Krakó, 1915 január.
A hatodik hadtesthez megyünk Grybowba, Robert Michel kapitánynak, a
finom elbeszélő-írónak vezetése alatt. Kerülőt csinálunk, a kapitány meg
akarja mutatni nekünk Krakót, a fellélekző Krakót, a mely nemrég még
hallotta az egyre közeledő, majd egyre távolodó orosz ágyúkat. Most itt
van előttünk a monarchia második rettegett vára, a melynek irányában már
harmadszor tört meg a mult hónapban Bochnia körül az orosz
előrenyomulás. Hatalmas fegyverzetében az erősség érintetlenül őrködik
az orosz–német–osztrák-magyar határ szögében. Az erődök mögött a
gyönyörű lengyel város rendes, temperamentumos élete folyik napközben. A
ki a népes déli korzót, a kilovagló elegáns lengyel asszonyokat, a teli
czukrászdákat, a szinházba tóduló frakkos közönséget látja, nem is
hinné, hogy tíz percznyire van az orosz határtól egy várban, a háború
kellős közepén. Csak később szivárog át a város életébe itt-ott valami a
vár háborús életéből.
Az első jel egy rettenetes dübörgés, a mely megrázza az ablakokat,
egymáshoz veri a poharakat az asztalon. Egy mozsárüteg megy dörgő
méltósággal végig az utczán. Dél felé csapatok masiroznak, feltünően új
felszereléssel, rajtuk a háború tanulságai, a melyeket
villámgyorsasággal alkalmazott a hadvezetőség: borjú helyett kényelmes,
erős, vászonból készült hátizsákok, a köpönyeg fölött papirvékony
vízhatlan gummiköpeny, a sapkák ellenzője szürke a régi fekete helyett,
minden katonán vastag külső harisnya és meleg keztyű, a tisztek
legénységi egyenruhában. Itt láttam először lóról leszállított
lovasságot csukaszürke ruhában négyes sorokban gyalogolni. Az utczán sok
német tiszt. Rangfokozatra való tekintet nélkül udvariasan versenyeznek
a mi tisztjeinkkel abban, hogy melyik szalutál előbb a másiknak.
A Hotel de Saxe elegáns franczia termében egyetlen nőt vagy polgári
ruhás férfit nem látni. Zsufolva van az ebédnél automobilistákkal,
repülőkkel, osztrák-magyar és német vezérkari tisztekkel. A Jagellók ősi
királyi várpalotája alatt a Visztulán katonai czélokat szolgáló kis
gőzösök a hadilobogóval. Az utczákon csupa automobil: valósággal új
látvány az autóitól megfosztott Budapest és Bécs után. Mintha a
monarchia minden rekvirált autója itt fütyülne, dudolna, zakatolna,
vakítana a havas estében.
Az esős időjárást ma hó váltja fel. A szuronyos őrszemek behavazva
posztolnak a vasúti sinek mellett: csupa háborús szobor, a mint
hóprémmel a sapkájukon és vállukon mozdulatlanul állnak a színes
jelzőlámpák közt a fehér éjszakában. Este féltizkor minden elsötétedik
és elcsöndesedik. Akkor egészen várrá válik Krakó. A vendéglő és kávéház
a vár háborús rendje szerint ilyenkor egyszerre eloltja lámpáit és
hazaküldi a közönséget. A szinházak, a melyeknek e heti műsorán Sardou
és Bisson vígjátékai szerepelnek, féltizre bevégzik az előadást. Tíz
órakor az utczák üresek, minden csöndes. Átveszi uralmát a visszhang.
Krakó most éjjel igazán az, a minek képzeljük: a két birodalom sarkán a
végtelen orosz sikság éjszakájába meredő komor vár. Minden téren
szuronyos őr áll, az utczasarkokon őrjáratok fordulnak ki: a katonák két
sora két gyalogjárón, a tiszt egyedül a kocsiút közepén. A csendes
hóesésben a fejükre huzott csuklyával némán lépdelnek az ősrégi fekete
lengyel paloták tövében. Az utczára dőlő sötét kőpillérek közt, a sárgán
pislogó vaskosaras nagyúri ablakok alatt ezek a lámpafényben megcsillanó
fegyverek – csodaszép éjszakai kép valami régi lovagregényből. Néhány
lengyel légió-tiszt a történelmi hűséggel visszaállított négyszögű
kokárdás csákóval teljessé teszi a regényes középkori
várudvarhangulatot. Egy-két utcza, egy-két forduló és hirtelen
kiábrándítóan modernné változik a krakói éjszaka. A katonai
parancsnokságok épületei körül mozgás és élet. Az ablakokban zöld ernyős
irodai lámpák. Villanyfény ragyog ki a hópelyhek közé és az autók
fényszórói párosával csikozzák végig a fehér teret még fehérebb hosszú
sugaraikkal.
Widoma, január.
