Mitrovicza, november.
Kis szerb házak közt a szekerek rengetege. Számolom: negyven… ötven…
hatvanegy, hatvankettő, hatvanhárom – abba kell hagyni. Mialatt
számoltam, még egyszer annyi jött. Elől egy mozgó sártömeg négy vastag
keréken, kis fekete-sárga zászlóval. A zászlóról tudni, hogy automobil.
Egy a földdel egyenlővé tett katona szállt ki belőle. Valahol meglátni
rajta a három csillagot: kapitány. Az arczán nagy, sugárzó boldogség.
Olyan piros, mint az alma. Valjevo környékéről jön. A következő
pillanatban vagy húsz tiszt áll körülötte. Hogy honnan kerültek elő, nem
tudom. A szürke sapkák egymáshoz hajolnak. Az ég olyan, mint a
sötétszürke márvány, itt-ott fehér felhő-erek futnak benne. Esni kezd az
eső.
*
– A hat ágyú – meséli – csütörtökön a Crni Vrh hegyen állott. Hat szerb
ágyú volt, egy üteg. A mi tüzérségünk felfedezte. Addig lőtte, a míg a
hat ágyú ember és ló nélkül maradt. Akkor egy gyalogos század hangos
ordítással felrohant a hegyre, elverte onnan a szerb gyalogságot és
birtokba vette az üteget. A bakák simogatták a szerb ágyút,
megcsókolták, átölelték, veregették a nyakát, mintha ló volna. A
kapitány egy szakaszt megbizott az üteg őrizetével és a többi emberével
tovább ment, előre. Ott maradt a hegyen a hat ágyú egy szakasz bakával.
Reggel hét óra volt.
A parancs úgy szólt: ha el lehet vinni a hat ágyút, el kell vinni haza.
Ha nem lehet elvinni, őrizni kell, a míg lovak jönnek érte. Reggel
kilenczkor még nem jöttek a lovak, a bakákkal nem lehetett bírni,
kötelet kerítettek, ők behúzzák az üteget a főhadiszállásra, esetleg
Bécsbe, a királyhoz. A kapitány azt mondja, oly nagy érzés ágyút
elfoglalni, hogy látott már katonát sírni, a mikor beszolgáltatta a
zsákmányolt ágyút és elvették tőle. Tulajdonképen szeretne vele maradni
a háború végéig. Esetleg még azután is.
Az ágyúkat pórázra kötötték és a kötélnek nekifeküdtek. Hat ágyú nagy
súly egy szakasz bakának, a ki hegynek fölfelé sturmolt az imént. A mint
húzzák, jelenti az egyik, hogy jönnek a szerbek. Lenéznak e völgybe. Jön
legalább ötször annyi szerb, mint a hányan ők voltak. Lefeküdtek és
lőttek. Kétszer verték vissza a szerbeket, a kik az ágyúkért jöttek.
Harmadszorra már megfogyatkoztak, a szerbek veszettül dolgoztak, úgy
hogy a szakasz baka az ágyúk mögé került. A hat kötelet hatan a
derekukra kötötték: most már vagy az ágyúval, vagy sehogy.
Egyik fél se engedett s ilyenkor előkerül az ásó. Ezt a legnagyobb sereg
ugyanúgy csinálja, mint a legkisebb őrjárat. Mikor nem birnak egymással,
árkot ásnak és a földbe bujnak. Egy óra mulva nyakig földben állottak a
bakák, ugyanúgy túlnan a szerbek.
A két árok között, a középen állott a hat ágyú. A hat kötél vége a
mieink árkában volt.
Egyideig a szerbek se lőttek, a bakák se. Vártak, hogy melyikük kap
segítséget. Azé lesz az üteg. Egy félóra mulva azonban a bakák a
gödörből ránczigálni kezdték a kötelekkel az ágyúkat. Nehéz munka ez. Az
ágyúk amúgy helyben, nehézkesen tánczolni kezdtek, mint a medve. De nem
igen jöttek közelebb. A szerbek lövöldözni kezdtek, a mieink feleltek, a
köteles bakák kétségbeesetten huzogatták a köteleket. Jobbról-balról a
földből szólt a puska, erre a zenére tánczolt lomhán a középső kis
tisztáson hat ágyú. Felséges bál volt ez a Crni Vrh tetején.
