Még itt, ellenséges földön, a vályogvár egy tiszti odújának asztalán
jegyzem fel a kis könyvbe az adatokat, mert künn havas eső szakad: a
négy vályogvár a Szerb-Mitroviczáról a Parasnica-mocsarak felé vezető
országút mellett van, Nocsaj és Glusci között. Kettő jobbról, kettő
balról. Közöttük megy az országút a pocsolyákon keresztül,
félemelet-magasan, mint egy duplaszéles vasúti töltés. A vályogvárak az
országutat védik. A mi műszavunk útzáró-erődnek, Strassensperre-nek
nevezi az ilyesmit. Mind a négyet a szerbek csinálták, az országutat
akarták velük megvédeni a mi befelé nyomuló katonáink elől. De ebben a
tiszti odúban egy csomó összeázott czirillbetűs szerb ujság mellett egy
félig elolvadt Pester Lloyd is van már. Ez mindent megmond. A Pester
Lloyd e hó elejéről való. A szerb lap októberi.
Az országút mocsarak közt megy. Itt az út mellett kétoldalt a mocsárban
két-két kis sziget van. Ezek a vályogvárak. Messziről nem lát az ember
semmi egyebet, mint a mocsár nádja, rothadó növényzete közt egy-egy
barnás, gazzal dús földfoltot. A mocsarakban, Crna-Bara felé, halott
szerb katonákat láttak; erre nincs egy sem. Egy helyen deszkapalló vezet
le a töltésről a kis szigetre. Ez a felvonó-híd. Már mellette a töltés
oldalában nagy lyuk van, a mibe egy ember belefér. A lyuk teteje száraz
ágakkal van elmaszkirozva. Ez a híd-őrség helye volt. A deszkapallón
átmegyek a szigetre.
A gaz közt tüskés drót, keresni kell azt a néhány helyet, a hol
átszakadt. A mi katonáink verekedték keresztül magukat ezen az
összedrótozott nádason. Aztán meglátom a külső várfalat. Ez olyan, mint
a falusi jégvermek teteje. Barnára ázott, összemohosodott nádból van,
lassan emelkedik a földről embermagasságig. Sokáig csörtetek, botlom
körülötte, a míg megtalálom a bejárást: szűk vágás ez, szintén
telehányva száraz galylyal. A szűk kapuvágás olyanokat fordul, mint egy
irott H-betű, valóságos labirint. A végére érek, egyszerre kitágul
előttem a várudvar. Akkora, mint egy nagy pesti ház udvara. Benne az
emberi munka, ravaszság, önfeláldozás, szorgalom és szenvedés minden
jele.
Az alaprajza szeszélyes, mint akár Antwerpen váráé. A külső fala, a mely
kívülről a földre helyezett nádfedélnek látszik, belül kaszárnyává
változik. A nádfedél alatt körben mindenütt lakó-lyukak vannak, a
melyeknek az udvarra néző fala ezer meg ezer gyepből kivágott
agyagkoczkából van építve, akkorákból, mint egy-egy pesti utczakő.
Szabályos, négyszögletű ajtónyílások. Minden ajtónyílás előtt, mint
valami paravent, egy ugyanakkora vályogfal mered ki a földből, mint a
mekkora az ajtónyílás. Ez védi a golyótól és a shrapnelltől azokat, a
kik az odúban laknak. Bevilágítok az odúba: az ajtó közelében háromlábú
csizmadia-székek, földbe vert asztalok. Hátul, élére állított deszka
mögött dúsan szalma. Ez volt az ágy. Egy-egy odú öt-tíz emberé lehetett.
Az egyik odú előtt a földbe vájt, gyönyörűen kerek lyuk, egy méter mély.
Ez a víztartó cziszterna. A lyuk körül, hogy bele ne essék az ember, a
kosárfonó-művészet valóságos remeke: kútkáva vesszőből, de oly pontos,
szép kör, olyan tökéletes munka, hogy egészen bizonyos: kosárfonó-munkás
volt a katonák közt, sőt kerti-bútor munkás, mert minden lépésnél
valósággal művészi vesszőfonó-munkára talál az ember. A vesszőkáváról
spárgán szerb bádogcsajka lóg bele a sárga vízbe. Ez a vödör. Az udvaron
négy agyagoszlopon nádfedél áll: municziót tartottak alatta. Az oszlopok
lába körül van fonva vesszővel. Vesszőfonatos, alacsony falakból van a
bejáró labirintusa is.
