életükben nem is láttak repülőgépet.