obstrukczióról annyit beszélnek az urak, legalább tudják meg, hogy a
magyar obstrukcziónak mi az igaz története és azt ne hamisitsák meg. Nem
többséggel csinálták. Többséggel kezdték, kisebbséggel végezték és mégis
sikerre jutott. (Ugy van! bal felől). A dolog következőleg történt: A
mit itt elmondok a magyar nemzet történetéből, ez most is aktuális, mert
most még csunyább, még infámisabb dolgok részint most történnek, részint
fognak történni rövid idő alatt. (Halljuk, halljuk!) Mert a mint
Magyarország örök ellenségei, a kik közül nevezzünk meg egyet az ő
furcsa nevén Bécsnek, vagy Ausztriának vagy a habsburgi politikának, ha
ezek látni fogják, hogy a nemzeti országgyüléssel ugy el lehet bánni,
mint a hogy önök eddig elbántak, – majd a legközelebbi jövőben az
1839-ikinél még szomorubb, még irtózatosabb dolgok történnek. (Ugy van!)
Akkor a dolog ugy történt, hogy gróf Ráday Gedeont megválasztotta Pest
vármegye egyik országgyülési követévé és a királyi udvarból, a melyben a
király – eszembe jutott most (Derültség), különben tessék a történet
lapjait megnézni. – (Derültség.) A királyi udvarból lényegileg azt
mondta a király vagy nevében a kanczellária, hogy a mikor a király
felszólitja a vármegyéket, hogy maguknak követeket válaszszanak,
(Halljuk! Halljuk!) mindig az a feltevés és az az alkotmányos szokás,
hogy azok törvénytisztelő, józan, higgadt elméjü férfiak legyenek.
Minthogy pedig gróf Ráday Gedeont a bécsi magyar kanczellária nem tartja
olyannak, ő meg nem engedi, hogy az országgyülésen helyet foglalhasson.
Erre azután gróf Ráday Gedeon az országgyülésen csakugyan nem foglalt
helyet, de követtársa jelentette a dolgot az országgyülésnek és erre nem
Lengyel Zoltán t. barátom, hanem Deák Ferencz mondta azt, hogy ha az
országgyülés azt eltüri, (Halljuk!) hogy a király nevében a kanczellár
vagy akár maga a király azt mondhassa: én ezt elfogadom követnek, amazt
meg nem, akkor inkább tépjük össze a mandátumunkat és menjünk haza
szégyennel, gyalázattal, de a nemzet becsületét ilyen alkotmányra, ilyen
országgyülésre ne bizzuk.
De ez a beszéd nem sokat ért volna, ez nem is lett volna magában véve
obstrukczió, hanem a király akkor is katonát, nagy ujoncz-kontingentiát
követelt: a királyi propoziczióban az volt a fődolog – akkor a
kormányelőterjesztések, a mint a t. belügyminiszter ur igen jól tudja,
királyi propoziczió néven szerepeltek – és Deák Ferencz azt mondta: Nem
adunk egy katonát se…
Nagy György: Helyes!
… mig a nemzet ellen elkövetett sulyos sértés nem orvosoltatik. Igy
kezdte Deák Ferencz az obstrukcziót és higyje el a t. belügyminiszter
ur, hogy a midőn mi valamikor elhatározzuk magunkat az obstrukczióra, a
mire én különben soha sem határoztam el magam és határozottan ellenzem
és utálom az obstrukcziónak u. n. technikai nemét, (Élénk helyeslés a
jobboldalon és a középen.) de ha az én barátaim csinálják, nyiltan nem
kárhoztatom (Derültség.) – midőn ez a nemzet valamikor obstrukczióra
határozta el magát, vagy midőn a parlamentnek azon oldala vagy pártja, a
melyhez én is tartozom, erre szánta rá magát, mindig hasonló, a nemzet
ellen elkövetett durva és istentelen sértés alkalmával határozta erre rá
magát. (Ugy van! a baloldalon.) Ámde, a mikor önök az obstrukczióról
beszélnek, miért hallgatnak örökké azokról az okokról, a melyek azt
szinte előidézik? (Ugy van! a baloldalon) és a melyek, ha fenn nem
forognának, obstrukczióra e házban soha sem gondolt volna senki? (Ugy
van! a baloldalon. Felkiáltások: Chlopy! soha!) »A szólásszabadság
kérdésében«, ez volt annak az obstrukcziónak neve, a melyet Deák Ferencz
akkor kezdeményezett, a szólásszabadságnak irtózatos megsértése forgott
akkor szőnyegen. Ezért volt br. Wesselényi Miklós börtönben s hasonló
természetü ok miatt volt börtönben Kossuth Lajos is Hol van a
kereskedelemügyi miniszter ur? Szeretném egy kissé emlékezetébe hozni
ezen dolgokat. (Mozgás és derültség.)
