Hát ilyen is van még?
Zsufolt szinház, meleg nézőtér, kivágott ruhás hölgyek, frakkok,
szinlapok, legyezők, smokingok, gukkerek, virágok, páholyok, parfüm,
zenekar, forró premiére-hangulat… Urak udvarolnak hölgyeknek.
Délután még harmincz és feles mozsarak mentek el a krakói szinház előtt,
alkonyatkor szuronynyal állítottak meg innen tíz percznyire a vár
kapujában és tábori jelszót kellett dadogni. Ágyuk és drótsövények közt,
tábori tüzek közt jöttem a szinházba, alig a minap még dörgött a krakói
erődök acélkórusa – és ez itt szinház, sőt opera, sőt premiére. Úgy
állok itt a frakkosok közt halina-csizmában, szőr-ingben és elfogódott
szívvel, mint egy félénk paraszt. És tele vagyok féltékeny, igazságtalan
keserűséggel, hogy miért játszanak most szinházat.
Az is hazudik, a ki azt mondja, hogy ennél érdekesebb premiéret látott.
Az első premiére az ágyúszó óta. Ezek is furcsa emberek. A mint nem
ágyúzzák őket, szinházba szaladnak.
*
Halálosan fáradt vagyok. Oroszországban voltunk ma egész nap. Sírokat
láttam a hó alatt. Vért láttam egy erdőben. Szétrobbantott házakat,
beteg huszárokat, fenyőlomb alatt a háború szemetjét, a mi most a fél
világot borítja: üres konzervskatulyákat és rengeteg véres rongyot,
alsóruhát… És megint kereszteket a hóban. Ki a szerző?
A szerző Walewski úr. Az operája egy felvonás. Már sötét van. Walewski
úr maga dirigálja művét és rosszul állt oda a karmesteri emelvényre.
Mert a villamos lámpa a bal csipője mellett van, úgy, hogy a mint
dirigál, óriási árnyéka felrajzolódik a nagy szinház jobboldali
páholy-rengetegére, csak oda kell nézni: egy huszméteres fekete
árnyékkarmester dirigálja tele a nézőteret, a pálczája akkora, mint egy
kocsirúd, a feje: mint két páholy. Walewski úr Wagner tanítványa.
Lengyelül énekelnek. Elhatároztam, hogy azonnal elalszom. Még csak a
díszletet nézem meg. A függöny felgördül, az előtérben sziklák, a
háttérben a hóborított lengyel síkság, ugyanaz, a mit délben láttam.
Mintha le volna bontva hátul a szinház fala és ki lehetne innen látni
Slomniki felé. Hold süt a havas tájra. Hol vannak róla a keresztek, a
vékony kis keresztek, a mint kiállnak a lágyan hullámzó hóból? Hol van
az öreg, beteg népfölkelő-huszár, a ki a lovát «gribbencs»-nek nevezte,
– a czár határkövénél találkoztam vele, mentek haza Marosvásárhelyre,
mert mind a ketten betegek, ő is, a lova is. Mit bánom én, hogy Walewski
úr hirtelen megy át a czé-durból direkt a czisz-durba. Walewski úr
merész ember. A háttér-díszletet kell nézni, összehúzott szemmel, a
fehér orosz síkságot. Tőlem Walewski úr átmehet a czé-durból, a hova
akar. Csöndesen pisszegek a jegyszedőnek, adjon színlapot, hadd tudjam,
mit keres itt az orosz síkság.
Az előttem ülő úr visszafordul és színlapot ad. Közben megkérdezi:
– Der Herr ist Kriegsberichterstatter?
– Ja – sugom neki.
Most jut eszembe, hogy rajtam van a sárga-feketesárga karszalag az ezüst
betükkel.
Az úr magántanár a krakói egyetemen. Van szerencsém. A történelmet
tanítja.
– Kérem, mit keres ott a síkság?
– A síkságon kóborol Twardowski, a híres lengyel varázsló és habozik,
hogy az élet örömeit válaszsza-e, vagy a dicsőséget. Az a meztelen nő a
pálmaággal, az a dicsőség. Ez egy fiatal lengyel zeneszerző. Nekünk ma
nagy napunk van.
– Igen?
– Igen.
Szünet.
Látom, Twardowski, a híres lengyel varázsló az életet fogja választani,
nem a dicsőséget, mert lökdösi a meztelen nőt a pálmaággal.
Az úr megint visszafordul:
– Ön magyar?
Elképpedek.
– Honnan tudja?
– Az előbb beszélt németül egy kapitánynyal és a kiejtése…
– Igen.
– Tessék megírni, hogy a lengyel a legszerencsétlenebb nemzet a világon.
Az egész háború a mi országunkban folyik. Német kommandó alatt 340,000
lengyel harczol négy millió százharminczhatezer közül. Itt nálunk négy
és fél millió lengyel lakik, ebből 400,000 katona. Óh, uram, mily
borzasztó: Oroszországban tizenkét millió lengyel lakik, ebből 800,000
katonaköteles, ez áll szemben 740,000 német-osztrák-lengyellel.
Twardowski, a híres lengyel varázsló mégis a dicsőséget fogja
választani, mert simogatja a meztelen nőt a pálmával. A szülei jönnek és
rábeszélik, hogy az életet válaszsza. Nem.
– Kérem, mondja suttogva a tanár – írja meg, hogy Krakó a lengyelség
kulturájának a közepe. Itt vannak az egyetemek, a lengyel szerzők
premiérejei…
– És Varsó?