Délben egy kis szünet volt, azalatt a bakák az ágyúdörgést figyelték,
hogy mi lesz már velük. Az ágyú a seregek akusztikai iránytűje. De az
ágyú egyre messzebbről zengett, a mieink már Valjevo körül jártak,
rohantak előre. Ez itten egy egész külön kis háború lett, teljesen
független a nagy európai világháborútól. Délután megint elülről
kezdődött az egész. A két árok lövöldözött egymásra, a köteleket
iszonyuan húzták, kivörösödtek, izzadtak, ingujjra vetkőztek, de az
eredmény megint nem volt egyéb, mint egy nagyon lassú kis csárdás az
ágyúk részéről. Este tizenegyig, tehát teljes huszonnyolcz órán
keresztül tartott ez így. Közben akadtak szerbek, a kik kiugrottak az
árokból és bajonettel akarták elvágni a kötelet. Ezek ott maradtak az
ágyú mellett a földön. A hat kötél mindvégig kifeszítve, egymással
párhuzamosan futott le az ütegről a magyar árokba, mint egy óriási,
dörgő hangszernek a hat húrja.
Sötét éjszaka, tizenegy órakor ereszkedtek meg a húrok. Akkor jött egy
század baka és a halálra fáradt szakaszszal együtt szuronynyal
tisztította meg a szerb árkot. A szerbek leszaladtak a hegyről. A bakák
befogták magukat a kötelekbe és énekelve indultak el hazafelé. Most már
engedelmesen jött utánuk a hat szerb ágyú.
Mitrovicza, november.
Arról a két bizonyos lövészárokról, a mely oly messze volt egymástól,
mint a pesti nagykörút egyik gyalogjárója a másiktól, már sokszor volt
szó. Most, hogy a katonák kimentek belőlük, hivatalból megnézi őket az
ujságírók csoportja. Közvetlenül a Száva partján végigjártam egy ilyen
árkot. Azt hiszem, nemrég ez még nagyon irigyelt árok volt, mert mérnöki
szabályossággal volt csinálva, deszkával gyönyörűen befödve. A deszkán
föld volt, a földre megbarnult, esőverte falevélből csináltak növényi
életet. Ha az ellenséges oldalról nézte az ember – (milyen könnyen írom
ezt most le!) – nem látszott belőle semmi. A puskacsőnek a deszka alatt
voltak lyukak hagyva. Az árok végében, külön, kicsit előbbre ásva egy
szabályos sírhely, falevéllel kipárnázva. A vezénylő tiszt őrhelye. Az
árok egy fasor alatt húzódik végig, úgy hogy a fák sorjában benn állanak
az árokban. Az árok hivatalos neve: shrapnellbiztos fedezék, a mely
gránát ellen nem nyujt védelmet.
Egy kedves, aranygalléros magyar tiszt mondja el a mult hét
tapasztalatait. Ezt az egyet följegyzem a sok közül, mert még sehol nem
olvastam a lövészárok-történetek között. Ebben a történetben is száz
lépésnyire van egymástól a két fedezék.
Mikor helyet foglal két ilyen árokban a katonaság, az első, rendszerint
eredménytelen lövöldözés után hamar megtudják, hogy hosszabb időt, talán
heteket fognak így tölteni, szemben egymással. Az ismerkedés rémes
káromkodással és szitkozódással kezdődik. A szerbek szerbül, németül,
nagyritkán magyarul kiabálnak át. A mieink magyarul, németül és az ép
rendelkezésre álló szláv nyelveken. Ez a veszekedés a második napon meg
szokott szünni. A személyes sértés minden tekintélyét elvesztette itt, a
hol a puskagolyón is nevetnek. Itt igazán nehezen sértődik meg valaki. A
szóban forgó árokban is így volt.
A harmadik napon jött a dobálás. Kőhöz, fadarabhoz hozzákötik a levelet
és átdobják. «Adjátok meg magatokat!» – ez a megszólítás és ez az
aláírás. Közöttük rémhírek vannak, hazugságok, itt-ott elvétve még
egy-egy bágyadt személyes sértés, már nem is bántó czélzattal, inkább
csak a forma betartása végett, udvariasságból. Azután jöttek a repülő
kő-postán az ujságok. Odaátról szerb lap jött, természetesen: az oroszok
Berlinben vannak, a francziák Kölnben. Innen átrepül a német-nyelvű
hadiujság, a mely csak a hivatalos jelentéseket közli. Közben, mint
kalácsban a mazsola, itt-ott fegyvergolyó. Néha több mazsola, mint
kalács. Végül – ezt is csak itt hittem el, ezt innen már egy
kilométernyire senkinek nem veszem rossz néven, ha nem hiszi – végül
beszélgetés, valóságos beszélgetés, mondatok, golyók, kérdések, golyók,
feleletek, golyók vegyesen. A személyes sértés a mondatokban úgy foglal
helyet, mint nálunk az, hogy «kérlek szépen», vagy «ha nem veszed rossz
néven». Például: «a fene egyen meg benneteket, már megint esik az eső!»
Avagy: «hogy pusztulnátok ki valamennyien, hányan vagytok odaát?» –
«Többen, mint ti, hogy az a…» Természetesen, ez a pár édeskés szólam
csak a formára példa, mert a szöveg egészen más. De én, a ki az eredeti
szöveget ismerem, mondhatom, hogy nem lehet otthon csak úgy
utánaképzelni. A mi fantáziát a nép békében mesére és népdalra fordít,
az itt néhány hatalmas költői erejű gorombaságba tömörül.