Az u. n. országgyülési ifjak hasonló természetü okok miatt voltak
börtönben, a kik közül az óriási reményekkel körülövezett, szép
tehetségü ifju Lovassy meg is őrült a börtönében. Azt mondta Deák
Ferencz, hogy ha a nemzet ellen ilyen durva és veszedelmes sértéseket
követett el a kormány; ha a kormány még azt is czenzurával határozza
meg, hogy ki lehessen képviselő és a vármegyének megválasztott
képviselőit kizárhatja az országgyülésből, akkor Deák Ferencz nem ad
katonát soha egyet sem! Ez volt az ok és az volt a czél, hogy barátja
br. Wesselényi Miklós és a többi elitéltek, a kik a szólásszabadság
megsértésével hasonló módon vádolva, a börtönben ültek,
kiszabadittassanak; mig azok szabadságukat vissza nem nyerik, addig ő
katonát nem ad.
Ez volt az első obstrukczió az én tudomásom szerint a magyar
országgyüléseken. Deák Ferencz elérte czélját. Április közepére br.
Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos, valamint az országgyülési ifjak
szabadon bocsáttattak. Ráday Gedeon paktumot csinált az akkori
koaliczióval (Derültség bal felől), hogy a koalicziónak valami
szivességet tegyen és az összeütközésnek személyére vonatkozó okát
megszüntesse, lemondott követi mandátumáról. Eleget kárhoztatták érte és
méltán és alaposan. (Ugy van! bal felől.) Azonban Deák Ferencz terve
sikerült és a mikor ez sikerült, akkor a nemzet szokott lojalitásával
megadta a szükséges ujonczlétszámot.
Szász József: Széll Kálmán is megadja! (Mozgás jobb felől.)
T. belügyminiszter ur, még egy obstrukczióról tudok, de az furcsa. Azt
se az angol, se a franczia, se az olasz, se a többi parlament soha sem
követte. Midőn a legelső közös ügyeket, »mixta negotia« czim alatt, az
1580-iki országgyülésen bemutatták, az ország rendei azt mondták, hogy
ők semmiféle közös ügyeket, habár mixta negotiának vannak is nevezve,
nem fogadnak el. Azonban a királynak valami atyafia, a ki királyi biztos
volt az országgyülés vezetésénél, (Derültség) azt követelte az
országgyüléstől, hogy azokat a közös ügyeket el kell fogadni. Osztrák
közös ügyek, habsburgi közös ügyek – el lehet képzelni, ha most olyanok,
a milyenek, milyenek voltak ezelőtt 300 esztendővel? Este az ország
rendei, a vármegyék, városok választott követei stb., szóval az
országgyülés tagjai összebeszéltek, ha olyan nagyon követelik Bécsből
azokat a közös ügyeket – Fraknói országgyülési gyüjteményében le van
irva az egész – akkor beszéljen Ő Felségének az atyafia, a kivel akar,
ők pedig hajnalban szépen lóra ültek és haza mentek mind és másnap egy
követet sem találtak ott, nem volt országgyülés.
Ezt az obstrukcziót én a legjobbnak tartanám ma is (Derültség) oly
javaslatokkal, oly delegácziókkal, oly politikával szemben, a melyet
önök üznek másfél év óta ebben az országban, a nagy nemzeti, vagy nem
tudom miféle névvel illetett rendszer és kormány alatt. Én azt
szeretném, ha a képviselőtársaim reggelre felkerekednének és itt hagynák
önöket ezeken a padokon.
