Tymbark, deczember.
A limanowai harcztérre utazunk, talán még jókor érünk az üldözéshez, bár
egyre kevesebb a remény. Ez a főként teherkocsikból álló vonat nagyon
lassan megy és mindenütt órákig áll. Tymbarkban koromsötét éjszaka
állunk meg, az állomáson kívül. Az állomás teljesen sötét és elhagyott.
Lenn, a völgyben trén táborozik, a katonák hatalmas tüzek körül ülnek,
innen csak ezek a tűzrakások látszanak, a vörösen megvilágított arczok
koszorúja körülöttük és egynéhány szekér pirosan égő konturja. Erősen
fagy. A másik oldalon municziósládák, friss fehér kis ládák egész
hegyekbe rakva. A szuronyos őrök bajuszán jég csillog, az egész
rakományt egy acetilénfáklya világítja meg. A hegyeken tüzek, a mi
katonáink. Egyik hegyről a másikra jelek mennek: fénypontok szabályosan
föl és le, a másik hegyen ismétlik a jelet. Egy piszkos, hallgatag
kalauz jön velünk a vonaton, még eddig senkihez egy szót sem szólt,
mindenki utálja, mert rossz arcza van, a kérdésekre sem felel, egyike
azoknak a furcsa, zord idegeneknek, akik néha, ilyen titokzatos
éjszakán, hirtelen belemerednek az ember életébe, és abban minden komoly
ok nélkül, talán csak komor külsejük miatt, nyomot hagynak. Sokáig
állunk, egyszerre katonavonat jön és áll meg a szomszéd sínen, oly
közel, hogy villamos zseblámpával át lehet világítani az ablakába. Német
katonákkal van tele. Most ők is átvilágítanak hozzánk, minden ablakukban
felcsillan egy-két zseblámpa, az egész hosszú vonat végig villog, most a
mieink is átvillognak mind, legalább száz kis fénypont ugrál kiváncsian
végig a két vonaton. Nagy csöndben vannak a németek. Egy altisztjük megy
végig a vonat mellett és minden kocsinál halkan azt mondja, hogy a míg
jelt nem kapnak, nem szabad kiszállni. De az egész vonatjukban végig
halk zörgés megy végig az ablakok mögött a néma éjszakában, a németek
készülődnek, szedik magukra a sok holmit, ásók, fegyverek, edények
zörögnek. Öltözködnek. A különös kalauzunk megint itt van, kinyitja az
ajtót, onnan nézi őket. Egyikünk le akar szállni, kétszer is
megszólítja, a míg morogva félreáll az ajtóból. A németek megkapták a
jelet, most már mind kiszálltak, sorban állnak a vonat mellett,
nagyszerű felszereléssel. A vaggonjaikra ez van írva: «Von Verdun nach
Warschau.» – «Deutsche Jungens gehen Schluss machen.» A mi vaggonunk
ajtaja nyitva van. Velünk lassan elindul a vonat. Kollégám, Szomory szól
a kalauznak, a ki a nyitott ajtóban áll, hogy csukja be az ajtót, mert
hideg van. A vonat megy, a kifelé nyiló ajtó a következő pillanatban
beleakad egy vasoszlopba és nagy recsegéssel darabokra törik. Csak az
alsó sarok tartja még, a felső része összetörve lóg ki a vonatból. A
németek hátrább ugrálnak, hogy a kilógó ajtó el ne üsse őket. A vonatban
már megint alszik mindenki. Éles éjjeli szél fúj végig a folyosón.
Limanowa, deczember.
Megérkeztünk.