Ma Oroszországban vagyunk. Rövid kirándulás Krakóból, egy kis darab
orosz földet taposni, orosz földet látni. Előbb Krakó vár-területén kell
keresztülvergődni. Ezen a mértföldeken át feldult, tízezrek szorgalmas
földmunkájával össze-vissza ásott, épített, kivagdalt, dróttal bevetett
területen minden titok. Kiirtott erdők között mély árkok, földbe leásott
kaszárnyák, földalatti alagútak, domboldalakba furt barlangok, a
szántóföldből kiálló szelelők és kémények százai, látszólag oknélküli
hídak és falépcsők, a melyek mintha óriás vakondokok világába vezetnének
le a föld alá, ágyúk, ágyúk és megint ágyúk, aztán egy teljesen
összedrótozott kis liget, vermek, czövekek, sánczok mindenfelé, félóráig
száguld közöttük az autó és az ember egyre kevesebbet ért belőle. Az
egyik országúton egy 30 és feles mozsár. Végre hát láthatom elevenen. De
ez is titokzatos, mert be van a szerkezete vonva barna ponyvával, talán
az időjárás viszontagságai ellen. Tovább visz a repülő-park automobilja
a fagyos reggelen a hófedte orosz tájképen át a híressé vált slomnikii
erdők felé. Ez az erdőség volt az a pont, a hol az elmult év végén a
Krakó felé előtörő orosz hadsereg a legközelebb jutott ehhez az
irtózatos erejű várhoz. Az út a legkülső erődökön vezet át, ellenséges
területre. A határt orosz nemzeti színekre festett oszlopok jelzik: az
oszlop fehér és piros-kék csigavonal fut végig rajta. Mellette
hórihorgas fakereszt nyulik a magasba, akkora, mint egy telegráfpózna,
de rajta Krisztus alakja olyan picziny, mintha kis asztali feszülethez
készült volna. Ha nem volna csillogó sárgarézből, nem is lehetne látni.
Később mindenütt ilyen szokatlan formájú feszülettel találkozom az
országúton.
Az út egy ideig a Lysagora hegység felé halad, aztán egy ágán letérünk a
nagy varsói országútra. A harczok itt Slomniki falu környékén a
Szreniava folyótól délre folytak az országúton, a nyomorult orosz
faházak közt, főként a rengeteg nagy erdőségben, a mely Widoma falunál
kezdődik. Ma már hó fedi a ránk nézve győzelmes harczok nyomait. Az
elesett katonáknak, a kik Krakó alól elverték az ellenséget, már a
sírjaik is csak gyengébb hullámoknak látszanak a sima hótengeren. Csupán
a fakeresztek meredeznek ki a végtelen fehérségből.
A hó elborított mindent: lövészárkot, földhányást, sírhantot. Ez volt az
a harcz, a melynek ágyúdörgése elhallatszott Krakó városába. A widomai
fenyőerdő megőrizte az elkeseredett küzdelem nyomait. Gránátok irtották
ki itt a toronymagas, gyertyaegyenes fenyőt. Az erdők földjeit méternyi
magasan borítja a fenyőlomb, mintha jégvihar verte volna le. A
shrapnellek golyó- és szilánkesője szaggatta le a lombot,
megkoppasztotta az erdő koronáját, úgy hogy most besüt felülről a nap,
oly melegen, hogy szinte éget.
A vékony, magas szálfák, melyek nem igen nyújthattak fedezetet egyik
félnek sem, embermagasságig össze vannak lövöldözve. Olyan sűrűn járt
itt a golyó, hogy az erdő szélén álló útmutató-oszlop kis vastáblája
valósággal rostává van lőve. Magán ezen a tenyérnyi széles és talán
harminc czentiméter hosszú táblácskán tizenhét lyukat lehetett
megszámlálni. Az országúton a falvak közelében faoszlopok állnak. A
tetejükön sárgarézből domborított szentképekkel. Ezek úgy össze-vissza
vannak az erdő körül lőve, hogy a szentet sem látni már rajtuk. Ha ezek
az apró tárgyak így ki vannak lyuggatva, mennyi golyó repülhetett ki
abból az erdőből erre az országútra, a mely az oroszok szemében akkor
egyszerre Bécset és Berlint jelentette!
Csodálatos vad látvány ez a megritkított, megtépett erdő, a melyben
három emelet magas sudár fák dőlnek keresztül-kasul egymásra. Néhol
torlaszok vannak hirtelen kivágott, vastagabb törzsekből. Itt a frissen
hasított fenyőgerendák vérfoltosak. Most nyugodalmasan ragyogó téli nap
süti az erdőt. Így néz be a leégett tetejű házak falai közé is. Az erdőn
túl egy szétlőtt parasztház romjaira világít élesen. A szobák falai
belül pirosra, kékre, sárgára voltak festve, most olyanok ezek az
eltörött faldarabok, mint valami mesevilág szines sziklái. A fehér
alapon úgy ragyognak, mint óriási nyers drágakövek.
Az erdőben, a honnan ezt a váratlan képet nézem, isteni csend pihen. A
ritkuló szélen át kilátni az országútra, a melyen teherautomobilok
szakadatlan sora halkan vonul a puha szőnyegen. A harczvonal felé
visznek tömött zsákokat.
Dél van. Huszárőrjárat megy át a fák között és az erdő szélén. Közös
huszárok nagyszerű színben. Frissen, nevetve nyargalnak. A szavuk
idehallik a hótakaró fölött. Az egyik valami hosszú mondatot mond, a
minek az a vége, hogy Tisza Pista. Vidáman csattan ez a név a beszéd
végén, mint az ostor. A czár földjén így diskurálnak a magyar huszárok.
Valami hallatlanul boldog érzés szaladt végig rajtam. Az ember ilyenkor
fél, hogy ha majd ezt elmeséli, nem fogják elhinni. Utánuk nézek.
Letérnek az országútról és keresztül vágnak a szűzfehér havon. Még csak
azt látom, hogy egy hosszú bundás lengyel paraszt mélyen meghajolva
köszön nekik. Szikrázva porzik utánuk a hó.
Krakó, január.