Azután 1839-től kezdve tudtommal nem volt obstrukczió, mindössze kettő
és pedig az egyik 1872 februárjában folyt, a másik folyt 1898 késő ősze
vagy tél eleje óta 1899 január, februárban. Az első tárgytalan, nem is
volt jelentékeny dolog. Az egykori balközép kezdte és sikerült sziréni
hangokon az akkori szélsőbaloldalt is az obstrukczióba belevonni.
Folytak itt a házban, nem ebben, hanem a másikban, a nappali és éjjeli
tanácskozások, megvolt már akkor is a 16 órás ülés.
Egy hang (balfelől): Na lám! (Derültség.)
Megvoltak ám akkor a 16 órás ülések, ugy folytatták a tárgyalásokat az
országgyülésen 16 óra alatt, hogy pl. az egykori követtársunk, Dőry
János egy szerb dalt, Polit Mihály képviselőtársamnak valami rokondalát,
a mely a magyarság elleni gunydal volt a szerb atyafiaknál, elkezdte
énekelni.
Az elnök nem fogta olyan szigoruan fel a dolgot, mint most, de annyit
mégis megtett Somssich Pál, hogy rácsengetett Dőry János
képviselőtársunkra és azt mondotta, hogy ő abban a véleményben van, hogy
a magyar országgyülés mégsem arra való, hogy szerb népdalokat adjanak
benne elő. Szigorubb rendszabályokat nem alkalmazott, de ez is elégséges
volt. Sok humor volt abban az obstrukczióban, de haszna semmi sem lett,
mert a mi ellen az akkori balközép azt kezdeményezte, abba a következő
valamelyik országgyülésen a balközép egész seregével belement. Hanem
volt egy technikai obstrukczió 1898. év végén és 1899 elején a
Bánffy-kabinet ellen. (Halljuk, halljuk!) Azt az obstrukcziót a
boldogult nemzetipárt szőtte, fonta, kezdeményezte (Halljuk, halljuk!)
és sikerült abba az obstrukczióba még az akkori szélsőbal vezetőit is
belevinni és a párt nagyrészét ugy, hogy a legvadabb kálvinista tagjai
is összecsókolództak abban az obstrukczióban Molnár János apát urral.
(Zajos derültség. Halljuk!) Akkor láttam életemben az első technikai
obstrukcziót. Őszintén mondom, megundorodtam tőle. (Derültség.)
A hogy az ment hétről-hétre, napról-napra, hónapról-hónapra, a milyen
munka az volt, a régi vármegyék az olyan munkát még a vályogvető
czigányokra sem bizták volna. (Derültség.) És pedig az u. n.
nemzetipárt, a néppárt (Halljuk!) és a függetlenségi párt nagy része
vitte azt a munkát. Mi lett a haszna? Semmi. Az eredménye? Szomoru. Ma
is nyögünk alatta. A t. belügyminiszter ur belügyminisztersége is csak
ugy volt lehető, hogy az akkori nagy tévedést a parlament elkövette.
Nekem szomoru tapasztalásom van ebben. De én több obstrukcziót, a mely
megérdemli ezt a nevet, nem láttam.
Ott volt a véderő-vita. Miért? Mert az akkori Tisza Kálmán-féle kormány
javaslatának 14. §-ában – és ennek félretételében nagy érdeme volt éppen
a t. belügyminiszter édes atyjának – az ujonczmegajánlási jogot akarta
megcsorbitani, meggyengiteni és elhalaványitani. (Igaz!) A javaslat 25.
§-ában pedig a hosszabb szolgálati idő kényszere alatt magyar müvelt
ifjakat akart germanizálni és a német nyelvet kényszerrel akarta rájuk
erőltetni. De nem volt obstrukczió, t. miniszter ur. Az sem volt
obstrukczió.
Gr. Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter: Nem is volt.