– Varsó a lengyel Páris. Krakó a lengyel Göttinga. Varsó az élet, a
gazdagság, a fény, mulatság, üzlet… Krakó a lengyel tudomány, irodalom,
zene, hazafias politika, festészet, történelem, buvárkodás. Irja meg,
hogy a lengyel mily szerencsétlen nép… hogy Varsó az orosz rabság alól
felszabaduljon, ezért Varsónak mennyit kell szenvednie… össze fogják
lőni… Ismer egy Divéky nevü magyar tanárt?
– Nem.
Körülöttünk diszkrét pisszegés, hogy ne diskuráljunk. Walewski úr
felviharzik a zenekarban, felsikolt és dübörög. Twardowski, a híres
lengyel varázsló a dicsőséget választotta. Tomboló tapsvihar. A függöny
legördül.
– Szerző! Szerző!
Egy kis frakkos úr hajlong, sápadtan, boldogan. Feltünően megszorítja
Twardowskinak, a híres lengyel varázslónak a kezét, mutatván ezzel, hogy
az övé az érdem. Taps és ordítás. Siker. Most már nem bánt az, hogy
szinházat játszanak. Lengyel dolog ez egészen a csontok velejéig.
Ordítanak és tapsolnak az orosz ellen. A lengyelségért. Gyönyörű
pillanat, szeretném a szinház tetejét felnyitni, mint valami nagy
skatulyát, hogy ez a tűzes, vad diadalordítás elzengjen messze a havas
éjszakában, az oroszig. A magántanár elégülten mosolyog. Igazán szép
este. Nagyon izgatott vagyok, minden az eszembe jut: a Visztula partján
ülök, egy szinházban. Milyen nagy szó ez itt: Visztula. A Visztula
jelenti az egész orosz háborút. Ebbe ömlik minden háborús folyó, ebbe
viszi a vért a Dunajec, a Biala, a Nida, az a sokat emlegetett Nida…
Ebbe siet a San, a Pilica, a Bzura… Mennyi vér folyik le a Visztulán.
Nemrég egy szibériai hadtest fulladt bele, belevertek a németek huszezer
embert. Huszezer hulla uszik ebben a folyóban és mi szinházban ülünk a
partján és tapsolunk: Szerző! Szerző!
Walewski úr a szinpadi boldogság grimaszával sápadt arczán, hajlong.
– Éljen Lengyelország! – kiáltja a tanár.
– Kérem, – mondja hirtelen – nézze a függönyt, ezt Siemieradzki, a híres
lengyel festő festette. Alá is írta a nevét.
– Igen, látom.
Jön le a függöny.
*
A második darab czíme: Krolewicz Jaszczur. Értelme olyanféle, mint:
Békakirály.
Ez igazán gyönyörű. Népdalok vannak a zenéjében feldolgozva, lengyel
népdalok, a melyekbe Chopin is belemarkolt. Sok helyen ismer rá Chopin
melódiáira az idegen. A békakirályt szerelemmel, csókkal váltja meg egy
leány, a ki vizért megy a kutra. A békakirályt szép lovaggá varázsolja a
leány szerelme. Aztán visszamegy a kutba, valami hiba történt, fájdalom,
megint béka lesz belőle. Elragadó zene, ez aztán igazi muzsikus, a ki
ezt csinálta. Három rövid felvonás. A szerző: Boleslaw Raczynski.
Mikor a megváltott békakirály a nagy zöld fejével elindul a szép lengyel
leány után és a legszebb szomorút játszszák a hegedük a kisbőgővel, azt
mondja a tanár az előttem levő széken:
– Az oroszok is akartak lengyel légiót csinálni, mikor a mieink sikerét
látták. Egy Gorcsinszky nevü alak próbált Lembergben lengyel légiót
csinálni az osztrák-magyar hadsereg ellen.
– Ki az a Gorcsinszky?
– Mi, lengyelek, nem ismerjük. Bizonyára orosz rendőrügynök. Drága
pénzen összehozott háromszáz embert, ebből száz megszökött, maradt
összesen kétszáz ember. Nálunk egész ezredek harczolnak önként. Ezt a
kétszázat aztán hazaküldték, szégyeltek vele előállni. De ezek se voltak
mind lengyelek. Az oroszországi lengyel légió terve megbukott. A
lembergi orosz parancsnok Gorcsinszky urat végül kirugta.
Igazán gyönyörű zene ez a Békakirály. Valami oly fájóan édes, oly szépen
szomorú. Igazán kifejezi azt a mondhatatlan pechet, hogy egy varangyos
béka halálosan beleszeret egy szép kis lengyel leányba, – s miután egy
napig férfi volt, vissza kell mennie békának a kutba. Nem nagy öröm.
A hegedük szólnak és a kisbőgők. A teli szinház a lélegzetét
visszafojtva hallgatja a férfias, erotikus sírást. Oly halotti csönd
van, – ebből viharos taps lesz. Mellettem ül Hellsen Henrik úr, egy
fiatal dán ujságíró, ez egészen elolvadt. Én nem tudom sajnálni a
királyfit, a ki ismét békává lett. A nagy csöndben körülnézek a
szinházban. Zsufolva van. Minden páholyban szoronganak a szépmellű
lengyel nők. Távcsövek… legyezők… Hallatlan szépek ezek a lengyel
asszonyok És mégis csak csodás, ízzó dolog a szinház.