A csatatér egy része meredek domboldal, a mely az állomás felé lejt. Itt
nincsenek lövészárkok, csak egy-egy személyre szóló fedezékek, olyanok,
mint félig megásott sírhelyek, sorban egymás mellett. A tegnapi esőviz
áll bennük. Ez «Flankensicherung» volt. Lejebb elszórtan igen szegény
parasztházak, jó messze egymástól, mindenikhez nyomorúlt, ritkás
gyümölcsöskert tartozik. A viskók előtt öregebb fák. A viskókban most
jász-kún huszárok laknak a lovaikkal, de némelyikben asszonyokat is
láttam. Ezek itt voltak az ütközet alatt is, pedig a házak körül
többméteres orosz gránáttölcsérek vannak a kis kertekben. A fák meglepő
díszt viselnek: a legtöbb úgy meg van rakva színes holmival, mint a
májusfák otthon, a hol szalaggal, színes kendővel, papirossal virítanak
a házak előtt május elsején. A limanowai dombnak ez a magyar része tele
van májusfával, a jász-kún parasztlegények elhozták ide a magyar ősrégi
szín-imadatát, a tarkaságnak, az erős színkeveréknek, a bokrétás
czifraságnak keleti kultuszát, ők talán nem is veszik észre, hogy csupa
színes májusfa virágzik a deczemberi napsugáron most itt. A fák ágain
lóg a nyeregszerszám, a csillogó csajka, a tarka kendő, a mely minden
nyereg mellett ott lobogott még néhány hónap előtt, a prémes,
vörös-zsinóros kék mente, egy kis szárítani való fehérnemű, sárga táska,
fehér üng, kék zsebkendő, nyeregpokrócz, tarisznya-szijjak, kulacsok,
karabélyok, huszárkardok a rongyok közt, tele van vele a fa. A huszárnak
mindene egy-egy fán szárad a napfényben. A hány fa, annyi huszár. Lejebb
egész kert ilyen hadi-májusfából. Ott aranyzsinóros tiszti attila is
szárad. Csillogó, színes, tarka, megrakott magyar fák itt a messzi
idegenben, néhány nappal a legvéresebb magyar csata után, felülről nézve
egész májusfa-liget…
Limanowa, deczember.
A csatatér dombjairól három órakor érkeztünk le az állomásra, a hol
vonatunk állt. Mozgókonyhából kaptunk ebédet, csajkákban. Az egész
ujságírói és tiszti társaság a kocsik hágcsóin ült végig az egész
vonaton, a csodameleg napsugáron. Fáradtak és éhesek voltunk. A hogy
leülök a csajkámmal én is a hágcsóra, keresztbeteszem egyik lábamat a
másikon, hirtelen meglátom, hogy sötét vérfolt van a csizmám orrán. Úgy
vigyáztam fenn, a mikor kénytelenek voltunk szorosan a halottak közt
járni, és most mégis… Harminczhét évemnek egyik legrosszabb pillanata
ez. Az egész mesterség, a mit itt csinálok, borzalmasnak látszik
előttem, úgy érzem, rosszabb vagyok, mint az a kutya, a melyet fönn
elkergettek. Sötét vér, bizonyos, annak a huszárnak a vére, a ki mellett
behúnyt szemmel mentem el. Körülöttem jóízűen esznek az emberek.
Leteszem magam mellé az ételt és elmegyek sétálni. Nem tudom, mit
csináljak. Senkinek se akarok szólni. A hogy előrejutok a mozdonyhoz,
látom, hogy egy tiszt a kezét mossa egy csap alatt, a mozdonyvezető
óvatosan ereszt neki meleg vizet. Megvártam, míg elment, aztán sokáig a
csap alá tartottam a csizmát, melegebb vizet kértem, égette már a
lábamat, a másik csizmámat is odatartottam, hogy a mozdonyvezető azt
higyje, a sarat mosom le róla. Eszembe jut egy novelláskötet, a melynek
«Husarenblut» volt a czíme. Színes borítékja volt, egy pongyolás hölgy
ült rajta, pamlagon, legyezővel, előtte egy huszártiszt állott
monoklival és pezsgőt töltött neki. A mozdony mögött egy teherkocsiból
egy ló feje bámul ki. Ott viszi haza Sopronba a tisztiszolga Muhr
huszárezredes lovait, az ezredes fenn a dombon esett el, egész sor
gépfegyvergolyó találta. Egy fényképész áll a vaggon előtt és a két
lovat, a köztük álló tisztiszolgával fotografálja. Sok mindent kell még
megszoknom, ha ezt a mesterséget tovább akarom csinálni.
