Főhadiszállás, deczember.
A hadsereg főparancsnoka, Frigyes főherczeg holnap délelőtt tizenkettő
felé jön haza a rendes sétájáról, akkor a kastély kertjében fogjuk várni
Hoen ezredessel és miután háborúban nincs etikett és audienczia, ott a
kertben fog velünk egyről-másról beszélgetni. Ebben az ügyben ma
beszélnem kellett Mor-Merkl ezredessel, a főherczeg szárnysegédjével.
Este hét körül kerestem az irodájában, a kastélyban, de még nem volt
ott, várni kellett rá. Lementem a kapubejáratba az őrséggel diskurálni.
Régi, vastagfalú, egyszerű kastély. Egy bécsi titkosrendőr sétál fel-alá
a kapualjában, ezt ismerem, most azt mondja a főherczegről, hogy mikor
látta az őrséget a deczemberi fagyban topogni a vártán, szalmát rendelt
a lábuk alá, azt mondja: mindenki tudja, végtelen jóság van Frigyesben,
egy öröme van: mások sorsán könnyíteni. A hogy így beszél, kinyílik a
kastély kapujának kisajtaja és egyszerre felugrik a padról az egész
őrség. Egy hófehérbajuszú tiszt lép be, mögötte három lépésnyire egy
másik. Először látom Conrad bárót. A detektiv mellett állok, a lámpa
alatt, kalapot emelünk, ő ránk néz és szalutál. Megy tovább, az
adjutánsa némán megy mellette. Nagyon szép kék szeme van és az arcza
olyan, mint azoké a közvetlen embereké, a kik úgy néznek az idegen
emberre is, mintha most rögtön valami jót akarnának mondani. Ebben az
arczban semmi szigorúságot nem láttam, – a hogy a lámpafényben egyszer,
de nagyon világosan felbukkant, nem volt katonás, – egy tudósnak vagy
művésznek erősen átélt, átgondolkozott arcza volt, a melyre sok magányos
óra volt írva, valami megbocsátó és bánatos alapkifejezés, a tekintetben
bátorítás és azonnali kapcsolat a más ember szemével, az arcz egy
érzelmes férfi arcza volt. Örülök, hogy így, idegenül láthattam, a mikor
semmi kényszer nem zavarta az arczkifejezését, egyedül érezte magát, én
a titkosrendőrrel a falnál álltam, ugyanolyan csizmám és bekecsem volt,
mint neki, ránk nézett, akkor mi az őrszemélyzet két tagja lehettünk az
ő szemében, nem törődött velünk, ment föl a főherczeghez.
Főhadiszállás, deczember.
A kastély teljesen kopár kertjében mutatott ma be a főherczegnek Hoen
vezérkari ezredes.
Nem kell csak egy perczet beszélni Frigyes főherczeggel, hogy az ember
lássa: jóságos, csupaszív ember, zavarba hoz az előzékenységével, a
nobilis egyszerűségével, a nagy őszinteségével. Gyönyörű érzés tudni,
hogy a tábornagynak, a ki milliós hadsereg élet-halál ura, egy gondja
van csupán: szeretni azokat, a kik alatta küzdenek, jónak lenni
mindenkihez, a kinek a sorsa tőle függ, vigasztalást, örömet nyujtani a
harcztéren szenvedő katonáinak. Restelném, ha e szavaimat bárki úgy
venné, mint a szokásos udvariasság vagy hizelgés kötelező frázisait.
Őszintén és mélyen meg voltam indulva mindattól, a mit a főherczeg
mondott és főként attól a meleg, emberszerető hangtól, a melyen beszél.
Bemutatás után így szólt hozzám:
– Örülök, hogy megismerhettem és mindjárt bocsánatot is kérek öntől, ha
nem beszélünk magyarul. Mert bár tudok és szoktam is magyarul beszélni,
egy magyar íróval szemben mégis zavarba jönnék.
Ezután emlékeztettem azokra a dicsérő szavaira, melyeket az ő
megbizásából Tisza István tolmácsolt a képviselőházban a magyar csapatok
vitézségéről. Megmondtam, mily nagyon örültünk ennek.