De komoly, kegyetlen vita volt, a mely tartott egy évig, mindaddig, a
mig erős elszántsággal és összebeszéléssel mi, mint az ellenzék férfiai,
ugy a 48-as és függetlenségi párt, mint a nemzetipárt részéről
mindaddig, a mig Tisza Kálmán kormányát meg nem tudtuk buktatni, soha
egy napig nem engedtük szünetelni a vitát. De nem volt technikai
obstrukczió és nem volt obstrukcziós szándék. A nemzet ellen sulyos
sértést, Magyarország alkotmánya ellen nagy merényletet követtek el,
ezzel szemben küzdöttünk. Mi más kötelességünk lett volna, mi más jog,
mi más orvosszer lett volna a fenyegető veszedelem elháritására, mint
azt a kormányt elsöpörni a helyéről? De nemcsak a mi kötelességünk volt
ám, nemcsak az ellenzéké első sorban, hanem első sorban a többségnek
kötelessége volt. És ezt a szót, ezt az intő kérést akarom intézni
önökhöz, ámbár azt sem tudom, hogy a többség hol van. Még nem vagyok
tájékozódva ebben a parlamentben. (Derültség. Felkiáltások: Ritkán jár
közénk! Jőjjön gyakrabban!) Éppen arra akarom figyelmeztetni a t.
többséget és kérni, hogy ennek az országnak alkotmánya és alkotmányának
biztositékai nemcsak a mieink, árva 15–20 ellenzéki férfiué, hanem az
alkotmány és annak minden biztositéka az önök javára és az ország javára
sokkal jobban van, mint a mi javunkra. Mert önök nemcsak a munkát, a
melyet az önök vállára rak ugy, mint a mi vállainkra, nemcsak azt a
munkát viselik, de a munka édes dijaként hatalmat is gyakorolhatnak és
élvezhetnek, a mit mi nem tehetünk és nem is akarunk tenni! (Igaz! a
baloldalon.)
Hozzáteszem, hogy megoltalmazni az alkotmány biztositékait önöknek
legalább is akkora joguk és kötelességük, mint nekünk és bizony az
akkori többségnek is kötelessége lett volna. Nem tette. De tette az
akkori ellenzék és kisebbség.
Attól a rendszertől, Istennek legyen hála, megszabadultunk. Azt hittük,
hogy végkép. Dehogy végkép. Utána jött egy pár kormány, a melyekkel
szemben az ellenzék is enyhébben viselkedett, de már a következő kormány
be akarta hozni az államositást. Tartottunk egy vitát a parlamentben, a
mely tavasztól jól eltartott a nyár közepéig, augusztusig tartott, de
soha egy pillanatig sem volt obstrukczió. A szónokok egymás után keltek
fel és az alkotmány nagy biztositékának, a vármegyék épségének, erejének
és nemzeti voltának megvédésére tartották a tartalmasnál tartalmasabb
beszédeket egymás után. Volt olyan bolond ember, a ki azt akkor is
obstrukcziónak nevezte, mert 3 hónapig tartott; de olyan bolond még nem
volt, a ki akkor elhitte volna, hogy ez obstrukczió. (Derültség.)
Nem olyan világ volt akkor még, mint most, mikor már elcsépelt igazságok
alatt nyögünk, hogy mikor az ujonczmegajánlási javaslat tárgyalása
alkalmával a vita a 3-ik napon tartott, már az egész sajtó bőgött, hogy
ime, benne vagyunk megint az obstrukczióban. (Derültség.) A harmadik
napon már bőgött az egész sajtó, t. i. az a sajtó, a mely a kormány
sugalmainak szivesen odatartja a fülét. Egyéb sajtót én meg most nem is
ismerek. (Derültség.) Pedig méltóztassék t. belügyminiszter ur
visszaemlékezni, – ámbár inkább érdekli a miniszterelnök urat, meg a
pénzügyminiszter urat, hogy az 1873-iki költségvetés a bizottságban és a
Házban nyilvános ülésekben 9 hónapig tárgyaltatott. 930 beszédet tartott
a parlament a költségvetés tárgyában. (Nagy derültség.) Kecskeméti Kis
Miklós volt a Háznak egyik jegyzője akkor, az a szónokok nevét felirta –
zsidóknak van olyan thóra-alaku pergamentjük – egy hosszu papirra és azt
beköttette, ott volt a 930 szónok egymásután. Elkezdtük deczemberben a
tárgyalást 1872-ben és bevégeztük 9 hónap mulva. Eddig tartott a vita és
az a hires pergament, ha nem csalódom, valahol a muzeumban van
elhelyezve. (Derültség.)
Egy hang (jobb felől): Komolyabb dolgokat kérünk!
