Nowy Targ, november.
Három napig csudálkoztam Altsandecben, a hol a haditudósítók laknak.
Végre sikerült a főtéren, egy tiszta kis szállodában rendes szobát
kapnom. Este hurczolkodtam be, rendberaktam a holmimat, egy kicsit
kinéztem az ablakon a galicziai hegyek felé, a melyeket most látok
először életemben. Itt vagyok a háborúban, a front mögött, és fáradtnak
érzem magam Budapest éjjel-nappal tomboló háborús lármája után ebben a
nagy esti csöndben. Aztán a közös vacsorához mentem, a hol a hozzánk
beosztott tisztekkel vagyunk együtt, Mózes Finder vendéglőjébe. Ott
felállt a kapitány úr, térparancsnokunk és kijelentette, hogy ma éjjel
három órára mindenki csomagoljon be, fél négyre a főtéren lesznek a
kocsik, a melyekkel a legközelebbi vasútállomásra megyünk, négykor
indulunk, ötkor vonaton ülünk és megyünk egyenesen Szerbiába.
Feldzeugmeister Potioreknek nagy sikerei vannak a déli harcztéren,
boldog vagyok, hogy odamegyünk. Mégis, miért oly hirtelen? Vacsora után
becsomagoltunk és elhatároztuk, hogy nem fekszünk le, ébren maradunk
indulásig. Ezt az időt H. borkereskedő helyiségében töltöttük, ez volt
Altsandecben az egyetlen hely, a hol reggel háromig lenni lehetett. Egy
üveg jó bort kértünk, a zsidó és lányai nagyon izgatottak voltak, nem
szerették, hogy elmegy innen a sajtóhadiszállás. Háromnegyed háromkor az
üveg borért még mindig izgatottan hatvan koronát kértek. L. urat, egy
erélyes kollégánkat biztuk meg a tárgyalással. Rövid, de igen heves
harcz után megelégedtek negyven koronával. Tőlük hallottam, mint a
hirtelen áremelkedés egyik okát, hogy az általános visszavonulás el van
rendelve és Przemyslt újból körülzárták az oroszok. Háromkor lámpákkal
botorkáltunk a főtéren a kocsik közt, felrakodtunk, négykor elindultunk.
Koromsötét volt. Három nappal ezelőtt még Budapesten voltam, most nem
értettem az egészből semmit, de az volt az érzésem, hogy most az oroszok
elől megyek valahova. Talán nem is annyira azt, hogy megyek, mint inkább
azt, hogy visznek. Amióta katonai fennhatóság alatt vagyok, semmi
önállóságot nem érzek, furcsa, de így van; nem megyek, hanem visznek,
nem látok, hanem mutatnak valamit. Keresztülhajtottunk a
főhadiszálláson. Egy kopár kert mögött egy háromemeletes ház minden
ablaka éles fényben ragyogott. A főparancsnokság épülete volt. Álmosan
és fáradtan kerültem a vasúti állomásra, a hol megint hallottam: az
általános visszavonulás el van rendelve. Túlon-túlzsúfolt vonatra
kapaszkodtunk fel a menekültek rettenetes lármájában, nagy zavarban. Egy
beteg kapitányhoz kerültünk négy kollégámmal. A kapitány minden
képzeletet meghaladó módon köhögött. Egymás nyakán ültünk. Az amerikai
haditudósító elővette szivartárczáját és megkinált bennünket. Mind a
négyen vettünk tőle egy-egy szivart. Aztán felnyitotta
öngyújtókészülékét és odaadta egy magyar kollégájának. Ebben a
pillanatban a kapitány ismét leírhatatlanul elkezdett köhögni. A magyar
becsukta az öngyújtót és zsebretette a szivart. Mind zsebretettük a
szivarokat. A kapitány azt mondta: «ich danke, meine Herren». Az
amerikai kiment a folyósóra szivarozni. Akkor épen állt a vonat, az őszi
napfölkelte szomorú kék világossága áradt el a galicziai dombokon, sehol
egy embert nem lehetett látni. Kis állomáson álltunk, mellettünk egy
tehervonat tele a háború szemétjével, sáros, összetört szekerekkel. A
dombok és mezők már téliesek, kopaszak, nagyon hideg van, az összetört
szekerek rúdjai és kerekei összedobálva, feketén rajzolódnak a bánatos
hajnali égre. Kakasok kukorékolnak, de hogy hol, arról sejtelmem sincs,
mert sehol, semerre egy ház, vagy emberek nyoma nem látszik. A dombok
idegenek és nem szelidek, valami vad daczosság van e sötét, vizes
hajnalon a galicziai tájon. Az állomáson sehol egyetlen egy embert sem
látok, se utast, se vasúti tisztviselőt, se őrt, senkit.
