1914 julius 23.
Délután három óra.
Rettenetes hőség. Valaki azt mondja: «Ez nem az a jó, száraz, égető
meleg, a mi jól esik, hanem valami fülledt tudja-isten-micsoda». A
kávéház előtt ülünk és minden türhetetlen. A pinczér, a kávé, az ujság,
a kocsik, minden. A szomszéd asztalnál uszodáról beszélnek. A meleg az
embernek a fejét nyomja, mint egy kalap. Ha az ember leveszi a
szalmakalapját, úgy érzi, hogy egy másik kalap van a fején, melegebb,
nehezebb, szűkebb. Körülöttem mindenki gombolkozik. Egy úr a gallérját
is kigombolja. A pinczér arra megy egy czitromfagylalttal, «pohárban».
Egy bágyadt hang: «Nekem is». Egy másik hang: «A hét végén lesz demars.
Szerbia mindent meg fog adni». Türhetetlen a hőség. Nem lehet se ülni,
se állni, se olvasni, se szivarozni. Haza kell menni. Egy hang:
«Levetkőzni, megfürödni, estig fel se öltözni…» Egy barátunk hív,
menjünk ki a Margitszigetre. Indulunk. A hogy levett kalappal bambán
bámulunk az égre a kocsiból, szürke fátyol húzódik a nap elé. Aztán egy
másik, piszkos sárgásbarna. A levegő nem mozdul. Mintha forró ólomban
úsznánk lassan előre. Még egy fátyol megy a nap elé. A hídvámszedő maga
körül forog és az eget nézi, egészen hátraszegett fejjel. Eső lesz.
Négy óra.
A szigeten. Hárman vagyunk a szobában. A házigazda az ágyon hever,
pipával a szájában. Pipázunk, hallgatunk, minden ruhánk a székeken,
asztalokon hever. Lassan sötétedik. Az ablak előtt hatalmas fák állnak
abban a tökéletes mozdulatlanságban, a mit sehogyse tudok megmagyarázni.
Most már biztos, hogy vihar lesz. Egyszer egy szegény kis faluban láttam
ökröt vágni. Nem akart bemenni a vágó-konyhába, vesződtek vele. A
szarvát kötözték, a fejét felhúzták, akadékoskodott. A mészáros kiment a
taglóért. Abban a pillanatban egyszerre csak mintha kővé vált volna az
ökör. Ez a tökéletes, halálfélelmes, taglóváró mozdulatlanság jut
eszembe, mikor a büszke fákat látom most, a mint milliónyi levelük, mint
a festett kép, oly mozdulatlan. Én még nem látom, de ők már érzik jönni
valahol messze a villámot és az orkánt. Egészen sötét van. Nem szólunk
egy szót se. Nagyon messze halkan dörög. Egy kis szél jön. A fák
felsóhajtanak. Megint dörög. Figyelünk. Az egyik halkan mondja: «jön
már». Mindenki arra gondol, hogy nehéz időket élünk, valami furcsa,
sóhajtásos érzés nyomja az ember mellét. Óbudán harangoznak. A szél
visít egyet és éjszakai sötétség borul ránk. Az ablak alatt bádogtető
van, azon már kopog az eső. Egy retteneteset csattan, aztán utána dördül
még egyszer és tizenkét hatalmas fa egyszerre féloldalt dől, valahonnan
a ház mögül előrohant a vihar és egyszerre nekikment. Visszavágódnak, de
a szél megint elfekteti őket, egys zerre minden erejüket elvesztik és
úgy hajladoznak, mint a fű. Mint egy durva nagy fésű, úgy jár bennük az
orkán. A sűrű, összenőtt kis erdőt féloldalt fekteti és a szó szoros
értelmében végigfésüli. Egy irányban fekszik minden gallyuk, levelük,
mint a fölfelé fésült haj. Ropognak az ágak. Egy ablak zuhan valahol.