No majd leszek komolyabb is. (Halljuk, halljuk!) Nem minden példája a
magyar alkotmány történetének ilyen mulatságos dolog.
Akkor élt még Deák Ferencz, az volt a többségnek a vezére és a
kormánynak a támogatója. Nem háborodott fel azon a vitán, nem is
tartotta azt obstrukcziónak, se veszedelmesnek, se kárhozatosnak. Igaz,
hogy akkor nem órákat vagy napokat, vagy heteket, nem prekluziv
terminusokat tüztek ki a miniszterek, hogy valamely törvényjavaslat
törvényerőre emelkedjék; de Deák Ferencz nem látott abban obstrukcziót
és kegyetlenül szétütött volna a közt a kormány közt, a mely abban
obstrukcziót látott volna.
Hiszen Magyarország nem gazdag ország. Angliára hivatkozik a t.
belügyminiszter ur és a többiek is, Tolnay, meg Nagy Emil, a kik
bizonyára az egész külföldet ismerik, de azt tudom, hogy a mi
viszonyainkat nem ismerik, (Derültség) mert ha ismernék, nem jajgatnának
annyit az elcsépelt – mint a t. belügyminiszter ur mondta – igazságok
felett. Nem volt obstrukczió. Több vitánk volt, de nem volt obstrukczió.
Nem volt több obstrukczió, csak kettő. Az egyik 1872 februárban
kezdődött, a másik 1898 októberben kezdődött. 1902 végén kezdődött
azután nálunk a katonai kérdés. Gr. Tisza István képviselő, később
miniszterelnök ur akkor lett oly válhatatlanul szerelmes az obstrukczió
emlegetésébe. 1902. októberben kezdődött s lassanként fejlődött tovább –
akkor Széll Kálmán képviselőtársam volt a miniszterelnök – és lassanként
belejöttünk a nemzeti követelések hangsulyozásának korszakába. A t.
belügyminiszter ur ugyan nem jött bele. (Mozgás jobbfelől.) Mi bele
mentünk. Csak a végén jött bele, mikor már legalább alakilag sikerült a
dolog annyira, hogy a kormányt át lehetett vállalni, addig nem jött
bele. (Élénk ellenmondás.)
Melczer Géza: Azzal nem lehet Andrássyt vádolni!
A nemzeti követelések hangoztatásával bizony nem lehet vádolni, ezt csak
mi végeztük magunk. Hanem mi történt? Nem tudom egészen biztosan,
mindenképen előadni, a mi a Széll-kabinet katonai programmja volt, mert
azt lassanként, részletenként, pontonként, hol egy, hol két pontonként
hallottuk, de végleges, határozott programmképen nem. De egy bizonyos
volt. Katonai létszámemelést követelt a kabinet és minthogy abban mi a
király hatalmának oktalan és tulságos növelését láttuk: azzal szemben a
nemzet erejének és hatalmának megfelelő pótlását követeltük és
követeltük azt, hogy a hadseregnek magyar része legyen magyar és
nemzeti. (Igaz! Ugy van! balfelől.)
Ez volt a nemzeti követelések kezdetének, erkölcsi, politikai és
lélektani alapjának a történetben való fellépése. Volt obstrukczió? Én
nem láttam. Magam is tartottam egy pár beszédet, 4-et, vagy 5-öt 2 év
alatt, de hogy obstrukczió volt, azt nem vettem észre.
Széll Kálmán: Én láttam. Én vettem észre! (Élénk derültség és taps.)
T. képviselőtársam sem sokáig vette észre, mert kabinetje az alatt a
vita alatt összeomlott.
De a mit most akarok mondani, t. belügyminiszter ur, azt ő észre is
vehette, mert őt fenyegette, engem nem – természetesen én erről az
oldalról nem láttam – hanem mondhatom azokról az indokokról, a melyek
engem vezettek, hogy ott obstrukczió szándéka vagy gondolata nem volt;
de nem volt a függetlenségi párt akkori tagjainak a szivében sem az a
gondolat, hogy obstruáljanak, hanem volt az, hogy a király hatalmának
ily vad növelésével, ily rettenetes mértékben való növelésével szemben a
nemzet erejét és jogait is növeljük. E mellett vagyok én ma is, e
mellett leszek ezentul is.