Egy helyen megszakad a várfal, illetve a körülépített kaszárnya. Itt ki
lehet menni a várból, de csak három lépésnyire. Ott a nyílás előtt
valóságos várbástya áll, ez is vályog-koczkákból épült, lőrések vannak
rajta, a tetején pedig minden második koczka ki van hagyva, a hogy a
gyerekek rajzolják a várat. A bástyafal előtt kívülről egy kis tisztás,
azon túl pedig néhány ezer bot van sűrűn a földbe szúrva, minden botnak
a vége tűhegyesre van faragva és minden bot előre dől, hogy hasbaszúrja
azt, a ki neki rohan a várnak. Mint valami karóvastagságú mesebeli
búzavetés, a mely a szél ereje alatt megdőlt. A botvetésen túl egészen
alacsonyan drótkuszaság, bokáig ér. Visszamegyek a várudvarba.
A körfal egyik szögletében nyitott kis istálló. Le kell hajolni, ha
belemegy az ember. Az udvar felé három oszlop tartja, a tetején deszka
és a deszkán vastagon föld. Kinézek egyetlen ablakán: az országútra
látni belőle. A vizes földben két ágyúkerék erélyes nyoma. Ágyú állott a
kis istállóban. Mellette van a tiszti odú. Ennek rendes ajtaja van,
pirosra mázolva. A szomszéd faluból hozhatták ide. Az ablakán rács, a
kosárfonó csinálta. Benn vizes szalmazsák, lócza, asztal, sörösüvegek,
ujságok, valami «Narodna…» és az a bizonyos novemberi Lloyd. A tiszti
lakás előtt furcsa valami: olyan zegzúgos korlát, a minő a vasúti
pénztárak előtt van, hogy sorjában menjen mindenki. Egy tiszt azt
mondja, hogy itt történik az élelmiszer kiosztás és a zsold-fizetés,
ilyen korlát kell hozzá, hogy ne tolongjanak… Odébb még néhány ajtós
lakás, kisebb-nagyobb ajtókkal. De ezek előtt is ott áll a golyók ellen
a vályogfal-darab, a talpa szép négyszögben körülfonva vesszővel… Ez a
kosárfonó sokat dolgozott.
A falban őrhelyek. Kukucskálólyuk, mellette lőrés. Vályogból ülőhely az
őr számára. Az egyikben egy véres rongy. Egy második kis kút következik,
pontosan épen olyan, mint az első. Mellette kanyargós kijárás a várból.
Kibotorkálok rajta, hirtelen előttem van egy kis temető. Minden olyan
kicsi ebben a várban, mintha törpék laktak volna benne. Mindez azért,
hogy az egész vár ne nagyon álljon ki a földből. Itt mindenki hasalt,
guggolt, feküdt, térdelt, csak az őr állott. Ha ezt a várat játékos
kedvű iskolásfiúk meglátnák, soha többé nem jönnének ki belőle. Minden
kicsi, szűk és kevés: ilyen a vár temetője is. Tizenkét kereszt. Egy
nagyon nagy, ezen feketeszalagos, aranybetűs ázott koszorú van és sok
szerb írás. Egy középnagyságú, magyar felírással, szegény fiú Óbecsére
való volt. Tíz kereszt egészen kicsi és vékony, mintha czeruzákból volna
csinálva. Felírás nincs. A sírok – ilyen itt a legtöbb – nem sírhalmok.
A kemény, síma földben van egy felszántott szabályos négyszög, ez a
katonasír. De itt mindenik ilyen négyszög naiv gonddal körül van
szurkálva valami szomorú, sötét rózsaszínű, elhervadni nem akaró szerb
virággal, a milyet sohase láttam, a nevét se sikerült megtudnom. De
minden síron ilyen van, nem elültetve, csak kézzel betűzdelve, egészen
körül. A temetőn túl – az egész akkora, mint egy szoba – a temetőn túl
egyetlen szál hosszú vastag drót húzódik a föld felett térdmagasságban.
A robbanóakna drótja. A ki belebotlott és megrántotta, elsütötte vele a
földbe ásott aknát.
Ez az egész vár. A másik három is ilyen, azt mondják. Azokat már meg se
néztem, mert rám esteledett. Nagy fekete varjak szálltak arra.
Felkapaszkodtam a keskeny fahídon a magas országútra. Előbb egy sáros
autó ment el előttem, már égett a lámpája, két tiszt ült benne. Lassan
kínlódott a sárban. Aztán egy lovastiszt jött lépésben, hatalmas
prémgallér volt a köpenyegén, felhajtotta, hogy még a sapkáját se
láttam, nem hogy az arczát. Mögötte lovagolt a szolgája. Átázva, átfázva
föl a szerb parasztszekérre és vissza a Száva felé a sötét estében. A
legközelebbi faluban fekete árnyak: a mi katonáink, egy-egy kenyérrel a
hónuk alatt. Aztán mocsár, mocsár, egy-két összelőtt, lakatlan falu,
megint mocsár, másfél óráig.
Aztán a Száva-part, a hadihíddal. Túlnan az első fény, hosszú sor lámpa,
kis város a parton. Magyarország!…
Nocsaj, november.
Egy pásztort láttam.
