Indija, november.
Néhány napi déli tartózkodás után, amikor már azt hittük, hogy végre
eljuthatunk a Kolubaránál harcoló csapatokhoz, a frontra, hirtelen
parancs jött, utazzunk fel az északi harcztérre, az új állomáshelyünkre.
Sötét hajnalban indultunk el Mitroviczáról és egymás vállára dőlve
aludtunk a vonaton. Két órai utazás után arra ébredek, hogy hirtelen
nappal lett, mintha a nap sütne be az ablakon, kinézek, a vasuti
töltéshez egészen közel egy négyemeletes gőzmalom ég, már ki van égve az
egész belseje úgy, hogy most már csak az lángol benne, a mi a földre
zuhant le. A lángok mintha a felhőkig lobogtak volna fel, a négy óriás
fal közül a száz meg száz ablakon egy nagy kályhába lehetett látni, a
mely felül nyitva van. Nappali világosság és nyári forróság volt egy pár
perczig, a míg a vonat a malom mellett ment. A malommal szemben, az
égbolt túlsó oldalán majdnem pontosan ugyanolyan vörös volt az ég, mint
a malom fölött. Ott a nap jött fel, haragosvörösen és éppúgy lángolt a
láthatár alján, mint a malom, a melyet már rég elhagytunk. A vonat
ablakából hol hátra, hol előre néztünk, a két lángolás és a két vöröslő
égrészlet olyan egyforma volt, hogy össze lehetett volna téveszteni a
kettőt. Egy állomáson sokáig áll a vonat, a vasuti őrök azt mondják,
hogy a zimonyi nehéz ágyúk dörgését idáig lehet hallani. Mindenki
figyel, némelyek azt mondják, hogy ők hallják, én nem hallom, nagyon
nagy hajnali csönd van az elhagyott állomáson, a kékes derengésben, csak
a mozdony liheg fáradtan. Messziről az égő malomból egy láng-szökőkút
robban fel hirtelen iszonyú magasra, aztán lecsöndesedik. Az egyik
négyemeletes fal dőlt be. Megfordulok a felkelő nap felé. Lassan és
győzelmesen vörösíti be maga körül az ég alját egyre nagyobb darabon. Az
állomásparancsnok azt mondja, hogy déli seregünk győzelmes útjában már
átkelt a Kolubara folyón.
Zsolna, deczember.
«Fiam…»
Most azon tünődöm, hogy valamikor ez a szó lesz a legszebb emlékem ebből
a háborúból. Soha nem hallottam és soha nem fogom többé hallani ennek a
magyar szónak azt a krisztusi meleg zengését, a mivel most szól itt
körülöttem már egy hónapja. Hogy így eltünődöm rajta, úgy érzem, ezt
kaptam karácsonyra a háborútól. Most fedezem föl, milyen szép. Fiam.
Minden más megszólítás megszünt, a háborúban mindenki: fiam. Szebb, mint
a német _mein Kind_ és mint a franczia _mon enfant_. Fiam – és mégis, az
ember a leányának, a feleségének is szokta mondani. Fiam – ez melegebb,
mint a mein Kind, mert büszkeség van benne. Az értékesebb gyermekre, a
fiúgyermekre büszke apa öröme szól belőle. Édes fiam – az öcsémnek is
mondhatom, sőt a bátyámnak is, ha bánata van és vigasztalom: – látod,
fiam, nem így kellett volna. Fiam: a barátom, ha tanítom, vagy gyöngéd
szemrehányást teszek neki. Gyere be, fiam – a hű inas; ejnye fiam – az
asszony, ha soká öltözködik. Lásd be fiam – mindenki, a kinél
nyugodtabb, okosabb akarok lenni, a kit szeretek, a kivel apáskodom, a
ki bízhatik bennem, a kit nem hagyok el – fiam: mindenki, a ki szomorúan
emeli rám a szemét, fiam: mindenki, a kinek sebe van, a ki éhes, a ki
fázik, a ki hazagondol, a ki sóhajt, a ki levelet ír, a ki szerelmes, a
kit megcsaltak, a ki szenved, a ki mosolyog, mikor szenved – úgy-e,
fiam? – mindenki, a kit nagy baj ért és még nem tudja, a ki sebet kapott
és bele fog halni – nem baj fiam, meggyógyulsz fiam, – mindez a sok jó,
szenvedő, áldottkedves baka, a ki az éjjel a ködben elmasirozott előttem
(a kórházból jöttek, valamennyi gyógyult sebesült volt és megy vissza a
frontba) – majd megjöttök fiam, megsegít az isten fiam, nesze neked is
egy czigaretta fiam, sajnálom, hogy százat nem hoztam, most már nektek
nem jut, mert nincs több, fiam.