Utána emberi hangok. A hogy fésüli az orkán az erdőt, égigérő
vízfüggönyöket csap hozzá, négyet-ötöt hirtelen egymásután.
Szakadatlanul dörög. Óbudáról éles harangszó sikolt néha-néha, a mint a
vihar el-elkapja a hangot. Most már repülve jönnek a vízfüggönyök,
hosszú, toronymagas, rongyos vízfátyolok dőlnek a levegőben egymásra, az
erdőre, neki a sárga házfalnak, a melyet barnára öntenek végig. Valahol
messze egy hosszú, hosszú asszonyvisítás. Aztán egyszerre: dörgés,
recsegés, roppanás, egy irtózatos csattanás, sehol eső, sehol zápor,
csak nagy, ijesztően repülő vízrongyok a levegőben, majd egy-egy nagy
hadilobogó vízből, felhőrongyból, a mint neki csapódik a falevelek síró
rengetegének és a földig sujtja őket. Valahol trombitálnak a város
felől. Bizonyosan a tűzoltók mennek egy beszakadt házhoz. A szobában
iszonyatos meleg van. Kinyitunk egy ablakot. A tompa viharlármát
hirtelen élesen halljuk. Hűvös szél csap be. Kissé világosodik az ég. A
portás azt mondja, hogy harmincz óriási fát tövestűl tépett ki a vihar.
Mire mindent megtudunk tőle, már csöndesen zuhog künn. Az ég sárgán
világosodik. A trombita egyre szól Pest felől.
Hat óra.
Megyünk végig az elpusztított szigeten. Be kell menni a városba, a
barátomat sürgősen hívták a miniszterelnökségről a telefonhoz. Vágtatunk
befelé, a szigeti telefon nem szól. A munkások már fürészelik a ledőlt
fákat. A sziget végében az egyik csónakház féloldalt fordulva fekszik a
Dunán, a fele viz alatt van. Az «Empress of Ireland» katasztrófájáról
láttunk ilyen képeket az angol lapokban. A nap nem akar kisütni, a
levegő fojtott. Mindenkinek rossz kedve van. Mit akarhat a
miniszterelnök? Csak nem lesz háború? Benn, a szerkesztőségben levél a
szerkesztő úr számára. Éjjel fél tizenegykor fel kell menni Tiszához,
fontos közlendője van a sajtó számára. Mi lehet? A barátom idegesen
czigarettázik, fel-alá jár a szobában. Itéletidő, napfogyatkozás,
tövestől kicsavart fák, villám, dörgés, harang, trombita, éjjeli gyűlés,
háború… Az idegrendszerek fenekestűl fel vannak fordulva. Tulajdonképen
isteni szép korban élünk. Még rövid idővel ezelőtt húzódoztunk tőle, de
most már benne vagyunk, teli tüdővel szívjuk, teli szívvel, mohón éljük.
Háború? Senki nem tudja, hogy lesz, mint lesz. Éfjélkor mindent fogunk
tudni. Csöndben ülünk, hallgatunk. Lehúnyom a szememet. Nagyon vékonyan,
halkan tovább szól az agyamban a távoli trombita.
Este kilencz óra.
Most tudjuk csak meg, milyen borzasztó pusztitásokat csinált a vihar.
Emberek haltak meg. De ez valahogy mellékesnek látszik. Mindenki az
éjjeli gyűlésről beszél. Baljóslatú hangok mindenfelé. «Megyünk
Szerbiába.» Egy-két óra alatt az egész városban híre terjedt, hogy Tisza
felhívatott magához huszonhárom lapszerkesztőt. Az emberek az órát
nézik. Künn erős szél fúj. Az esti ég ragyogóan, átlátszóan kék, éles
aczélszíne van, de valahol a háztetők fölött egyszerre vége a kékségnek,
koromfekete felhő emelkedik körül, mindenfelé, a merre csak néz az
ember. Ha felnézünk, mintha óriási, mély, fekete kútban volnánk, a mely
fölött ragyogóan, majdnem holdvilágosan ezüstös-kék üvegkupolának
látszik az ég felhőtlen része. A feketeség pedig egyre emelkedik a
láthatáron, mintha a földből nőne ki köröskörül a vigasztalan éjszakának
valami vastagon gomolygó, félelmetes anyaga. Telefonok szólnak. A
kávéházban egy hosszú asztalnál az Est egész szerkesztősége,
készenlétben. Soha még olyan kevés ujságíró-viczczet nem hallottam, mint
csütörtökön este. Ha egy kicsit gondolkozom, azt hiszem, egyet sem.