A hogy megyek a rettenetes szerb országúton, halott faluba be, halott
faluból ki – sehol egy árva lélek – egyszerre csak nagy mezőség jön és
az előttem zörgő szekéren hátrafordul a kapitány. Az ujjával a mezőre
mutat. Alacsony domb mögül ép akkor kerül arra egy csorda. Néhány száz
rendes, se nem kövér, se nem sovány marha. A hadsereg messze előttünk
jár. Az élelmezési vonal nem errefelé vezet. A csorda tehát hadijogon
zsákmányolt élelmiszer, a halott falvak eleven marhája. Nagyon
siethetett a szerb falu, ha ezt itthagyta.
Megállnak, legelik a sovány novemberi füvet. Keresztben előttünk
elhagyott, mély lövészárok húzódik, a házacskák közt megy, udvarokon át.
kikanyarodik a faluból, végigvágja a mezőt, eltünik a domb mögött. Egy
pár tehén arrafelé trappol, akkor hangot hallok, magyarul hangzik, pedig
csak ezt mondja:
– Hé! Hó! Hő!
Kergeti vissza a marhát az ároktól. Az árok mellet keresztek vannak a
földön. Katonák alusznak ottan kis szerb virágok alatt. És a keresztek
közt áll, most veszem csak észre, egy szép magyar gyerek: a szuronyos
pásztor.
A mi ebben a szép és szívet ríkató, azt úgyse tudom leírni. Alkonyodik.
A sereg már elment innen, Valjevo alatt jár. Ember a faluban nincs.
Kitaposott, mély árok, a harczok minden nyomával, előtte szeszélyes
temető, nagy csönd, végtelen égbolt a mező fölött; a keresztek közt áll
egy katonasziluett, a puskájára támaszkodva, mint a pásztor a
pásztorbotra. Szuronyos katona őrzi a csordát. Messze, valahol a
Kolubara körül az ágyú zeng és rohannak előre az enyéim sárban, vérben,
– itt mögöttük szelid alkonyi csönd és egy magyar katona, a kinek a
kezében pásztorbottá szelidül a szuronyos puska, a kinek a sötét alakja
úgy válik el a pirosló égtől, a hogy a pásztorokat festik: búsan,
méltóságosan, mozdulatlanul, két marokra fogja a puskacső végét,
ránehezedik. A fejét egy kicsit lehajtja. Lehet, azért áll ilyen jó
pásztorosan, mert otthon is ez volt a mestersége. De én keresem, itt
mindenütt és mindig csak a régi, békés emberi életet keresem, hogy
hogyan töri át magát a háborún, hogy hogyan keresi a jogait, mint a bús
füvecske a kövek közt, hogy hogyan ütközik ki minden véren, ágyún,
ordításon, halálon, egyenruhán, fegyelmen keresztül. Íme: ez a fiú
külföldön, az ellenség földjén áll, katonaköpenyege van, sapkája,
ezredszáma, szuronya, puskája, patrontáskája, – mégis úgy áll, a hogy a
magyar pásztor áll már ezer éve. Külsején a háború fegyveres maszkja,
néma állásán a magyar pásztor ősi attitüdje. Odamehetnék hozzá,
megszólíthatnám, de nem bírom. Olyan csudálatosan szomorú valami az, a
hogy ebben az alkonyban letörlődnek róla az egyenruha körvonalai, a hogy
a leszálló este pásztorbotot csinál a puskájából, csak mert úgy tartja,
a hogy a pásztorok, – még a vállára vetett bő katonaköpönyeg is subának
hat rajta – olyan csöndes-mélán, elgondolkozva áll ott, hogy nem szabad
felriasztani. Messze-messze Magyarország szíve hallgatózik most ebben a
bakagyerekben. Mondom, nem tudom leírni, milyen szép és szomorú volt a
szuronyos pásztor.
Mikor később visszafelé zörög velem a szekér ugyanezen a falun, ép megy
hazafelé a csorda. Hányszor értem utól odahaza automobilon ilyen
hazatérő csordát nyári alkonyaton! Hátborzongató látvány: a faluban egy
lélek sem lakik, az ökör, a tehén mégis befordul mind a szokott portára.
A bőgésükben van csak valami idegenszerű. Nem merem marháról azt
mondani, hogy vonít, pedig itt, e kipusztult faluban úgy hallottam,
mintha abban a kis bőgésben, a mivel az állat belépdelt a kapun, lett
volna valami a rémült vonításból.
Leghátul jön lassan a katona, a ki őrizte őket. A köpönyeget már
felvette rendesen, a derekán szíj megy körül. Vállán a szuronyos puska.
Most már egészen infanterista. Meglátja a katonasapkámat, tiszteleg, a
fegyverszíjjon leszalad a keze a puska agyához. De a következő
pillanatban megint pásztor. A hogy a kocsi elhalad mellette, rám néz és
lassan, komolyan, a csöndes estébe beleillően mondja:
– Adjon Isten jó estét.