Ujvidék, november.
Utazunk, nagy megállásokkal megyünk lefelé, Szerbia felé, sokan vagyunk,
egy csomó külföldi ujságíró, sőt egy amerikai ujságíró-hölgy is van
velünk. Nem szimpatikus dolog: ez a hölgy ulánusblúzt visel és
ulánus-sapkát hord, a katonáknak, a sáros, véres, elcsigázott
sebesülteknek mosolyogva szalutál. Borzasztó jól érzi magát ebben a
különös mulatságban. Ujvidékre nagyszerű hírek jönnek a szerbiai
előnyomulásról. Várjuk az engedélyt, hogy Mitroviczán át a Macsvába
mehessünk.
Pétervárad, november.
Megnéztük a péterváradi erődöt, délután pedig elbúcsúztunk a monitortól,
a mely Belgrád felé indul. Elmaradtam a csoporttól, hogy töviről-hegyire
megtanulmányozzam a gyönyörű új ágyút, a melyre oly nagy feladat vár.
Végre kisütött a nap meleg volt, az ágyú működését annyian mutatták,
hogy nem is láttam tőlük az ágyút. A legszebb pillanat az volt, a mikor
egy szőke ujpesti fiú kinyított egy kis csapóajtót és le lehetett nézni
a hajó fenekébe. Úgy feküdtek ott a shrapnellek, mint egy finom úr
pinczéjében a pezsgőspalaczkok, egymáson. Akkorák, mint a
pezsgőspalaczk, a kupakjuk is ép olyan fényes. A gránát zord, fekete
vaspalaczk. A gránát egyáltalán – mint itt tapasztalom – mogorva,
kellemetlen valami, a mit senki se szeret. Még a saját gránátunkat se
szeretjük. A shrapnell a maga borzalmasságában is kedélyesebb valami,
mindenféle csúfneve van, bizonyos tekintetben lovagias ellenség,
felülről vág, van előle védelem. A matróz is símogatja, kedvesen mondja
neki: «savner». A gránát rombol, az: «disznó».
Büszkék, hogy már voltak tűzben. A hajónak semmi baja nincs. A
parancsnok kitalált valami nagyon ügyes lábvédőt – nem a hideg, hanem a
golyó ellen – ezt csinálják most az exponált helyeken. A tisztek is
büszkék: a parancsnokuk nagy kitüntetést kapott.
