Sötétedő alkonyatban gyűlekezünk a régi teherpályaudvaron. A perronon
egy honvédezred tisztikara hölgyekkel. Középütt az ezredes, szélesvállú,
friss, öreg úr, csizmában. Csönd és rend mindenütt. Összesen vagy
harminczan vagyunk. Nem hittem, hogy ez ilyen hallatlan nyugalommal és
egyszerűséggel megy.
Egyszerre csak betolják elénk a vonatot. Rengeteg hosszú tehervonat, már
meg van rakva katonákkal és minden egyébbel, a mi kell. Hátulról előre,
a végéről a mozdony felé, végig megyünk mellette egy kedves és tudós
tiszt társaságában. Leghátul a nyitott teherkocsin élelmező-szekerek,
vadonatuj ponyvával leterítve, tele hússal, liszttel, krumplival,
zsírral, fűszerrel. Azután jön egy nyitott teherkocsi, a mely robogó
konyhának van berendezve. A mozgó tűzhelyek kis vaskéményei füstölnek
rajta, nagy üstjeikben ingujjas katonaszakácsok kavarnak, főznek. Azután
hosszú sora a rendes tehervaggonoknak. Valamikor mennyit tréfálkoztunk a
felíráson: «40 ember, 6 ló». Most lóczákat ácsoltak a kocsikba és a
negyven ember benn ül. Illetve most még nem ül, mind a nagy középajtóhoz
tolong, onnan lóg, integet, énekel kifelé, a legalsó sor kilógatja a
lábát. A hogy hátulról végignézünk ezen a vonaton, ezek a szabályosan
megismétlődő, lelógó katonalábak olyanok, mintha a hosszú vonatnak
valami rojtos díszítései volnának. Vadonatúj, gyönyörű sárga bakancsok.
Megyünk tovább előre az éles kavicson, a negyvenemberek végtelen sora
mellett. Közbe-közbe egy-egy kocsi avval a bizonyos hat lóval. Friss
szalmán állnak, jól megpuczolva. A lóápolók a keresztrúdra támaszkodva
néznek le reánk. Aztán két málhakocsi, egészen elől, a zenekarral.
Minden kocsiban a századlámpa sárga fénye pislog. A mozdony mögött két
szerény másodosztályú vagon a tisztikar számára.
A sötétben hirtelen kigyúlnak a pályaudvar villamos lámpái. Most ez is
alkalom a lelkesedésre. Az egész vonat felordít. Éljeneznek, sapkát
lengetnek. Minden katonán van valami piros-fehér-zöld. Vagy szalag, vagy
papirzászló a sapka mellett. Minden vaggon nyílásán kidugva egy
nemzetiszínű papirzászló.
A mozdonynál vagyunk. Egy tiszt szalad a közelünkbe és kiadja a
parancsot a zenének:
– Leszállni. És ha az ezredes úr ideér, a Himnuszt!
Nagy bádogzörgéssel leszáll a banda és felsorakozik a mozdony mellett. A
hogy visszanézünk innen a kanyarodón álló nagy vonat végére, látjuk,
hogy az utolsó kocsi mellett megindul, jön a mozdony felé egy kis
csapat: az ezredes jön a tisztikarral, asszonyokkal, lányokkal, a
tisztek családjaival. A hogy így eldefiliroznak a vonat mellett, minden
vaggon negyven embere, a mint meglátja őket, a felhőkig ordít fel. Az
ezredes szalutál nekik. Most olyan a vonat, mint egy felségesen nagy
zongora billentyűsora, a melyen dörgő skála megy végig alulról fölfelé.
Egy láthatatlan pedál tovább tartja a hangot, mert a melyik vaggon már
megszólalt, az többé nem hallgat el. Az ezredes a mozdonyhoz ér, ott
hirtelen megfordul, szembeáll az őt követő tiszti csapattal. A banda
őrmestere magasra emeli a botját és megharsan a trombitákban a Himnusz.
Mi lekapjuk a kalapunkat, de mire a tiszti csoportra nézünk, már
valamennyi feszes haptákban áll, sapkához emelt kézzel, tisztelegve és a
míg a zene szól, nem mozdul el kezük a sapkától. Az ezredes a
legfeszesebb. Szürke ruhájában, a villanyfény alatt mint egy tisztelgő
aczélszobor. Végig a vonaton halotti csend. Elől, a zenét minden
muzsikalitás nélkül kiséri a mozdony: süvít, fő, forr, zúg, sistereg.
A Himnusznak vége. A zenekar rögtön belevág a Rákócziba és a búcsúzás
megkezdődik. Öreg, feketeruhás anyákat látok, háttal állnak felém, a
mint két szürkeujjas tiszt-kar átöleli őket. Mozdulatlan kép: egy kis
öreg asszony, a hátán a két katonaruhás karral és két vadúl szorító
tenyérrel. Hosszú, hosszú csók lehet. A fejeket nem is látom, csak ezt
az ölelést, ezt a szerelmesen hosszú, mozdulatlan, fiúi ölelést. Soká,
nagyon soká fogom még látni. Végigrohan rajtam valami hullám, a mi
elborít, minden tagomat elönti egy kimondhatatlan érzéssel. A magyar
katonatiszt élete, ez a tisztességes, békés, szerény kishivatalnoki
élet, a mely annyi esztendő után most ebben a pillanatban hirtelen a
legfelsőbb emberi gondolat: az élet és halál kérdése elé van állítva…
Éles trombitajel vág végig a fejünk fölött a mozdony felől. Az
ezredtrombitás fújja a beszállást. Mindenki a helyén van. Még egy rövid
kézszorítás és a tisztek felugrálnak a vaggonjukba. A mozdony hosszan
felvisít és a vonat elindul. A hatalmas zongora most már teljes erőből
szól. Egyhelyben állunk. A hogy lassan elgurulnak előttünk a vaggonok,
minden vaggon rakománya más nótát énekel. Karok, sapkák lengenek. Az
egyik vaggon elmegy előttünk egetverő énekkel; épen ennél a sornál
tartanak: «… disznó szerbek számára…» A következő vaggonból más
ritmusban ez zúg felénk: «… szakasz-ve-ze-tő!…» Két vaggon közös nótát
fúj: «… maradt itthon kettő-három, nyomorult…»
Egyre gyorsabban szaladnak előttünk a vaggonok. Kivétel nélkül mind
énekel, az eleje már messze harsog, túl a pályaudvaron, de még legalább
annyi zúg felénk a végéről. Most már csattognak a kerekek, szalad a
vonat. Most megy el előttünk a vége: a két tábori konyha, a két szakács
vadúl dolgozik fakanalakkal az üstökben. A kis konyhakémények füstölnek,
szikráznak a sötétben. Mintha egy második mozdony volna a vonat végén ez
a vágtató konyha, a mely zamatos gulyásfelhőt fúj felénk, úgy repül el
előttünk. Aztán eltünik az egész, már csak az utolsó kocsi három piros
lámpáját látjuk, de a távolból, a sötét estéből, a melybe elrohant velük
a vonat, ordítva száll a hang felénk, az összekeveredett tíz-húsz
bakanóta zeng-harsog a levegőben, viszi a mozdony az éjszakába ezt a
félelmetes vas-hangszert, ezt a vágtató orgonát: a háborúba rohanó,
éneklő vonatot. Egyre messzebbről zúg. Aztán vége.