A «beszélgetés» állandó maradt. Most már jól megvoltak egymással az
ellenséges árkok, minden elő volt készítve a szuronyrohamra, csak még a
parancs nem jött. Ellenben jött helyette a mi árkunkba egy magyar
népfelkelőezred. A régieket felváltották, elvitték. A népfölkelők pedig
semmit sem tudtak az eddigi érintkezés eredményeiről.
Másnap átkiabáltak a szerbek:
– Felváltottak benneteket?
– Bizony! – feleltek büszkén a népfelkelők.
Ez délelőtt volt. Délben jött az ebéd. Ettől az ebédtől kezdve vége volt
a két árok közt minden érintkezésnek. Mert a magyar népfölkelők olyasmit
csináltak, a mi a szerbeknek jobban fájt minden gorombaságnál, győzelmi
hírnél, puskagolyónál. Veszettül kezdtek csörömpölni a bádogedénynyel.
Az egész éhes szerb sor kidugta a fejét az árokból. Közibük lőttek.
Aztán zörögtek, csörömpöltek tovább a kanállal a csajkában, olyan
hangosan ettek, hogy maguk is majdnem megsiketültek belé. Aztán kiabálni
kezdtek magyarul, tótul, németül:
– Jaj de jó!
– Ne adj olyan sokat, nem tudom megenni!
– Jaj de forró, megégette a számat!
Odaát a szerbek, a kik heteken keresztül állandóan csak azt rágták, a mi
a tarisznyájukban száradt, hirtelen kórusban kezdtek el ordítozni, most
már nem válogatott, elmés szidalmakkal, hanem valamennyien egyszerre,
izgatottan, hadarva, mint a ki igazán haragszik. És lőttek, mint a
záporeső.
Ideát meg túlordították a puskát:
– Akarsz egy kis vörösbort?
– Nesze kalács, nekem kettő van!
– Abból a rostélyosból eszel-e még?
És csörömpölés, kanálzörgés a végletekig.
Ekkor történt, hogy egy sivító szerb hang mindent túlsüvöltve
átkiáltotta a másik árokból:
– Ti még gorombábbak vagytok, mint a régiek! Azokkal nagyon jól
megvoltunk! De ezt nem fogjuk eltűrni! Más ellenséget kérünk!
Szóról-szóra. Szerbül így hangzott:
– Molim drugoga naszprutnika!
Így van ez. Hát van a háborúban még a puskagolyónál is nagyobb sértés az
ellenségre nézve: meleget enni az orra előtt.
Hittem volna ezt valaha Pesten, egy jó ebédnél, a Pannoniában, a fehér
kályha mellett?
Mitrovicza, november.
Egy tiszt meséli el egy rövid fegyverszünet történetét.
Fél kettőkor a szerb fedezékben hirtelen elhallgatott a puska. A
földhányás mögül egy hosszú pózna nyúlt fel a levegőbe, a végén fehér
zsebkendő. A szerb trombitás szünet nélkül trombitált.
Parlamentair akar átjönni.
Rögtön jelentést tettek a parancsnoknak, a következő perczben nálunk is
elhallgatott a fegyver.
A szerb földbuczkák fölött megjelent egy elegánsan öltözött szerb tiszt
felsőteste, mellette egy ember a fehér lobogóval, mögötte a trombitás, a
ki egy pillanatra sem hagyta abba. Jöttek felénk, senki nem lőtt rájuk.
Egy hadnagy fogadta őket a mi dombjaink előtt. A szerb tiszt németül
beszélt:
– Négy órai fegyverszünetet kérünk, mert a halottainkat akarjuk
eltakarítani.
Rövid beszélgetés, telefon, a dolog rendben van. A mi hadnagyunk
korrekt, de nem barátságos. Mikor a megállapodás megtörtént, katonásan
szól:
– Die Uhren richten.
És mind a kettő felkapja a balkarját, a melyen a karperecz-óra van.
Perczre összeigazítják. Mereven szalutálnak egymásnak, mind a kettő
visszamegy az övéihez.
Nekünk is van halottunk, most arra is rákerül a sor. A többi leteszi a
fegyvert, beburkolózik a köpenyébe és már alszik is. Egyszerre megint
megjelenik a fehér kendő a szerb oldalon. Mi ez? A kendő jön felénk, egy
másik tiszt hozza. A tiszttel még két tiszt jön. A mi hadnagyunk egy
zászlóssal kimászik a fedezékből és elébük megy. Körülbelül a középúton
találkoznak. A szerb tiszt megint szalutál, de már mosolyog.
