Szerb-Mitrovicza, november.
Első lépés az ellenségtől elhódított földön: a pontonhídon átmentünk
Szerb-Mitroviczára, a hol magas póznán piros-fehér-kék horvát zászlót
mos az eső tarkára. Az első ember, a kit ebben a halott faluban látok,
báró Mednyánszky László, a magyar festő. A szitáló esőben egy kopasz
fához támaszkodva áll és rajzol a könyvébe. A karján a haditudósítók
fekete-sárga szalagja, a fején katonasapka. Fáradhatatlanúl és
átszellemülten járja a frontot, valami földöntúli látvány ez a lángeszű
öreg ember, a ki hatvannál több esztendejével minden fáradalomban és
nyomorúságban résztvesz, a nap minden órájában rajzol – rajzol az ütegek
mellett ülve, miközben az ütegek lőnek, rajzol a dombokon, a hol a lába
előtt lecsapódó orosz puskagolyók zörgetik a száraz füvet, a
halálveszedelemnek valami olyan szuverén megvetésével dolgozik, hogy az
több és más, mint bátorság – Balogh Rudolfot egyszer elvitte magával
egészen előre a tűzvonalba és azt magyarázta neki, hogy nagyszerű dolog
lehet így meghalni, ment a fehérszakállú öreg ember a fiatallal egyik
rajvonalból a másikba, sokáig azt hittük róla, keresi a halált. Néhány
kérdésemre halk hangon felel, ő a legudvariasabb magyar ember, a kivel
valaha találkoztam, de nála ne tanuljanak szerénységet a fiatal
művészek, mert az ő szerénységével csak az ő szerzetesi életét lehet
élni. Azt mondja: annyi új témát ad a festőnek ez az új fajta háború,
hogy ki se lehet meríteni. Itt van a trén, a táborozás, ez a halálos
hetivásár… Aztán a felpakolt katona egészen új sziluettje… hol van ez a
kinyalt régi uniformis-katona soroktól, a szakállas teherhordóknak ez a
népvándorlása… A fáradalmakat, azt mondja, azért birja, mert minden
igazi tájképfestő megszokta a vándorlást… Szép új kifejezést mond a
tüzérekről, azt mondja: «lerajzoltam az ágyút a tüzérek csoportjával, ez
olyan, mintha az ágyú családja volna…» Most nem jön velünk, az összelőtt
faluban a ködös, esős levegőben titokzatosan ágaskodó kopasz fák
tetszenek neki, ezt a szomorú, szép képet rajzolja egy fához dőlve, a
gummikabátján kopognak az esőcsöppek.
Szerb-Mitrovicza, november.
Ma csak a part közelében vándoroltunk, megnéztük a kihalt falvakat, a
melyekből az utolsó emberig mindenki elmenekült. Az országúton olyan sár
van, hogy a ki a kocsiról leszáll, csak csizma nélkül kerül rá vissza.
Olyat láttam, a mit még soha: egy kutyacsordát. Sok kutya együtt ritka
látvány, most jut eszembe, hogy a természetben ötven-hatvan kutyát
együtt látni talán soha nem lehet a rókavadászatok kutyafalkáin kívül.
De azok egyforma kutyák és egyenruhás emberek tartoznak hozzájuk,
mesterséges dolog. Ez azonban, itt a vizes mezőn, egy elhagyott, nagy
kutyacsorda, ember nélkül, az elképzelhető legnagyobb
kutyaváltozatosság, a legnagyobb kutyától a legkisebbig, a
legfeketébbtől a tisztafehérig, négy öt falu elhagyott, éhező kutyái,
lehajtott fejjel, behúzott farkkal, a mint a végtelen, pocsolyás síkon
némán trappolnak, nagyok és kicsik egymás mellett, borzasak, fáradtak és
valamennyi a földet szagolva szalad a nagy csoportban. Embert sehol nem
látni. Régen gyakran kínoztam magam egészen elhagyott vad tájakon azzal,
hogy elképzeltem, ilyen csöndes volt a természet, mielőtt az ember
megjelent rajta. Most, hogy az egyre távolodó kutyacsorda után nézek a
pusztulásnak ebben a csendjében, az az érzésem, hogy ez a látvány
tökéletesen karakterizálja az elhagyottságot: ez az emberszolgáló,
egymásra ugató állatfaj, mikor az utolsó ember is elment e tájról,
megtalálta magában a társaságos érzést. Lesujtóan komor kép ez a most
megalakult kutyatársadalom.
Nocsaj, november.