Fiatal hadnagyok mondják az öreg népfölkelőnek, úriasszonyok az
átkötözőben a bakának, a kis doktor mondja akkora huszároknak, a kik
kétszer olyan nagyok, mint ő, egyik tiszt mondja a másiknak, minden
tiszt a búcsúzó feleségének, vén tábornok az ősz ezredesnek, szuronyos
népfölkelő az orosz fogolynak, a ki nem is érti, – ezt a szót soha többé
ily sűrűn, de ilyen forrón se fogom hallani.
A földig, a porig aláz bennem mindent, a mi valaha kiábrándulás volt az
emberekből, ez a szó és az, a hogy mondják. Ha valaha, életem során csak
egy pillanatra is fogalmam lett volna arról, hogy háborúban így fogják
egymást szeretni az emberek, a hogy most látom, nem lett volna az emberi
rosszaság miatt soha egy keserű napom se. Az éjjel féltizenkettőtől
egynegyed négyig topogtam a szabadban rakott tűz körül s néztem, hogyan
jön már a második ezer orosz fogoly ki a ködből, a mely oly sürű volt,
hogy a legközelebbi tűzrakást már nem lehetett látni tőle – köhögve,
nyakig beburkolva, görnyedten jöttek párosával, földszinű
köpenyegeikben, csak úgy dőltek a ködből, egyre jöttek, éhesen,
rongyosan, mint a koldusok – tegnapelőtt még lőttek az enyéimre, de ma
már az enyéim ott állnak a tűz mellett és gulyást adnak nekik, jól
megmérve és hallom, a mint a nagykanalas népfölkelő szünet nélkül mondja
nekik:
– Nesze fiam. Egyél fiam. Kevés fiam? Itt van még egy kanállal, fiam.
A tiszt kijön, mondja a népfölkelőnek:
– Menjen be fiam, maga már fázik. Majd felváltom, fiam.
– Gyere fiam – mondja a bakának a doktor, – majd átkötözöm a fejedet.
Zúg tőle a fejem, ezt nem lehet elfelejteni soha többé. Bocsássanak meg
érte a józanok, de nem tehetek róla, hogy ilyen nagyon beleestem. Benne
vagyok a nagy malomban, a nagy kő alatt van most az én bűnös életem is,
talán nem is illenék ezt kinyomtatni, annyira nem fontos most senkinek a
magános gyötrődése. De olyan valami felujjongó érzés ennyi emberséget és
szeretetet látni minden nap minden órájában, hogy megírom haza, mint a
hogy a családjának ír meg az ember valamit, a minek úgy örül, hogy nem
akarja magának megtartani.
Újzsolna, deczember.
Hadifoglyok közt.
Kis teherpályaudvar, korai téli alkonyat. A sárban, a teherkocsik és a
raktárbarakkok közt most vánszorgott el ezerkétszáz orosz katona, már
jön újabb hétszázötven. Egy pesti tanár és egy pesti bankhivatalnok ad
nekik enni, egy ügyvéd kérdezi ki a panaszaikat és egy kereskedő kötözi
át a sebesültjeiket. A hogy beléjük keveredem, egy csendőr tol el onnan
czivileket, mert orosz pénzt akarnak vásárolni a foglyoktól.
– Ez nem vásár, – mondja – majd beváltják a pénzüket hivatalosan.
Magyarázólag fordul felém:
– Kiuzsorázzák szegényeket.
Most hirtelen, a hová pillantok, emberség és jóság: az egyik orosznak
csajka helyett kis konzerv-skatulya van a kezében, a magyar
népfölkelőhadnagy csajkát ad neki; az egyik szomorúan néz a gulyásra, a
mit kapott, a szakács nevet egyet és még egy porcziót ad neki; a tanár –
az élelmezés parancsnoka – skatulyából adja nekik a czigarettát; egy
czivil magyar kifizet az egyik helyett a kis kantin-ablakban tizenkét
krajczárt; az ügyvédhadnagy felesége átkötözi az egyiknek a fejét.
Megüti a fülemet, az egyik németül mondja:
– Auch Lehrer?
Odanézek, két skatulya gyufa van a kezében. Előtte nevet egy magyar
népfölkelő.
– Mi az? – kérdem.