Nem cserélnek senkivel a világon, csak… a Marost irigylik. A Maros
olyasmit csinált, a mi a hadihajók történetében igazán páratlan eset: a
szárazföldön hadifoglyokat fogott. A tisztek mosolyogva magyarázzák,
hogy ilyen még sohase volt. De nem is lesz. Mert egyik hajó elfoghatja a
másiknak a személyzetét. De a víz közepén állani és a parton
hadifoglyokat ejteni…
Úgy történt, hogy a minapi harczokban, a mikor a Sabácztól Obrenovácz
felé haladó seregeinket a monitorok a Száván kisérték, a Maros is
elindult hajnal előtt a Száván lefelé. Sötét volt, a Maros lassan,
óvatosan haladt. Mikor világosodni kezdett, a tisztek figyelték a
partot. Ehhez nem kell látcső, a Száva itt még olyan széles sincs, mint
a Duna egyik ága a Margitszigetnél. A hogy néznek így át a tisztek a
szerb partra, egyszerre csak az egyik tiszt látja, hogy odaát, a folyó
hosszában fedezék van csinálva, a mely mögül szerb katonák kandikálnak a
hajó felé. A monitornak más parancsa volt, nem állhatott meg itt
verekedni a partvédő szerbekkel. A tiszt azonban kedélyesen, tréfából
átkiáltott hozzájuk, tölcsért csinálva a kezéből:
– Prodajte sze! (Adjátok meg magatokat!)
Most kómikus pillanat következett: az árokból kidugott katonasapkás
fejek mellett hirtelen megjelentek a fejekhez tartozó karok. A szerbek
belementek a dologba. Megadták magukat. A tiszt most megijedt a váratlan
sikertől. Átrohant a parancsnokhoz, hogy mit csináljon, igazán nem tehet
róla, de negyvenkilencz szerbet fogott. Így aztán úgy lett, hogy a
hajónak meg kellett állnia – elvégre ezt a jó fogást nem lehetett
elmulasztani – a szerbeknek ki kellett állniok a part szélére fegyver
nélkül és fölemelt karral, néhány fegyveres matróz a benzines csónakkal
egyik fordulót csinálta a másik után, mialatt a többiek a fedélzeten
arczhoz emelt puskával fedezték őket, majd a kis hadihajó tovább
gőzölgött a zsákmánynyal. A magyar part legközelebbi állomásán, a hol
népfölkelőink őrködtek, leadta a foglyokat, aztán eltünt Zimony
irányában.
A matrózok vigyorogva hallgatták az elbeszélést, egy kis fájdalommal az
arczukon, mint a gyerekek, a kiknek elérhetetlen hőstettekről mesél az
ember.
– Jó – mondom – majd fogtok még ti is szerbet.
Az ujpesti fiú a fejét rázza:
– Nem, uram… ilyen csak egyszer történik száz esztendőben… hát Isten
neki, mit csináljunk, ha nem velünk történt, hanem a Marossal…
Mitrovicza, november.
Itt várjuk most a hadseregparancsnok engedélyét, hogy végre eljuthassunk
a szomorú Macsvába. Az ellenséges föld szélén az utolsó magyar állomás,
a hol tanyázunk, a mitroviczai Kovács-kávéház. Az első pillanat képe, a
hogy belépünk: túlfűtött, füstös, hosszú szoba, a mely a hideg éjszakán
zsúfolva van emberrel.
Egy hosszú asztal, csupa tréntiszt. Egy kis asztal: orvosok és polgári
ápolónők. Külön-külön, de egymás mellett szorongva: sötétkék osztrák és
világoskék magyar autó-tisztek nyakig sárosan, három apácza, egy horvát
polgárőr szuronyos puskával az asztala mellett, karján ötszínű,
feketesárga-piros-fehér-kék szalag, egy asztal vezérkari tiszt az
Etappen-Commandótól, az amerikai ujságírónő ulánuskabátban és
katonasapkával a fején, csizmás német ujságírók, három csukaszürke-ruhás
tábori ápolónő férfisapkával, vörös kereszttel, egy kis asztal
tengerésztiszt a monitorokról, feketében, arany sávokkal, néhány kisebb
hadseregszállító, az egyik vörös szakállal, egy nagyon szép sudár leány
elegáns csukaszürke tailleurruhában, a fején fehér ápolónői fejkötő, a
mellén arany érdemkereszt a vitézségi érem piros-fehér szalagján, egy
tábori lelkész, két sakkozó és három kártyázó czivil, egészen külön egy
elegáns huszártiszt, az orvosok asztalánál egy villogó piroskabátos
hölgy, – más senki.