Fél tizenkettő.
Egy nagy automobil áll meg a kávéház előtt. Az ujságirói asztalnál már
áll mindenki. A kávéház zsúfolva van. Hirtelen csönd áll be, némely
asztalnál fölugrálnak. Feltünően kevés nő van ma a kávéházban. Egy úr
berohan, a következő pillanatban üres a hosszú asztal. A hogy a publikum
utánuk tódul, csak azt látja, hogy valamennyien fölkapaszkodnak az
automobilra, állnak benne, lógnak rajta. A gép bődül egyet és elrohan
fekete rakományával. Egy szó marad utána az utczán hirtelen
összeverődött tömeg közt, az első pillanat ijesztő túlzása. «Háború!» És
ez a furcsa, rövid mennydörgéshez hasonló magyar szó most fölordít a
tömegben, a mely visszatódul a hírrel a kávéházba. Mindenki áll az
asztala mellett. Ez az egy szó zúgbúg egyre erősebben, egyre
harsányabban, ijesztő crescendóban, összedörög az egyszerre visszatolt
székek lármájával – egy hirtelen, lázas talpraugrás az egész és
egyetlen, nagy, hosszan zúgó, vontatott ordítás: «háború!» Nehányan
futva indulnak el az utczán. Egy úr egy kocsiba ugrik, ráordít a
kocsisra és a mint elrobog, állva marad a kocsiban. Sok arczon ijedt,
értelmetlen mosoly. Künn, az Erzsébet-körúton szakadatlanul járnak a
mentők, vészesen visíttatják a szirénájukat, alig visított végig az
egyik autójuk az utczán, jön, felsüvölt a másik, az emberek a gyalogjáró
szélén állnak és ok nélkül integetnek feléjük. Az ég megint egészen
beborult és hűvös szél tépi a rongyos kis körúti fákat. Az Oktogon-téren
nyolcz-tíz nagy embercsoport vitatkozik és egyik csoportból átdörög a
másikhoz a komor és most oly új hangzású szó: «háború!… háború!»
Mindenki a végletekig lelkes és izgatott. Senki nem tud semmit.
Éjfélután két óra.
Mindenki mindent tud. A kaszinók, mulatóhelyek közönsége egy-két nagy
kávéházban verődik össze. Már nincsenek viták. Nagy, csöndes mormolás,
fáradtság. A földön hevernek a litografált czédulák, a melyeket a hosszú
asztal ujságírói nyomattak hirtelenében és szórtak szét az éjszakázó
városban. Most már mindenkit a szombat délutáni hat óra érdekel. «Ön
tudja az összes pontokat?» – «Hogyne tudnám, az előbb egy hirlapíró
fölállt a billiárdasztalra és hangosan fölolvasta az összes pontokat». –
«Teljesíteni fogják az összes pontokat?» – «Hogy érti? Az összes
pontokat?» – «Igen az összes pontokat.» Egy hang egy másik asztalnál:
«Az egyes pontokat?» Egy nagyon erélyes hang, az ablaknál: «Ha szombat
este hat óráig az összes pontokat…» A közhangulat az, hogy alku nincs.