Igaz, fájdalmasan konstatálom, hogy az akkori függetlenségi párt
vezetői, nem az egész párt, hanem a vezetői, minden negyedévben egyszer
paktáltak a kormánynyal. (Derültség.) Nem egy kormánynyal, hanem a hány
kormány csak volt. Olyan kormány nem jöhetett a világra, hogy azok vele
ne paktáltak volna. (Derültség.) Széll Kálmánnal, Héderváryval, ujra
Héderváryval, ujra Tisza Istvánnal, azután – ki is jött Tisza István
után – (Zajos derültség. Felkiáltások: Fejérváry!) a
Fejérváry-kormánynyal már nem maga a függetlenségi párt paktált, hanem
az összes nemzeti elemek paktáltak és átvették Kristóffy programmját.
Ezzel is jőjjünk már tisztába. Mert, t. belügyminiszter ur, ismét szives
figyelmébe ajánlom, mikor az obstrukczióról van szó, tessék meggondolni,
micsoda nemzetelleni merényletek kényszeritik arra a jó, az igazi
hazafiakat, hogy egy kicsit nagyobb tűzzel, egy kicsit nagyobb haraggal
– hogy ugy mondjam – álljanak a nemzeti jogok védelmére. A t.
belügyminiszter ur – csak most mellékesen jut eszembe, hiszen roppant
gazdag volt a beszéde, nagyon sok tárgyat ölelt fel, nagyon sok érdekes,
habár nem teljes argumentumot hozott fel az állitásai mellett – de egyik
szavában azt mondta, hogy nemzeti reformok nélkül, tegyük azt fel,
higyjük azt el józan észszel, ez a kormány létszámemelést nem fog
javasolni.
Hát t. belügyminiszter ur, azt mondom én, a mit a Széll-kabinetnek
mondtam 1903 tavaszán, hogy akármit igér a honvédelmi minisztere vagy a
miniszterelnöke ennek a kabinetnek, de a mi a nemzet javára lehetne
igazi vivmányként, nem lesz abból semmi, ez a kabinet régen meghalt,
régen eltemetjük, régen fel is támad, (Derültség.) de a mi a nemzet
javára szóló igéretét illeti, abból nem lesz semmi. Ezt mondom a t.
belügyminiszter urnak is most, hogy az is elcsépelt igazság ám, hogy
mikor valami kegyetlen, istentelen javaslatot keresztül akarnak itt a
Házban kergetni, akkor mindig előállanak és józan eszünkre apellálnak,
hogy higyjük azt, hogy nemzeti reformok nélkül nem fognak előjönni ilyen
létszámemeléssel. Elő fognak jönni, ha a t. belügyminiszter ur nem, a
másik t. belügyminiszter ur, de elő fognak jönni. (Ugy van! Ugy van!
balfelől.)
Nagy György: Azért kell a revizió!
De addig, mig önök ülnek azon a helyen és addig, mig Bécs, vagy az
udvar, vagy a Habsburgok napról-napra nyugodt lelkiismerettel győződnek
meg arról, hogy önök részéről pedig a magyar nemzet igaz jogainak és
igaz törekvéseinek komoly képviseletét nem várhatják (Zaj és mozgás),
addig semmiféle nemzeti engedményről itt szó sem lehet.
2.
(A nemzeti vivmányok. – A házszabály-inditvány alakilag. – Ki az a Nagy
Emil? – Az elnöki teljhatalom. – A házszabály képtelenségei: a napirendi
vita, az inditványok fel nem olvasása, a személyes kérdések. – Az 1848
előtti elnökök. – Miért udvari ember most az elnök? – Deák nem engedte.
– A szavazatok megszámlálása. – A magyarságot akarják elnyomni.)
Hogy milyenek lehetnek azok a nemzeti engedmények, azon nem töröm a
fejemet, tudom, hogy semilyenek sem lesznek. (Derültség.) De a t.
kabinetnek már módjában lett volna, sőt feladata lett volna a Bécsben, a
Reichsratban, meg az osztrák delegáczióban elhangzott igen komoly és
illetékes nyilatkozatok után némileg tájékoztatni bennünket, hogy miféle
reformokról, meg nemzeti vivmányokról lehet itt szó. De a kabinet nem
tartja ezt szükségesnek. A t. belügyminiszter ur azt sem tartja
szükségesnek, hogy a választási törvény dolgairól tájékoztasson
bennünket.