Neusandec, deczember.
Limanowából idejöttünk éjjeli szállásra, két kollegával egy hentesnél
aludtunk egy csomó lengyel legionáriussal együtt. Reggel gyalog
masirozva mentünk ki Alt-Sandecbe, ott meglátogattuk a Hotel
Stavnicki-t, a hol valamikor laktunk s a hová néhány nappal utánunk
orosz tisztek költöztek. Meghallgattuk a rendes előadást: az oroszok
közt voltak finom emberek, voltak durvák, volt a ki nem fizetett a
lakásért, volt a ki harmincz rubel borravalót adott a cselédnek. A falu
tele van szalmával. Az oroszok után mindenütt annyi szalma marad az
utczán, udvaron, kapu alatt, mindenütt, hogy erről magáról meg lehet
ismerni az oroszjárta vidéket. Hallottuk, hogy miután az oroszok
elfutottak Alt-Sandecből, huszonöt orosz katona ott ragadt. Az
elszaladás pillanatában az egyik aludt a padláson, a másik kettő
kártyázott egy lengyellel, egyet holtrészegen találtak a pinczében,
néhány elkódorgott – az ilyen falu vagy város olyan része a sima
világnak, a minő a papiroson a nedves írás: mikor a porzót végigöntik
rajta, a betükön ottragad néhány szem. Mikor az ilyen rengeteg hadsereg
keresztülömlik egy városkán, a homokszemei megragadnak benne. A huszonöt
fogolyhoz aznap éjszaka, mikor mi ott voltunk, jelentkezett még kettő.
Éjszakáig bujkáltak az erdőben, éjfélután bementek a jegyzőhöz
jelentkezni, hogy fogják el őket. Mikor a jegyző ingben, gyertyával
kiment a zörgetésre, úgy megijedt tőlük, hogy becsapta orruk előtt az
ajtót. Erre visszamentek az erdőbe nagy csalódottan és hír szerint
ugyanakkor, mikor mi Alt-Sandec felé masiroztunk, ők ketten befelé
ballagtak Neu-Sandecbe a vasúti töltésen, teljes orosz egyenruhában, a
parasztok nagy ámulatára. Neu-Sandec határában egy trénoszlop táborozik,
annál végre sikerült elfogatniok magukat.
Megyünk befelé a szemetelő esőben a jó országuton, a mely most az igazi
hadi-út, igazi seregek útja. Előbb egy vöröskeresztes kocsisor jön
velünk szembe. Aztán, a hol az út egy kis erdőn vezet keresztül, a
sürűből kibukkan váratlanul egy egész orosz sereg. Igazán furcsa
pillanat volt, mert nem láttuk meg azonnal a szuronyos székely bakákat,
a kik kisérték őket. Ötszáznyolczvanöt fogoly volt. Már tizenöt
kilométert marsoltak, a vasuti vonal felé igyekeznek. Odább sebesültek
jönnek, könnyű sérülésekkel, gyalog, igazán jókedvűen. Osztrák
népfölkelők, magyar bakák, mennek haza Magyarország felé, ők is a vasuti
sín felé ballagnak. Tele van velük az út, rajokban jönnek. Egy bicziklis
katona siklik előttük. Alt-Sandecben ő rendeli meg számukra és az orosz
foglyok számára az ebédet. Az egyik sebesült nem volt hozzám igazságos.
Mikor elment mellettem, azt mondta:
– Monokli.
Talán bántotta, hogy a harcztéren valaki monoklival jár. Az ő
szempontjából igaza volt. Nem tudhatta, hogy egy tönkrement szemű ember
őt monoklival sokkal jobban szerette és sajnálta, mint sokan mások
szabad szemmel.