Egy író jön és fölveti annak a lehetőségét, hogy «egyes pontokat… nem az
összes pontokat…» Személyes sértésnek veszik. Mindenki nyugodtan,
határozottan, minden izgalom és alku nélkül, a leghidegebb gőggel az
összes pontokat követeli. Némelyek hazamennek. Utánuk szólnak: «Hát maga
most tud aludni?» Felelet: «Majd megpróbálok». Egy másik felelet: «Na,
hallja, szombat délután hatig nem virraszthatok itt». Ez az első viccz,
a mit hallottam. Nagyon fáradt vagyok. De nincs kedve az embernek
elmenni innen, a míg csak egy lélek is van itt. Aztán mégis elmegyünk
ketten a Pesti Hirlap szerkesztőségébe. Az utcza kihalt és csöndes. A
szél is fáradtabb már. A szerkesztőség ablakai izzóan fénylenek ki az
éjszakába. Fönn már olvassák az első példányokat. A pinczében búgnak,
dörögnek a gépek, az ujságírók fáradtan köszönnek el egymástól a kapu
előtt. «Szombaton délután hatkor…» Mint egy nagy, izgalmas randevu, úgy
kisér el ma éjszaka mindenüvé ez a dátum: «szombaton délután hatkor».
Néhány éjszakai ember csoportosul a kapu körül. A friss lapot várják.
Ezek is azt mondják: «szombaton…» Az egész érdekesség mintha lekonyult,
elfáradt volna a mellett a gondolat mellett, hogy mi lesz szombaton hat
órakor. Megyünk haza.
Hajnali három óra.
Ugyanabban a szobában, ugyanannál a házigazdánál, a hol délután voltunk,
mikor a vihar volt. A házigazda megint az ágyon fekszik és megint
pipázik. Nagy, nyugalmas, jóleső csönd a Margitszigeten. Hajók se búgnak
a Dunán, mint szoktak. Mögöttünk a legizgalmasabb nap lármája, a nagy
hajsza minden mozgalma… most csönd van és béke. A fejem fáj. Körülöttünk
mindenki alszik. Vajjon Tisza alszik-e? Három elmult. Már dereng,
nemsokára félnégy. A király talán épen most kel föl. Mit érezhet?
Elköszönök, hazamegyek a szállodai szobába. Kinyitom az ablakot, eloltom
a lámpát, kinézek a sziget csúcsa felé, Ujpest felé, a hol a nap föl
szokott kelni. Az ég áttetszően zöld, gyönyörű halvány tengerszíne van.
Nagyon sok mindenre szeretnék egyszerre gondolni. Egy kicsit bámulok így
ki a hajnalba, aztán hirtelen trombita szólal meg a budai oldal felől.
Ez már nem az a vontatott tűzoltó-trombita, hanem szapora, friss,
recsegő hang: katonatrombita. Katonák gyakorlatoznak a Duna mentén,
azokat ébresztik. A nap hirtelen megjelenik Ujpest fölött: fénytelen,
hideg, téglavörös korong. Szokatlanul nagy. Az ég vörösödni kezd.
Lefekszem, az ágyból nézem tovább. Húsz évig abban a tudatban éltem,
hogy a nagy nemzetek szenvedélyeitől távol egy csöndes, szegény kis
ország egyhangú nyugalmában születtem, nyugalmas, kultúrás, találmányos,
békés korban. Most azzal hajtom a párnára a fejemet, hogy a világ kellő
közepén vagyok és az emberiség minden nyugtalansága az én hazámban
tombol. Úgy érzem, mégis csak Isten ajándéka ez a hirtelen fölforrott,
két más élet izgalmával fölérő egy élet, a mit nekünk ép most adott,
ezekben az esztendőkben, nekünk, a kik azt hittük, hogy egy kuczkóból
csöndesen fogjuk nézni a világ nagy színjátékait. Még a viharok is
mások, még az örömök is nagyobbak, a szerencsétlenségek is mélyebbek a
világon, mint mikor gyerek voltam. És minden, a mi nagy, érdekes és
világrengető, itt történik a mi kuczkónk körül. Hallatlanul szép nap
volt ez a mai. Lehet, hogy sokan vannak így vele: mintha hónapokat éltem
volna át ezen a csütörtökön.
Budapest, augusztus.