– Igen – mondta – megkértem erre Tisza grófot és boldog vagyok, ha ezzel
a magyaroknak, a kiknek fiai, apái, testvérei oly rendkívül hősiességgel
harczolnak ebben a mindannyiunk közös küzdelmében, örömet szereztem. Ön,
mint hallom, a limanowai csatatérről jön.
– Igen, fenség.
– Hisz akkor ön közvetlenül értesülhetett azokról a nagyszerű, igazán
bravuros harczokról, a melyeket ott a huszárok vívtak. De a vezetésük is
kitünő volt. Különösen a soproni Nádasdy-huszároké a dicsőség. Szegény
hős ezredesük is elesett. Ezenkívül hadd figyelmeztetem ön a 34-esek
remek harczaira Orosz-Lengyelországban. És csodaszép volt az is, a mit a
31-esek csináltak. A hozzám érkezett jelentésekből tudom, hogy ennek az
ezrednek egyetlen zászlóalja vette be, egy hadnagy vezetése alatt,
rohammal Przedvorz városát Lengyelországban.
– Fenség, boldog vagyok, hogy a hadsereg főparancsnoka ily szeretettel
tartja számon hazám fiainak hősi harczait.
A főherczeg tovább beszél a magyarokról:
– Mostanában kaptam levelet a magyar közoktatásügyi minisztertől. Ebben
azt jelenti a miniszter úr, hogy a magyar iskolák rengeteg ajándékot
gyűjtöttek össze a katonáknak karácsonyra. Higyje el, egészen nagy
érzéssel töltött el a gyermekeknek ez a megható gondoskodása. Mily
rengeteg munka folyhatott, a míg azt mind összegyűjtötték. És mennyi
lelkesedés, mennyi lélek van egy ilyen akczióban. Meg is köszöntem a
miniszternek a hadsereg nevében.
Komolyan, lelkesen néz rám.
– Nem hallgathatom el, – mondja emelt hangon – hogy a magyar sajtó
viselkedése minden dicséretet megérdemel. Nem egyszerű formaság ez
nálam, ha ezt mondom. Mi a legéberebb figyelemmel kísérjük az ujságokat.
Mondhatom, a mit a magyar sajtó csinál, az a legderekabb dolog.
Háborúban vannak az országnak nehéz napjai és épen ezeken a nehéz
napokon mutatott az önök sajtója nagy lelki emelkedettséget és nagyszerű
hazafias gondolkozást.
Megköszönöm alázatosan.
Áttér a harcztéri helyzetre:
– Semmi okunk aggódni Szerbia miatt. Nagyon szeretném, ha a magyarok, a
kik közvetlen szomszédai Szerbiának, egész nyugodtan és bizalommal
néznének a közel jövő elé. Minden folyamatban van és minden meg fog
történni, a mi jogosulttá teszi a hadseregbe vetett bizalmat. A terep
Szerbiában egyszerűen rettenetes. A jelentések valósággal jártatatlan
utakról, iszonyú időjárásról szólnak. De nincs olyan akadály, a melyen a
mi, most már edzett hadseregünk ne diadalmaskodnék előbb-utóbb.
Hozzáteszi:
– A mi a Kárpátokat illeti, boldog vagyok, hogy Magyarország felmentése
(Entlastung) oly szépen halad előre. Most is jó híreket kaptam a magyar
megyékből. Remélem, nem telik bele sok idő és a magyar föld teljesen
megtisztul az ellenségtől. Csak persze mindennek okosan, lassan,
óvatosan kell történnie, mindenre kell gondolni és főként kimélni kell
katonáinknak nemcsak életét, hanem az egészségét is. Higyje el,
éjjel-nappal gondolok erre.
Egy hosszú katonaélet tapasztalatai után egészen ellágyulva, mélyen
felsóhajtva hallatlan melegséggel mondta ezt.
– A katonák tudják ezt, fenség.
– Nagyon, nagyon szeretném, ha tudnák. Lássa, életem egyik legszebb
öröme volt az, ahogy az én tábornagygyá való kineveztetésemet fogadták.