Mikor a sebesülteket is elhagytuk, fordult az út. Töltés alatt megyünk
át és tőlünk balra, a szántóföldön harcz nyomai vannak. Lövészárok
huzódik végig a földecskén. A lövészárok mögött, a töltés alatt kilencz
emberre való fedezék. Az árok nem mély, nem is nagyon hosszú. Mögötte,
száz lépésnyire kilencz lyuk és kilencz földhányás. Mégis, egy szegény
lengyel parasztnak ez az egész szántóföldje. Most már elült a harcz,
mind a két Sandecben a mi katonáink hemzsegnek, az orosz negyven
kilométernyire van már innen, hát most fogja magát a szegény lengyel
paraszt és nekiáll egymaga egy ásóval és visszacsinálja a lövészárkot. A
felét már eligazította, most ott áll a közepe táján és homlokát törli.
Sokat gondoltam arra, hogy hogyan lesz a csatatérből megint békés
szántóföld. Most megcsiptem itt ezt a pillanatot. Azt a minden
történelmi pillanatnál rám nézve történelmibb pillanatot, a mikor a
paraszt begyógyítja a föld sebeit. Nem, a világért sem interjuvolom meg
a parasztot, csak nézem innen az országutról. A földgerinczet, a mely az
árokparton huzódik, a kapával bekapdossa az árokba. Mikor egy darabkán
már így betömte az árkot, topog rajta egy kicsit. Aztán beleakasztja a
kapát megint a kupaczba. Honnan jött? Mikor jött? Hol volt, mikor itt
katonák ölték egymást? Hogy tudja meg, hogy már vége van? Sajnálja-e a
földjét?
Ott görnyed, izzad és eltünteti a háborút. Simítja a csatateret.
Bevarrja a hosszú, izgatott sebet, a mit azóta elrohant katonák
szakítottak rajta. Nyáron – vajjon igaz-e? – már dús vetés fog itt
állni. A paraszt végigszepegi az ütközetet valami pinczében és mikor
minden megint csöndes, előbujik, apai gonddal meggyógyítja az ő szegény
földjét. Visszacsinálja a lövészárkokat. A szenvedés, rémület, lobogó
extázis e keskeny, véres medréből megint szelid szántóföld lesz. Ha
megint felturják, megint visszacsinálja. Valósággal állatiasan
természetes ez a nagy, önző hűsége a barna földhöz. Nem tudom róla
levenni a szememet.
Az árok és a kilencz fedezék közt egy sír van, hosszúnyelű, nagyon
vékony kereszt rajta. Az is az ő földjén van. Ezzel mi lesz? Ezt hogy
fogja visszacsinálni?
Saybusch, deczember.
Megyünk hazafelé. Tegnap délután Neu-Sandecben parancsot kaptunk, hogy
pont öt órakor gyűlekezzünk a felrobbantott vasuti híd mellett, a mi
most a vasút végpontja, oda jön értünk egy mozdony néhány kocsival. Öt
órakor zuhogott az eső, mintha öntötték volna, olyan sötét volt, mint
egy zord őszi éjszakán, csak a pionirok fáklyái világítottak a folyó
felől, a hol a hidat javítják éjjel-nappal. A töltésen egymás után
jelennek meg a sötét alakok. Itt az alezredes is, a vezetőnk. A vonat
nem jön. A víz a nyakunkba, a fülünkbe, a hátunkba folyik. Hideg van és
sötét. Eltelik másfél óra. A vonat nem jön. Elhatározzuk, hogy elébe
megyünk a legközelebbi őrházig. Elindul a menet a töltés éles kövein. A
hátam mögött azt mondják, hogy talán az oroszok elvágták valahol a
vasutvonalat, frontunk ezzel a töltéssel észak felől párhuzamosan megy.
Vita, hogy lehetetlen ezen a vonalon áttörniök. Hirtelen megáll az egész
társaság és figyel. Valaki ágyút hallott. Hallgatózunk, semmi. Az eső
csurog hangosan a kövekre. Elérünk az őrházhoz, a mely el van hagyatva.
Még nem jött vissza a vasuti őr, a ki innen megszökött. Benn egy kis
szobában szorongunk vagy negyvenen. Villamos lámpák villognak. N. úrnál
egy félméteres templomi gyertya van, azt gyujtja meg. Át vagyunk ázva,
várunk. Néhány tiszt künn áll az esőben a mozdonyt feltartóztatni, ha
jönne. Ezek egyike bejön azzal, hogy megint hallani az ágyút. Kimegyek,
sokáig figyelünk, tényleg döng valami, lehet, hogy nagyon messziről jövő
ágyú, de valószinű, hogy csak a pionirok dobálnak gerendákat a vashídra.