– Az urak – mondja – nem fogják megtagadni a lovagias ellenség bajtársi
kérését. Írják alá nekünk ezeket az anzixkártyákat…
És kihúz a zsebéből valami harmincz tájképes levelezőlapot, a mely már
mind meg is van czímezve, el van látva néhány üdvözlő szóval, ezzel a
szöveggel:
«Üdvözlet a táborból egy négyórás fegyverszünet alkalmából.»
Ez a szöveg (és a czímzés is) nem szerbül van írva, hanem francziául,
hogy a mi tisztünk tudhassa, mit ír alá. Nagyon barátságosan
mosolyognak, nagyon szépen kérik, a czímzés csupa asszonynév, leánynév,
az egyik pláne egyetemi magántanárné, mert a szerb tiszt, a ki a
kártyákat hozta, egyetemi magántanár… A mi hadnagyunk egy kicsit komoly,
nem nagyon szereti az egészet, de elfogadja a feléje nyujtott czeruzát
és ráírja a lapra a nevét. A zászlós is. Később a hadnagy azt mondta,
hogy rosszul érezte magát, a mikor írt, úgy érezte, mintha váltót írt
volna alá. De meg kellett tenni.
– Kamerád, – mondja váratlanul a másik szerb tiszt, miközban egy csomag
papirost húz elő a zsebéből – itt vannak a legújabb háromhetes franczia
ujságok. Az Istenért, adjatok valami német lapot, hogy az ellenvéleményt
is olvashassuk…
A zászlós visszamegy a fedezékbe, hogy elhozzon egy marékkal a hivatalos
német katonaujságból, a mely pontosan közli a mi hireinket. Ez alatt a
két-három percz alatt, a míg a zászlós oda volt, preczizen leírva a
következő történt.
A tisztek hallgattak. A mi hadnagyunk hátrafelé nézegetett zavarában,
arra, a merre a zászlós távozott. Kis szünet után a szerb kapitány
elővette ezüst czigarettatárczáját és megkinálta vele a magyar
hadnagyot. A hadnagy azt mondja, hogy élete legnehezebb kérdése előtt
állott. Mondja, hogy nem dohányos? Hazudni nem akart. Utasítsa vissza?
Nem akarta megsérteni az ellenséget. Fogadja el? Azt nem birta a gyomra.
Már tartotta vagy húsz másodperczig a szerb kapitány előtte a tárczát, a
mikor megtalálta a megoldást. Elővette ő is a tárczáját és ő is
odanyujtotta a szerb tiszt felé. A két tárcza farkasszemet nézett
egymással a levegőben. A szerb kapitány elnevette magát és ezt mondta:
– Hát jó, akkor cseréljünk czigarettát. Egy kis változatosság nem árt.
Kivett a hadnagy tárczájából néhány magyar czigarettát és beletett
helyette néhány szerbet. Újra hallgattak. Az egyetemi magántanár
megszólalt:
– Mi ne írjunk alá nektek kártyákat?
– Danke, nein – mondta a hadnagy.
A zászlós visszajött a hadiujsággal és szétosztotta a szerb tisztek
közt. Hálálkodtak. Az egyetemi magántanár ekkor egy nagy, odvas fára
mutatott, a mely a közelükben állt, körülbelül a középen a szerb és a
magyar állás közt.
– Kamerád – mondta – nekem van egy eszmém. Mi még sokáig fogunk így
állni egymással szemben. Ebben a fában van egy odú. Az legyen a posta.
Ha mi kapunk friss ujságokat, egy emberünk odaviszi és beleteszi. Ne
lőjjetek rá. Aztán jőjjön egy ember tőletek a ti lapjaitokkal, vigye el
az odúból a mienket és tegye bele a tieteket. Arra meg majd mink nem
fogunk lőni. Jó?
Elővett egy előre elkészített czédulát, a mire ez volt írva, magyarul
POSTA. A postát szerbül is postának hívják.
– Ezt rászögezzük a fára.
És már oda is erősítette, az odú fölé. A választ be se várták, a
zászlóssal közben czigarettát cseréltek, szalutáltak és elmentek. Aztán
semmi sem történt egészen addig, a míg a négy óra le nem telt. Az utolsó
öt perczet már a mi tisztjeink úgy töltötték, hogy a karpereczórán a
másodperczeket számlálták. Pontosan kivárták az utolsó percz hatvanadik
másodperczét is. Akkor intettek a fejükkel és végig az árkon megszólalt
a puska.
Odaát egy-két másodperczczel késtek.
Másnap délelőtt, úgy tizenegy tájban fehér kendő nélkül, de fegyver
nélkül is, elindult a szerb árokból egy katona, a hóna alatt
ujságpapirossal és lassú, czammogó lépéssel ment az odvas fa felé.
Belerakta a «postába» a lapokat, aztán szép lassan visszabandukolt. Nem
lőtt rá senki.