– Ő is tanító – mondja a magyar.
Gyönyörű szál legény, boldogan szorongatja a gyufát. Elég jó németséggel
magyarázza:
– Én tanító vagyok, Livlandból. Kértem tőle egy gyufát, kérdezte, mi
vagyok, mondtam: tanító, mondta: ő is tanító, adott még egy skatulya
gyufát.
És megint nevettek egymásra, sokáig, csak ezt mondták: Lehrer… auch
Lehrer… Lehrer… Odagyűlt vagy ötven köréje, azoknak elmagyarázta
oroszul. Addig nevettek a két skatulya gyufán, a míg még egy orosz
tanító jött.
– Mi az? – mondta. – Tanítókat keresnek?
A magyar népfölkelő a magyarok közé megy, ott nevet tovább.
– Tanító… mondom neki… mondja nekem… Lehrer… auch Lehrer…
*
A tisztekkel uzsonnáztam az állomás mögött, egy kis vendéglőben.
Lehettek vagy huszan, mindannyian a 293., 294., 295. és 296.
gyalogezredből. Tegnapelőtt fogták el őket. Ebből a négy ezredből állott
a hadosztályuk, ők azt mondják, hogy kis híjján az egész divizió el van
fogva. A 293., 295. és 296. ezred szentpétervári tartalékosokból áll.
– Körül voltunk kerítve – mondja az egyik francziául és int, hogy meg
kellett adniok magukat.
Egy másik kipótolja:
– … és elfogyott a municziónk.
Jól van. Rendben van. A világért sem akarják, hogy azt higyjük, hogy
megadták volna magukat, ha csak egy töltényük lett volna. Bár odakünn a
«Lehrer» azt mondta, hogy a mieink olyan hirtelen vették körül őket,
hogy ő például egyetlen lövést sem tett. Mindegy. A fődolog, hogy itt
vannak.
Az egyik azt mondja, ő nem orosz, hanem finn.
– Hiszen akkor…
Még ki sem mondtam, mosolyogva szól:
– Magyarok és finnek rokonok. Maurus Jókai… Petőfi…
Kisértetiesen hangzik ez a két név ennek a lerongyolt, nyakig sáros,
fáradt szőke embernek a szájából. De rongyaiban is olyan elegáns, olyan
finoman tempós a beszéde, minden mozdulata… A húsz között talán csak
kettő volt, a ki ne lett volna szép ember. Modorban, gesztusban,
társalgásban pedig egyszerűen tökéletesek voltak. Kérdezem, hogy valami
kiváltságos ezredhez tartoznak-e? Hogyne. Petrográd! Magyarázzák:
– Minden divizió négy ezredből áll. Minden ezrednek más szinű sáv van a
gallérján. Mindig az első ezred piros, a második kék, a harmadik fehér,
a negyedik fekete. Mink petrográdiak vagyunk…
Belép az állomásparancsnok. Az oroszok két hosszú asztalnál ülnek egy
fegyvertelen brünni sech hadnagy őrizete alatt. Most mind felugrik,
haptákba áll. Az állomásparancsnok harsányan kérdezi:
– Tud az urak közül valaki németül?
A livlandi jelentkezik:
– Ich, bitte.
– Akkor tessék a bajtársaitól megkérdezni, hogy nincs-e valami
kivánságuk, vagy panaszuk.
A livlandi hátrafordul, gyorsan egy rettenetes orosz mondatot mond.
Kórusban felelnek, németül:
– Nein! Nein!
Az egyik, egy bőrkabátos, nagyon intelligens fejű, feltartja a kezét:
– Ja.
De nem tud németül. Francziául adja elő, hogy valamelyik lengyel falu
lakossága, a mikor átkisérték őket a falun, gúnyolódva kiáltott feléjük:
«moszkali, moszkali (oroszok)… most majd kaptok, úgy-e, meg vagytok
fogva…» satöbbi.
A hosszú livlandi leinti, hogy ezért ugyan nem érdemes panaszt tenni.
– De igen, – erősködik a bőrkabátos – a foglyot nem szabad csúfolni!
Tudja Isten, örültem ennek a panasznak, mert ha ez a tiszt ilyen
kicsiségért ilyen komoly panaszt tett, akkor ebből olyasmi látszik,
mintha szigorú elveik volnának a fogoly katona tiszteletbentartására, és
akkor talán ők is megbecsülik a mieinket…
Mialatt ez történt, az egész idő alatt, egészen a vonat indulásának
pillanatáig, az egyik fiatal orosz tiszt tüzesen udvarolt a kaszirnőnek.