Reggel négy óra óta járunk a sebesültek, foglyok, pihenő huszárok közt
és halljuk a limanowai csata történetét, de mi magyarok a kérdéseinkkel
mindig csak a Nádasdy-huszárok éjszakai harcára térünk vissza. A
limanowai csatában, a mely körülbelül gyujtópontja volt galicziai nagy
győzelmünknek, a Nádasdy-huszároknak ez az éjszakai harcza minden
fájdalmas csodálatot megérdemel. Ezek a gyalog harczoló magyar fiúk
koromsötét éjszaka kapták a parancsot, hogy lovaikat hagyják lenn a
faluban, s jussanak el ezen a meredek magaslaton a hegygerinczig huzódó
lövészárokba, hogy felválthassák az ott harczoló legénységet. A
huszárok, valamennyi tisztjükkel az élen, négykézláb kuszva, óvatosan
haladtak a lövészárok elé. Az oroszok túlerőben voltak ezen a dombon, és
mire a huszárok felértek az árokhoz, az már el volt foglalva, ott már a
fekete éjszakában orosz gépfegyverek lestek rájuk. A felropogó orosz
tüzelésre a tisztek rögtön tisztában voltak a helyzettel és
gyalogrohamra vezényelték huszárjaikat. A pelyhes állú magyar fiúk
karabélyaik agyával mentek neki a szuronyos, gépfegyveres orosz hadnak
és minden tűzön, szuronyon, golyószórón keresztül éjfélutántól másnap
délelőtt tizenegyig verekedtek az ellenséggel.
Az orosz halottak között járva, alig láttam rajtuk lőtt sebet. A ki
orosz itt fenn elpusztult, azt a rettenetes ütések terítették le. Egy
huszárhadnagy hosszúnyelű ásóval vetette magát közéjük, mindenütt elől
járt, mint kivétel nélkül mindegyik huszártiszt. Legelől Muhr ezredes, a
kinek hevenyészve csinált emléktábláját, a mely eleste helyén áll,
karácsonyi fenyőgalyak borítják. Két egyszerű közhuszár kísért oda. Ott
a szó szoros értelmében könyörögtek nekem, hogy minden ujságba írjam ki,
hogy a tisztjeik mindenütt elől rohantak és mindig ott harczoltak
ember-ember ellen, kézitusában, a hol a legnagyobb volt az orosz
gomolyag.
Délelőtt tizenegyig tartott ez a harcz, a mikor gyalogos erősítések
érkeztek a huszárok segítségére és megadták a végső döfést az orosznak.
A mieink sürű tüzében futva menekült le az ellenség erről a hegyről. Ha
az ember a tetőn áll, a halottak fekvéséből még a futás irányát, a futó
ember mozdulatait is látja. A kis erdő szélén most temetik a halottakat.
A népfelkelők takarítanak a csatatéren. Szekerek vonulnak a halálos
szeméttel le a kanyargó uton. Mások a hadizsákmánynyal ballagnak.
Nevetést hallok: a domboldalon egy szegényes majorság kertjében huszárok
hintáznak. Ingujjban vannak, oly melegen süt a nap. Innen a
hegygerinczről végig látni az egész nagy, dombos-völgyes feldult
csatateret. A véres tarlón a déli óra békéje nyugszik. A hogy a
messzelátón nézek, a völgyön túl, a szomszéd hegy lábánál egy magányos
sírnál egy huszár térdel, mellette a másik áll, lehajtott fővel
imádkozik. Még messzebb a mezőn három huszár sétálgat, egymás kezét
fogják. Egy dombhajlás mögött kopasz fák közt parasztház, csak a piros
teteje látszik. Csendes, de nem szomorú magyar nóta zümmög onnan ide
felém egészen halkan. Huszárok énekelnek. Azt mondják, mindig énekelnek,
még fenn Lengyelországban a hóbavájt árkokban is. Áténeklik az éjszakát.
Ez a győzelmes csatatér most valami szívszorongató keveréke, forró
könnyekre indító tájképe a békés nyugalomnak, nevetve hintázó
huszároknak, fájdalomnak, jókedvű éneknek, imádságnak, égrenéző orosz
halottaknak, véres szeméttel nyikorgó szekereknek, arczraborult szegény
magyar huszároknak, a kik nem is tudták talán, hogy itt a limanowai
dombon nyugtalan magyar városok nyugalmát verekedték ki, mikor északnak
szorították az oroszt.
A kép fölött valóságos istencsudája: itt északon, egy héttel karácsony
előtt, melegen, szikrázóan süt a déli nap.
Limanowa, deczember.