Gr. Andrássy Gyula belügyminiszter: Majd fogom.
Hát ha ugy szereti az angol példát, tud-e az angol parlament ifjabb
időbeni történetéből valamit, hogy olyan nagy kérdésben, a milyen nálunk
a választói jog ilyen reformjának kérdése, a kormánynak titkolódzása, a
belügyminiszter ur suttogása mellett… (Ugy van! Ugy van! balfelől.)
Nagy György: Titokban csinálni ilyen reformot, járja?
… hogy a miniszterek elbujtak volna holmi sötét zugolyokba és egyszerre
csak meglepetéssel álltak volna a parlament elé és azt mondták volna:
vagy térdet, fejet hajtotok, gazemberek, vagy én elmegyek a helyemről?
Tud-e erre példát? Nem ez az angol gyakorlat, hanem az, hogy mikor nagy
reformról van szó, nem is akkoráról, mint ez, sokkal kisebbről, akkor jó
eleve száz és száz beszéddel az illetékes miniszter tájékoztatja róla a
közönséget és a sajtóban is tárgyalják a kérdést.
Gr. Andrássy Gyula belügyminiszter: Mikor készen van!
Kovács Ernő: De ott van a megfelelő házszabály!
Hát t. képviselőtársam azt hiszi, hogy ez megfelelő házszabály?
(Derültség.)
Legyen kegyes megengedni a t. képviselőház, hogy egy kicsit
részletezzem, hogy mi ez a házszabály? (Halljuk! Halljuk!) Csak egy
kicsit, mert nincs idő! (Derültség.) A t. belügyminiszter ur beszédjére
még rátérek. – Csak, minthogy ezt a nem tudom mit, nem indokolta senki,
még a belügyminiszter ur se, Nagy Emil se, nem is tudom, hogy ki ez a
Nagy Emil… (Nagy derültség. Felkiáltások a baloldalon: Ott ül!)
Hát nem üres elmésség akar ez lenni, t. ház, hogy nem tudom, ki az a
Nagy Emil, mert ez az irás sem tudja, a belügyminiszter ur sem tudja,
senki sem tudja. (Derültség.) Csak fel akarom hozni annak a példájára,
hogy milyen léha módon készül itt minden, nemcsak a miniszterek
részéről, hanem a képviselők részéről is, micsoda figyelem nélkül,
félvállról, milyen minősithetetlen módon készülnek az ország
alkotmányába és az alkotmány biztositékaiba vágó ilyen óriási fontosságu
dolgok.
Hát itt van egy inditvány, czime nincsen, dátuma nincsen, azt mondja:
Beadja Nagy Emil. Ki ez a Nagy Emil? Irodafőnök, irnok, vagy gyorsiró,
vagy képviselő? Nincs ráirva. (Nagy derültség.) Ennek az volna a módja,
hogy ha itt valaki még a külső tekintélyre, a formákra is csak ad
valamit, aláirná: Beadja Nagy Emil, Jásznagykunszolnok vármegye Szolnoki
kerületének képviselője. (Derültség.)
Günther Antal igazságügyminiszter: Ezt ugy is tudják!
Azt mondja az igazságügyminiszter ur, hogy ezt ugy is tudják. Hát
figyelmeztetem az igazságügyminiszter urat, hogy 15 év mulva alig tudják
kiásni az aktákból, hogy ki volt most az igazságügyminiszter.
(Derültség.) Hát ha már most akad egy olyan szerencsétlen ember, a ki a
magyar alkotmány elpusztitásának a történetét akarja kibuvárolni s
elkezd buvárkodni és nagy akadémiai szemüvegekkel ráakad erre az
okiratra, honnan tudja, hogy ezt ki adta be? (Derültség.) Kelete
sincsen, czime sincsen, aláirása sincsen és azt sem tudja, hogy ezt
képviselő adta be, vagy kicsoda és mi jogon és miképen. Ez külső dolog,
de nem tartom kicsi dolognak.