Ennél valami reménytelenebb dolgot még soha életemben nem láttam.
*
Két esetet mondanak el, mind a kettő mostanában történt itt, ebben a
vendéglői szobában, a hol az átvonuló fogoly orosz tisztek szoktak enni.
Vasárnap este czigány játszott a vendéglőben, mikor vagy tizenöt orosz
fogoly beült ide felügyelet alatt vacsorázni. A tizenöt közül tizenegy
lengyel volt. Egyszerre csak elkezdi játszani a czigány a Kossuth-nótát.
A tizenegy lengyel felállt. Az egyik orosz megkérdezte:
– Miért álltatok fel?
– Unjuk az ülést, – felelte a lengyel – egy kicsit ki akartunk
nyujtózni.
Utóbb a mi népfölkelő-hadnagyunknak megmagyarázták, hogy egyikük ismerte
ezt a nótát, de az Istenért, ha az orosz kérdezni találja, ne mondja meg
neki, milyen nóta volt.
Ma délelőtt pedig az ezerkétszáz fogolylyal jött orosz tisztek közt volt
egy alezredes is. A kantinos bécsi ember és van neki egy hat éves kis
fia, a ki mindig a katonák közt ténfereg. Kard van az oldalán és kis
huszársapka a fején. Odamegy az alezredeshez, a ki kávét ivott és
megszólítja németül:
– Te katonatiszt vagy?
Az alezredes rámosolyog:
– Igen.
A gyerek rámutat a saját kis pléhkardjára:
– Miért nincs neked ilyen?
– Mert elvették tőlem – mondta az alezredes és lehajolt a kávéscsésze
fölé.
«Kérem, – mondta nekem, a ki a történetet elbeszélte – a két tenyerével
eltakarta az arczát és úgy sirt. Tessék elhinni, én nem is tudtam, hova
legyek… egy alezredes, kérem!…»
Főhadiszállás, deczember,
Ma több tudósító a főparancsnokság városába utazott, Hoen tábornokhoz, a
szokásos informácziókért. Este vissza kell jönni. A vonaton együtt
jöttek a debreczeni 39-ik gyalogezred egy tisztjével, a ki a következő
elragadó csataképet mondta el ennek a híres magyar ezrednek a forró
napjaiból:
Az ezred – ugyanaz, a melyet a minap valósággal ünnepelt a hadvezetőség
– ellenállhatatlan temperamentumával és viharzó harczi kedvével
mindenütt kedvenczévé vált azoknak a csapatoknak, a melyekkel együtt
küzdött. A debreczeniek elismerése vagy kritikája szájról-szájra járt a
többiek közt. A debreczeni ezred legutóbb egyszer egy stájerországi
ezred mellett állt a tűzvonalban. Mind a két ezred várta, hogy előre
küldjék. Egy tiszt érkezett azzal a parancscsal, hogy a stájerek azonnal
induljanak rohamra. Erre a stájer ezred feltűzte a bajonettet, bucsút
intett a magyaroknak és zengő harczi ordítással, mint a vihar, rohant az
oroszok ellen. A debreczenieknek úgy megtetszett az a hatalmas tempó, a
melylyel a stájerek az ágyúk tüzén keresztül az ellenségnek rohantak,
hogy az egész debreczeni ezred, négyezer magyar fiú, egyszerre tapsolni
kezdett. A stájerek az elragadtatott magyar bakák tapsviharában futottak
át a mezőn az orosz árkok felé. Az orosz ütegek közben egyre bömböltek.
A debreczeni ezred mindvégig szakadatlanul tapsolt. A stájerek
tökéletesen szétverték az orosz vonalat. Boldogan mesélték fűnek-fának,
hogy mikor a stájer sebesültek visszafelé jöttek, a debreczeniek még
mindig tapsoltak.
Újzsolna, deczember.
Egy zászlósról.