Messziről kis vörös pontok a fáklyáik. Az őrház mellett telefonos bódé
áll a töltésen, ennek ablakából fény sugárzik. Bemegyünk, a mi
társaságunk két tagja van benn egy gyertyával, egy telegrafista és egy
fényképész, és hallgatják a kagylót. A telefon el van rontva, beszélni
nem lehet rajta, de minden szót hallani, a mit a legközelebbi állomás
egy szobájában beszélnek. Valami idegen nyelven beszélnek ott, a
fényképész érti őket, azt mondja, hogy rólunk beszélnek. Pszt! Pszt!
Int, hogy hallgassunk. A fülénél tartja a kagylót és nagyra mereszti a
szemét. Várunk. Azt beszélik – mondja aztán – hogy egy tábori
csendőrőrmester volt ott a vonatot számunkra sürgetni. Egy hang azt
mondta: «ott várnak a töltésen az esőben». A másik hang azt felelte:
«várjanak holnapig, én nem tudok semmiféle vonatról». Az egyik hang azt
mondta: «nem kellene értesíteni őket?» A másik azt felelte: «Nem». Aztán
mind a két hang nevetett. Megint kijövünk az esőbe. A hegyeken katonáink
fénypontjai világítanak, mozognak. Minden hegyen öt-hat. Újabb félóra.
Végre megjelenik nagyon messze egy erős lámpa a töltésen. Jön a mozdony.
Mind a negyvenen a sínekre állunk és negyven zseblámpa integet a mozdony
felé, hogy álljon meg. Így kapaszkodtunk fel a vonatra. Az ajtó még
mindig kitörve lóg az én kocsimon. A kalauz elől van a mozdonynál,
megint nem köszönt bennünket, nem beszél velünk. Aztán megy lassan
visszafelé a vonat, nincs világítva, gyertyáink égnek a kis
csapóasztalokon. Mikor vacsorát szedünk elő, a vonat Limanowánál áll.
Nincs ivóvizünk, de a katonák azt mondják, hogy itt a limanowai
állomáson kitünő kútviz van. Kinézek a törött ajtón, az állomás teljesen
elhagyatott, egy ablakában sincs világosság. A katonák a sötétben vizet
húznak a kútból. Iszonyúan esik az eső, szinte harsog. És kellemetlen
szél fúj. A pályaudvar völgyben van. Fenn, fölötte feketén a dombok, a
hol tegnapelőtt délben a halottak közt jártunk. Milyen sötét van most
ott fenn. Nagy tömegsírok, huszonkét huszár az egyikben, a másikban
negyven orosz. Ez a rengeteg esővíz csurog most lefelé a dombokról,
átáztat mindent, lesodorja a véres sarat, a melyben jártunk. Hallani, a
mint minden oldalon ömlik, folyik, csurog, csepeg. A szél vonít. Most
haragosan mossa a jó Isten ezt a véres dombot. A sötétben nyikorog a
kerekes kút, a hogy a két katona húzza felfelé a vödröt. Visszamegyek.
Benn a kupéban spirituszlámpa ég, konzerveket melegítenek az urak és a
vita a németek közt arról folyik, hogy ha a haditudósítót elfogják,
hogyan kezelendő a nemzetközi jog szerint, ha revolver van nála. A két
katona boldogan hozza nagy üvegekben ezt a rettenetes kútvizet. A vonat
elindul. «Hát nem kell revolvert hordani!» – mondja egy svájczi
ujságíró. «Na hallja – mondja egy osztrák – ezen az elhagyott vidéken? A
vita nem érdekel, egy sarokban didergek, nemcsak a testem fázik, úgy
érzem: az egész világ minden kétségbeesése didereg bennem, hogy vaczog
tőle az egész életem, most már teljesen elveszítettem mindenről a
véleményemet, és nem tudom, ezek után a napok után fogunk-e még valaha
az életben nevetni. Spirituszlámpákkal babrálnak, főznek, forralnak, az
egyik úr poharat nyujt felém. Ők nem vették észre, milyen állomáson
álltunk, azt mondják, ideges ostobaság, hogy nem iszom a kútvizből,
hiszen jól felforralják és teát csinálnak belőle.