Józan fejjel olvastam haditudósításokban csatatéren talált levelekről.
Idézetek, sorok jelentek meg a lapokban. Mindig azt hittem, boszantó,
érzelgős hazugság. Most megtudtam mindent. Az elesettek zsebeit
hivatalból kikutatják, az értéktárgyait, pénzét visszajuttatják a
családjának. Persze, kihull a kiforgatott zsebből a levél is.
Mindenkinél van levél. Minden lépésnél levélre hág az ember. Harminczat
nem olvasok el, a harminczegyedikbe bele muszáj nézni, mert egy bokor
ágai közt van, felém fordítva. Előttem megy Miakich kapitány, az vette
fel a földről, nem volt szive visszadobni, gyöngéden a bokorra tette.
Azt írja: «… vigyázz a lábadra, tartsd melegen, tudod, hogy mindig a
lábaddal volt bajod. Esetleg mutasd meg az orvosnak». Waldmann úr,
galicziai szerkesztő lefordít nekem egy orosz levelet. Ez van benne: «…
rád gondolunk a messze, fehér világból». A vége ez: «… csókolják piros
arczodat és czukros szájadat szerető öreg apád és anyád». Waldmann úr
tárczájába teszi a levelet. Egy pillantás egy másikra, csak ezt a szót
látom: «Jászapáti». A győzelmes csapat itt jász-kun huszárokból állott.
A csatatér alsó fele, a völgytől a domblejtő közepéig már ki van
takarítva. Ott már semmi nyoma az ütközetnek. Ott már csak két lengyel
parasztasszony görnyedezik egy kosárral. Ezek böngésznek, a rögből is
kikaparnak egy-két ott felejtett töltényt, egy-egy egészen széttaposott
orosz sapkát, patkót, csattot, szijdarabkát. A honnan ezek is elmennek,
ott már igazán nincs semmi a földön.
Csak alatta.
*
Mikor lefelé búcsúzom a dombról, egy közhuszár kísér. Levelet írok a
hátán Thomka Zoltán kapitány barátomnak, itt van valahol a völgyben, az
egyik majorságban, de mi másfelé megyünk az ezredesünkkel. A huszár
közben rámutat az előttünk huzódó hevenyében ásott lövészárokra.
Magyarázni kezdi:
– Ez azért van, hogy lebukunk mögéje és akkor addig nem éri az embert a
golyó.
Nádasdy-huszár, azok közül való, a kik azt a nagyszerűen véres éjjeli
gyalogos-csatát vívták egy ilyen árokból. Ő lovon indult el augusztusban
hazulról, neki új dolog ez.
– Tudom, fiam – mondom.
Azt mondja:
– Tessék ezt is följegyezni, mert ez nagyon ügyes dolog.
Szeretettel nézi a védő földhányást az árok szélén. Abbahagyom az írást
a hátán. Gyönyörű növésű, sudár magyar gyerek, lóra termett, még úgy
tartja a fejét, mint a ki mindig két méternél magasabbról nézett az álló
emberre. És most dicséri a földet, a mibe bele lehet bujni. Egészen
pontosan úgy hat, mint egy tönkrement mágnás, a ki csudálkozva jön rá,
hogy munkából is meg lehet élni. Ilyen sóhajos dicsérete ez a
földi-háború előnyeinek. Az imént még meg akartam kérdezni, hogy hol
állnak a lovak, de így most már nem juttatom eszébe.
– Mindenik huszár kapott ásót – mondja egészen csöndesen.
Limanowa, deczember.
Egy kutya.
A fedezékek körül még sok a halott. Messze a fedezékek mögött azonban
egyedül fekszik hanyatt a mezőn egy fiatal, köpönyeges csukaszürke
gyalogos, sapka nélkül, hosszúra nőtt hajjal. Sok vér van mellette. A
szája mellé kapott egy rettenetes puskatus-ütést, úgy, hogy a fogsorai
széttépték az arczát, a mint keresztül vágódtak rajta. Altiszt, a blúza
zsebéből piros katonai noteszkönyv áll ki. Ötven lépésnyire tőle egy kis
ház, a mely előtt lengyel paraszt reparálja a kerítést. A házból
bernáthegyi formájú kutya jön ki, egyenesen a halotthoz szalad,
szaglászni kezdi a véres arczot. Kollégám, Herczeg, egy bottal siet oda
és elkergeti a kutyát. A kutya kétszer-háromszor közeledik még a
halotthoz, Herczeg mindannyiszor suhint feléje a bottal. Végre a kutya
leszalad a dombról és eltünik. Herczeg magából kikelve, nagyon feldúltan
jön hozzám vissza. «Borzasztó volt… borzasztó volt ez a kutya» – mondja.
Állunk és messziről néma izgalomban, elmondhatatlan gondolatokkal néztük
a magányos halottat. Egyszerre a ház mögül jön egy haditudósító,
egyideig áll a halott mellett és nézi, aztán lehajol hozzá és kiveszi a
zsebéből a piros noteszkönyvet, lapozni kezd benne. Herczeggel a
haditudósítóra halk megjegyzést tettünk, a mely a bernáthegyi formájú
kutyára nézve kedvező volt és tovább siettünk, a nélkül, hogy
hátranéztünk volna.
Limanowa, deczember.