A teherpályaudvar megint tele van vonatokkal. Az egyik vonaton hétszáz
orosz fogoly jött, a ki az itteni «Verköstigungs-Stationon» kap enni, a
másik vonaton sebesült és meggyógyult magyar bakák mennek a harcztérre,
ők is ugyanezt a gulyást kapják. Fagyos téli éjszaka, fél három. Köd,
igen magasan függő villanylámpák. Jövök a barakkokból, a hol hosszú
asztaloknál úgy eszik a hétszáz orosz, mintha valami nagy banketten
ülne. Megyek a síneken keresztül egy vörösen lobogó máglya felé, meg
akarom nézni, mi az a tűz a ködben. Vasuti sínekből csinált állványokon
nagy vasládákban fő itt a szabadban a gulyás, a ládák alatt olyan nagy
tűz, mintha vasat akarnának olvasztani. A tűzhöz közel egy kerti szék,
azon egy fiatal orosz tiszt ül és noteszbe ír a tűz fényénél. Senkivel
sem törődik. Azt mondják zászlós, ő nem utazik a többivel, hanem vár
reggel ötig, a míg fogoly orosz tisztek jönnek, azokkal utazik tovább.
Meglátja a karszalagomat és azon a Presse szót. Felkel és szalutál.
Németül szólít meg:
– Ön haditudósító?
– Az vagyok.
– Magyar?
– Igen.
Mutatja a könyvet, a mibe az előbb írt.
– Akkor egy szivességre kérem. Engem egy magyarországi fogolytáborba
visznek. Én ide ebbe a könyvbe felírtam magyarúl azokat a kéréseket, a
mikre szükségem lehet. Nem tudok magyarúl, de magyarok lediktáltak nekem
mindent, a mi kell, én leírtam a pontos magyar kiejtést orosz betükkel.
Most majd felolvasom és ön mondja meg, ha valahol hiba van. Jó?
– Jó – mondom.
Rám nézett most, mikor azt kérdezte, hogy «jó» – a tűzfénynél
mindenkinek romantikus az arcza, ez egy feltünően hosszúra nyúlt, nagyon
csontos arcz volt, hosszú orr, hosszú áll, nagy, sötét szemek, beesve a
homlokcsont erős árnyékai közé.
Olvassa, magyarúl, igen ügyesen ejtve ki a szókat:
– Kérek egy pohár vizet.
Rám néz.
– Jó – mondom.
– Kérek egy darab kenyeret. Váltson nekem orosz pénzt. Vesse meg az
ágyamat. Kefélje ki a ruhámat. Tisztítsa ki a czipőmet. Hozzon
mosdóvizet. Kérek szappant.
Rám néz.
– Nagyon jó – mondom.
– Hozzon szivart. Hozzon czigarettát. Szerezzen egy német ujságot.
Jelentse a parancsnoknak, hogy beszélni akarok vele. Kérek teát. Kérek
feketekávét. Ne szóljon senkinek.
– Mi az? – mondom.
Olvassa, gépiesen:
– Ne szóljon senkinek.
– Hogyan? – mondom. – Ne szóljon senkinek? Minek önnek ez a kérdés?
Becsapja a könyvet, visszateszi a zsebébe. Csak most veszi észre, hogy
nem értvén a szöveget, ezt is felolvasta. Sötéten, szemrehányóan néz rám
és visszaül a kerti székre a tűz mellé.
– Bocsásson meg – mondja – hogy zavartam.
Megfogta a széket lenn az ülés alatt, két kézzel, és amúgy ülve a
székkel együtt hátat fordított nekem.
Zsolna, deczember.
Hallottam egy történetet egy magyar bakáról, aki kaftánban harczolt,
ennek a történetnek többféle verziója van. A háború anekdotái, a hogy a
felingerelt idegrendszerek közt kóvályognak, a megtörténésük után
huszonnégy órával már különböző formákat kapnak. Mire a frontból a
hadtápvonalba kerülnek, százféleképpen mesélik őket. Én úgy jegyzem ezt
fel, a hogy én hallottam.
Rohatynban, Kelet-Galicziában, mikor még a mienk volt, ment az utczán
egy napon egy kapitány. Egyszerre csak megáll előtte egy zsidó. A
zsidónak nem volt se pájesze, se szakálla, csak kaftánja és prémes
kalapja, a mi Rohatynban elég a zsidósághoz. Egyébként szép magyar
bajusza és jó magyar arcza volt a zsidónak.
Azt mondja a zsidó:
– Kapitány úrnak alássan jelentem, itt vagyok. Megszöktem az orosz
fogságból.
Megmondta a nevét, az ezrede számát. Tősgyökeres magyar baka volt.
– Miféle maskara van rajtad? – kérdi a kapitány.