Ne vegye dicsekvésnek, csak az ő szeretetükért érzett hála beszél
belőlem, mikor elmondom, hogy szerencsekivánatok valóságos özönével
borítottak el. Apró hegyi falvakból kaptam leveleket, egyszerű, szegény
családoktól. Egy-egy kis vendéglő asztaltársasága összeült és
meggratulált. Az ötödik hadtest, az én ötödik hadtestem, a melyhez annyi
boldog óra emléke fűz, most megint tanujelét adta, mennyire össze van
forrva velem. A lövészárkokból írtak nekem. És a harcz közepette, ott
bent az árkokban valóságos ünnepségeket rendeztek a katonák, mikor
megtudták, hogy az ő egykori kommandánsuk a hadsereg tábornagya lett.
Van annál szebb dolog, mint mikor a szeretetért szeretetet kap az ember?
Azt mondom:
– Fenség, a limanowai huszárokat láttam, a mint egy nagy karácsonyfát
czipeltek. Beszélgetni kezdtem velök és akkor azt mondták, hogy különös
szépen díszítik fel, mert az a hír járja, hogy fenséged meglátogatja
őket karácsonykor.
– Fájdalom – feleli – most nem mozdulhatok innen. Német
szövetségesünkkel való közös nagy akcziónk kötelességemmé teszi, hogy
állandóan a főhadiszálláson legyek és részt vegyek a közös
megbeszéléseken. Szívem szerint igazán elmennék hozzájuk. A mint egy
napi időm lesz, kimegyek megint a frontra. Higyje el nekem, szívesebben
élnék köztük odakünt a harcztéren, mint itt az irodában.
Hozzáteszi:
– De azért karácsonyra gondoskodtam róluk. A meleg ruhával való
fölszerelésük már teljesen megtörtént, a legnagyobb rendben van. Igazán
mindennel el vannak látva, a mi elképzelhető. Most azonban a hazulról
küldött karácsonyi ajándékaikról van szó. A hol vasút van, ott megkapnak
rögtön, pontosan mindent. Erre nézve már jó eleve intézkedtem. De sokan
harczolnak olyan helyeken, a hova leírhatatlan utak vezetnek. Ezek
egy-két nappal későbben fogják ünnepelni a szent estét. De a karácsonyi
ajándékaikat megkapják, bármily nehézségeket kell is leküzdeni a
szállítás munkájának. Mindenki legyen nyugodt, a ki küldött valamit.
Megkapja, a kinek küldte.
Mélyen megható gondolatot mond el.
– Nézze, – mondja – én még azokról sem akarok megfeledkezni, a kik most
Przemyslben vannak, oroszok által körülzárva. Hogy a hadműveletek során
hogyan fordul Przemysl sorsa, hogy mikor történik ott valami és mi
történik, azt most nem mondhatja meg senki. De egy bizonyos. Azokat a
karácsonyi ajándékokat, a melyeket a családok a hős várvédő sereg
tagjainak küldtek, külön raktárakba tétettem félre. Az ő karácsonyuk
becsomagolva várja őket, bármely perczben való indulásra készen. Isten
kezében van, hogy ezeket az ajándékokat mikor kapják meg, de a
családjaik szerető figyelme és az én apai gondom velük van minden
ostromló gyűrűn keresztül.
Még csak egy tiszteletteljes kérdést:
– Hallhatnék néhány szót a felséges király hogylétéről?
– Őfelsége hála Istennek kitünő erőben és egészségben van. Figyelme a
háború eseményeinek minden részletére kiterjed és bölcs, erős
nyugalommal, rendületlen bizalommal fogad minden hírt, a mi a
csatatérről érkezik.
Kezet nyujt.
Mély meghajlással szépen megköszönöm a kihallgatást. Még egy pillantást
vetek a szemeire: szelid, csupa-érzés tekintete van. Aztán szalutálva
fogadja búcsúzó köszöntésemet. Egyszerű, minden dísz nélküli szürke
egyenruha van rajta, csak gallérján fénylik a tábornagyi
aranytölgyfalevél. Soha nem fogom elfelejteni ezt a félórát. A világ
egyik leghatalmasabb seregének fővezérével beszéltem a háború kellős
közepén és ennek a pozicziónak a világtörténelmi díszében egy másokért
aggódó, hű öreg szívet ismertem meg.