Feszes haptákban áll és kapitány úrnak alássan jelenti, hogy elfogták az
oroszok, többedmagával. Elvitték. Éjnek idején otthagyta őket,
megszökött. Nappal nem mert mutatkozni a helységben, a hol az oroszok
voltak, mert alássan jelenti, saját hazai egyenruha volt rajta, ha
megfogják, agyonlövik. Egy szegény zsidónál bújt el, a ki kétségbeesett,
mikor meglátta, mert ha megtalálják nála, őt is felakasztják az oroszok,
jelenti alássan. Mindezek alapján ő, tisztesség ne essék szólván,
levetkőzött anyaszült meztelenre a zsidónál és minden ruháját elégették
együtt. Mikor ez megvolt, kapott a zsidótól egy koczkás pantallót, egy
kaftánt és egy prémes zsidókalapot, mert más nem volt. A zsidó mindezt
boldogan adta, mert ez mind azt jelentette, hogy a baka elmegy. El is
indult, nem egészen vígan sétált, de azért sétált az orosz katonák közt,
egy kicsit félt, hogy égbekiáltó bajusza és csontos, barna magyar arcza
el fogja árulni, de ezen is segített, mert a bajusza két végét beharapta
a szájába, és ha orosz katonát látott, csöndesen dudolta magában a
következő szavakat: «zikcen, zakcen, cvancik» és «hep, hep». E zsidó
nemzeti dalok segélyével estefelé sikerült kisétálnia a kis városból,
aztán derékig fölkapta a kaftánt és szaladt, a hogy a mejje birta és
most itt van, jelenti alássan.
– És mit akarsz?
– Harczolni, jelentem alássan.
– Így, kaftánban?
– Majd csak kapok ruhát.
– Ruha nincs. És fegyver nélkül akarsz harczolni?
Fölemeli megint a kaftánt, megköveti alássan és kihúzza alóla a
bajonettjét, ez az orosz fogságban is vele volt.
– Na, fiam, – mondja a kapitány – most eredj szépen ide meg ide, ott egy
házra ki van írva, hogy «csapataiktól elszakadt katonák gyülekező
helye», ott jelentkezzél, ott felszerelnek, beosztanak és néhány nap
mulva útnak indítanak az ezrededhez, mert az már bizony jó messze van
innen.
Elsavanyodik, nagyon kéri a kapitányt, hogy ezt ne tegyék vele, ő tudja,
hogy itt a város határában harcz van, ő rögtön be akar menni a
lövészárokba, mindegy, hogy mi van rajta, ő majd elintézi a többit. A
kapitány hiába magyarázza neki, hogy czivilben nem szabad harczolni,
mert akkor, ha elfogják, menten agyonlövik.
Őt nem fogják el még egyszer.
A kapitánynak elfogy a türelme, rákiált:
– Hátra arcz, egy-kettő, indulj és tedd, a mit parancsoltam.
Szalutál a zsidókalapon, fölemeli a kaftánt és elindul.
Napok mulva hallja a kapitány a következőket. Nem ment el a
gyülekezőhelyre, hanem bement a legközelebbi lövészárokba, a hol magyar
szót hallott. Fegyvert nem tudtak neki adni, ruhát sem, hát úgy, a hogy
volt, beállt a sorba és nagyszerűen ellenőrizte a lövések hatását.
Félnapig állt ott zsidónak öltözve, nem evett, nem ivott, csak igazgatta
a bakákat:
– Jobbra lőjjetek… most balra… egy kicsit közelebb…
A tisztek megtürték, mert kitünő szolgálatokat tett. Ásott, dirigált,
egy perczig nem pihent.
Délután rohamra küldték a bakákat. Akkor elővette a bajonettjét,
megfogta úgy, a hogy a nagy bicskákat szokás és hurrát ordítva rohant a
többivel.
Azóta nem látták. A kapitány nagyon érdeklődött iránta, de nem tudott
meg a további sorsáról semmit. Vagy elfogták, vagy úgy esett el, hogy az
oroszok temették. A bakák csak azt tudták mondani róla, hogy iszonyúan
vagdosott a bajonettel és csetlett-botlott a kaftánban. Ha meghalt, nem
kapott keresztet a sírja fölé, mert a harcztéren a zsidó katona csak
czöveket kap fejfának. A mieink is, az oroszok is nagyon vigyáznak, hogy
a zsidó katonát úgy temessék, a hogy az ő vallása írja elő. A szerb
harcztéren van egy közös sír, a melyben három katona nyugszik: egy
keresztény, egy zsidó és egy mohamedán bosnyák. A sírhalmon van egy
kereszt, egy czövek és egy lapos kő. Bizonyos, hogy a kaftános magyar
baka eljátszotta a keresztet.
A nevét megmondta a kapitánynak, de a kapitány elfelejtette.